A fájdalom: ajándék

Lekció: Jób 42:7-9.
Alapige: I. Péter 2:18-25.
A cselédek teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak; nemcsak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is. Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvednél. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és mégis szenvedve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hivattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott; aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőző; hanem hagyta az igazságosan ítélőre; aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint a tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához.

Ha az ember először hallja ezt az Igét, azt hiszi, az apostol valami házi rendet ír elé és a cselédeket figyelmezteti urok iránti engedelmességre. De ha közelebbről megnézzük, látjuk, hogy a Szentírásnak ez az egyik legfontosabb fejezete - ha ugyan lehet a Szentírás részei között fontosság szempontjából különbséget tenni - a rabszolgákhoz szól, az ókori társadalom elnyomott, de legnagyobb társadalmi osztályához, amelyet akkor észre sem vettek s fölöttük úgy rendezték be az életüket, mint amikor valaki a tűzhányóhegy oldalára házat épít és szőlőskertet plántál. A rabszolga gazdájának tárgyi tulajdona volt, eladhatta, megölhette, felszabadíthatta. Az a hanyatló és ugyanakkor eldurvult világ valósággal versenyzett abban, ki tud szigorúbb lenni rabszolgáihoz. Az volt a nagyobb úr, aki kegyetlenebb volt a másiknál. A régi színdarabok, különösen a világjátékok, tele vannak nyers, bohózatos jelenetekkel az ártatlanul ütött, vert, kínzott rabszolgákról, akiknek mérhetetlen, szinte együgyű tűrése végül is kifárasztja és lefegyverzi a dühöngő gazdát. A keresztyénség felfedezte a szenvedő rabszolgák roppant birodalmát. Egyszerre rokonszenves lett neki az a lény, aki fölött egy kegyetlen kényúr uralkodik s aki kénytelen mindent eltűrni. Igen, mert meglátott egy olyan dolgot, amelyről eddig fogalma sem volt az embereknek: a tűrés életalakító erejét. A felolvasott Igében az apostol abból indul ki, hogy rabszolga olvasói tudnak tűrni, de felteszi a kérdést: mi hasznotok van abból, ha vétkezve és arculverve tűrtök? Tűrés nagy művészei, szenvedés gladiátorai, lássátok meg, a szenvedés kénytelensége mögött ott van a szenvedés kiváltsága: az, ha önként szenvedtek másokért. Ha jót cselekedve, mintegy Isten kedvéért tűrtök, egy új világ szépsége és dicsősége bontakozik ki előttetek. A másokért való szenvedés tehát királyi liturgia, a legnagyobb és legszentebb szolgálat. Ez a másokért való szenvedés felmérhetetlen erő: kiemeli a szenvedőt a milliós tömegekből és feljuttatja a legnagyobb emberi magasságba. A másokért való szenvedés társadalmat szervez, közösséget teremt, erkölcsi birodalmakat alapít és kormányoz. A másokért való szenvedés a legnagyobb győzelem, amit ember ellenségei felett és a világ felett vehet.

Mi nekünk kegyetlen sorsunkat éppúgy el kell hordoznunk, mint az antik világ rabszolgáinak. Szenvedéseinkből azonban kitermelhetjük azt a királyi liturgiát, amelyről alapigénk beszél. Időszerű tanítás ez különösen most, a világháború második évében, március 15-én, mikor az egész ország a magyar honvédekre gondol, hősi halottaink áldozatát köszönö s eljövendő nagy áldozatokra készíti a lelkét. Lássuk meg alapigénk nagy tanításának igazságát: a szenvedés: ajándék.

Nekünk éppen erre az ajándékra van szükségünk. A magyar természetet az jellemzi, hogy hirtelen fellobog benne a virtus, vakmerőséggel vállalja a halálos kockázatot s a meglepett és elbámult világ szeme láttára lehetővé teszi a lehetetlent. De a magyar természetben kevésbbé szembetűnő a passzív hősiességnek a vonása. Mi nem tudunk egy reménység mellett századokig kitartani; mi nem tudunk egy gondolatba belefogódzni és abból emberöltőkön át táplálkozni; mi nem tudunk egy eszme érdekében rossz szokásokról, apró kényelmekről lemondani. Hiányzik az életünkből a passzív hősiesség. Kevés a mártírunk, sok a bajnokunk. Nem elég öntudatos, nem elég állhatatos bennünk az a szeretet, amely mindent elhordoz, mindent elfedez, mindent eltűr, mindent remél és soha el nem fogy.

