A fájdalom: iskola

Lekció: Jób 42,1-6
Alapige: Jób 33,6-24
Ímé, én szintúgy Istené vagyok, mint te; sárból formáltattam én is. Ímé, a tőlem való félelem meg ne háborítson; kezem nem lészen súlyos rajtad. Csak az imént mondtad fülem hallatára, hallottam a beszédnek hangját: Tiszta vagyok, fogyatkozás nélkül: mocsoktalan vagyok, bűn nincsen bennem. Ímé, vádakat talál ki ellenem, ellenségének tart engem! Békóba veti lábaimat, és őrzi minden ösvényemet.
Ímé, ebben nincsen igazad - azt felelem néked - mert nagyobb az Isten az embernél!
Miért perelsz vele? Azért, hogy egyetlen beszédedre sem felelt? Hiszen szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de nem ügyelnek rá! Álomban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll az emberre, és mikor ágyasházokban szenderegnek; Akkor nyitja meg az emberek fülét, és megpecsételi megintetésökkel. Hogy eltérítse az embert a rossz cselekedettől, és elrejtse a kevélységet a férfi elől. Visszatartja lelkét a romlástól, és életét hogy azt fegyver ne járja át. Fájdalommal is bünteti az ő ágyasházában, és csontjainak szüntelen való háborgásával. Úgy, hogy az ő ínye undorodik az ételtől, és lelke az ő kedves ételétől. Húsa szemlátomást aszik le róla; csontjai, a melyeket látni nem lehetett, kiülnek. És lelke közelget a sírhoz, s élete a halál angyalaihoz. Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét; És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!

A múltkori prédikációmat azzal végeztem, hogy a szenvedésnek nincs magyarázata, de vannak céljai. Ezeket a célokat összefoglalhatjuk egyetlenegy főcélban: a nevelésben. Ha a világban nem vak törvények uralkodnak, hanem egy jóságos, bölcs és mindenható szellem igazítja sorsunkat: - márpedig ilyen a mi Istenünk - akkor a fájdalom az Ő nevelő eszköze. Isten csak nevelő Isten lehet. Aki tagadja a világban az emberi akaraton túleső nevelést, az eseményeknek, a történelemnek, a sorsnak a nevelő hatását, az tagadja Istent is. Ezt mondja el kissé primitíven, de megrendítő erővel Jób a felolvasott Igében. Isten nagyobb az embernél! - kiált fel - és ez a nagy Isten vesződik az emberrel. ?Álmában szól az emberhez egyszer, sőt kétszer is és megpecsételi megintetésünket.? Ez a mai nyelven azt jelenti, hogy az ember legbensőbb lényéhez Isten így vagy úgy hozzáférkőzik, buzdítja, feddi, visszatartja lelkét a romlástól. Jób könyve éppen arra tanít, hogy ebben legfőbb eszköze a fájdalom. ?Fájdalommal is bünteti az ő ágyasházában és csontjainak szüntelen való háborgásával, míg lelke közelget a sírhoz és élete a halál angyalaihoz. De akkor mellette megszólal a magyarázó angyal, egy az ezer közül s az emberrel tudatja kötelességét s kiadja angyalának a parancsot az Isten, szabadítsd meg őt, váltságdíjat találtam érte.?

Megszólal közöttünk is ez a ?magyarázó angyal? s állítja alaptételünket: a fájdalom: iskola, a szenvedés: Isten nevelő munkája.

Ez a gondolat két ágra oszlik. A fájdalom: büntetés, a fájdalom: próba.

Már sokszor beszéltünk arról, hogy a fájdalom és a bűn valamiképpen összefügg. Azt is említettem, hogy Jób barátai váltig ezt a gondolatot vitatják s ettől nem tudnak eltérni, mert különben csütörtököt mond Isten igazságosságába vetett hitök. Ha a fájdalom nem büntetés, akkor Isten igazságtalan, Isten ellen pedig nem lehet nagyobb káromlást szólani, mint ha az ő örök igazságosságában kételkedünk.

