A lélek az, ami fáj

Lekció: Jób 1:13-21.
Alapige: Jób 19:22-29.
Miért üldöztök engem úgy, mint az Isten, és miért nem elégesztek meg a testemmel? Óh, vajha az én beszédem leirattatnának, óh, vajha könyvbe feljegyeztetnének! Vasvesszővel és ónnal örökre kősziklába metszetnének! Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más. Az én veséim megemésztettek én bennem; mert ezt mondjátok: Hogy fogjuk őt üldözni! látva, hogy a dolog gyökere én bennem rejlik.

A felolvasott bibliai rész utolsó mondata homályosnak látszik, pedig innen nyerjük fejtegetésünkhez a kezdő világosságot. Hallottátok, hogy Jób mennyire hangsúlyozza: "Az én veséim megemésztettek énbennem; ezt mondjátok: hogyan fogjuk üldözni őt! látva, hogy a dolog gyökere én bennem rejlik". Jób azt állítja ezzel, hogy a szenvedés legszemélyesebb ügyünk, létünkkel függ össze. Ha egyszer szenved valaki, hiába magyaráznak észokokkal akármit, az a szenvedés fáj. Ha pedig nem szenved valaki, nem lehet rátukmálni ezt az érzést s maga sem tudja megjátszani. Mi az, ami szenved benne? Valószínűleg nem a test, mert a test csak közege a fájdalomnak, az átmegy rajta és kifejezésre jut benne, de nem benne fészkel. Veszítse el valaki öntudatát s egyszerre annyira érzéketlenné válik a legnagyobb testi fájdalmak iránt, mint egy darab fa, vagy kő. És ha a helyi érzéstelenítéssel megszakítják a fájdalom útját, amely a központba tart és vissza, az illető érzőideg területén, szintén elkövetkezik a teljes érzéketlenség.

A testi fájdalom össze van szövődve az öntudattal. Ha most azt kérdem, mi az, ami fáj bennem, azt kell mondanom: lényemnek az a bizonyos gyökere, különös magva, amellyel szembefordulok a világgal, másnak idegennek tudom magam és a természet világ gépies rendjének a láncolatába bele tudom írni a magam más, új törvényét és akaratát. Ez a valami, ami az én életemnek és személyi minőségemnek a gyökere, ez a valami: a lélek.

Azt kell tehát mondanunk s ez a mai beszédem tétele: a lélek az, ami fáj.

Ebből sok mindenféle tanúság és vigasztalás következik. Először is az, hogy a lélek és a fájdalom úgy viszonylik egymáshoz, mint a teher és a hordozója. Az a fájdalom, ami egyik embert szétmorzsol és felőröl, a másiknak könnyen elhordozható kereszt. Sőt az egyes emberrel is megtörténik, hogy ugyanaz a fájdalom, amely elviselhetetlen ma, holnap elhordozható. Fájdalmunkban elkövetkezik egy tetőződés; ha a csúcsponton átviszünk egy lelket, meg van mentve; ha nem, elveszti a csatát. A fájdalom és a lélek birkózik egymással, külső és belső erőviszonyoktól függ, melyik győzi le a másikat. Ebből következik, hogy ha a fájdalmat nem lehet kisebbíteni, lehet növelni a lélek erőit. Megtörténhetik, hogy rendszeres gyakorlattal a figyelmet elfordítom a fájdalomtól és megszűnik a szenvedés. Ki ne tapasztalta volna, hogy kínzó fogfájással, álmatlanul eltöltött éjtszaka után siet a fogorvoshoz, hogy szenvedése okozójától megszabaduljon, s mikor a kilincsre teszi a kezét, egyszerre úgy elmúlik minden fájdalom, mint a tavalyi hó. Kézitusánál vagy rohamnál a katonák átlőtt karral verekedni próbálnak s átlőtt mellel is sokszor továbbrohannak. Ha a gőzfűrész lemetszi a munkásnak a kezét, mikor az félrenéz, csonka karjával még utánanyúl a fadarabnak és megteszi a következő mozdulatot. Az indiai elmélkedők, akik évezredek mesterfogásaival és egy élet szakadatlan gyakorlatával figyelmük elfordítását szinte a bűvészetig fokozták, érzéketlenné tudják tenni magukat a testi fájdalmak iránt. Eleven szénnel égetik a bőrüket, hegyes szegekből álló nyoszolyára feküsznek, késsel metélik tagjaikat s még a vérzést is el tudják állítani erős akarattal. Mindezt azért kellett elmondanom, hogy lássuk a vigasztalásnak és a gyógyulásnak nagy isteni előfeltételeit. A fájdalom lelki ügy, lelki eszközökkel lehet legyőzni, nem is annyira a fájdalom csökkentésével, mint a lélek ellenálló képességének és teherhordozó erejének a fokozásával.

