1. Onesimus, a szökött rabszolga
Pál apostol sok magánlevelet írt, amelyek elvesztek, s a Filemon levél az egyetlen, amely ránk maradt. A jóságtól és a barátságtól eltekintve, amellyel tele van a levél, mindenek előtt annak személyes jellegére irányulhat figyelmünk. Mi indította Pált e levél írására? Két magyarázat kínálkozik: Onesimus egy szökött rabszolga, aki még lopott is ráadásul: “Ha pedig megbántott, vagy tartozik, azt nekem számítsd fel”- írja Pál (18-19.). Valahogyan Rómába jutott, hogy ott a város utcáin eltűnjön szem elől, de Pállal érintkezésbe került, és keresztyénné lett. Pál lelki gyermeke, akit fogságában szült (10.). Látnunk kell, hogy Pál számára lehetetlenné vált, hogy egy szökött rabszolgát tovább rejtegessen, így döntenie kellett. Talán Epaphras érkeztével függ össze ez, aki Onesimusban felismerte a kolosséi rabszolgát. Az is elképzelhető, hogy Epaphras jötte Onesimust arra kényszerítette, hogy dicstelen múltjával kapcsolatban tisztázza magát. Amíg Pálnál tartózkodott Onesimus, magát nélkülözhetetlenné tette, úgy, hogy Pál szívesen magánál tartotta volna (13.), de ezt nem akarta Filemon ellenére, akinek rabszolgája volt (14.). Ezért visszaküldi urához, jóllehet tudta, hogy ezzel milyen rizikót vállal. Emlékezzünk a rabszolgák helyzetére, akik nem személynek, hanem szerszámnak számítottak. A rabszolgatartók szolgáik élete és halála fölött korlátlanul rendelkeztek. Megpofozhatták őket, nehéz munkára foghatták, megvesszőzhették, homlokukon megbélyegezhették, ha valamit lopott vagy megszökött. Ha javíthatalannak tartotta ura, keresztre is feszíttethette. Plinius beszámol arról, hogy egy Vedius Pollio nevű úr rabszolgáját - mivel az egy kristálykelyhet összetört - egy halastóba dobatta, ahol a ragadozó halak széttépték. A Római Birodalomban 60 millió rabszolga volt, akik állandó politikai veszélyt jelentettek, és a rabszolgalázadások komoly nehézségekkel jártak. A lázadó rabszolgákat megölték, a szökött rabszolgák homlokára “F” betűt égettek (Fugitivus = szökött), sőt nem ritkán keresztre feszítették. Mindezt Pál is tudta, így nem kis merészség volt Onesimust visszaküldeni Filemonhoz, még akkor is, ha ő keresztyén volt.
2. Pál esdeklő kérése
Pál egy levéllel bocsátotta útjára Onesimust, amelyben őt hasznosnak nevezi. Egy szójáték van itt a szövegben. Onesimus korábban hasznot nem hozó volt, most azonban hasznos munkatárs lett (11.). Egy időre elvétetett Filemontól, hogy örökre visszanyerje. (15.) Filemonnak vissza kell őt fogadnia, de többé nem rabszolgaként, hanem keresztyén testvérként (16. vers), mintha őt magát, Pált fogadná (17.).
3. A rabszolga-felszabadítás kérdése
Sokan kérdezik, hogy e levélben miért nem a rabszolgák helyzetének alapvető kérdéséről ír. Nem kárhoztatja a rabszolgaság intézményét, nem tanácsolja Filemonnak, hogy Onesimust engedje szabadon. Egy angol kommentárban ezt olvassuk: “A szabadon bocsátás szava a nyelvén van, de nem mondja ki”. Pál hallgatásának súlyos oka van. A rabszolgaság az ókori társadalom alappillérét jelentette. Arisztotelésznek is az volt a véleménye, hogy a természet rendje, hogy az emberek egy része rabszolga, favágó és vízhordó legyen, és az uralkodó osztályt szolgálja. Ilyen helyzetben a keresztyénség, ha bíztatja a rabszolgákat, beláthatatlan katasztrófához vezetett volna. Az idő még nem volt érett erre. Vannak dolgok, amelyekkel várni kell, amíg az alkalmas pillanat beköszönt.
