Hybris, hybrizein, hybristes - Istennélküli gőg (dölyf, elbizakodottság)

A „hybris”, „hybrizein” és „hybristes” szavak ritkán fordulnak elő az Újszövetségben, de mégis megér egy mélyebb vizsgálatot, mert a görögöknek ez a legnagyobb bűn, melyből csak rombolás és teljes összeomlás jöhet.

Nem könnyű a szavakat lefordítani. „Hybris” főnév igazságtalant, indokolatlant, kíméletlent, elbizakodást, felfuvalkodottságot jelent.

A melléknév „hybristes” olyan embert ír le, aki kíméletlen elbizakodottságban cselekszik. A „hybrizein” ige jelentése: valakit kíméletlen felfuvalkodottsággal kezelni. Minden szóban az alapvető gondolat: a gőg, mely Isten és ember ellen irányul. W.G. de Burgh „hybris”-ről ír: „alapjelentése: megzabolázatlanul átlépni a határt, mely a dicsőségnek és az életnek gőgje, mely Isten és emberek törvényét lábbal tiporja”.

  1. A „hybris” az a görög fogalom, amely a bűnhöz a legközelebb áll. Legjellemzőbb előfordulása: telhetetlen vágy a hatalomra, mely az embereknek és a nemzeteknek fejét zabolátlan öndicsőítésbe dönti, mintha démonoktól megszállottak lennének. Ez a vak szenvedély hasonlóképp elnyomja a személyes szabadságot, mint ahogy a nyilvános törvények; áldozatát őrült, pusztító önbizalomra csábítja, méltó fellázadás érzetét kelti az istenek és embertársaikkal szemben. Az alapvető baja a „hybris”-nek, hogy az ember elfelejti, hogy ő Istennek teremtménye. A „hybris” bűne, hogy engedi az embernek az emberiességét elfelejteni és magát Istennel egyenlővé teszi.
  2. Ezek a gondolatok az istenek rosszakarata (irigysége) révén kapnak hangsúlyt. A görögöknek különös felfogása az volt, hogy az istenek az embertől mindenféle boldogságot és sikert irigyelnek. Ezek a gondolatok egészen Homéroszig nyúlnak vissza. Magát a barátságot és becsületességet, irigyelhették az istenek az emberektől. Ahogy Poseidon, a tengerek istene, irigy volt Phaakenre, mert „ő az embernek biztos dicséretet adott”.

    Azt mondhatjuk, hogy az egész korai görög történelemnek témája volt az istenek irigysége. Herodotos rajzolja meg Xerxes képét, aki inváziót tervezett Görögország ellen. Ott olvashatjuk hogyan próbálta Artabanus ettől a nagyravágyó tervtől eltéríteni, mely az istenek irigységét kiváltotta: „látod, hogy isten a legnagyobb állatokat villámcsapással sújtotta és nem engedte meg, hogy felemelkedjenek, miközben a kisebb állatok nem gerjesztették haragra. Mert isten nem tudja elviselni, hogy valakinek rajta kívül magasabb (fennköltebb) gondolatai legyenek”.

    A görög élet hátterében a sikernek a félelme állt, mert a siker az istenek irigységét felkeltette. Nagyon sikeresnek lenni (sok szerencse, boldogság), csak baj, szerencsétlenség kihívása, mert azzal az ember tagadhatatlanul az istenek irigységét váltja ki. Pindar írja: „ha valaki meggazdagodott és egy másik szépségben túltett, magát kitüntette a versenyeken, annak nem szabad elfelejteni, hogy ruházatát halandó testen hordja, és a föld lesz az ő utolsó ruhája”. A klasszikus irodalom kezdettől fogva végig ezzel az istenek irigységével átszőtt és azzal a felfogással, hogy az ember legnagyobb bűne abban áll, hogy emberi mivoltát elfelejtse.