Ha a lélek az, ami fáj, ebből az következik, hogy a lélek feleslegesen kínozza magát egy csomó elképzelt eshetőséggel. Az embernek legnagyobb kiváltsága az, hogy megszabadult a dolgok uralma alól, szembe tud fordulni a világgal, megkülönbözteti a múltat, a jelent és a jövendőt, kiszámíthatja, hogy mi következik reá s elképzelheti azt a számtalan eshetőséget, ami előtte áll. Ez az áldás az embereken átokká lett. A nyugtalan és félelmes lélek elképzel minden lehetséges szenvedést, minden lehetséges csapást és rosszat s annak hatását már előre szörnyű gyötrelmek között hordozza. Az ilyen ember százszor szenved át olyan helyzeteket, eshetőségeket, amelyek közül legrosszabb esetben egyetlenegy történhetik meg vele s akkor is élete végén, mint elkövetkezett halál. Ismerünk édesanyákat, akik, ha gyermekük fél órát késik, már a tetemnézőben látják véres holttestüket. Ismerünk hitveseket, akik féltik a párjukat s önfeláldozó féltésükkel maguk és élettársuk minden percét halálos gyötrelemmel megterhelik. Háborús időkben az ilyen lelki nyomorúság úgy terjed és úgy nő, mint a pestis. Egyik a másikat riasztja, mindenki a legrosszabbra gondol, a tömegrémület lesz úrrá az emberek felett s egyszer csak azt látjuk, hogy mindenki szalad vidékre a légitámadások elől, vagy mindenki menekül a főváros felé az ellenség elől. Az élet egyensúlyához, háztartásához hozzátartozik az, hogy várjuk be a vásárt a napjára. Jób is ilyen izgatott hangulatban van, hiszen alapigénkben felkiált rémlátó módon: "azt mondjátok: hogyan fogjuk üldözni őt!" Pedig neki elég nehéz a pillanat terhét hordozni s íme ő is attól rémüldözik, hogy mit mondanak a barátai, mivel fenyegeti, vagy mivel riogatják. Az evangélium tanításának legnagyobb része éppen azzal foglalkozik, hogy ezt az oktalan önkínzást kiirtsa a lélekből. Az evangélium nagy vállalkozása az, hogy a fájdalmat a tényleges szenvedés területére korlátozza. Ezért hirdeti a gondviselés boldog üzenetét: ne aggodalmaskodjatok a holnapi napról; ne kérdezzétek, mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk, a mával törődjetek, a holnap Isten kezében van. Ha megvizsgáljuk azt a görög szót, amely a miatyánkban a "mindennapi" kenyér jelzője, azt látjuk, olyan szó ez, amely azt fejezi ki: a léthez szükséges, mai napra tartozó, holnapi napra tartozó. A mi mindennapi kenyerünket add meg mi nekünk ma, ezt a Szentírás így érti: add meg nekünk ma azt a kenyeret, amely létfeltételünk, mára és holnapra. Minden napnak meg van a maga baja, mondja a hegyi beszéd. Ne hozd át mára sem az elmúlt napok baját, se az ezután következendőkét. "Bízzad az Úrra a te dolgaidat és Ő megcselekszi."

