A fájdalom: út

Lekció: Jób 42:10-17.
Alapige: II. Kor. 4:8-18
Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben. Mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek. Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanez lelke van meg, amint ítva van: Hittem és azért szóltam; hiszünk mi is és azért szólunk; Tudván, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt és veletek együtt előállít. Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére. Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi jülső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

Eddig sem mondtam új dolgokat e beszédekben, csak a régi-régi evangéliumot hirdettem. Most még a megelőző beszédekhez képest sem mondok újat, csak még egyszer összefoglalom mint egy zeneművet a fináléban – mindazt, amit a fájdalomról mondottam. Ezt az összefoglalást azzal a gondolattal világítom át, hogy a fájdalom: út.

Az út nem hagy békén, az utat nem lehet kikerülni; az út többé-kevésbé sorsunk és életünk. Először is minden út hívogat s olyan állhatatosan és addig hívogat, amíg csakugyan rálépsz. Azután minden út, amelyre ráléptél, elkezd vezetni; inkább ő uralkodik rajtad, mint te rajta. Ő mindig tudja, merre megy, te sokszor nem tudod. Azután az út nem nyugszik mindaddig, amíg célhoz nem ér velünk, abba a láthatatlan és örökkévaló városba, a mennyei Jeruzsálembe, ahová a világnak minden útja egyszer megérkezik.

Ilyen út a fájdalom is. Rá kell lépni, mert nem lehet leélni az életet, hogy rá ne lépjünk a fájdalom útjára. Azután haladni kell rajta, mert aki megáll, azt elsodorja a tóduló sereg, ha pedig félreáll, útszéli koldus lesz belőle. S a fájdalom az egyetlen út, amelyen át megérkezünk földi életünk nyugodalmába és örökkévaló rendeltetésünk mennyei Jeruzsálemébe. Menni, menni, menni kell! Megállni nem lehet. Ezt tanítja mai tételünk: a fájdalom: út.

1. Ha tehát a fájdalom út és menni kell rajta, az első ágtétel így hangzik: kell szenvednem. Neked, nekem, mindnyájunknak, a mindenkori embernek. Kell szenvednem azért, mert ember vagyok, azaz élő és érző lény, beleállítva egy olyan világba, ahol mindenki ellenségem. Magamra hagyatva kell megvívnom egy olyan harcot, amelyben ellenségem maga a világmindenség. A világmindenségnek velem szemben követetett stratégiája mint játszma: a sorsom. A sorsom kemény szer, amelyen én változtatni nem tudok, de mivel igényeim túlmennek rajta, egyebet követelnek, sorsom mindig fukar és kegyetlen. Szenvednem kell, mert ember vagyok, élő, érző, igényes lény, aki érzéketlen, kegyetlen világmindenséggel vívja a maga harcát.

De szenvednem kell azért, mert bűnös vagyok. Ezért ellenséges a mindenség, azért látom kegyetlennek a sorsot, mert ezt a mi világunkat megrontotta és tönkretette az emberi bűn. Belehozta a halált, a gyűlöletet, a kárhozatot; belehozta a veszteséget, a csalódást, szörnyűbbnél szörnyűbb betegségeket és azt a rettenetes törvényt, hogy az apák bűnei harmad, negyed és ezeríziglen bűnhődnek a maradékokban. Nem perelhetek, mert nem mondhatom magamról, hogy én bűntelen vagyok. Minden büntetést megérdemlek, ha egyszer Isten igazságossága érvényesül velem szemben.

És kell szenvednem azért, mert keresztyén akarok lenni. Magamra nézve elismertem egy törvényt, zászlót vallottam, gazdát és urat vállaltam magam fölé s ez az én új helyzetem azt parancsolja nekem, hogy tagadjam meg magam; ha megbotránkoztat a szemem, vájjam ki, ha a kezem botránkoztat meg, vágjam le; azt parancsolja nekem, hogy tékozoljam el az életemet, véres áldozatul ajánljam fel az Úrnak.

