Praytes - Szelídség, önuralom

A lélek gyümölcsének nyolcadik tulajdonsága a „praytes”, szelídség, jámborság. A mi gondolkodásunkban és nyelvhasználatunkban a jámborság nem túl csodálatraméltó erény. A jámborságnak manapság mellékzöngéje a gyengeség, lélektelenség, erőhiány és férfiatlanság. Modernebb fordításokban a „praytes”-t szerénységnek fordítják, de ez sem találó jelentése ennek a görög szónak.

A „praytes” a főnévi, a „prays” a melléknévi, a „praynein” az igei formája a szóban forgó fogalomnak.

  1. Személyekre vagy dolgokra vonatkozott, akik vagy amelyek megnyugtató tulajdonsággal bírtak. Például azokat a szavakat jellemzi, amelyek megnyugtatólag tudnak hatni olyan emberre, ki gonddal és keserűséggel van telve az élet miatt.

    2. Olyan kenőcsöt jelöl, mely egy gennyes seb fájdalmát enyhíti.

    Egy szerelmes hangjában lévő gyengédségre is vonatkozhat. Egyszer Platón is használja a „Törvény” című művében, amikor az orvost kéri, hogy amilyen gyengéden csak lehet, úgy kezelje a gyermeket. Ezek a szavak tehát egészen általánosan arról az erőről szólnak, amely enyhít, megnyugtat.

  2. Jellemzik továbbá a másokkal való kapcsolatban a barátságos viselkedést, különösen azokét, akik megtehetik, hogy másként is viselkedjenek. Egy olyan tirannusra is lehet alkalmazni, aki az embereket meg akarja nyerni, amikor nekik a jövő lehetőségeit ígéri hatalomra kerülésével. Kyrost, a perzsa királyt úgy írja le, mint barátságos és az emberi hibát megbocsátó személyt, mert egy tiszttel szemben — aki kötelességét elmulasztotta — barátságos volt. Xenophon ezekkel a szavakkal jellemzi azt a tisztet, aki alkalmatlan katonák csoportját képezte ki. Velük szemben kemény, de mégis barátságos módszert alkalmazott, mint az a lovas, aki tüzes lovat treníroz. Platón ezeket a szavakat az udvariasság és barátságosság értelmében használja, ami a közösségben elengedhetetlen. Xenophon a testvéri megértés atmoszférájaként említi, ami a katonák közt fejlődik ki, akik már hosszú ideje együtt szolgálnak, együtt harcoltak és együtt élték át a halálos veszedelmeket.

    3. A mezőgazdaságot szelíd művészetnek nevezi, mert itt az emberek megtanulják erejüket és adottságaikat együttműködtetni a természettel.

  3. Nagyon gyakran jellemzik ezek a szavak egy vitában a helyes magatartást és atmoszférát. Így pl. „Az állam” című munkájában, ahol Sokrates megköszöni Thrasymachusnak, hogy abbahagyta a szitkozódásokat és barátságos lett. Ezek a szavak vonatkozhatnak olyan emberre, aki vitatkozni tud anélkül, hogy türelmét elveszítené, vagy hevesebb lenne.
  4. Arra is használják, amikor valaki egy dolgot könnyedén vesz. Sokrates azt mondja, hogy az olyan dolgokat, amelyek mások számára értékesnek tűnhetnek, nem veszi különösebben komolyan. Xenophon ezekkel a szavakkal olyan embert jellemez, aki kellemetlen tapasztalatáról könnyedén beszél. Ugyancsak ezeket a szavakat használja arra a higgadtságra, férfiasságra és bátorságra, amellyel Sokrates halálos ítéletét fogadta.
  5. Gyakran használják ezeket a szavakat a megszelídített állatokra, melyek megtanulták, hogy bizonyos parancsnak alávessék magukat. A ló, mely a gyeplő szerint megy, a kutya, mely a parancsnak engedelmeskedik.
  6. A legjellemzőbb e szócsoportnak használata olyan karakterre, mely az erőt és a szelídséget egymagában egyesíti. Nagyon találóan illusztrálja Platón a „praytes”-t, mint főnevet. Egy házőrző kutya, mely az idegenekkel szemben bátran és elriasztóan viselkedik, az az ismerősökkel szemben viszont, akiket ismer és szeret, barátságos. Az ember valóban nagy, akiben egyidejűleg a szenvedély és a szelídség a legmagasabb mértékben megvan.

    7. „Prays” az a szó, mely erőt és lágyságot a legtökéletesebb módon egyesíti.

Most vizsgáljuk meg e szócsoport használatát a Bibliában.

A Septuagintában a „praytes” egy felbecsülhetetlen tulajdonság majdnem minden életterületen.

