A „paidagogos” szó az Újszövetségben csak kétszer fordul elő, azonban a jelentés lényegének pontos értelmét csak akkor fogjuk megérteni, ha Pál apostol gondolatát helyesen fogjuk fel. A korintusiaknak (1Kor 4,15) mondja: „ha tanítómesteretek (”paidagogoi”) sok ezer volna is a Krisztusban, atyátok azonban nincs sok: mert az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.” Más fordítások tanítómestert vagy vezetőt írnak. Azonban egyik sem egészen megnyugtató, mert a mi nevelési rendszerünkben nincs ilyen funkció, mely egy „paidegogos”-al teljesen megegyezne. Hét éves korig a görög gyermek kizárólag az anya védelme alatt állott. Abban az esetben, ha egy „paidagogos” volt a házban, akkor ő is bekapcsolódott a korai években a nevelésbe. Sokrates
azt mondja: „anya, gyereknevelő, apa és paidagogos vitatkozzanak a gyermek továbbnevelésén, mihelyt meg tudják érteni őket.” A gyermek iskolába lépésétől kezdve a „paidagogos” vette át a nevelést a 18. életévig. A „paidagogos” nem a mi értelmezésünk szerinti tanár volt. Feladata az volt, hogy a gyereket minden nap az iskolába kísérje, biztonságára ügyeljen, könyveit és palatábláját cipelje, viselkedését az utcán és az iskolában felügyelje.
Erkölcsi nevelést és helyes viselkedést kellett tanítania. Arra kellett ügyelnie, hogy az ifjú az utcán szerényen, lehajtott fővel járjon, hogy az idősebbeknek helyet adjon, s jelenlétükben csendben legyen, ahogy illik. Helyes asztal melletti viselkedésre nevelje, s miként kell illendően viselnie ruházatát. Tehát mindenre meg kellett tanítani, amit a görögök „eukosmia”(jó kozmetika) alatt értettek, jó erkölcsöt, helyes viselkedést, kellemes megjelenést. K.J. Freeman azt mondja, hogy egy „paidagogos” keveréke a nevelőnőnek, szolgának, védőnek, társalkodónőnek és házitanítónak. A „paidagogos”-nak praktikus, de nagyon nehéz feladata volt, különösen akkor, amikor a gyermek merész és önálló volt. Platon a „paidagogos” feladatát egy testileg rokkantéhoz hasonlítja: „betegsége állandó, gyógyítani nem tudja, folyamatos félelemben él és nincs ideje másra.” Alexandriai Kelemen a „Der Paedagogos” című munkájában azt írja: „A „paidagogos” munkája praktikus, nem elméleti, célja neveltje lelkének továbbnevelése, nem intellektuális, hanem erkölcsös életvitelre.”
Plutarchos a Quintus Fabius Cunctatorról szóló életrajzában közli, hogyan győzte le Fabius Hannibált. Kikerülte a nyílt csatát, de Hannibál seregét szívósan követte. „Lépést tartott vele, amikor azok meneteltek, ha letáboroztak ugyanazt tette. Sokan nagy tetteket akartak látni, gúnyolták Fabiust, Hannibál „paidagogos”-ának nevezték, mert nem tett mást, mint hogy őt követte és hogy várt rá.”
Így tehát felismerhetjük a döntő jelentését. Sokszor a rabszolga volt az, aki mint „paidagogos” idős és megbízható volt. Gyakran a feladatának a legmagasabb fokán állt. Egy jó „paidagogosról” mesélik, hogy azt kérdezték tőle: „Mi a te kötelességed?” Erre azt felelte: „Kötelességem, hogy az ifjút jóvá, kedvessé formáljam.” Themistokles döntött úgy a Xerxesnek küldött titkos üzenetében — ami végzete lett –, hogy Sikinnost, fiainak nevelőjét (”paidagogos”) gazdagsággal és polgárjoggal ajándékozza meg. Gyakran bizalmasa volt a családnak a „paidagogos.” Azonban sokkal gyakrabban egy szerencsétlen figurát csináltak belőle, amint azt Plutarchos panaszolta, gyakran kiszemelték őt erre a feladatra, mert már öreg és gyenge volt más munkára.
Mindenesetre a „paidagogos” azért volt, hogy védencét önállóan gondozza. Xenophon a Sparta-ról szóló munkájában így ír: „Ha a gyermekkorból a fiatal férfi korba érnek, akkor a „paidagogosok” és tanítóik kezéből kinőnek. Senki sem vezeti őket, saját urai lesznek.”
Amikor Pál a törvényről, mint a mi „paidagogos”-unkról szól, munkáról beszél, mely bennünket Krisztushoz kell vezessen, úgy ebben a mondatban azt állítja, hogy a törvény nem elegendő, nem megnyugtató, ezért vége lett (Gal 3,24). Ezzel azt fejezte ki, hogy Krisztus a törvény vége.