4. Az emberek egymás közötti új viszonya
A keresztyén hitből következő embertársi viszony már akkor is forradalmian új volt. Ebben minden külső különbségek eltűnnek, mert a keresztyének mindnyájan Krisztusban vannak, mint egy testnek tagjai (I.Kor. 12,13.; Gal. 3,28.; Kol. 3,11).
Onesimus rabszolgaként szökött el, és úgy is tér vissza, de mégsem csupán az, hanem urának szeretett testvére. Amikor embertársainkkal ilyen kapcsolatba kerülünk, a szociális különbségek - amelyek különben döntő szerepet játszanak - teljesen lényegtelenné válnak. Aki mint úr, a rabszolgáját befogadta, mintha Krisztust fogadta volna be, aki mint szolga, urának szolgált, mintha Krisztusnak szolgált volna. Egyek voltak, jóllehet az egyik úr, a másik szolga, de életük nem emberi osztálykülönbségen nyugodott, hanem a Krisztushoz való viszonyon. A keresztyénség kezdetekor nem támadt a rabszolgaság ellen, mert ez végzetes lett volna, de új kapcsolatot hozott a világra az emberek között, amelyben a társadalmi rangkülönbségek megszűntek. Ez az új viszony nem jelentette azt, hogy a rabszolga előnyre tett szert, sem azt, hogy a rabszolgatartó a rossz munkával és az értéktelenebb szolgálattal megelégedett, de ezek a szolgák többé nem tárgyak, hanem emberek, a Krisztusban testvérekké lettek. Az Ef. 6,5-9-ben és a Kol. 3,22-től beszél Pál a rabszolgák kötelességéről. Mindkét levél írásakor Rómában van börtönben, s nagyon valószínű, hogy Onesimus is mellette van. Az is elképzelhető, hogy véleményét a keresztyénné lett szökött rabszolgával való hosszú beszélgetések formálták.
5. Archippus
A levél megírásának más kiindulópontja is lehetséges, ahogy ez egy angol teológous, E.J. Goodspeed magyarázatából kitűnik. A kérdés megválaszolását Archippussal kezdjük. Milyen helyet tölt be ő, akit a kolosséi levél említ? A Filemon 2. mint bajtársat köszönti, amiből arra következtethetünk, hogy az érintett gyülekezetben tisztséget töltött be. A Kol. 4,17-ben ezt olvashatjuk: “Mondjátok meg Archippusnak: legyen gondod rá, hogy teljesítsd azt a szolgálatot, amelyet átvettél az Úrban!” Ezt a nyomatékos parancsot egy egész sor világos utalás követi, amelyek azonban nem Kolosséra, hanem Laodiceára vonatkoznak. (Kol. 4,13.; 15-16.) Az a feltételezés, hogy Archippus is Laodiceában tartózkodott, nem indokolatlan, mert ott említik, ahol Pál a laodiceai gyülekezet megbízásáról szól. Miért kellett neki ezt a személyes megbízatást átadni? Ha ő Kolosséban tartózkodik, ahogy a többiek, ő is hallja, amikor a levelet felolvassák. A felelet csak az lehet, hogy Archippus nem Kolosséban, hanem Laodiceában volt. Ez viszont azt jelentené, hogy Filemon háza Laodiceában volt, és Onesimus onnan szökött meg, s a Filemoni levelet valójában Laodiceába küldte. Ha ez így van, akkor a Kol. 4,16-ban említett eltűnt levél, amelyet Pál a laodiceai gyülekezetnek írt, éppen ez a Filemoni levél. Ezzel a döntő probléma megoldódott. Ha azt meggondoljuk, hogy a korabeli viszonyok között milyen nagy rizikót vállalt Pál Onesimus visszaküldésével, az sem kizárt, hogy a Filemonhoz írt levél