szöveg: Nagy I., Debrecen, 1806
dallam: L. Bourgeois, Genf, 1551 (42. zsoltár)
1. Ó, Isten, ki a törődött
Szívet meg nem utálod, :/:
Sőt a bánatból ejtődött
Könnyeket megszámlálod.
Kedveljed érzésimet
És elmélkedésimet,
Melyek szívemben támadnak
Halálán te szent Fiadnak.
2. Mint sír a kertben magában,
Mint küszködik a harccal, :/:
Mely a sötét éjszakában
A földre ejti arccal,
Hol kínjait lelkében
Érezvén és testében
Vércseppel verejtékezik,
Elalél és csüggedezik.
3. De új erőt vesz magának,
Lelkét megbátorítja, :/:
Mint a vitéz, ha harcának
Kezdete tántorítja.
Az eláruló csókra
Önként megy a kínokra
A fegyverekbe öltözött
Vérengző kísérők között.
4. A bíró, bár elismeri,
Hogy ő vétkét nem látja, :/:
Elereszteni nem meri,
Ostor alá bocsátja.
Látja a nép véresen,
Nincs szíve, mely megessen,
Fakad ily gyilkos lármára:
Feszítsd fel a keresztfára!
5. Függ már a fán kiterjesztett
Kezekkel felszegezve, :/:
A föld testéből eresztett
Vérrel van béfedezve.
Elalélván végtére
A kínok érzésére,
Meghal, Atyjához sóhajtva,
Fejét keresztjére hajtva.
6. Ó, kínok közt elenyészett
Megváltóm a keresztfán! :/:
Téged az egész természet
Búslakodva sirat s szán.
Reng a föld alkotmánya,
A holtakat is kiadja;
A fényes nap is bújába,
Borul sötét éjszakába.
7. Elhal énbennem is a szív
Ez iszonyú látásra, :/:
Bánatba merült lelkem hív
Bűneimért sírásra,
Mert tudom, hogy helyettem,
Ki sokképpen vétettem,
Szenvedéd a vereséget,
Mely így vet éltednek véget.
8. Bízom más részről, mert a hit
Hogy értem ontottál vért, :/:
Rettegésemben megenyhít,
Tudván, hogy érdemedért
Részeltetem az égben
Ama nagy dicsőségben,
Hol te, ki értem szenvedtél,
Örök méltóságot vettél.
(48-as református énekeskönyv 334. dícséret, 21-es református énekeskönyv 489. dicséret; forrás: www.koralkonyv.hu)