Az „eris” szó az 1Kor 1,11-ben és a Rm 1,29-ben fordul elő. Az „echitra” és az „eris” nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz. „Echtra” - ellenségeskedést fejez ki egy másik emberrel szemben, míg az „eris” civakodás, veszekedés, széthúzás, mint ennek a megtartásnak a következménye. Az apokrif könyvekben, a Sirák könyvében az „eris” háromszor fordul elő, mint olyan dolog, amely az életet tönkreteszi, feldúlja. Homérosznál és Hesiodosnál Hader a veszekedés, viszály, széthúzás borzalmas, dühös istennője. Hader, a pusztítás felkeltője, így nevezi őt Homérosz. (Ilias 20,48) Egy másik helyen Hadert a harc és szörnyű halál szoros összefüggésében nevezi meg. Hesiodos elmeséli, hogy szülte a halálos éjszaka Nemesist, hogy a haldokló embereket gyötörje és azután csalás és keményszívű harc - „eris”. A görögnél „eris” a harc istennője volt, egyike az élet veszedelmes (káros) hatalmainak, az erőszak és a halál teremtőnője. A korábbi görög filozófiában „eris” az univerzum lényeges és széttörhetetlen erőinek megtestesítője. Heraklétos azt mondja a természet természetes folyamatairól: minden dolgok harcból vagy szükségszerűségből történnek. A természet lényege a hatás és kölcsönhatás az ellentétek között és ha ez abbamaradna, ha egy elem annyira eluralkodna, hogy vele szemben már nem lenne több ellenállás, akkor az az univerzum végét jelentené. Empedokles is ezt mondta az univerzumról. Simplicius így adja vissza szemléletét: „Empedokles az anyagnak négy eleméről beszél: tűz, víz, levegő és föld. Mindegyik elpusztíthatatlan és megváltoztathatják térfogatukat és tömegüket, mialatt keverednek és osztódnak. De a motiváció, amely ezeket az elemeket mozgásba hozza, az a szeretet és küzdelem. Az elemek állandóan egy cserélődő változásnak vannak alávetve, egyszer keveredik a szeretet által, másszor szétválik harc által.” A görög filozófusok tehát a harcot annak tartották, ami az univerzum felépítményében gyökerezik. Ezért nem volt az „eris”-nek negatív jelentése a korai görög íróknál. Sokkal inkább két egymással összeütköző nézetről van szó, melyből gyakran igazi ismeret fakad és jó értelemben vett rivalizálás, amely kiválósághoz vezethetett.
Az Újszövetségben ezzel szemben az „eris” viszály (veszekedés, harc, stb.) mindig valami rossz, gonosz. Pál apostol egy bizonyos magatartást jelöl meg ezzel a szóval és két különböző helyzetben mutatja meg.
- „Eris” egy jellemző bűn a pogány világban (Rm 1,29). Ez a világ a szakadás világa, olyan világ, melyben az egymás közti kapcsolatok széttörnek. Csak a keresztyén élet tud igazi közösséget és egységet adni. A keresztyéneknek tilos dőzsölésben, iszákosságban, kéjelgésben és erkölcstelenségben, civakodásban és irigységben élni (Rm 13,13). Ezeket a bűnöket el kell hagynia az embernek, ha keresztyén akar lenni.
- Pál apostol ezt a szót: „eris”, hatszor használja. E hat közül négyben a gyülekezeti élettel összefüggésben. Ebből hármat az 1Kor 1,11; 3,3; 2Kor 12,20-ben találunk. „Eris” szakította a korintusi gyülekezetet szektákra és pártokra, mert egyes keresztyének Péterre, mások Apollósra, megint mások Pálra és ismét mások Krisztusra hivatkoztak. „Eris” a gyülekezetet szétdarabolta és ellenségeskedést teremtett, hol különben szeretetnek kellett volna uralkodni. A Filippi levélben írja Pál apostol, hogy mindazok, akik Krisztust önző érdekből prédikálják, Pálnak ezáltal kárt akarnak okozni, azok „eris”-t követnek el (Fil 1,15). „Eris” behatol a gyülekezetbe és jellemző lesz arra, ha a gyülekezet vezetője és tagja inkább emberekre, pártokra, vezérekre és személyes véleménykülönbségekre figyel, mint Krisztusra. Ebben van a figyelmeztetés számunkra. Ha egy gyülekezetben a Krisztus központi helye elvész, az egymás közti viszonyok is rossz irányba fordulnak. Ha valaki többé nem Krisztus dicsőítéséről prédikál, hanem a Krisztusról szóló személyes nézeteit kiemeli, ha tehát egy teológiát és nem az evangéliumot prédikálja, ha valaki a maga érveivel ellenfelét megsemmisíteni akarja a megnyerés helyett, akkor kezdődik az „eris”.
Krisztusnak kell azonban a gyülekezetben uralkodnia.