  1. A „praytes” azt a magatartást jelenti, ahogy egy ember az embertársával szemben viselkedik és ahogy munkájának eleget tesz. „Hajtsd füledet a koldusszegényhez és felelj szelíden, ha békességet kíván.” „Minél nagyobb a rangod, annál jobban alázd meg magad és kegyelmet találsz majd az Úr előtt” (Sirák 3,19). A Septuagintának ezeken a helyein az emberek iránti udvariasságot és az előzékenységet jelenti.
  2. A szelídséget gyakran szembeállítják a büszkeséggel. „A fejedelmek trónját ledönti az Úr, és a szelídeket ülteti azokra” (Sir 10,17). A szelídség ellentéte a fennhéjázásnak és a büszkeségnek.
  3. Az ellentét gyakran még nagyobb. A szelídet szembehelyezik a bűnössel. Azt mondja a zsoltáros: „Támogatja az Úr az alázatosakat, de porig alázza a bűnösöket” (Zsolt 147,6). A szelídség nem kevesebb, mint az az alapvető sajátosság, mely az embereket a bűntől távoltartja.
  4. A Septuaginta ismételten szemügyre veszi az alázatosokat, mint olyan embereket, akik Isten iránt különösen jó érzületűek. „Az alázatosaknak kijelenti titkait” (Sir. 3,21); „a szelídeket igazságosan vezeti és az ő útjára tanítja az alázatosokat.” (Zsolt. 25,9)
  5. Az Ószövetség gyakran beszél az alázatosak felemeléséről (Zsolt 37,11; 76,10; 149,4; 147,6).
  6. Az Ószövetségben van még egy hely, amely segít minket a szó jelentésének megértésében.

    7. „Ez a Mózes pedig igen szelíd volt, a földön élő minden embernél alázatosabb” (4Móz 12,3). Ez a tény megvilágítja, hogy Mózes a szelídség példája. A „praytes” szó jelentése nagyon világos.

Most visszatérünk a „prays” és „praytes” szavak újszövetségi használatára.

A „praytes” alanyként tizenegyszer, melléknévként négyszer fordul elő. Először vizsgáljuk meg azokat az összefüggéseket, amikben ezek a szavak szerepelnek, anélkül, hogy magát a fogalmat meghatároznánk. Azokkal a szavakkal kezdjük, melyek a „prays”-szal állnak kapcsolatba.

  1. Összefüggésben áll az „agapé”-val.

    2. Pál kérdezi a korintusiakat: „Mit akartok? Vesszővel menjek-é hozzátok, avagy szeretettel és szelídségnek lelkével?” (1Kor 4,21). Láttuk, hogy az „agape” a megrendíthetetlen jóakarat és a legyőzhetetlen jó indulat, amely sohasem változik át keserűségbe és az embereknek mindig csak a legjobbakat akarja függetlenül attól, hogy az az ember mit tesz szívesen. Az ilyen szeretet és a szelídség között tehát összefüggés van.

  2. Előfordul az „epieikeia”-val kapcsolatban. Az „epieikeia” talán az Újszövetségnek legnehezebben lefordítható kifejezése. Fordítják barátságnak, jóindulatnak, enyheségnek, azonban ezeknél többet jelent. Aristoteles „epieikeiá”-ról, mint olyan tulajdonságról beszél, amely igazságos, de sokszor még jobb, mint az igazságosság.

    3. Másik alkalommal az „epieikeia”-ról, úgy beszél, amely a törvényt megjavítja, ha az csődöt mond, mert nagyon általános. Vannak alkalmak, ahol a jóindulat és az előzékeny megértés jobb, mint a törvény betűje. Néha előfordulnak olyan döntések, amelyek olyan szellemben erednek, amelyek a törvényen felülemelkednek. Vannak körülmények, melyekben a törvény pontos alkalmazása jogtalan lenne. Az „epieikeia” az a tulajdonság, amely magát a döntő pillanatban a törvény fölé helyezheti, hogy az emberek szertettel és irgalmassággal cselekedjenek. A 2Kor 10,1-ben Pál a „praytes”-t és az „epiekeia”-t összeköti és Krisztus szelídségére és barátságosságára használja. A „praytes” tehát ezzel a nagy erénnyel rokon, mely felismeri, hogy a jogosság mikor válik jogtalansággá és mikor kell valami magasabbnak a törvény helyébe lépni.

  3. Többször használja a „praytes”-t az alázatossággal kapcsolatban. Az alázat jellemző a keresztyének életmódjára (Ef 4,2). Isten választottainak az alázatot kell felöltözni (Kol 3,12). Krisztus maga szív szerint alázatos (Mt 11,29). A „praytes”-nek ezzel az alázattal van kapcsolatban, amely a kevélységet nem ismeri, csak a szolgálat örömét.

Most nézzük meg azokat a szavakat, melyeket a „praytes”-el szembeállíthatunk.

