Az I.-II. Timóteus és Titus levelek különböznek Pál többi levelétől, és egy külön csoportba tartoznak. A nyilvánvaló különbség abban áll, hogy ezek és a Filemon levél személyeknek szólnak, és nem gyülekezeteknek. De a levelek jellege személyes is, meg szolgálati is.
1. Egyházi levelek
Elég sokára ismerték fel, hogy ezek az első pillanatra személyesnek tűnő levelek a bennük található személyes utalások ellenére is jelentősek. Az I.Tim. 3,15 elmondja, hogy mi a levél célja: “Tudd meg, hogyan kell forgolódnod az Isten házában, amely az élő Isten egyháza.” E levelek azt szolgálják, hogy a gyülekezethez tartozók számára világossá tegyék, miképpen kell élniük. Személyes jellegük ellenére gyülekezeti jelentőséggel bírnak. A Muratori kánonban ezt olvassuk: “E levelek személyes jellegük ellenére szentek, annál a tekintélyüknél fogva, amelyet az egyetemes egyházban az egyházfegyelem tekintetében élveznek.” Tertullianus pedig így vélekedik: “Pál két levelet írt Timóteushoz, egyet pedig Titushoz, amelyekben az egyház helyzetét foglalta össze.”
2. Pásztori levelek
Aquinói Tamás 1274-ben így ír az I.Tim-ról: “Ebben a levélben az apostol az ún. pásztori rendet írja meg Timóteusnak.” A második levél bevezetőjében pedig ez áll: “Az első levél a gyülekezet rendjére történő útbaigazítást tartalmazza, a második levélben pedig a pásztori tisztséggel foglalkozik, hogy e tisztség hordozói a rájuk bízott nyáj tagjait visszatartsák a mártíriumtól.” Végérvényesen 1726-tól nevezik pásztori leveleknek, amikor egy Paul Anton nevű teológus előadássorozatot tartott ilyen címmel: “Előadások a pásztori levelekről.” E levelek az egyházi szervezetről és gondoskodásról szólnak. A gyülekezet belső életéről, a szolgálat szabályairól beszélnek, miként kell a gyülekezet vezetőinek a keresztyén hit tisztaságát megvédeni a tévtanításoktól.
3. A növekvő egyház
Különösen is érdekesek e levelek, mert a még hitben kiskorú gyülekezetekről tudósítanak. A keresztyénség első időszakában a gyülekezetek a környező pogány világban kis szigeteket képeztek, melyek minden oldalról veszélyes kísértéseknek voltak kitéve. Csak egy lépés választotta el a gyülekezetek tagjait pogány múltjuktól, és könnyen visszaeshettek. A mai fiatal egyházak életében ugyanezek a dolgok ismétlődnek. Így e levelek soha sem vesztik el aktualitásukat.
4. A pásztori levelek egyházi háttere
A teológusok egy részének az a véleménye, hogy e levelek jelenlegi formájukban nem származhattak Pál apostoltól. Marchion kánonjában sem szerepelnek e levelek Pál iratai között. Bennük egy kialakult egyházi renddel találkozunk. Szó van: vénekről (I.Tim 5,17-19.; Tit 1,5-7), püspökökről (I.Tim 3,1-7.; Tit. 1,7-16.), diakónusokról (I.Tim 3,8-13.). Az I.Tim 5,17-18. szerint a presbiterek fizetett hivatalnokok. A jól szolgáló presbiterek kétszeres megbecsülésben és fizetségben részesüljenek, ezért a gyülekezeteket nyomatékosan emlékezteti, hogy ezek a munkások méltók a bérükre. Az I.Tim 5,2-16. az özvegyek rendjéről tudósít. Az ősegyházban később ez nagy szerepet játszott. Olyan kialakult szervezetről van itt szó, amely Pál apostol életében még nem következhetett be. Az egyház az intézménnyé szerveződés útján az első lépéseket megtette.
5. A hitvallások ideje
Sokan állítják, hogy e levelekből a hitvallások létrejöttét is kiolvashatjuk. A hit fogalma az idők során alapos jelentésváltozáson ment át. A hit kezdetben egy személy hite, amely a Jézussal való hálás szeretetre, bizalomra, engedelmességre alapozott kapcsolatot jelentette. Később a hit már egy hitvallás, amely egy meghatározott tanítással való egyetértést jelent. Ezt a változást a pásztori levelekben megfigyelhetjük. “Az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra figyelnek.” (I.Tim. 4,1). Azok a tévtanítók, akiknek megromlott az értelmük, és a hit szempontjából nem megbízhatók (II.Tim. 3,8). Titusnak is kötelessége, hogy az embereket kímélet nélkül intse, hogy hitükben készségesek legyenek (Tit. 1,13). A pásztori levelek sajátos kifejezése a “parathéké”, melynek jelentése: betét, bankbetét, vagy másutt a biztonságosabb megőrzés érdekében megőrzött betét, melyet érintetlenül vissza- vagy tovább kell adni (vö. II.Tim. 1,14.). A kifejezés itt igazhitűséget jelent. A Krisztushoz fűződő bensőséges, személyes viszonyból más lett, elismert hitvallás. Így a pásztori levelek a legrégebbi hitvallások töredékét tartalmazzák (I.Tim. 3,16.; II.Tim. 2,8.).
