A görögöknek három nagy fogalmuk volt egy ember értelmének körülírására. Aki ezt a három tulajdonságot fel tudta mutatni, az birtokosa volt a jól felszerelt értelemnek. Az újszövetségi írók átvették ezeket a szavakat, mert elismerték, hogy Jézus — és csak egyedül ő –- mindhármat magában egyesítette.
Sophia
Az első e szavak közül a „sophia”. Általában bölcsességnek fordítják, amit azonban valójában mondani akar, az a végső dolgokról való bölcsesség. A görög írásokban több nagyszerű definíció található a „sophiá”-ról. A legismertebb: „megismerés az emberi és isteni dolgokról és azok okairól” (Alexandriai Kelemen).
Aristoteles szerint a „sophia” „a megismerés legtökéletesebb formája, nemcsak végkövetkeztetéseiben, hanem az alapvető okoknak áttekintésében is.” Azt is mondja, hogy a „sophia” a legmagasabb dolgoknak a teljes megismerése. Augustinus úgy gondolja, hogy a „sophia” az „örök dolgok megismerése”. Ciceró úgy írja le a „sophia”-t — amit bölcsességnek (”sophientia”) fordít –, „mint az emberi és isteni dolgok megismerését”. A „sophia” a legfelsőbb dolgok megismerése, nem más, mint Isten megismerése. A „sophia” a legvégső megismerés, amit az emberi értelem elérhet.
Látható, hogy a „sophia”, noha valami gonoszságnak is értelmezhető lehetne, mindig valami nemes és mindig jogalkotást foglal magába. Platón azt mondja: „minden bölcsesség (”sophia”) igazságosság és erkölcsösség nélkül ravaszság és nem bölcsesség”. Igazságosság és az erkölcs minden más formája a bölcsesség (”sophia”). A görögöknél a „sophia”, jogalkotással és nemes gondolkodással párosulva szerepeltek. Az egyik nem létezhetett a másik nélkül.
Fronesis
A három fogalom közül a második a „fronesis”, amit okosságnak vagy értelemnek fordítottak le. Alapvető különbség a kettő között abban van, hogy a „sophia” elméletibb, a „fronesis” gyakorlatibb természetű. A „sophia” az emberi értelemre vonatkozik, míg a „fronesis” az emberi életre, és annak tetteire. Aristoteles úgy határozza meg a „fronesis”-t, mint igazság, tekintettel a tettekre, melyek az emberek számára hasznosak. Ő úgy fogalmazza meg azt, mint az értelem erényét, ami által az emberek a jó és rossz között okos döntésre juthatnak. Platón úgy írja le, mint értelem képessége, amely el tudja dönteni, mit tegyen és mit hagyjon el. Ciceró a „fronesis” alatt azt érti — amit a „prudentia”-val (bölcsesség, körültekintés) fordít le –, mint annak felismerését, amit az embernek keresnie kell és amit el kell kerülnie. Philó a „fronesis”-t úgy magyarázza, mint a helyes középutat a ravaszság és az esztelenség között. A „fronesis” egy rendkívül praktikus tulajdonság. A Papiruszok egyik írója a „fronesis”-ról úgy beszél, mint arról az okosságról, amely az ember nagyságát emeli. Egy pesszimista Papirusz-költemény mondja: „Aki arra gondol, hogy „fronesis” (okosság) által gazdaságot nyer, annak reménye hiábavaló. Mert az életben minden a véletlen által történik és nem a „fronesis” által”.
A klasszikus írók összehasonlították és szembeállították a „sophia”-t és a „fronesis”-t. Philó azt mondja, hogy a „sophia” Isten szolgálatával függ össze, míg a „fronesis” ezzel ellentétben az emberi élet rendjével. Aristoteles szerint a „sophia” a változatlan dolgokkal függ össze, a „fronesis” ellenben a változókkal azzal, ami minden helyzetben tanácsos.