    A görögöknek az volt a legbiztosabb az egész univerzumban; a siker veszélyes, mert a siker büszkesége halálos. A „hybris”, ez az önhittség és túlzott büszkeség az, amit az istenek elfelejtettek. A legrosszabb ebben gőgben az, hogy egyre nagyobb lesz: „egy régi gőg új gőgöt szül és ezáltal mind nagyobbá teszi az ember nyomorúságát”.

    A gőgtől való félelem a görög gondolkodásba beleivódott. Ha egy ember, ki a sikertől megrészegedett, úgy gondolja, hogy életét kormányozni tudja, minden helyzetben felülkerekedik és szerencséjét maga kovácsolja, egy olyan ember, aki Istent elfelejti, a „hybrist” gyakorolja. Egy nemzet, mely világhatalomra törekszik, mindent átfogó hódítási terveket készít s emellett az isteneket teljesen figyelmen kívül hagyja, az a „hybris”-nek adósa. Egy filozófus, ki néhány természeti törvényt megragad és azt hiszi, hogy az egész világegyetemet Isten nélkül is megmagyarázza, „hybrist” követ el.

  3. Eddig a „hybris” szónak teológiai oldalát fejtegettük a görög gondolkodásban, de van etikai jelentése is. Ha egy ember szívét a „hybris” tölti be, ez embertársaival szembeni magatartásában is kifejezésre jut.
    1. Egy embert, akin a „hybris” eluralkodik, már nem a józan ész irányít, hanem a szenvedélyek. Aristoteles kétféle embert különböztet meg: az egyik a mértékletes ember (”sophon”), kinek magatartását a törvény szabja meg, a másik, aki kihágásokat követ el (”hybrizein”). Az ilyen ember a szenvedély parancsainak engedelmeskedik és nem a józan ész törvényeinek.
    2. A görögök számára a „hybris” azért volt olyan borzalmas, mert az egyrészt egy megvetett kevélységből, másrészt meg tiszta vágyból ered, hogy a másik embert megsebesítse. „Hybris”-t követ el az ember a mások lenézése által is. Szándékosan megsérteni másokat és nekik megbotránkozást okozni: ez a „hybris”.
    3. A görögök három dolog között világos különbséget tettek.
    4. A méreg (bosszúság) nem szándékos, az ember nem szándékosan gerjed haragra. Bosszút már szándékosan követ el, valamit visszakövetelve, ez egy megtorló intézkedés. Azonban a „hybris” olyan lelkület, amely valakit szándékosan, hidegvérűen megsért, aztán ott áll és nézi, hogy a másik hogy szenved emiatt. Egy ilyen ember a másikat megsebzi azért, hogy bántsa, s meg akarja alázni. Azt könnyű belátni, hogy „hybris” minden bűnök közül a legkegyetlenebb volt a görögöknél. Akkor működik, ha az ember a szenvedélynek enged, hogy az értelem felett győzzön, ahogy Platon mondta. Aristoteles ezt a bűnt még sötétebben látta. Nála az egyenesen megvetés volt.

      Egy elbizakodott ember az embertársát úgy kezeli, mint a legyet, amit agyoncsap. A „hybris” egyenesen élvezetet talál a szükségtelen, haszontalan kín előkészítésében. Olyan embernek, akin a „hybris” uralkodik, egyenesen élvezet látni, ha egy embert megsebesítenek és ilyen helyzetben összecsuklik (összerogy, összeesik). A „hybris” mindig a szóban forgó embertársának nyilvános megaláztatását keresi. A „hybris” a legszélsőségesebb gonoszság (romlottság).

      Ezeket a szavakat egy meghatározott értelemben használta a görög köznyelv éppúgy, mint az Újszövetség is. Ezeknek a szavaknak a használatát akarjuk most megvizsgálni. A Papiruszokban ez a szócsoport speciális jelentéssel és kapcsolattal bír. Általában sértegető, galád, megalázó, magatartásban használatos. Valaki panaszkodik, hogy egy bizonyos Apolloderus őt súlyosan szidalmazta.