6. Tévtanítások
Az a szituáció, amelyre a pásztori levelek utalnak, a gyülekezeteket fenyegető tévtanítás. Spekulatív intellektualizmus jellemzi ezt, ostoba és haszontalan kérdéseknek hangzottak (II.Tim. 2,23.). A görög szövegben az “ekzétésis” szó áll, amely vitát, teoretikus fejtegetést jelent. A gőg jellemzi e tévtanokat, a tévtanítók pedig felfuvalkodottak. (I.Tim. 6,4.) Ezek az ún. intellektüelek a szokásos keresztyénektől magasabb fokra jutottak, s azt állították, hogy az üdvösség és a megváltás az átlag emberek értelme felett áll. Erre tekintettel hangsúlyozzák a levelek: “Megjelent az Isten kegyelme minden ember üdvösségére.” (Tit. 2,10.) ill. “Isten azt akarja,, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (Tim. 2,4.) A tévtanítók ezzel szemben arra törekedek, hogy a keresztyénség legfontosabb áldásait csak egy rétegre korlátozzák. A tévtanítók között két egymással ellentétes tendencia figyelhető meg. Egyfelől az aszkézis. Tagadták, hogy Isten minden teremtménye jó (I.Tim. 4-5.), sok mindent tisztátalannak tartottak, ezzel szemben azt olvassuk: “Minden tiszta a tisztának.” (Tit. 1,15.) Az sincs kizárva, hogy a szexualitást is tisztátalannak tartották, és a házasság jelentőségét elvetették, sőt megkísérelték a házasokat arra rávenni, hogy kötelességüket elmulasszák. A Tit. 2,4. nyomatékosan hangsúlyozza a keresztyének háziasságát. Ugyanilyen egyértelmű a tévtanítók erkölcstelensége is. A II.Tim. 3,6. írja: “Ezek közül valók azok, akik belopakodnak a házakba, és rabul ejtik a bűnökkel terhelt és sokféle vágytól űzött asszonykákat.” Eközben azt hirdették, hogy ők ismerik Istent, de cselekedeteikkel tagadták. (Tit. 1,16.) A kegyesség számukra nyerészkedés volt (I.Tim. 6,5.), és ezért tanítottak. (Tit. 1,11.)
Másfelől szavak, mesék és nemzetségtáblázatok jellemezték ezt a tévtanítást (I.Tim. 6,20.; Tit. 3,9.). Bizonyos összefüggés fennáll a tévtanítók és a zsidó törvényvallás között. Találunk közöttük körülmetélteket (Tit. 1,10.). Törvénytanítók akartak lenni (I.Tim. 1,7.), és az embereket a zsidó mondák és parancsok megtartására akarták kényszeríteni (Tit. 1,14.). A test feltámadását tagadták, miközben tanították, hogy a feltámadás már megtörtént. (II.Tim. 2,18.) Valószínűleg ez mindazokra vonatkozik, akik azt hitték, hogy nincs testi, csak lelki feltámadás, amelyben a keresztség által részesültek. (vö. Róm. 6,14)
7. A pásztori levelek nyelvezete
A leggyakoribb ellenérv e levelek páli szerzősége ellen éppen a nyelvezete. 902 különböző szó fordul elő a levelekben, melyből 54 tulajdonnév, és 306 olyan szó, amely a többi páli levélben nem szerepel. Tehát a szókincs harmada a többiben nem ismerős. Szóval 175 szó csak a pásztori levelekben fordul elő, 50 pedig csak itt. Továbbá azt is leszögezhetjük, hogy a levelek kifejezésmódja a többi páli levéltől ott is különbözik, ahol ugyanarról a gondolatról van szó. Pál kedvenc kifejezései hiányoznak a levelekből (kereszt, szabadság, fiú, fiúság, stb.), ha mindezeket figyelembe vesszük, csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Pál nem lehet e levelek szerzője, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az apostol más célból írta e leveleket, mint a többit.
8. Pál apostol és a pásztori levelek
A pásztori levelek megértésével kapcsolatos nehézségek abból indulnak ki, hogy bennük olyan dolgokról olvasunk, melyeket a Csel. könyve páli életrajzából nem ismerünk. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a krétai misszió vezetője volt (Tit. 1,5.), és az is kiderül, hogy egy telet Nikápoliszban töltött Pál (Tit. 3,12.). Ezt a megbízatást és ezt a tartózkodást nem ismerjük.