Különösen nagy hibánk, hogy nem ismerjük fel azokat, akik érettünk szenvednek. Nem értjük a szenvedés néma nyelvét. Az a munkás, aki szombt este heti keresményét megissza, részegen megy haza, eldöngeti feleségét, sarokba vágja sápadt, angolkóros gyermekét, nem érti meg a szenvedés néma nyelvét, amely hitvese és gyermekei nyomorúságából jajgat feléje. Nem érti meg s ezért pusztulnak el. Nem értik meg a gazdagok, a jómódúak az éhezők, hajléktalanok, ínségesek néma nyelvét s nem kérdezik meg: mi fáj nektek, segíthetünk-e rajtatok? Pásztorok élik le az életüket s nem hallják meg az alázatos, néma lelkek elfojtott sírását, amellyel hívogatják őket. Léviták és főpapok elhaladnak a vérbefagyott szamaritánus mellett és nem hallják meg, amit a sebek kiáltanak. Politikusok, államférfiak felemésztik magukat, sokszor meddő küzdelemben, halálos kimenetelű politikai párbajokban, de nem veszik észre, hogy nagy rétegek élete rettentően sanyarú, a nép sötétségben ül, a feszültség már-már elviselhetetlen.

Még nagyobb baj, hogy saját magunkon sem vesszük észre halhatatlan lelkünk elnyomorodását. Te nem is tudod, hogy voltaképpen megöli lelkedet az éhség és a szomjúság. Olyan vagy, mint egy szánalmas pincevirág, amelyik hiába erőlködik a nap felé. Olyanok vagyunk, mint a tévelygő juhok: pásztor után kiáltunk; olyanok vagyunk, mint a sebekkel megrakott poklos: gyógyulás után sír a lelkünk bűneink alatt; olyanok vagyunk, mint az agyonterhelt igavonó állat: már alig bírjuk a következő lépést, összeroskadunk, ha valaki nem veszi vállunkról a terhet.

Nekünk szükségünk van valakire, aki egybetereljen és pásztorunk legyen, valakire, aki megevült sebeinket gyógyítsa. Valakire, aki terheinket levegye a vállunkról, mert mi hasznunk van nekünk abból, ha vétkezve és arculveretve tűrünk, ha tovább robotolunk a szörnyű malomban s egyszer összeesünk az irtózatos napszámban?

Ki teszi ezt meg velünk? Ezt nem teheti meg sem egy hős, sem egy bölcs, sem egy életművész, csak Valaki, aki szenved értünk.

Ezt tette meg velünk Krisztus. Hogy megtehesse, le kellett szállania örök dicsőségéből és magára kellett vennie a földi test hasonlatosságát: egyenlővé kellett lennie mindenben mivelünk, kivéve a bűnt, hogy szolgálhasson nekünk és szenvedhessen értünk.

Itt vagyunk a keresztyénségnek legmélyebb titkánál. Krisztus, Isten egyszülött Fia, a Szentháromság második személye, akié minden dicsőség égen és földön, mikor a teremtésnél is nagyobb munkára vállalkozott, íme, leszállott a földre, testté lett, hozzánk mindenben hasonló emberré. Közöttünk élte magános életét, mindig ellene fordult az az emberi szív, amelyet megváltani jött s keresztre feszítették azok, akiket örökkévaló szeretettel szeretett. Nézzétek meg, milyen szolgálat volt ez! Az Isten Fia, a Királyok Királya, szökött rabszolgaként, latrok társaságában fel van függesztve a fára s betetőződik rajta a rabszolgasors minden nyomorúsága. De mert ezt a nagy szolgálatot szertetetből vállalta, áldozatképen vitte végbe, ott fenn a kereszten a legszörnyűbb szenvedések között: az a töviskoronás rabszolga, aki egyszersmint az élő Isten Fia, egy láthatatlan birodalomnak legg a Fejévé s azáltal, hogy szenved és meghal: végrehajtja a legnagyobb hőstettet, megnyeri a legfölségesebb csatát, megépíti a legcsodálatosabb birodalmat, megveti alapján egy új világteremtésnek, egyszóval: végrehajtja a váltság nagy művét.