  1. A „praytes”-t a szigorúbb és megfelelőbb büntetéssel állítsuk szembe. Megemlítettük azt a helyet, ahol Pál apostol a korintusiakat kérdezi, hogy bottal vagy szeretettel és szelíd lélekkel jöjjön hozzájuk (1Kor 4,21). „Praytes” tehát ellentéte a szigorú rendnek, ami mindenkit jog és törvény szerint büntet.
  2. A „praytes” nem egyesíthető a harcos és kötekedő szellemmel. A Pásztori levelekben a keresztyén igehirdetők kötelessége, hogy a testvéreket emlékeztesse, ne civakodjanak, hanem minden emberrel szemben szelídséget bizonyítsanak. A „praytes” ellentéte az agresszív beállítottságnak, mely két embert egymás ellenségévé tesz.

Milyen szerepet játszik a „praytes” a mai keresztyének életében? Megállapíthatjuk, hogy a keresztyén élet lényeges jellemzője.

  1. A „praytes” az a hozzáállás, ami a tanuláshoz szükséges. Az embernek szelíden kell fogadni az igét, amely boldoggá teheti (Jak 1,21). Olyan magatartás, ami az embert a saját tudatlanságának felismerésére vezeti, hagyja, ami őt elég alázatossá teszi, hogy megvallja: nem tudja, mi nyitja meg értelmét az igazságra és szívét Isten szeretetére.
  2. A „praytes” az a szellem, melyben a fegyelmet gyakorolni kell, amikor a hibákat másnak kell korrigálni. Pál inti a galatabelieket, „ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel” (Gal 6,1). Az ember bírálhat valakit oly módon, hogy teljesen kedvét veszti, levertségbe és kétségbe hajszolja. De úgy is lehet bírálni, hogy az illető elhatározza, jobban fogja csinálni és valóban reméli is, hogy jobb lesz. A „praytes” az a magatartás, amely a kritikát ösztönzővé teszi és nem lesújtó véleménnyé, olyan eszközzé, ami új reményt kelt és nem hagy kétségek közt.
  3. A „praytes” az a lelkület, melyben az ember oppozícióba kerül. A keresztyén tanító szelíden fenyíti az ellenszegülőket (2Tim 2,25). Nagyon gyakran akarjuk, hogy akiknek véleménye nem egyezik a mienkkel, jobb belátásra térjenek és megváltoztassák véleményüket. Szemléltessük ezt egy példával: tegyük fel, hogy egy nagyon hideg téli napon olyan szobába megyünk, melynek ablaka a belső oldalon jégvirágokkal van fedve. Két lehetőségünk van a jég eltávolítására. Megpróbáljuk ledörzsölni, de minél keményebben dörzsöljük, annál gyorsabban képződik az újabb jég. De tüzet is rakhatunk a kályhába és a jég magától leolvad. A meleg véghezviszi azt, amit a dörzsöléssel nem tudtunk elérni. Az emberekkel való kapcsolatban, akiknek nézeteit hibásnak tartottuk, a szelídség megteszi azt, amit a kényszer sohasem tud megtenni.
  4. A „praytes” a keresztyén bizonyságtétel lelke. Péter felhívja a hívőket, „mindig készek legyenek megfelelni mindenkinek, a ki számon kéri tőletek a bennetek levő reménységet, de szelídséggel és istenfélelemmel.” (1.Pt 3,15)

    5. Az igazi keresztyén hitvallás mindig barátságosan történik és így hatékonyabb, mint az, ami kényszerből megy végbe! A keresztyének hitvallásának meggyőzőnek és erőteljesnek kell lennie.

  5. A „praytes” az a lelkület, amely áthatja a teljes keresztyén életet. „Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz” (Jób 3,13). A keresztyén asszonyok igazi ékessége, amely Isten előtt is dicséretes, a szelíd és csöndes lélek (1Pt 3,4).

A fogalom újszövetségi használatával kapcsolatban még két dolgot meg kell említeni.

  1. A „praytes” több, mint barátságosság és szelídség. Ez a hatalom és a győzelem titka, mert a szelídek öröklik a földet (Mt 5,5). A szelídség királlyá teszi az embert embertársai között.
  2. Végül ki kell emelni, hogy ezt az erényt magával Jézussal kapcsolatban is használja az Újszövetség. Jézus saját felhívása: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11,29). Az ő jeruzsálemi győzelmes bevonulása a következő prófécia beteljesülése: „Ímhol jő néked a te királyod, szelíden és szamáron ülve” (Zak 9,9 és Mt 21,5). Pál inti az ellenszegülő korintusiakat „Krisztus szelídségére és engedelmességére” (2Kor 10,1). A szelídség a keresztyéneknek lényeges ismertető jele.