Szenvednem kell azért, mert ember vagyok, bűnös vagyok és a Krisztusé akarok lenni. De akkor is szenvednem kellene, ha mindez nem akarnék lenni. Például: ha nem vállalom az emberi méltóságot. Szörnyűbb kín nincs reám nézve, mint az állati elaljasodás. Szenvednem kell akkor is, ha nem vállalom az életet, már itt vagyok és innen a halál rettenetes sokba kerül. Szenbednem kell akkor, ha megtagadom és leszállítom az igényeimet: ha Jákób szerint nem álmodom a kőpárnán megnyílt egekben le- és felszálló angyalokról. Nem menedék reám nézve, ha nem ismerem el a bűnömet, vitetom ártatlanságomat és megátalkodottan igaznak tartom magam. Akkor még az a vigasztalásom sincs meg, ami az egyik latornak megvolt odafenn a keresztfán: mi ugyan méltán szenvedünk és a mi cselekedeteink méltó büntetését vesszük. Nem menekvés a tűz elől a megfagyás felé szaladni. Nem menekvés az, hogy ha nem akarok keresztyén lenni, kiállok a Krisztus közösségéből, balgaságnak nevezem az Ő tanításait és kinevetem példaadásait; ezzel egyetlenegy szenvedést magamról el nem hárítottam, egyetlenegy fájdalommal szegényebb nem lettem, csak a szenvedésem lett durvább, nyomorultabb, reménytelenebb. Nem a szenvedést dobtam el, csak a vigasztalást.

Mit akarsz? Nem állhatsz meg, nem okoskodhatsz, nem tündökölhetsz, itt vagy a fájdalom útján; eredj, ha összeroskadsz is.

2. S most megteszem a másik nagy tapasztalást: hiszen nekem lehet szenvednem. A szenbedésben mégis csak az a legcsodálatosabb, hogy elhordozható. Nincsenek elhordozhatatlan fájdalmak. Nem a szenvedésbe halunk bele, hanem az örömeinkbe; élet és halál dallamának csak kísérője a szenvedés, de nem a melódiája. A szenvedéssel kapcsolatban azt a nagy tapasztalást tesszük, hogy az egész világmindenségben csodálatos intézkedések történtek a gyógyulásra nézve. Gyógyító erők vannak a természetben: az élet örök, győzelmes törvényei; gyógyító erők vannak a lélekben, a megszokás, a megbocsátás, a felejtés, a jóvátétel. Olyan szenvedéseket, amelyről azt hitted, hogy lehetetlen elhordoznod és feltétlenül belepusztulsz, immár harminc éve hordozol s alatta kivirult és kiterebélyesedett az életed.

Főképpen pedig megtesszük azt a tapasztalást, hogy Isten különösképpen segít a szenvedésben. Istennek mindenre egyforma gondja van ebben a világban. Kirendeli az eledelt hadseregeknek és penészgombáknak; megvédi az életet óceánok fenekén és a Himalája tetején. Mi gondot fordít a magzatokra az anyaméhben és hogy csinálja a piros és fehér sejtek egyenlegét minden emberi szívben. De azt lehet mondani, hogy a szenvedő, fájdalmat hozó emberre különös gondja van az Istennek. Egy csomó olyan sajátságot intézkedést tett, amelyik éppen a szenvedő emberekkel és a fájó szívekkel foglalkozik. Ha Istent egy nagy áldott pásztor képében gondoljuk el, akkor azt lehet mondani, hogy nyájából a szenvedőket ölében hordozza, palástjával takarja be, kezéből eteti. Gondoltál-e arra, hogy Isten milyen különösen vigasztalja a szenvedőket az Ő Igéjével. A Szentírásban mi mindent üzent, mondott, ismételt el a végre, hogy a fájó szívek felüdüljenek és vigasztalást találjanak. A Szentírással mindig az volt a baj, hogy nem éltek vele eléggé az emberek és mégis ilyen fogyatékos élés mellett is immár háromezer esztendő óta hány elalélt lelket üdített fel, hány beteg szívet gyógyított meg, hány könnyet törölt le az Ő Igéje! Fordulj pld. az Úr Jézushoz és olvasd el azokat a mondásait, amelyeket éppen neked szánt és éppen téged vigasztal vele, meglátod, hogy milyen rendkívül változatosak, mennyi mindenre gondolt benne, hogy bekerít, tőrbeejt a vigasztalásával, mint ahogy az anya ölelő karja bekeríti, tőrbe ejti, szívéhez emeli a beteg, tántorgó gyermekét.