      Egy asszony bevádolta férjét, hogy vele állandóan rosszul bánik, sértegette, sőt még testileg bántalmazta is. Egy másik ember panasszal élt, hogy őt ruhátlanul, megkötözve megverték. Egy másik a császárhoz folyamodik, aki így ír vissza: „a polgárjogod semmi módon nem sérülhet és nem fogsz kapni testi fenyítést” (”hybrizein”).

      A szavak mindig szidalmakat és szörnyűséges cselekvést fejeznek ki, különösen olyasmit aminek nyilvános becsületsértés és megalázás a célja. A Septuaginta a 2Sám 10-ben találóan illusztrálja ennek a fogalomnak teljes jelentését. Ebben a fejezetben elmeséli, hogy Hánun, Ammon királya Dávid követeinek ruháit, és szakállát félig levágatta és így megszégyenítve Dávidhoz visszaküldte. Ez a tett „hybris” volt. Sértés, szidás, gyalázatos erőszak és nyilvános megalázás együttvéve.

  4. A görög etika írói a „hybris”-t úgy tartották, mint a legnagyobb bűnt embertársaikkal szemben.

  5. Most nézzük ezen szavaknak használatát az Újszövetségben.
    1. Egy esetben a „hybris”-t a „szerencsétlenségre” használja, mely egy tengeri utazás következménye volt, melyre Pál apostol tanácsa ellenére vállalkoztak (Acta 27,10.21). Más esetben az írástudók Jézust vádolják, hogy őket fennhéjázó módon szidta (Lk 11,45.)
    2. A „hybristes” szót egyszer említi, amikor az ember kíméletlen elbizakodottsággal a pogányok jellegzetes bűnét körülírja (Rm 1,30.) Ott a gőgöt, mint istentelenséget rajzolja meg.
    3. Pál egyszer használja a „hybristes” szót, hogy saját magatartását a keresztyénekkel szemben leírja abban az időben, amikor ő a keresztyéneket még üldözte (1Tim 1,13.) Ebben az időben Pálnak vad élvezete volt a keresztyének megalázásában és megsértésében. Egyetlen szó sem tudná jobban megmutatni, milyen vad, durva üldöző volt egykor Pál.
    4. A „hybrizein” kétszer fordul elő Pálnál, amikor missziói útján üldözésben részesült. Azt jelöli, ami Ikonionban (Acta 14,5.) és Filippiben (1Tess 2,2.) vele történt. A szenvedéseknek listáján (2Kor 12,10.) felsorolja Pál azokat a dolgokat, melyeket „hybris”-ként neki okoztak. A keresztyéneknek nem csak borzalmakat kellett eltűrni, hanem nyilvános megalázásokat is.
    5. A „hybrizen” szót azokra a bánásmódokra is használták, melyek Jézusra vártak Jerzuzsálemben (Lk 18,32.) Ez annyit jelent, hogy mindazon emberi szörnyűségek nem maradtak el, melyekkel őt megsérteni, megsebezni, meggyalázni és megalázni lehetett.
    6. A szó legtöbbet mondó értelmét a Mt 22.6-ban találjuk, amely a szó egész jelentését összefoglalja. A „hybrizein” leírja az ember magatartását, ahogy a király követét kínozták és megölték. Itt láthatjuk a bűn valódi lényegét. Isten hívja a világot, az emberek meg elutasítják: ez a „hybris”. Az az ember aki az Isten ellen felkel gőgjében. Isten azonban annak ellenére, hogy az ember elfelejti, hogy ő csupán teremtmény és az Isten a teremtő, az ember az önteltségében Istentől elfordul. Az az ember, aki Istent nyilvánosan megalázza, mit tud az még jobban megsérteni és még jobban megalázni, mint egy folyamatosan gúnyolt, megvetett, visszautasított szeretetet? A „hybris” a gőgnek és az embertelenségnek összeolvadása. A „hybris” az a büszkeség, amikor az ember Istennel szemben dacol és nagyképű lekicsinyli. Az embertársnak szívét pedig lábbal tiporja.