Synesis
A harmadik görög szó a „synesis”, ami az emberi értelmet magyarázza. Szószerint olyasmit jelent, ami egyesít, összehoz. Azt lehet mondani, hogy az a képesség, amely a tényeket ésszerűen kombinálja. Aristoteles azt írja, hogy a „synesis” csak az ítélőképességről szól. Demosthenes kifejezésre juttatja, hogy a „synesis” az egyfajta választás a jó és a rossz dolgok között. Thukydites írja: az ember a háborúnak a merészségét helyesen mérlegelheti; a „synesis” szilárdítja a bátorságot. Azaz a helyzetünk helyes mérlegelése biztosítja a helyes állásfoglalást, erőt és bátorságot. Egyik nyilatkozatban egy barbár népről elismeri annak bátorságát és erejét, de ugyanakkor kijelenti: az általános intelligenciában (”synesis”) és egy civilizált élet művészetében nem állnak ugyanazon a fokon, mint más fajok. Náluk a megítélés képessége nem fejlett, mint ami a civilizált népek sajátja. Aristoteles úgy írja, hogy a gyermekeknél a „synesis” fejlődik. A szülők szeretik gyermekeiket, mihelyt megszületnek, de a gyermekek a szüleiket csak idővel szeretik meg, miután értelmet (”synesis”) szereztek, vagy megfigyeléseket tehettek. Mindezekből láthatjuk, hogy a „synesis” lényege a kritikus ítélőképesség. Az a képesség, mely az emberek közötti különböző eljárásokban, értékekben és viszonyokban különbséget tesz.
Világosan felismerhetjük, hogy az értelem háromféle módon teljesen felkészült: a bölcsesség által az utolsó, végleges dolgokat meg tudja látni és megérteni. Az okosság, amely a mindennapi élet gyakorlati problémáival tud foglalkozni és a belátás, mely a dolgokat minden helyzetben meg tudja vizsgálni és megítélni, s a helyes célt és a helyes eljárást meg tudja választani.
Fontos és érdekes megjegyezni, hogy a Biblia ismételten összeköti a teoretikus bölcsességet: a „sophia”-t, a praktikus okosságot: a „forneis”-t és a „synesis”-t. A Biblia szerint az embernek mindegyikre szüksége van. Salamon a bölcsességért imádkozott (”sophia”) és értelemért (”fronesis”), hogy bölcs és értelmes szívet nyerjen (1Kir 3,9-12; 5,9). A Krónikák könyvében ugyanazon eseményeket bölcsességnek (”sophia”) és intelligenciának (”synesis”) nevezi (1Krón 22,12; 2Krón 1,10). A négy bölcs tanítványban megvolt a tudás, ügyesség, tanultság és bölcsesség (Dán 1,17). Bölcsesség (”sophia”) és okosság (”fronesis”) készteti az embereket, hogy arra hallgassanak (Péld 8,1). Az Isten parancsolatait megtartani a bölcsesség és értelem jele (5Móz 4,6). Ézsaiás a bölcs emberek bölcsességéről és az értelmesek értelméről (”synesis”) beszél.
Egy igazi bölcsben mindkettő megvan: a teoretikus és a praktikus bölcsesség egyaránt. Anatole France mondta bizonyos tudósokról, hogy ereikben tinta van vér helyett, és sohasem néztek ki az ablakon.
Egy bölcs emberképe gyakran olyan, mint azé a tudósé, aki bezárkózik a dolgozószobájába, beássa magát a könyvei közé és csak saját kutatásainak él. Ez a képe annak az embernek, akinek nincs kapcsolata a világgal és képtelen a mindennapi élet követelményeinek eleget tenni. Bibliai és a görög álláspontról nézve az ilyen ember azonban igazán tökéletlen, mert ha ő a bölcsességet (”sophia”) magáénak is mondhatja, nyilvánvalóan sem „froneis”-a, sem „synsis”-a nincs. Másfelől az az általános elképzelés a praktikus emberről, aki az élet célszerű dolgaival egészen kitölti életét, hogy nincs ideje teológiai vagy filozófiai meggondolásokra, sem gondolkodásra. Az ilyen ember sem teljes, mert jóllehet a „fronesis”-sel és a „synesis”-sel rendelkezik, viszont nincs „sophia”-ja. A Biblia képe azonban a tökéletes ember, aki bölcs tekintettel az örökkévalóságra néz és ennek a kornak az életére alkalmas.
Újszövetségi értelmezés
Ezeket a szavakat az Újszövetség vonatkozásában kell megvizsgálni és ugyanakkor a megfelelő melléknévre is figyelemmel kell lenni. A „sophia”-hoz tartozó melléknév a „sophos” (bölcs), a „fronesis”-hez tartozik a „fronimos” (okos) és a „synesis”-hez a „synetos” (értelmes).