Műve két irányban hatékony: Isten és az emberek felé. Isten felé egybecsendül Atyja örökkévaló akaratával, a Békesség Tanácsának döntésével s ezért Isten haragját kiengeszteli és megnyitja atyai kegyelmének felduzzasztott árjait. Az emberek felé pedig megmutatja az ártatlan szenvedés, a szeretetből fakadt áldozat ellenállhatatlan erejét. Ez az ártatlan szenbedés hatalmasabb kényszerré válik a világ minden diktatúrájánál. Ellenállhatatlanabb erő minden parancsnál és törvénynél; olyan győzedelmes rábírás, hogy hevére megolvadnak a hegyek és a szívek s íme ellenségei előtte térdreborulnak. Akik arculütötték, zokogva csókolják lábait, akik átszegezték sírva fogóznak bele, akik maguk közül kivetették, egyetlenegy nyereségüknek és reménységüknek tartják s királlyá koronázzák, akit a gyalázat fájára ítéltek. Nagypéntek átmegy a húsvétba s a keresztre feszített szenvedőből az Élet Fejedelme lesz, akiről boldogan énekli a megváltott lélek: szétszórt nyáj voltunk, hozzá tértünk a lelkek pásztorához és felvigyázójához. Sebekkel megrakodva, csupa egy poklosság volt a lelkünk, az Ő sebei meggyógyítottak minket; agyon nyomott bűneinknek, gondjainknak, felelősségünknek, félelmünknek a terhe: bűneinket leraktuk keresztje lábainál, gondunkat őreá vetettük, felelősségünkkel kegyelmére nézünk s félelmünket eloszlatta királyi segítsége.

S mindezt szenvedéssel hajtotta végre. Éppen az a titkok titka a váltságban, hogy amit maga Isten nem tudott volna végrehajtani paranccsal, erőszakkal, haraggal, törvénnyel, ítélettel: megtette Krisztus - szenvedéssel. Azzal, hogy szeretett, azzal, hogy kiürítette a pohárt és engedelmeskedett; azzal, hogy testét odaadta a szegeknek, orcáját a verőknek; azzal, hogy szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetődzött; azzal, hogy bűneinket magára vette, fölvitte a fára; azzal, hogy ártatlan sebeinek a mélységeibe éppen úgy belefoglalt mindnyájunkat, mint ahogy belefoglalt a kereszten mondott könyörgésébe és belefoglalt főpapo imádságába.

Szenvedése: a legnagyobb ajándék, amit Isten adhatott a világnak és a bűnös embernek.

Ez volt az az ajándék, amit mi kaptunk. Krisztus szenvedett érettünk s ezáltal mi olyan gazdagokká lettünk, hogy mi is fölséges ajándékot adhatunk. Nagyobb ajándékot adhatunk, mint a világ leggazdagabb embere; csodálatosabb dolgot művelhetünk, mint a világ leghatalmasabb varázslója. Nagyobb tettet hajthatunk végre, mint a legdicsőségesebb hadvezér s nagyobb bölcsesség titka tárul fel előttünk, mint a legmélyebb gondolkozó előtt. Mi ez a kibeszélhetetlen nagy ajándék?

Az, hogy szenvedhetünk másokért.

Gondold el, hogy érezhették magukat az ókori rabszolgák a keresztyénségben, mikor megértették a kereszt titkát. Mennyire megérezhették, hogy ez a világ az ő világuk, mikor megállottak a kereszt lábánál. Rajta függ az ő gazdájuk, Isten fia s mégis keresztre szegezett rabszolga; előbb szerette őket és meghalt érettük s most őket befoglalja a maga szenvedésének szent közösségébe. Szívök eltelt hálával, majd a szenvedés méltóságtudatával, megerősödtek az önfeláldozás hősiességében, szomjasan, versengve itták a halál mámoros italát: a vértanúságot. Mi pedig kétezer esztendő távlatából is látjuk, Krisztus szenvedése átalakította őket és az ő szenvedésük átalakította a világot.