A lélek az, ami fáj. Ebből az következik, hogy sok ember tetszeleg a maga fájdalmában. Szépnek látja a szenvedést, érdekesnek találja magát gyászfátyollal, halvány arccal, betegen, bénán, s nem akar ebből az érdekességből engedni. Még Jóbban is meg van a hajlandóság erre: még ő is túlzott jelentőséget tulajdonít a maga fájdalmának. "Vajha - úgymond - az én beszédeim leirattatnánk, óh, vajha könyvbe feljegyeztetnének, vasvesszővel és ónnal örökre kősziklába metszetnének." Nemcsak ónnal akarja feljegyezni, ami magában véve is állandóság, de kősziklába, érccel metszeni, hogy a világ végéig lássák, mint szenvedett Jób, a legnagyobb szenvedő. A költészet tele van elégiákkal, amelynek alaphangja: úgy még senkinek sem fájt a szíve, mint nekem. Minden bánatnak van oltogató könnye, csak az enyémnek nincsen. Van-e olyan bánat, mint az én bánatom? Nincs a teremtésben vesztes, csak én. A keresztyén ember vigyázzon, mert e mögött kísértés lappang. Nem kísértett meg téged soha az, hogy a magad szenvedésére büszke légy s a másokét lenézd? Tudtál-e hallgatni panaszt kicsiny fájdalomról úgy, hogy ne vágj közbe s ne mondd el a magad nagyobb fájdalmát, eltiporva vele a kisebbet? Vagy talán az is megtörtént veled, hogy nagy fájdalomról szóló panaszt sem tudtál meghallgatni, közbevágtál és mondani kezdted a magad ezerszer kisebb fájdalmát?

Mi lelkipásztorok sokszor találkozunk emberekkel, akik vigasztalást kérnek tőlünk, de nem akarják a vigasztalást elfogadni. Mihelyt azt a gondolatot veszik észre, hogy az ő fájdalmukat el lehet hordozni, az nem is olyan nagy, hogy abba menten belehaljon az ember, sőt, el lehet képzelni azt, hogy még meg is vigasztalódhatik, egyszerre nyugtalanok lesznek, vitatkozni kezdenek és szinte megsértődnek arra a feltevésre, hogy ők valaha megvigasztalódnak. Szívükhöz szorítják az olvadó fájdalmat, visszahúzódnak szenvedéseik barlangjába, belefogódznak sötét valóságaiba, nehogy elcsalja őket a vígasztalás pásztorsípja. Az ilyen emberek kezéből nem kell kicsavarni játékszerüket, mert az a tény, hogy a szenvedés számukra szerep, azt bizonyítja, hogy nem olyan mély és nem olyan kínzó a fájdalom, hogy sürgős volna a vigasztalás. A képzelt beteghez nem kell mentőket hívni.

Ismerős ennek az esetnek a megfordítottja is. Vannak emberek, akik nem vesznek tudomást a fájdalomról, vagy eltitkolják a világ elől. Nem akarják, hogy gyöngének lássák az emberek, könnyeiket visszafojtják s elrejtőzködnek magányosságuk sziklaüregébe, mint a vadállat, amelybe beletört a vadász nyila. Konokul hallgatnak, észrevétlenül szenvednek, amíg elvéreznek. A szenvedés, igaz, hogy a lélek legszemélyesebb ügye; de gyógyulni csak közösségben lehet. Már a sírás is segély-kiáltás, jóságnak és vigasztalásnak, emberi részvétnek a hívogatása. Sirassátok meg a sírni nem tudókat, imádkozzatok azokért, akik nem tudják kiönteni lelküket, akiknek nem olvad meg jéggéfagyott szenvedése. A bánathoz az kell, hogy elmondjuk valakinek; a szenvedés akkor gyógyul, ha kifejezzük s egy égő szív addig nem csitul el, amíg nem talál egy másik szívet, amelyik megérti. Nem bújj el bánatoddal egyedül, belehalsz; keresd a testvérek gyülekezetét, ahol szeretnek, megértenek s ahol elmondhatod, hogy mi fáj.

