Kaleo, kalein, kletos, klesis - Hívni, szólni, kiáltani; Isten hívó szava; elhívott, megszólított

Az Újszövetség egyik alapvető fogalma: Isten emberekhez hívó szava. Ezt a fenti három szó fejezi ki. A „kalein” ige jelentése hívni, kiáltani; „klesis” főnév jelentése hívás, kiáltás; a „kletos” melléknév elhívatottat jelent.

A klasszikus görögben a „kalein” igének négy fontos alkalmazása van, melyek mindegyike számunkra az újszövetségi kifejezések jobb megértését segítik.
1. A „kalein” szokásos kifejezés; amikor személyt vagy helységet névvel látunk el. Így a Mt 1,21.23.25-ben a Messiást Jézusnak nevezik. A Mt 5,9-ben a béketeremtők Isten fiainak mondatnak. A Mt 23,7-ben azt olvashatjuk, hogy a farizeusok magukat többnyire rabbinak hívatják. Leginkább ilyen módon fordul elő a „kalein”.
2. A „kalein” rendes jelentése: egy személyt felszólítani, vagy hívni. Meg lehet valakit hívni egy hivatalba. Pál az apostoli hivatásra elhívott, „kletos” (Rm 1,1; 1Kor 1,1). Valakit fel lehet hívni, szólítani, hogy neki feladatot adjanak. A Mt 25,14-ben a szolgákat szólítják, hogy uruknak vagyonát vegyék át arra az időre míg távol lesz. Az is lehet, hogy valakit hívnak, hogy vegye fel bérét a munkájáért vagy arról tudósítják.
3. A „kalein”-t ugyanis használták általában, amikor valakit étkezésre, vagy ünnepségre vagy házi ünnepélyre meghívtak. Ebben az értelemben használták akkor is, amikor esküvőre hívtak meg vendégeket (Mt 22,3). Simon farizeussal kapcsolatban is előfordul, aki Jézust házába hívta meg vacsorára (Lk 7,39). Ugyanezt a szót használja Lukács a 14,8-ban is. Hasonlóképpen a Jel 19,9-ben is használják a bárány vacsorájára szóló meghívásra.
4. A „kalein” általánosan használt szó, amikor valakit bíróság elé idéznek, tanúkat vagy védőt is a bíró elé citálnak. Az Újszövetségben Pétert és Jánost is ezzel a szóval hívták a nagytanács elé (ApCsel 4,18) és Pált is Félix elé, hogy a vádlókkal szemben álljon. (ApCsel 24,2).
Ha ezeknek a szavaknak a vizsgálatát tovább nem folytatjuk, akkor is már bőséges ismerettel rendelkezünk az emberhez szóló hívó szónak a jelentéséről. Legkevesebb négy pontot tudunk lefektetni.
1. A keresztyén az az ember, aki Isten hívó szavát meghallja. A hívás lényege, hogy az vagy felszólítást vagy sürgős kérést jelöl. Az ember azt vagy elfogadja, vagy elutasítja, figyelembe veheti vagy figyelmen kívül hagyhatja, hallgat rá, vagy süket marad. A szó nagy felelősséget ró ránk, hogy Isten szavára válaszoljunk.
2. A keresztyén élet elhivatottság a szolgálatra. Egy keresztyén mindig feladatra van elhíva. Isten az, aki mindig feladat elé állítja. Cicero „Állam” című művében Laeliusnak felteszi a kérdést: „Mit gondolsz, mit kell tanítanunk azoknak, akiket kiképzünk?” A felelet: „Mi annak művészetét, ami által ők az állam számára hasznosak.” Isten hívó szava is felszólítja a keresztyént, hogy e világban hasznos legyen.
3. Isten bennünket kiváltságra hív. A „kalein” és a „klesis” szorosan kapcsolódik egy ünnepre vagy egy vendégszerető házba szóló meghívással. Isten hívása felszólítás az ő közösségébe való belépésre és ebben a közösségben tökéletes örömet kapunk.
4. Isten hívása egyben hívás az ítéletre is. A „kalein” és a „klesis” szorosan összekapcsolódik a bíróság előtti megjelenéssel. A keresztyén élet nem valahol végződik, hanem Isten ítélőszékéhez vezet. Ha egy ember Isten hívó szavát semmibe veszi, ha ő a szolgálatra való felszólítással szemben süket, Isten meghívását lebecsüli, az utolsó isteni hívó szónál elszámolással tartozik.
Az a kapcsolat, amely ezekben a szavakban használatos, különösen érdekes, mert így jelentésük még érthetőbbé válik.
1. A keresztyénné lételre hívás nem kisebbtől származik, mint Istentől. Ez a felhívás az emberhez nem azért érkezik, mert ő erre rászolgált, hanem mert Isten irgalmasságot akart mutatni. Jákób nem a különleges szolgálataiért választatott Ézsau előtt, hanem egyszerűen azért, mert Isten őt elhívta (Rm 9,11). Saját elhívásunk is Isten akaratára vezethető vissza (Rm 8,30).
2. Azt is mondhatjuk, hogy Isten hívása a kegyelemmel kapcsolatos (Gal 1,6.15). Isten bennünket nem azért választott, mert mi olyan jók voltunk, vagy mert mi különleges képességgel rendelkezünk. Egyedül és csakis Isten kegyelme és jósága az, ami bennünket elhívott, noha erre soha nem szolgáltunk rá. Istennek hívása egy meghívás, amire mi semmiféle igényt nem támaszthatunk. Nem a mi tökéletességünk, hanem Isten szeretete ennek az elhívásnak a mozgatója.
3. A hívás kapcsolódik a békéhez is (1Kor 7,15; Kol 3,15). Az Újszövetség értelmében a békesség nemcsak a nyugtalanság és békétlenség ellentéte, hanem mindent magába foglal, ami a mi saját javunkra szolgál.