nem csupán egy személyes levél, hanem a házánál lévő gyülekezethez intézte, s ezt a levelet Kolosséban is fel kellett olvasni. Mit cselekedett Pál? Mobilizálta a laodiceai gyülekezetet, sőt a kolosséit is, hogy ilyen esetekben mit kell tenniük keresztyén hitük következtében. Ennek bizonyítékául szolgál, hogy a 12. versben ezt írja: “Visszaküldöm őt neked.” Az “anapempein” ige szerepel itt, amely jogi esetekben használatos kifejezés. gy a 12. verset így kellett fordítani: “Ezt az esetet Rád bízom.” Nemcsak Filemonra, hanem a házánál levő gyülekezetre is. Egy nehézséggel azonban szembe kell néznünk. A Kol 4,9-ben ez áll: “Vele megy (ti. Tichikussal) Onesimus is, a hű és szeretett testvér, aki közületek való.” Mivel Hierapolisz, Laodicea és Kolossé olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy egy gyülekezetet alkottak, így “a közületek való” nem feltétlenül azt jelenti, hogy Onesimus Kolosséból való, hanem a Kolosséval szoros kapcsolatban lévő gyülekezetből. A 13. és 14. versek alapján semmi kétség, hogy Pál Onesimust legszívesebben magánál tartotta volna: “Magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban, döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerített, hanem önkéntes legyen.” Pál emlékezteti Filemont, hogy ő maga is adósa (19.), majd kedvesen ezt mondja: “Bárcsak én venném hasznodat…nyugtasd meg az én szívemet Krisztusban.” (20.) Majd így folytatja, hogy: “Engedelmességedben bízva írok neked, tudván, hogy többet is fogsz tenni, mint amit mondok.” (21.) Elképzelhető, hogy Filemon ezt a szívélyes kérést visszautasította? Tehetett vajon mást, amikor elolvasta, mint azt, hogy áldáskívánással kísérve visszaküldte Onesimust Pálhoz? Goodspeed szerint Pál visszatartotta Onesimust, és az evangélium ügyének munkatársa lett belőle.
6. Efézus püspöke
Mintegy 50 évvel később Ignatiust, az egyik legnagyobb keresztyén mártírt Antiochiából Rómába vitték, hogy kivégezzék. Útközben levelet írt a kisázsiai gyülekezetekhez, amelyek megmaradtak. Szmirnában való tartózkodása során Efézusba írt, hogy a püspök jóságát megköszönje. Hogy hívták ezt a püspököt? Onesimus. Ugyanazzal a szójátékkal nevezi meg, mint Pál: Krisztusnak hasznos. Tehát nem kizárt, hogy a szökött rabszolgából idővel Efézus püspöke lett. Ha ez igaz, akkor ez magyarázza, hogy e kis darab “papír” miért maradt ránk. Ez a félig magán, félig hivatalos levél miért került az apostol írásai közé? A páli levelek első összegyűjtése és kiadása Efézusban történt az I. század végén, amikor ott Onesimus volt a püspök. Arra az elhatározásra jutott, hogy ezt a kis levelet rövidsége és személyes jellege ellenére vegyék fel a páli gyűjteménybe, mert ebből kitűnik, hogy Isten kegyelme mit tett vele. E levéllel tudatni akarta az egész világgal, hogy ő szökött rabszolga és tolvaj volt, s életét Pálnak illetve Jézus Krisztusnak köszönheti. Vajon visszatért Onesimus Pálhoz, és tényleg Efézus püspöke lett? Abszolút biztosan ezt nem állíthatjuk. Ha viszont igaz, akkor itt az ősegyház idejének egy csodálatos kegyelem-bizonyítéka áll előttünk.