Különösképpen áll ez arra a szenvedésre, amit a bűn okoz bennünk. Lehet, hogy kívülről észre sem vesszük. Közvetlen közelünkben élő embereknek sejtelme sincs azokról a szenvedésekről, amelyek lelkünk mélyén lezajlanak. Szégyelljük magunkat, megvetjük magunkat, segítség után áhítozunk, vergődik a szárnyunk és nem tudunk felrepülni s mindez el van titkolva a világ elől, nincs róla tudomása senkinek. A modern lélektan egyértelemmel tanítja, hogy a tudat alatt megbújnak a lélek sebei, görcsei, roncsolódásai, s ezek csak akkor gyógyulnak meg, ha felszínre kerülnek, ha megvalljuk, ha beszélünk róla. Ezért mély keresztyén szokás és gyógyító eljárás a gyónás. Nálunk nem sákramentom, hanem szent orvosság. A megterhelt és vigasztalan lélek feltárja szívét egy olyan felebarátja előtt, aki hitben és szeretetben öregebb, mint ő, talán éppen élethivatásánál fogva pásztorságra rendelt lélek s már azzal, hogy elmondja neki, megkönnyebbedik a gyónó lélek. Az a másik, hitben és szeretetben erősebb testvér pedig körülveszi gyengédségével, megérti s hirdeti neki Isten Igéjéből a legdrágább ígéreteket: nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen; megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el és többé ne vétkezzél.

Még csak egy dolgot említek meg, ami ebből következik, hogy a lélek az, ami fáj. Ez a fájdalom lépcsőzete. Lépcsőzetszerűen lehet sorbaállítani a fájdalmat s megkérdezni, milyen magasan áll a te fájdalmad ezen a lépcsőzeten? Kérdezhetem így is, mit siratsz? Siratod az elvesztett testi gyönyört, azt, hogy nem ehetsz és ihatsz, nem szeretkezhetsz; siratod a múló világodat, a hervadó rózsákat, az elillanó örömöket, az elmúlt ifjúságot? Mi okoz fájdalmat neked? Az, hogy lassanként oda lesz ez a világ, mint ezer alkalom a duhajságra, uralkodásra, vagy pedig ezer alkalom a szeretetre és szolgálatra? Mit siratsz te, mikor legkedvesebb halottadat gyászolod? Kit siratsz te, vajjon őtet, vagy magadat? Őt vajon miért siratod, nem gondolod, hogy ha szólni tudna, szelíden kikérné magának, csöndesen mosolyogna s azt mondaná: anyám, testvérem, gyermekem, nem is engem siratsz te, hanem önmagadat. Kit siratsz te? Siratod-e elkövetett vétkeidet, elmulasztott kötelességeidet? Akkor már jó úton vagy. Siratod-e azt, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég hű, nem tudsz eléggé szeretni? Vagy pedig már magasra érkeztél és azt siratod, hogy távol vagy Istentől és Krisztus nem úgy a tied, ahogy lehetne? Óh, mily nagy dolog az, hogy a fájdalom lépcsőjén felfelé haladjunk! Felfelé haladni pedig csak úgy lehet, ha az alsóbb fok fájdalmát eldobom, mert a legmagasabb fok fájdalmát veszem át. Például már nem az fáj, hogy az ellenségemet valami kitüntetés érte, hanem az fáj, hogy nincs elég szeretet az én szívemben. Nem azért sírok, hogy meghalt az, akit nagyon szerettem, hanem azért, hogy a hitem nem elég erős és élő és a sírontúli világ ígérete és viszontlátása nem élő valóság számomra.

Így kell nekünk minden fájdalomból eljutni a legmagasabbrendű fájdalom fokára, arra, amikor a torzó sír az istenkép után. Hallottad-e a vadludak kiáltását, amint áthúznak a sötét ég alatt s jajgatva siratják azt a napfényt, amelyet elveszítettek? Ide kell feljutnia minden léleknek, hogy megérezze az örök advent fájdalmát: vajha szárnyaim nőnének, mint a vadgalambnak, elrepülnék és nyugodnám. Ez a legnagyobb fájdalom, de egyszersmind a teljes vigasztalás előfeltétele. Mert, amikor csak egyetlenegy a gyötrelmem, az, hogy Isten nem az enyém és én nem vagyok Istené, akkor már eljött a pillanat arra, hogy Ő csakugyan egészen az enyém legyen és ajkamon felzendüljön az ének: "kicsodám van nekem az egekben, rajtad kívül senkiben nem gyönyörködik az én lelkem! Ha elfogyatkozik is az én szívem és lelkem, szívemnek kősziklája te vagy, óh Isten, mindörökké!" Lám, Jób is poklos testével, amelynek bőrét és csontját megrágta a kín, belesírja édes zokogását a világmindenségbe: tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll! Tudom, hogy az én Megváltóm él, amit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg és nem másé. Ez a vigasztalásnak forrása és teljessége.