Foglaljuk össze az eddig elmondottakat: Az egyházi rend e levelekben összetettebb, mint a többi páli levélben. Ezen kívül az apostol megbízatásával összefüggésben a Csel. könyve adatai nem egyeztethetőek. A Csel. nyitott mindazzal kapcsolatban, ami Pállal Rómában történt. Azzal fejeződik be, hogy az apostol két éven át félig letartóztatva, félig szabadon zavartalanul hirdette az evangéliumot (Csel. 28,30-31.). Amikor fogsága végetért, vajon szabadon bocsátották-e, vagy elítélték és kivégezték? A Csel.-ből ezt nem tudjuk. A legtöbbeknek az a véleménye, hogy fogsága kivégzésével fejeződött be, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy szabadon bocsátották, és csak 2-3 év múlva börtönözték be újra, és végül 67-ben végezték ki. Római fogsága idején Pál sem tartotta kizártnak, hogy szabadon bocsátják, ezért írja a filippieknek :”Bízom az Úrban, hogy magam is hamarosan el fogok menni.” (Fil 2,24.). A Filemonnak írt kísérőlevélben ezt olvassuk: “Egyúttal készíts szállást is nekem, mert remélem, hogy imádságotokért ajándékul kaptok engem.” (Fil. 22.). Továbbá egy nagy tervéről emlékezik, melyet szívén viselt. Hispániába is el akart jutni (Róm. 15,24-28.). Sikerült-e ez a terve? 90 táján írja Római Kelemen: “Pál apostol keleten és nyugaton egyaránt hirdette az evangéliumot, és az egész világot tanította a megigazulásra. Nyugat legszéléig eljutott, mielőtt mártírhalált szenvedett.” Mit ért Kelemen nyugat legszélső határán? Sokak szerint ez alatt Rómát kell érteni, mert ha valaki Kisázsiából írt, Róma nyugat szélét jelentette. Csakhogy Kelemen Rómából ír, és számukra nyugat legszélső határa aligha jelenthetett mást, mint a spanyol félszigetet. Eusebius Pál életrajzában így ír: “Lukács, a Csel. szerzője azzal a megjegyzéssel zárja művét, hogy Pál két teljes évig hirdette akadályoztatás nélkül az evangéliumot. Miután az apostol megvédte magát, ismét missziói útra ment, majd másodszorra is visszatért Rómába, és mártírhalált halt.” Semmit sem említ Hispániáról, de a fogságból való szabadulást jól ismeri. A Muratori kánonban Lukácsról a következőt olvassuk: “Lukács Theophilusnak minden eseményről beszámol, melynek szemtanúja volt…, ugyanakkor Pál Rómából Hispániába történő utazását figyelmen kívül hagyja.” Az V. században két egyházatya is említi Pál hispániai útját. Chrysostomus a II.Tim. 4,20. magyarázatánál írja: “Római tartózkodása után Szent Pál Hispániába utazott tovább.” Hieronymusnál pedig ezt olvassuk: “Pált Nero szabadon engedte, úgy, hogy az evangéliumot nyugaton is hirdethette.” Tehát kétség nélkül van egy olyan tradíció, hogy Pál járt Hispániában. Ha ezt a hagyományt elfogadjuk, azt is hihetjük, hogy a pásztori levelek tőle származnak. Ha azonban ezt nem osztjuk, akkor le kell-e mondani arról, hogy a pásztori leveleknek van köze Pálhoz? Az ókori emberek semmi rosszat nem látnak abban, ha írásaikat egy jelentős tanító neve alatt adták ki. Ily módon Pálnak valamelyik tanítványa halála után -amikor az egyház már megszervezett volt- neve alatt adta volna ki e leveleket? Ez semmiképpen nem lehetséges. Kizárt, hogy egy tanítvány az apostolnak ezt a vélekedését, hogy a “bűnösök közt első vagyok”, szájára vegye. Inkább arra hajlanának, hogy az apostol szentségéről beszéljenek, mint bűnösségéről. Ugyanígy hihetetlen az is, hogy Timóteusnak személyes tanácsot adjon, hogy egészségére való tekintettel fogyasszon egy kevés bort (I.Tim. 5,23.). Ugyanígy a II.Tim. 4. annyira tele van személyes részletekkel, hogy azokat Pálon kívül más nem írhatta. Mi akkor a probléma megoldása? Pál apostol sok privát levele elveszett, a páli levelek töredéke egy keresztyén tanító tulajdonába került, aki kora efézusi gyülekezetét veszélyben látta, ezért a kezében lévő töredékes anyagot kiegészített formában a veszélyeztetett gyülekezetek rendelkezésére bocsátotta. A levelekből annyira kihalljuk Pál személyes hangját, hogy kimondhatjuk, lényegében itt Pál eredeti leveléről van szó.