4. A hívás szorosabb összefüggésben áll a „koinonia”-val, a közösséggel (1Kor 1,9). Kettős közösséget jelent: Krisztussal és embertársainkkal. Az ember, aki Isten hívását követi, éppen azon van, hogy Krisztussal és embertársaival új viszonyba kerüljön.
5. A hívás az „eleutheria”-val, a szabadsággal is szoros kapcsolatban áll (Gal 5,13). Isten hívó szavának követése nem rabszolgasággal jár együtt, hanem szabadsággal. Az az ember, aki Isten hívását elfogadja, megszabadul régi énjétől, a bűntől, a Sátántól.
6. A hívás az „elpis”-hez, a reménységhez is kapcsolódik (Ef 4,4). Ha követi valaki Isten felszólítását, akkor ez azt jelenti, hogy vége a pesszimizmusnak és mindenféle kétségnek. Az ember tovább már nem reménytelen, elveszett ember, hanem a győzelemhez szükséges képességet magában hordozza. Az életünk tovább már nem csalódásokkal beszűkített, hanem körülvesznek bennünket a nem remélt lehetőségek.
7. A hívó szó kötelességgel vagy szolgálattal kapcsolatos. Ismételten figyelmeztet bennünket, hogy hivatásunk szerint járjunk (Ef 4,1; 1Kor 7,17). Elhívottak vagyunk, hogy Jézus nyomdokaiban járjunk. Ez elhívás a megszentelődésre („hagiasmos”) és nem a tisztátalanságra („akatharsia”) (1Th 4,7). Az az ember, aki Isten hívó szavát követi, ezáltal a megszentelődés útjára lépett. Isten, aki bennünket hív, szent, ennélfogva az elhívottaknak is szentnek kell lenni (1Pt 1,15). Magunkat az elhívatásra méltóvá kell tenni (2Th 1,11). Mindig arra kell törekednünk, hogy elhívásunkat megerősítsük, mert az örök életünk ettől függ (2Pt 1,10). Az ember megtarthat egy ajándékot, melyről tudja, hogy azt nem szolgálta meg, egy olyan nagyvonalú adományt is, amit soha sem tud visszafizetni, megtapasztalhatja a jóságot is, mely nem a legtávolabbról érkezik. Nem fogja ezért minden erejét, az egész életét arra fordítani, hogy háláját kifejezze? Megfeszítései nem a félelemben gyökereznek, ezért nem kíván elismerést, egyszerűen egy csodálatos szeretetnek az eredménye.
Még néhány más dolgot figyelembe kell venni, melyek Isten hívó szavával kapcsolatosak.
1. A hívás kapcsolatban van a szabadítással („sozein”) (2Tim 1,9). Ha a hívás következményeit teljesítjük, azáltal egyidejűleg megmenekülünk a halálbüntetéstől és az új élethez szükséges erővel leszünk felszerelve. Az elhívás megment a büntetéstől és megtölthet erővel. Ez az üdv örök, e földön kezdődik, de megmarad, akkor is, ha ez elmúlik. Kezdődik az időben és az örökkévalóságban teljesül. Egész sor kapcsolata van ennek a szócsoportnak, mely jelentésében ezt a világot és az eljövendőt egyaránt magába foglalja.
2. A keresztyén emberek szentségre vannak elhíva („kletoi”, „hagioi”). „Hagios” szó szerint elkülönültet jelent. Egy ember, aki a szó bibliai értelmében szent (”hagios”), magát a világtól elkülöníti, hogy Istennek szentelje. Az Újszövetség értelmében inkább a szentség körül forogjon az embernek minden törekvése, mint a környezete közül. A keresztyének életútja Istenre mutat, Jézus tanítványa már most Istennel él és egyszer színről színre lát.
3. A keresztyén a sötétségből a világosságra elhívott (1Pt 2,9). Ő kihívott a világ sötétségéből, a bűnből, a halálnak dermedtségéből, és átvitt Isten megismerésének és az örök életnek fényébe. A keresztyén nem él a növekvő sötétség félhomályában, hanem a felkelő napnak a ragyogó fényében.
4. A keresztyén örök életre és örök örökségre van elhíva (1Tim 6,12; Zsid 9,15). Az örök szó („aionios”) az Újszövetségben inkább az élet értékét fejezi ki, mint az időtartamot. Az „aionios” az örök Istennek egy tulajdonsága. Az örök élet tehát Isten élete. A keresztyén kihívatott a fárasztó, beszennyezett és halálra ítélt egzisztenciájából Isten életének örök üdvösségébe.
5. A keresztyén nagy tisztességre van hivatva (Zsid 9,15). A mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére elhívott (2Th 2,14). Arra hivatott, hogy Istennek örök dicsőségét elnyerje (1Pt 5,10). Istennek elhívása nagy követelményeket támaszt, de ugyanúgy nagy ígéreteket is ad. A dicsőség szóban bennefoglaltatik az, amit az örökkévalóság számunkra tartogat. A keresztyén nem kisebbre van elhíva, minthogy Isten pompájában és dicsőségében részesüljön. Az Újszövetség nem annyira azoknak büntetésére gondol, akik Isten hívó szavát nem fogadják el, mint inkább arra a dicsőségre, amit ők visszautasítanak.
6. Ez a hívás számunkra más embereken keresztül jelenik meg, amint azt Pál a Thessalonikai levélben kifejezi (2Th 2,14). Nagy előjoga a keresztyén embernek, hogy a hívást másoknak közvetítheti, átadhatja. A keresztyén embernek — nem csak az igehirdetőnek — tovább kell adnia embertársainak az Isten dicsőségébe szóló meghívást.