Sok igazság van abban a gyermekded gondolatban, hogy az élet nagy iskolájának bölcs tanítómestere Isten. Aki jól viseli magát és megtanulja a leckét, azt megdicséri, kitünteti; aki rosszul viseli magát és nem tanul, az sarokba áll, vagy még szigorúbb büntetést kap. Ha valaki szétnéz ebben az iskolában s lát egynehány embert síró szemmel, égő arccal, vessző alatt, tudja, hogy ezek rossz tanulók; mások pedig, akiknek csillog a szemök s mosolyog az ajkuk, azok derék jó tanulók.

De vigyázzunk a kísértésekre!

Amiért jól megy dolgod s még nem büntetett meg az Isten: vigyázz, ne tartsd magad tökéletesnek. Nem te vagy jó, csak az Isten felfoghatatlanul kegyelmes. Ha szenvedsz: ne félj, nem vetett el az Isten; ne feledd, azt bünteti, kit szeret! Ha boldogtalan embert látsz, eszedbe ne jusson a farizeus gőgös mondása: hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint ez. Nem lehetetlen, hogy az a szenvedő százszor különb nálad. Mindenek felett arra vigyázz: Istent nehogy azért szeresd, mert megajándékozott. Ne próbálj kedvében járni, hogy megnyerd magadnak. Ez fétissé tenné Istent s a kegyességet rút üzletté. Istent akkor is kell szeretni, ha megöl és eltapos, Istent nem hasznáért kell szeretni, hanem önmagáért.

Jób könyve halálos komoly küzdelem egy olyan kegyességért, amely nem jutalomtól és büntetéstől függ. Ne azért legyek jó, mert Isten megjutalmaz; ne azért higyjek benne, mert gazdaggá tesz, legyek jó önmagamért és szeressem Istent önmagáért, még akkor is, ha meghalok bele. Emlékezzünk Dánielre, a fogságbaesett fiatal látnokra, aki azt mondotta: bálványt nem imádunk, a bálványimádást megtagadjuk s a király fenyegetése elől Isten védelméhez folyamodunk, aki megtart minket a király haragja ellen. De ha nem tenné is, akkor sem fogjuk fejünket és térdünket meghajtani az arany állókép előtt.

Nem lehet tehát azt mondani, hogy az emberek szenvedése saját bűneiknek büntetése s a szenvedés hiánya erényeinknek jutalma. Ezzel az útszéli bölcsességgel egyszersmindenkorra le kell számolnunk. A dolog sokkal mélyebbre nyúlik. A fájdalom nem az egyes bűnökre kiszabott egyes büntetés, hanem a fájdalom, mint egyetemes világjelenség következménye a bűnnek, mint egyetemes világromlásnak. Bűn rontotta meg az életet és a megrontott élet fáj mindnyájunknak. Megrendítő szépséggel állítja elénk a Szentírás első könyvének 3 fejezete a bűnbeesésről szóló történetben ezt a tényt. A paradicsomkertben a szégyentől összekunkorodó Ádám és Éva előtt elhangzik Isten büntető ítélete: az átok. S ez az átok hozzátapad a születéshez, vele együtt a szerelemhez, a kenyérhez, vele együtt a szerelemhez, a kenyérhez, vele együtt a munkához és a halálhoz. Ezért lett a szerelem rabság, a születés kín, a kenyér véres, könnyes, panaszos; a munka őrlő robot és a halál minden kínok summája és a kárhozat kapuja.

Ebben a megromlott világban mindenki szenved a mások bűnéért, mindenkinek a bűne abban a bűnben ártatlanokat is gyötör azonfelül, hogy egy hajszálnyit sincs megerőtlenítve Isten örök igazsága: Mindenki felel önmagáért. Isten nem csúfoltatik meg, valamit ember vetend, azt aratándja is. A mások bűnéért szenvedő csak látszólag szenved igazságtalanul, t. i. hogy a mások bűnéért szenved s nem a magáért, pedig saját bűnéért is szenvedhetne s azért sem sem érdemelne más sorsot. Az ősapa bűnéért nem szenvednek-e meg a nyomorékon, bénán és hülyén született maradékok? A királyok bűnéért nem szenvednek-e meg a véres harcokba, csataveszteségekbe, kegyetlen dúlásokba és végpusztulásba belekergetett nemzetek? A rossz példának, kísértő képeknek nem adják-e meg az árát azok a fiatal életek, akik nem tudtak ellenállani s börtönben vagy bitófán vesztek el? Mi hozta létre ezt a szörnyű világháborút más, mint az emberi bűn s mi egyébért szenved az a sok szegény árva, özvegy, nyomorék és fiatal halott, mint a mások bűnéért? Nincs itt kibúvás és menekvés, a bűn egyetemességére a fájdalom egyetemessége felel. Mégysz a háborúba s ez még rosszabb: elárulsz egy zászlót, kiszolgáltatod hazádat és családodat az ellenségnek, hátbatámadod azt, ami neked, a legszentebb s magad ásod meg nemzeted sírját.