- A bölcsesség az Isten tulajdona (Jel 7,12). Jézus Isten bölcsességéről beszél (Lk 11,49). Pál is Isten bölcsességéről szól (Rm 11,33) és Isten sokféle bölcsességéről (Ef 3,10). Istent megismerni az egyetlen igazi bölcsesség.
- Jézusnak is sajátossága a bölcsesség (Jel 5,12). Bölcsességben növekedett, amikor Názáretben szüleinél élt (Lk 2,40.52). Amikor Názáretben prédikált, azt kérdezték tőle, honnan van az a nagy bölcsesség, amely a szavaiban kifejezésre jutott (Mt 13,54; Mk 6,2). Jézus maga a bölcsesség, Isten bölcsessége (1Kor 1,24.30). Benne van a bölcsességnek minden kincse elrejtve (Kol 2,3). Jézus a bölcsesség, és jött, hogy nekünk Isten bölcsességét hozza.
- A bölcsesség volt a legkiemelkedőbb jellemvonás minden nagy embernél. Salamon bölcs volt (Mt 12,42; Lk 11,31). A bölcsesség tartotta Józsefet a helyes úton és hozzásegítette, hogy naggyá legyen Egyiptomban (Csel 7,10). Mózes tudósa volt a bölcsességnek (Csel 7,22). Az ősgyülekezetben az első tisztségre választásnak előfeltétele volt a Szentlélekkel és bölcsességgel való teljesülés (Csel 6,3). István zavarba ejtette a zsidókat bölcsességével (Csel 6,10). Próféták a bölcsek ugyanarra a fokra állíttattak (Mt 23,34). Csak akkor lesz bölcs az ember, ha Istent megismeri.
- A keresztyének ismertetőjele a bölcsesség. Jézus megígérte követőinek a bölcsességet (Lk 21,15). Pál apostol imádsága az volt, hogy Isten adjon bölcsességet az efézusiaknak (Ef 1,8) és a bölcsesség lelkét (Ef 1,17). A Kol 1,9.28-ban is imádságainak és a tanításainak a bölcsesség a tárgya. A keresztyéneknek bölcsességben kell járni (Kol 4,5). Ha az ember bölcs, „mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedetei bölcsességnek szelídségével” (Jak 3,13). A keresztyén ember bölcsessége képessé teszi őt, hogy ellenfele előtt megálljon és hogy problémáját megoldja. A keresztyén bölcs a jóra (Rm 16,19)…
- A bölcsesség kapcsolatos az imádsággal, a Szentlélekkel és Istennel. A hét diakónusnak telve kellett lenni Szentlélekkel és bölcsességgel (Csel 6,3). Isten megadja az embernek, aki ezért imádkozik (Jak 1,5). Az igazi bölcsesség felülről jön (Jak 3,15). Már említettük, hogy Pál a keresztyének érdekében bölcsességért imádkozik (Ef 1,17; Kol 1,9). A bölcsesség igéje az igehirdetésben a Szentlélek adománya (1Kor 12,8). Az egyetlen bölcsességet nem maga az ember fedezte fel. Az az Isten ajándéka.
- És mégis lehet a bölcsességet tanulni, mert Pál azon fáradozik, hogy tanítsa őket (Kol 1,28; Kol 2,3). A bölcsességben van fejlődés, mert Pál bölcsességgel szól az érett keresztyénekhez (1Kor 2,6.7). Világosan felismerhetjük, hogy a bölcsességben növekedés van. Ámbár a bölcsesség nem az értelem vívmánya, mégsem lehet az értelem igyekvő fáradozása nélkül elérni. Az igazi bölcsesség akkor lesz elérhető, ha Isten Lelke az ember kutató értelmének segítségére siet, de az embernek kell elkezdeni a keresést, ha Istennel akar találkozni. Noha a bölcsesség Istennek ajándéka, ám azt a szellemileg rest ember nem fogja elnyerni.
- A bölcsesség megérti a dolgok igazi jelentését (Jel 13,18; 17,9). Isten üzenete az emberhez úgy jut el, hogy van szeme, hogy lásson és akinek az értelme kész őt befogadni. Itt is igaz az, hogy aki keres, az találni fog.