„Krisztus is szenvedett tiérettetek, nektek példát hagyván, hogy Őt kövessétek.” Az igét eredeti nyelven olvasva szemünkbe ötlik, hogy a példaadást egy olyan kép fejezi ki, amelynek első jelentése a viasztáblán előre megírt írásminta - hypogramm -, amit a mester sajátkezűleg karcol fel s a gyermek kezébe ad azzal: ne nyugodj addig, amíg nem így írsz te is. Krisztus így adott egy mintát nekünk azzal a felhívással: ne nyugodj addig, amíg nem így szenvedsz te is.

Csinálhatjuk-e úgy, mint Krisztus? Óh, nagyon kevéssé. Magunk erejéből egyáltalában nem, de az Ő segedelme által néha egy kevéssé igen. Amit mi írunk életünk nagy viasztáblájára, ákom-bákom kusza írás, alig hasonlít a drága mintához. De Ő sokszor, mint a makrancos gyermeknek a kezét a tanító, megfogja a mi kezünket s rákényszerít arra, hogy egy-egy vonást olyat vonjunk, amelyikre azt mondják az angyalok odafenn: igen, ez Reá emlékeztet, ez az Ő keze vonása. Megragadott már téged is s például a hitvesedért, a beteg gyermekedért rákényszerített egy-egy olyan áldozatra, amelyikről azt mondják odafenn az angyalok: igen, ez Reá emlékeztet. Megragadott sok tízezer fiatal magyar katonát, kivitte a rettenetes hidegbe, halálos veszedelmekbe, sok ezer kilométerre a boldog családi tűzhelytől s ott szenvedni kellett, meg kellett állani, el kellett tékozolni az életet, meg kellett halni a szikrázó csillagok alatt, nagy hósivatagban. Fiatal magyar katonák csonttá fagyott teteme, mintha a történelem egy óriási viasztábláján kusza írás volna, azt mondja rá Isten, igen, ez áldozat volt, ez másokért való szenvedés volt, emlékeztet arra, amit az én Fiam írt törvényül ebbe a bűnös és megátkozott világba. Sok ezer magyar anyának nem jött haza a fia, sok ezer gyermek árva maradt, sok ezer fiatal, szerelmes asszony fehér arcát takarja gyászfátyol. Ezt el kell hordozniok. Oh, ha fájdalmukat felajánlják Krisztusnak, oh, ha úgy hordozzák, mint egy nagy szolgálatot, amelyből boldogabb világ fakad: szívök mélyén a finom, sohasem gyógyuló repedés szent hypogramm, amely a Krisztus nevére emlékeztet. Éppen március 15-én, a magyar ifjúságnak és hősiességnek a napján keressük meg nemzetünk életében ezt az elrejtett, de legnehezebb vonást: a másokért való életfeláldozásnak a rejtelmes arany írását s a lelkünk csókolja meg ezeket a betűket. Azért van még magyar a földön, mert ilyen írások jövendőt ígérnek: aki elveszítette az életét én érettem, megtalálja azt.

Mi most beléptünk a „Szenvedések Emberöltőjébe”. Sokan már elkezdették, mások még csak ezután kezdik el a szenvedés nagy szertartását. Hogyan akarjátok végezni? Vétkezve és arculverve, mint szökni készülő rabszolgák, vagy mint a Krisztus főpapi kenetének részesei, kik „magokat élő áldozatul Neki adják”. A Krisztussal együtt szenvedő ember élő sákramentom, áldozat és áldozó egy személyben. A szenvedő ember a fejedelmi ember.

Szent leckénkben Jóbról olvastunk, ki a kiengesztelődés jó végén imádkozik és közbenjár barátaiért. Árnyékos ótestamentomi képe ez Krisztusnak, aki áldozott és közbenjár érettünk. És a barátaiért imádkozó patriárcha képe alá oda lehet írni a jánosi igét: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”.