Ez a legnagyobb lecke Isten iskolájában. Ahol fájdalom támad, szenvedés születik, ott mindenütt állj meg, alázkodj meg, szállj magadba és zokogjon fel ajkadról az örök bűnvallomás: Óh én nyomorult ember, ki szabadít meg engem a halál testéből? A bűn az örök ember vétsége, a fájdalom az örök ember büntetése. Hogy ez a nagy egyenlet rád vagy rám átmenetileg milyen képletet mutat, egészen jelentéktelen dolog a nagy igazsághoz képest: a bűn fájdalom-okozás és a büntetés fájdalom-hordozás. Mindenki okozza, mindenki hordozza s e megátkozott és önmagát pusztító tömkelegben pusztul az ember mindaddig, amíg föl nem ismeri a kereszt törvényét, a másokért való szenvedés bűntörlő hatalmát.

A pokolban nincsen váltság, mondja egy ősi teológiai tétel. Éppen azért pokol, mert nincs belőle szabadulás. Ha a fájdalom csak büntetés volna s az egyetemes bűnből és annak egyetemes büntetéséből szabadulni nem lehetne, ez az élet csakugyan kárhozat lenne. De kétségtelenül igazság és a Jób könyvének a nagy tanítása, hogy a szenvedők osztálya nemcsak a gonoszokból toborzódik össze, mert a jók is szenvedhetnek. Istennek a fájdalommal más céljai is lehetnek, mint hogy a rosszat büntesse vele. Már mondottuk egyszer, hogy maga a megváltás is azáltal jön létre, hogy valaki ártatlanul szenved másokért. Erről a következő alkalommal fogunk beszélni. Most csak arra mutatunk rá, hogy Isten iskolájában a szenvedésnek van egy másik nagy leckéje is, az, hogy a szenvedés próba.

Isten megpróbál azért, mert erősíteni akar. Isten az Ő Szentlelkével erősíti választottait, de Szentlelkével is csak úgy erősíti őket, hogy komoly próbára teszi. Szentté még senki sem lett próbatétel nélkül, éppen úgy, mint ahogy hőssé nem lett senki testének és lelkének gyakorlása nélkül. Ismeretes az a történet, hogy az idősebb Wesselényi Miklós kisfiát, a később nagy Wesselényit miképpen nevelte a teherhordozásra. 3-4 éves korában egy könnyű fenyőfa széket adott a kezébe és gyakorlatokat végeztetett vele, de a székbe mindennap egy szeget belevert. A szék mindennap súlyosabb lett, a végén már szinte mázsányi súlyt nyomott, de a növekvő Wesselényi olyan könnyen bánt vele, mint az első napon. Isten pedagógiai céllal keresztünkbe mindennap bever egy szöget, hogy az minden nappal nehezebb legyen és mi minden nappal erősebbek legyünk.

Hát arra gondoltál-e valaha, hogy elvégre nekünk a legnagyobb kincsünk, egyetlenegy nyereségünk és minden üdvösségünk Istennek a tökéletes bírása; nos, hogy lehet az élő és boldog Isten birtokába jutni? Hiszen ahhoz, hogy Isten minden legyen számunkra, el kell veszítenünk a világot, az embereket, önmagunkat, mert máskülönben nem vehetjük birtokba egyetlenegy gazdagságunkat, koronánkat: Istent. Maga az élet nem más, mint ez a nagy átcserélés. Isten telerakja életfánkat egy csomó ajándékkal, mint egy karácsonyfát és Isten leszedi ezeket az ajándékokat életfánkról az utolsó darabig, eladdig az utolsó percig, mikor a földi életet veszi el, hogy helyette átadhassa Önmagát. Karácsonyfánkat leszedi, hogy átadhassa a százszor nagyobb ajándékot: Önmagát, aki a karácsonyfát teremtette a mi számunkra, de minket a maga számára teremtett.