Első korinthusi levél
Bármily nagy és magasztos is a bölcsesség, mégis elfajulhat. Különösen az első korinthusi levelében az apostol sokat szól a hamis bölcsességről.
- A degenerált-bölcsesség e világi bölcsesség (1Kor 1,20.26; 2,6; 3,18). Ez olyan bölcsesség, mely nagyon jól tud ebben a világban előrehaladni és vagyont gyűjteni, de arról fogalma sincs, hogy valójában mit jelent.
- A szóbölcsesség, a szavaknak a bölcsessége, amely végül Krisztus keresztjét elhomályosítja (1Kor 1,17). Pál elutasítja, hogy csábító szavakkal, emberi bölcsességgel prédikáljon (1Kor 2,1.4.5.13). Amikor Pál olyan szigorú módon elítélte a világi szóbölcsességet, a maga idejének helyzetéről szólott. A görögök szerették a szavakat és a görög világ jól ismert alakja volt Sophist, a beszédművészet tanára. Épp oly ismert volt, mint manapság a filmsztárok. A sophistáknak egy hibájuk volt. Nagyobb súlyt helyeztek arra, hogy hogyan mondtak valamit, mint arra, hogy mit mondtak. A beszéd ügyessége volt, amire gondoltak, és legfőbb céljuk a hallgatók tetszésnyilvánítása volt. Arra törekedtek, hogy magukat helyes megvilágításba helyezzék. Chrysostomos azt mondta a sophistákról: „A tömeg morajára vártak… Mint sötétben az emberek, úgy mennek a tetszés és kiabálások felé.” Egy sophista azt mondta Epiktetosnak: „Keresem a dicséretedet!” „Mit gondolsz a dicséretemnek?” — kérdezte Epiktetos. „Azt szeretném, hogy mondd: bravó, csodálatos” — volt a sophisták válasza. Epiktetos leír egy előadás utáni jelenetet. A szónok kérdése: „Mit tartasz ma felőlem?” „Az életemben csodálatos voltál!” „Hogy tetszett neked az én legjobb helyem?” „Melyik volt az?” „Amelyikben Pan és a Nymphákat írtam le.” „Ó, az rendkívülien jó volt.”
- Ezt a bölcsességet Isten nem ismerte el (1Kor 1,21), ez inkább csábító, mint tanulságos (1Kor 2,4,5). Ez emberi bölcsesség volt és nem Istennek bölcsessége (1Kor 2,13). Ügyes szónok bölcsessége volt, aki inkább arra törekedett, hogy szellemi ügyességét mutassa, mint az igazság után kutasson (1Kor 1,20). Hiú volt, mert senkin sem segített (1Kor 3,20). Az ilyen megsemmisítésre van szánva, Isten el fogja kárhoztatni és nyilvánvalóvá lesz, hogy valóban esztelenség volt (1Kor 1,19.27; 3,19).
Pál ismerte a prédikátorokat és tanítókat, akik inkább a találó beszédre, mint az igazságra ügyeltek, akik törekedtek a saját ügyességüket mutatni és a tömeg tetszését megnyerni.
Ismerte őket, akiknek az emberek véleménye többet jelentett, mint az Istené, akik magukat középpontba állították ahelyett, hogy az embereket Krisztusra irányították volna. Ez az, amit Pál e világ bölcsességének nevez.
Az egyedüli, valóságos bölcsesség nem az önhittségből ered, hanem az alázatosságból. A bölcs tanár nem állítja magát a középpontba, hanem magán túlmutat. A bölcsesség megszűnik, ha az ember csak arra törekszik, hogy szellemesnek látszódjék. A prédikáció elkorcsosul, ha a prédikátor tetszést keres, ha a tanár személye vagy módszere Krisztus alakját elhomályosítja, akkor csak esztelenség adódik, mely végül a megérdemelt ítéletet tapasztalja meg.
Összetartozások
Most még az összetartozó szavakat, mint: „fronesis” és „fronimos”, „synesis” és „synetos” vizsgáljuk meg. A „fronesis”, mint alany kétszer fordul elő az Újszövetségben, a Lk 1,17-ben és az Ef 1,8-ban. A megfelelő melléknévvel a „fronimos”-sal gyakrabban találkozhatunk.
