szöveg: Kolozsvár, 1690
dallam: Wittenberg, 1544
1. Dicsérd lelkem Istenedet,
Ki úgy szeretett tégedet,
Hogy szent Fia kínt szenvedett,
Éretted megfeszíttetett.
2. Keresztfán bűnödért hala,
Ő szent vérével áldoza,
Halál tőriből oldoza,
Pokoltól megszabadíta.
3. Mert az Isten őtet tevé,
Ki bűnt nem tud vala, bűnné,
Hogy mi lennénk őáltala
Az Istennek igazsága.
4. Nem vala néki formája,
Sem szép ékes ábrázatja;
Testét vereségnek adta,
Gyalázattól el nem vonta.
5. Emberek között nem kedves,
Megvettetett és beteges,
Sok kínokkal rettenetes,
Szörnyű fájdalmakkal teljes.
6. Oly lett, mint ki előtt magát,
Ember elrejti orcáját,
Mert semminek ítéltetett,
Csúfbeszéddel illettetett.
7. Mind azt gondolták: jóllehet
Hogy Istentől megveretett,
De a mi betegséginket,
Ő viselte sérelminket.
8. Midőn megostoroztatott,
Sebeivel meggyógyított,
A mi sok álnokságinkért,
Megrontatott bűneinkért.
9. Mi, mint juhok, elszéledtünk,
A bűn útján eltévedtünk:
Büntetését bűneinknek,
Szenvedte nagy vétkeinknek.
10. Noha ő nem cselekedett
Semminemű hitlenséget,
Álnokság szájában nem volt,
Bűn benne nem találtatott:
11. Mint a bárány, olyanná lett,
Mely mészárszékre vitetett,
S mint juh őtet nyírók előtt:
Megnémult, szája veszteglett;
12. Érettünk káromoltatott,
És méreggel itattatott,
Szörnyen megostoroztatott,
Ruhája sorsra osztatott.
13. És verejtékezett vérrel,
Koronáztatott tövissel,
Által veretett dárdával,
Így kiált fel nagy felszóval:
14. Én Istenem, én Istenem!
Miért hogy elhagyál engem?
Kezedbe ajánlom lelkem,
Immár letészem életem.
15. A mennyei magas égben
Istennek dicsőség légyen,
Ki szent Fiát küldé értünk,
Hogy Megváltónk lenne nékünk.
(48-as református énekeskönyv 336. dícséret, 21-es református énekeskönyv 483. dicséret; forrás: www.koralkonyv.hu)