Óh, a szenvedés próba. Mennyit kell nekünk próbáltatnunk, hogy megtanuljunk egy keveset az alázatosságból, abból a boldog belátásból, hogy nem mi vagyunk a világ teteje, az élet piramis-csúcsa, hogy egyszerűen fejezzem ki magam, nem mi vagyunk az Isten, nem érettünk van a világ. Nyomorult férgek vagyunk, akikre az is roppant ajándék, hogy belehullottunk ebbe a tündöklő világba s dióhéjnyi láthatárunkon elcsodálkozva néztünk szét. Még fel sem ocsúdtunk, mire eltapostak.

Mennyi próba kell ahhoz, hogy megtanuljunk tűrni. Pedig nem ismeri a világ szerkezetét az, aki nem tudja, hogy az életben a passzív erények a magasabbrendűek s nem az aktívak. Mintha erre eszmélt volna rá a magyar példaszó: nem az a legény, aki üti, hanem aki állja! A világot nem átalakítani kell, ez lehetetlen vállalkozás; a világot el kell hordozni. Nem a világot szabjuk magunkhoz, még akkor sem, amikor egy olyan roppant alkotást hozunk létre, mint az emberi művelődés; mi alkalmazkodunk világhoz, sorshoz, örök törvényekhez s ez a műveltségnek is a magasabb iskolája. Minden igazi nagy dologgal szemben a tűrés az egyetlen fegyverünk. A gyógyíthatatlan betegségekkel, az emberi ostobasággal és gonoszsággal, a halállal s egyszóval a végzettel szemben. Tűrés nélkül nem lehet másokért szenvedni s aki nem tud tűrni, az nem tud szolgálni; aki nem tud tűrni, nem tud engedelmeskedni, márpedig az élet Istennel szemben engedelmesség, az emberekkel szemben szolgálat.

Sok próbát kell kiállanunk, hogy bizodalmunk megerősödjék az élő Istenben és ne kételjekdjünk az Ő szabadító kezében. Legfőbb nyomorúságunk éppen az, hogy nem tudunk bízni, pedig a bizalmatlanság Istennel szemben pártütés, a zászló elárulása. Istent nem lehet jobban megsérteni, mintha nem bízunk benne; aki nem bízik Istenben, az vagy a bölcsességét, vagy a mindenhatóságát, vagy az örök szeretetét vonja kétségbe. S erre a bizalomra Isten nem tud másképp rávezetni, csak úgy, hogy újra meg újra próbára állít. Tüzes kemencébe dob és kiemel onnan, tengervízzel borít el és sziklára állít, ellenségeink céltáblájává tesz s a nyílzápor ellen kezével takar el. És mennyi próba kell ahhoz, hogy kiderüljön óh, nem a mi hűségünk, mert ott nincs minek kiderülnie, illetőle ott csak a hűtlenség derülhetne ki, hanem az Ő hűsége, annak, hogy Ő nem fárad el, tartja a szövetséget, megemlékezik ígéreteiről, nincs benne változás, vagy változásnak árnyéka és ma és mindörökké ugyanaz. Milyen rettenetes próbák kellenének ahhoz, hogy megmutassa ingathatatlan állandóságát egy szétbomló világban; megmutassa nevének erejét, ezt az örök kőszálat; megmutassa, hogy neki mindig igaza van s Ő az örökkévaló Isten, nekünk Atyánk.

A próbához az tartozik hozzá, hogy ideig-óráig tart, Isten határidőhöz kötötte a próbát s ez a határidő lejár. Ezt nevezik kegyelemidőnek. A próba: csónak, amibe beszállhatunk, híd, amelyere ráléphetünk, tudva azt, hogy alighanem ez az utolsó csónak és a híd mögöttünk felrobban vagy kigyúl. Siess!

A fájdalom, mint próba szent ajtó, amelyen Isten erői belépnek életünkbe. Csodálatos ablak, amelyen át megláthatjuk az Ő örök dicsőségét.

Azt a dicsőséget, hogy a büntetésből - próba lesz, a próbából erő.