Azután gondolj arra, hogy Isten mennyire segít neked nagy példák megmutatásával. Akármerre nézel az üdvtörténetben, a világtörténetben, saját tapasztalataidnak a körén belül, mindenütt látsz vonzó példákat arról, hogy emberek, akik sokkal nagyobb próbára tétettek, mint te, milyen békességes tűréssel és csendes reménységgel hordozták szenvedéseiket. Nagy társaság ez, a legkomolyabb, a legszentebb társaság, ahová te is megkapod a meghívódat; ajtónállója szeretettel fogad, bevezet és megmutatja a te helyedet: ez a szenvedőknek a társasága. Nézd meg mindegyiknek a keresztjét, milyen kicsiny mellette a tied. Jajgathat-e egy kis sebbel a közlegény, aki a kiráyfit átszegezett szívvel reámosolyogni látja? A szentek egyessége azt jelenti, hogy kiválasztott lelkek összeállanak, egymás terhét hordozzák, egymás hite által erősödnek, egymás bizonyságtételét fölszívják és megerősítve visszaadják egymásnak. Azért tehát vigyázz, ne kerüld el ezt a társaságot. Fognak hívni szórakozó környezetbe, léha mulatságokba, azt fogják mondani, hogy keress vigasztalást az élvezetben, a szórakozásban. Ne tedd, egy nagy fájdalmat nem szabad ilyen környezetbe vinni. Züllött király volna, aki koronáját elissza. Jer inkább ebbe a nagy lelki társaságba, nézd meg a hívőket, asszonyokat és férfiakat, a hősöket, a szenteket, nézd meg az egész társaságnak fölséges királyát, uralkodóját: Krisztust. Ez a te igazi társaságod.

Lehet szenvednem, mert Isten segít Szentlelkével egészen titokzatos módon. Vannak dolgok éppen a szenvedés terén, amiket nem lehet megmagyarázni, sőt azt mondom, hogy érteni sem lehet. Egyszerűen csoda, kegyelmi tény, hogy még bírjuk, hogy még élünk, hogy még Isten kezében tart. Pál apostol háromszor könyörgött az Úrnak, hogy távozzék el a a sátán angyala és ne gyötörje őt, de az Úr háromszor azt mondta neki: elég neked az én kegyelmem. Az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Isten kegyelmének az a csodálatos jellemvonása, hogy sem nem sok, sem nem kevés, hanem mindig éppen elég. Nem lehet megérteni, de mégis úgy van: a fájdalom mosolyog, az áldozat ujjong, az emésztő láng énekel s a meghaló él. Isten világa ilyen csodákból van összetéve, s azok, akik most hallgatnak engem, megtehetik azt a bizonyságot, hogy nem egy, nem száz, hanem ezer és tízezer esetet láttak, vagy láthattak volna, amelyben Isten egy lelket megragadott, megtartott, a halál árnyékából kivezetett, egyszóval megvígasztalt. Sírók, szenvedők, jajgatók, ne feledjétek: Isten lehetővé teszi a szenvedést!

