A modern embernek nehéz megérteni a bálványimádást. Nem tudjuk felfogni, hogy valaki egy darab fát, követ, vagy fémet tisztelhet, azt szeretné szépre formálni. Még nehezebb megérteni, ha azt is végig gondoljuk, hogy sok ókori bálvány minden más volt, csak szép nem. (Pl.: A híres efézusi Artemisz, vagy Diana képe egy fekete tömzsi bárdolatlan alak volt, sok mellel fedve. Bizony nem volt szép.)
Kezdetben senki sem imádta a bálványképeket. Csupán az volt a jelentősége, hogy a kiábrázolt istent egy helyhez kösse és láthatóvá tegye. A kép tette egyszerűbbé az ember számára, hogy a kiábrázolt istent imádhassa. Később azonban csaknem elkerülhetetlenné vált, hogy az ember a bálványképet imádja az Isten helyett, akit ábrázolt. Vegyük példaként a római császár imádatának fejlődési folyamatát. Mint a biztonság, védelem, igazság és rend gondolatának kifejeződése kezdődött, amelyeket Róma adott az embereknek. Róma megtisztította a tengert a kalózoktól, az utakat pedig a rablóktól. Bevezette az igaz ítélkezést a zsarnok önkénye helyett. Ily módon érthető, hogy az emberek hálásak voltak Rómának, az erős hadseregért, és a pártatlan bíráskodásért, úgyhogy a királyok haláluk előtt országukat Rómára hagyták. Ebből nőtt ki Róma istennőjének, Róma szellemének tisztelete. Ez az imádat már a császár kultusz előtt több, mint egy évszázaddal megvolt. Az emberek azonban mindig valami láthatót akartak. Róma és Róma szelleme a császárban testesült meg. Emiatt magát a császárt kezdték imádni, egy fenomént, ami először magukat a császárokat is zavarba ejtette, és megkísérelték eltörölni. A nagy birodalom messze részén azonban szobrot emeltek a császárnak és imádni kezdték. Először Róma láthatatlan szellemét, majd a látható császárt, végül a szobrot imádták.
Itt van a bálványimádás alapvető tévedése. A teremtett dolgok imádatáról van szó, nem pedig minden dolgok teremtőjének imádatáról. Ezt írja le Pál a Rm 1,19-23-ban.
Ilyen bálványimádat ma is van. Az emberek a teremtményeket imádják a Teremtő helyett. Az ember számára mind isten, aminek idejét, eszközeit, adottságait felajánlja, akinek vagy aminek magát odaadja. Ha valami ezen a világon szívünkben és akaratunkban az első helyet elfoglalja, bálvánnyá lett, mert azt a helyet igényli, amely Istené.
Az is érdekes, hogy Pál apostolnál a bálványimádás fogalma rögtön azt a szócsoportot követi, amely a szexuális bűnöket írja körül. Nem véletlen. Az ókorban a bálványimádás és a szexuális erkölcstelenség szoros kapcsolatban állottak. Salamon Bölcsessége című apokrif könyvben olvassuk: „a paráznaság a bálványok keresésével kezdődik, a rájuk találás pedig az élet megrontását vonja maga után” (14,12).
Az Ószövetség nagyon elevenen és drámain a ábrázolja ezt az összefüggést. Hóseás könyvében olvassuk: „Megyek a szeretőim után. Ők adnak nekem kenyeret és vizet, gyapjút és lent, olajat és italt.” Ezt állítja Izráel. Isten válasza pedig így hangzik: „De ő (tudniillik Izráel) nem akarta tudni, hogy én adtam neki gabonát, bort, mustot, olajat!” (Hós 2,7.10) Az izráeliták meghódították Kánaánt, de az ott lévő baálokat, termékenység isteneket is imádni kezdték. Ezek voltak azok a hatalmas istenek, amelyek a növekedést és az aratást adták. Hozzájuk fordult Izráel, pedig Isten mennyasszonya volt. Ezért mondhatjuk el a népről, hogy idegen istenekkel paráználkodott, és házasságtörése a hitszegés és hűtlenség szimbólumává lett, mert Izráel Istentől elpártolt, és a hamis istenekben keresett magának partnert. A növekedésnél a nemi erők is jelentkeztek, ezért az Istenek imádatánál a nemi aktus is kisérő jelenséggé vált. A prostituáltakkal való nemi kapcsolat tulajdonképpen az életerők imádatát fejezte ki. Természetesen egy ilyen istentisztelet az ember alacsonyabbrendű ösztönei számára csábító volt. Az igazi imádattól viszont vonakodott. Ezért volt ijesztően veszedelmes a baálimádat, amely ellen az Ószövetség prófétái oly szenvedélyesen prófétáltak.
A bálványimádás tragédiája kettős. Egyfelől az emberek a teremtményt imádják és nem a Teremtőt, másfelől a tisztaságot semmisíti meg.