Vizsgálódásunk kezdetén már megállapítottuk, hogy a „praytes” fordítása, a szelídség vagy szerénység a szó teljes jelentését nem adja vissza. Azt is mondtuk, hogy a fogalom legjobb meghatározása Aristotelesnél található. Ezt a meghatározást vizsgáljuk meg most.

Az „Erények és bűnök” című kis írásában, mely Aristoteles munkáiban található, de tulajdonképpen nem tőle származik, azt mondja, hogy „praytes” és bátorság az ember szenvedélyes természetéhez tartoznak. Továbbá megállapította, hogy a „praytes” szenvedélyes természetnek a jó része és az ember ennek a tulajdonságnak a birtokában nem olyan könnyen lobban haragra. Ezután jön a teljesebb definíció: A „praytes”-hez tartozik az a képesség, amely minden sértegetést és megaláztatást nyugodtan elvisel, azonnali bosszúállás nélkül és anélkül, hogy könnyen haragra gerjedne, a keserűségtől és kötekedéstől szabad a nyugalmat és a higgadtságot megőrizni. Most már a „praytes” szó jelentéséről többet tudunk.

Az „Eudaimoni etika” is foglalkozik a „praytes”-szel. Itt azt mondja, hogy a „praytes” ellentéte a haragnak és a szenvedélynek. A mű végén még világosabb magyarázatot találhatunk. Hirtelen haragúnak lenni hiba, valamint szolgai alázkodást mutatni is hiba. Mivel mindkét jellemtulajdonság hibás, így a kettő közti tulajdonságnak helyesnek kell lenni, mert az ember a szenvedélyben sem nem olyan gyors, sem nem olyan lassú. Azokkal az emberekkel nem haragos, akik nem szolgáltak rá, de nem mulaszt el haragosnak lenni azok iránt, akik arra rászolgáltak. Az az ember, aki „prays”, a megalázkodó és a kemény emberek között áll.

A legrészletesebben a „Nikomachosi etikában” magyarázza meg ezt a fogalmat. Aristotelesnél minden erény a középút a két szélsőség között. Egyik oldalon a bőség, másik oldalon a szükség a szélsőség, e kettő között van az arany középút. Aristoteles azt mondja, hogy a „praytes” a középút az „orgilotes” (féktelen harag) és az „aorgesia” (túlzott közönyösség) között. A „praytes” a helyes mérték a túlzott, illetve a kevés harag között. Az az ember, aki „prays”, az embertársaival való kapcsolatban megtalálja a helyes mértéket a haragra is. Továbbá azt mondja Aristoteles, hogy a „praytes” a harag helyes használata.

Az az ember, aki „prays”, a megfelelő helyen, a megfelelő személlyel szemben, a megfelelő módon, megfelelő pillanatban és megfelelő ideig haragos. Azonban inkább a megbocsátás irányába, mint a harag felé lép. Aki „prays” az mindig a helyes időben és sohasem a helytelen időben haragos.

Ez az alapja annak, hogy Mózes a nagy példaképe a „praytes”-nak. Az idézetet, „olyan szelíd, mint Mózes”, hibásan használják. Mózes tudott izzó haragú is lenni, de alázatos és megalázkodó is. Nem tudott volna egy népet úgy vezetni, ahogy ezt tette, ha léleknélküli, gyenge és gerinctelen lett volna. Mindkettő, az erő és a szelídség megvolt benne. És ami Mózesre találó volt, elsősorban érvényes Jézus Krisztusra, mert mindkettőt, a jogos haragot és a megbocsátó szeretetet is megtaláljuk benne. Csak olyan ember tudta megtisztítani a templomot az árusoktól és a pénzváltóktól és megbocsátani a törvény által elítélt házasságtörő asszonynak, aki „prays” volt.

A tulajdonképpeni jelentése a „praytes”-nek tehát az önuralom. Ez a tökéletes uralom a szenvedélyes természetünk fölött. Csak ha „praytes”-ünk van, akkor tudunk minden embert valóban előzékenyen kezelni, csak akkor tudunk keserűség nélkül inteni, türelmetlenség nélkül vitatkozni, beszélgetni, csak akkor tudjuk az igazságot lázadás nélkül elviselni, haragosnak lenni vétkezés nélkül, szelídnek, de mégsem gyengének.

Világos, hogy ezt az önuralmat egyetlen ember sem nyerheti el önmagából. A szenvedélyek szétszakítják a gyeplőt és erősebbek az értelemnél és akaratnál, melyeket sakkban lehetne tartani. Éppen ezért a „praytes” egy része a Lélek gyümölcsének, mert ez az önuralom tudja csak elérni, hogy az ember Istentől és az ő Lelkétől legyen uralt. „Praytes” az a hatalom, ami által Isten Lelkének segítségével a szenvedélyek erős és megfékezhetetlen erejét Istent és embereket szolgálva hasznossá tehetjük.