- Amint azt láttuk, a „fronesis” a praktikus okosság, ami minden helyzetben felismeri, hogy miként cselekedjen. Az az ember, aki házát sziklára építi, az „fronimos” (Mt 7,26). A világ szemében a tanítványokat „fronimos”-nak kellett lenniük, mint a kígyóknak (Mt 10,16). Az okos szolga „fronimos” (Mt 24,45; Lk 12,42). „Fronimos”-ok voltak a szüzek, akik gondoskodtak lámpájukba az olajról (Mt 25,2.4.8.9).
- „Synesis” és „synetos” az Újszövetségben nem nagyon gyakori. Jézus azt felelte az írástudónak, hogy az embernek szeretni kell Istent teljes szívéből, teljes értelméből (”synesis”), teljes lelkéből és teljes erejéből. A zsidó rabbik csodálkoztak Jézus értelmén (”synesis”), midőn a templomban velük beszélt (Lk 2,47). A római helytartót, Sergius Paulust, mint értelmes (”synetos”) embert mutatja be (Csel 13,7). Az Ef 3,4-ben a „synesis” azt jelenti, hogy Pál érti Isten titkát. A Kol 1,9-ben Pál imádkozik a keresztyének számára „sophia”-ért és „syenesis”-ért, és a Kol 2,2-ben azt mondja, hogy a „synesis” biztos megismerésre vezet. Pál imádkozik Timótheusért, hogy minden dologban belátása (”synesis”) legyen (2Tim 2,7). De „synesis” vezethet világiasságra és hiúságra (haszontalanságra) is. Ebben az estben Isten meg fogja semmisíteni (1Kor 1,19). Jézus azt mondja, hogy a nagy dolgok a bölcsek és okosak (”sophoi” és „synetoi”) előtt titkosak, de a gyermekeknek kijelentetnek (Mt 11,25; Lk 10,21). A „synesis” lényege a megítélés képessége, hogy megkülönböztesse azt — amint Lightfoot mondja –, hogy „mi a dolgok lényege”.
Pál a korintusiak egészséges emberi értelmére apellál, amikor így ír: „szólok hozzátok, mint okos (”fronimoi”) emberekhez” (1Kor 10,15).
Ez a praktikus bölcsesség alkalmilag beképzeltséggé fajulhat (Rm 11,25; 12,16; 1Kor 4,10.2; 1Kor 11,19). Egy ember nagyon elfogult lehet a saját képességei iránt.
Barries regényében, a „Sentimental Tommy”-ban olvashatjuk, amikor őt iskolába küldték, otthon az őt csodáló nővérének azt mondta: „Nem csodagyerek vagyok én?” Így ragadtatja el magát a praktikus bölcsesség.
Két bibliai hely adódik, amely a „fronimos” jelentését különösen érthetővé teszi. A kígyó, amely Ádámot és Évát a paradicsomban elcsábította, „fronimos” (1Móz 3,1); éppúgy a hamis szolga (Lk 16,8). „Fronosis” képes minden helyzetben helyesen cselekedni, ez az ember praktikus okossága, aki sohasem tanácstalan.
A „synesis” egy cselekménynek mélyebb értelmét és végső eredményét tudja felismerni. A „synesis” nemcsak azt látja, ami pillanatnyilag van, hanem azt is, hogyan fog valami fejlődni.
Megismertük tehát, hogy egy keresztyén teljes szellemi felkészültsége nagyon sokoldalú. A „sophia” (bölcsesség), mely Istennek a legmélyebb igazságait felismeri, a praktikus okosság (”fronesis”), mely minden helyzetben tudja a helyes cselekvést és ott van a kritikus belátás (”synesis”), a különválasztás képessége, amely minden történést és az események lefolyását helyesen tudja megítélni. A keresztyén nemcsak tág gondolkodású ember, és e világtól elszakadt, nem is olyan, aki csak földi dolgokban rátermett, a keresztyén minden területen alkalmasnak kell lenni. Nemcsak Istent képes megismerni, elég okosnak is kell lennie ezt az ismeretet tettekre váltani, és meg tudja ítélni, hogy milyen úton tudja legjobban célját elérni. A keresztyén az az egyedüli ember, aki a szó legigazibb értelmében egyben gondolkodó és cselekvő is.