De itt sem állhatunk meg. Be kell állanunk abba a pálmaágas, fehérruhás győzelmi menetbe, amely a szenvedések útján tart a Bárány királyi széke felé. Összeomló világok tetőin lépdel, meglátszik rajtuk, hogy tüzes kemencéből jönnek, de énekük egyre harsogóbb és diadalmasabb. „Allelujah, uralkodik az Úr, a mi Istenünk, aki mindenható. Örüljünk és örvendezzünk és adjunk dicsőséget neki, mert eljött a Bárány menyegzője és az ő felesége elkészítette magát és adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba, mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei.”

3. Igen, ez a harmadik nagy tanítás így hangzik: szabad szenvednem. A szenvedés kiváltság, a szenvedés korona. Újtestamentomi képet használva, azt mondhatjuk, a szenvedés kenet s általa résztveszek a Krisztus kenetében. A Krisztus kenete is szenvedés volt.

Ez létesít a szenvedő ember és Krisztus között titokzatos és elszakíthatatlan kapcsolatot. Rájövünk arra, hogy a mi szenvedéseink kezdenek hasonlítani a Krisztus szenvedéseihez, mert nekünk is az fáj, ami neki, minket is azért üldöznek, amiért Őt. Egyszerre észrevesszük, hogy tulajdonképpen Krisztus miatt szenvedünk, szenvedésünknek az az oka, hogy őmellette kitartunk, parancsait teljesítjük, neki engedelmeskedünk. Ezek a szenvedéseink nem volnának meg, ha Krisztustól elszakadnánk. De éppen ezek a szenvedések bizonyítják, hogy nem szakadhatunk el Krisztustól. Szenvedésünk tehát a Krisztus ügyéért történik, azért hogy Ő győzzön bennünk, másokban, a világban. Minél mélyebben szállunk ebbe a gondolatba, annál inkább hajlandók vagyunk azt mondani, hogy bennünk Krisztus él és fájdalmainkban Ő szenvedi tovább a maga örök fájdalmait. Ugyanakkor tudjuk azt is mondani, hogy mi Krisztusban szenvedünk, azaz minden olyan szenvedést magunkra veszünk és elvállalunk, ami Őt azért érte, mert Jézus volt és Krisztus volt. Krisztus levette rólunk a bűnt, de nem vette le a szenvedést, sőt a magáét adta nekünk, nem azért, hogy megverjen vele, hanem azért, hogy kitüntessen és megkoronázzon.

Azért hát a keresztyén ember boldogan állapítja meg: Krisztussal szenvedvén, világítok. Szenvedésem tanítás, példa, néma igehirdetés. Hallják, nem hallják, nem az én dolgom, az enyém csak az, hogy úgy fényljék az én világosságom, hogy lássák az emberek az én jó cselekedeteimet és dicsőítsék az én mennyei Atyámat.

Krisztussal szenvedek, tehát áldozok. Erőimet az ő harcában felemésztem, magamat az oltárra teszem s ezzel résztveszek a Krisztus halálában. Mint ahogy Ő a kereszten meghalt érettem, úgy halok meg én a vele való életközösségben. Ez a szolgálatom külsőleg az áldozat képét mutatja, életemet adom oda, hogy betöltsem a szeretet királyi parancsát. „Nincs annál nagyobb szeretet, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért”.

És, ha résztveszek a Krisztus szenvedéseiben, akkor idelenn vele együtt harcolok, de odafenn vele együtt győzök. Nem az én dolgom áttekinteni a nagy hadjáratot; közlegény vagyok benne és nem hadvezér. Csak annyit tudok, hogy a Király zászlójára felesküdtem, viselem az Ő fehér ruháját és forgatom az Ő fegyverét. Ebben a világban ez a hadsereg látszólag sokszor vereséget szenved, de ezekben a látszólagos vereségekben is Krisztus győz, mert új ismeretek, új áldozatok, új hősiességek támadnak belőle és nő a mártírok serege, amelyik végül eldönti a csatát.

A fájdalom: út. Ne állj meg rajta, eredj, vár a megérkezés kitárt kapuja.