A fájdalom: titok

Lekció: Jób 2:1-10.
Alapige: Jób 37:20-23.
Néha nem látják a napot, bár az égen ragyog; de szél fut át rajta és kiderül. Észak felől aranyszínű világosság támad, Isten körül félelmetes dicsőség. Mindenható! Nem foghatjuk meg őt; nagy az ő hatalma és ítélő ereje, és a tiszta igazságot el nem nyomja. Azért rettegjék őt az emberek; a kevély bölcsek közül nem lát ő egyet sem.

Az egyszeri prédikátor beszélt erről az alapigéről: a szél fú, ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jön és hová megy. Beszédét így osztotta fel: beszélünk először arról, hogy mi fú, azután honnan fú, azután hová fú, végül, hogy mindezeket nem tudjuk. Én is szinte így jártam, hogy két beszédet mondtam a fájdalomról s a harmadiknál azt kell mondanom, a fájdalom: titok.

Titok azért, mert három kemény miértet vet fel s erre nem lehet más feleletet adni, mint azt, hogy Isten elrejtette a feleletet szemeink elől.

Az első miért így hangzik: Miért nincs igazság a fájdalomban? Jób Könyvének derekas része, a 3. fejezettől a 31.-ig egyetlenegy megoldhatatlan kérdést vitat. Jób barátai: Elifáz, Bildád és Czófár el nem fáradnak annak az ismétlésében, hogy a fájdalom Isten büntetése s aki szenved, az bűnös. Rá akarják bírni Jóbot arra, hogy vallja meg eltitkolt bűnét, amelyről senki sem tud s harag és útálat fogja el őket, amikor erre nem hajlandó. Jób is újra meg újra azt hangoztatja, hogy ő ártatlan, neki nincsen vétke, Isten oktalanul haragszik reá s fogalma sincs róla, miért lett ellensége, aki teremtette őt. A 73. Zsoltár ugyanezt a kérdést szinte tételes formában felteszi, amikor így énekel: Már-már meghanyatlottak lábaim és kis híjja, hogy lépteim el nem iszamodtak. Mert irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét. Mert halálukig nincsenek kínjaik és az ő erejök állandó. Ezért nyakuknak ékessége kevélység, ruha gyanánt erőszak borítja őket. Ímé, ezek gonoszok, örök biztonságban vagyont gyűjtenek. Bizony hiába tartottam én tisztán szívemet és mostam ártatlanságban kezeimet, mert nyomorgattatom, minden napon és ostoroztatom minden reggel". Ez olyan tény, amit letagadni nem lehet és amivel számolni kell.

A kérdés tehát ez: N. N. igaz ember és szenved; X. Y. gonosz ember és jól megy dolga. Itt csak azt kell felvetnem: honnan tudod te, hogy X. Y. gonosz, N. N. pedig bűntelen? Látod-e te a szíveket? Olvassz-e te a vesékben? Láttam én már embert, akit egész világ igaznak tartott s rosszabb volt a börtönlakónál. Azután egy másik kérdés, honnan tudod azt, X. Y. nem szenved? Nincsenek-e eltitkolt szenvedések, olyanok, amelyeknek a súlyát külső szem nem látja? Honnan tudod azt, hogy N. N.-nek a szenvedése ránézve a lehető legnagyobb gyötrelem? Láttam én már szenvedőt, aki nem cserélt volna érzéketlen, lelkiismeretlen emberek úgynevezett boldogságával. S láttam megátalkodott, fölfuvalkodott, érzéketlen vagy érzéki teremtéseket, akik a jólétben, egészségben, dús lakomák mellett megirigyelték a szenvedők töviskoronáját, a szentek hulló vérét, a vértanúk keresztjét; eldobták minden kincsüket és leszálltak a katakombákba. Mindez figyelmeztetés arra, hogy ne ítéljünk könnyen. Sőt, az ítéletet bízzuk az Úrra.

De még egyebet is meg kell gondolnunk. Tudjuk azt, hogy a fény másodpercenként háromszázezer kilométert fut be. Tudjuk azt, hogy fényévnek nevezik azt a távolságot, amelyet a fénysugár az előbb említett sebesség mellett egy esztendő alatt fut be. Tudjuk, hogy vannak csillagok, amelyek millió fényévnyi távolságra vannak tőlünk, tehát ha rajtuk lejátszódik valami esemény, az a leggyorsabb közvetítéssel, a fénysugár erejével is, csak egymillió esztendő múlva érkezik el hozzánk. Ha látjuk az ilyen csillagot, nem olyannak látjuk amilyen most, hanem olyannak, amilyen ezelőtt egymillió évvel volt. S ha azon a csillagon látna valaki, azt, ami itt történik, amit most gondolunk, akarunk, cselekszünk és üzenünk neki, nem láthatja meg, csak egymillió esztendő múlva láthatná valamelyik késő-késő utódja. Amit én látok rajta, régi-régi múlt, amit ő fog látni rajtam, beláthatatlanul távoli jövendő. Én tehát mondhatom, hátha tökéletesen más a valóság ma azon a csillagon, mint amilyennek én látom? S mondhatja ő: én csak évmilliók múlva látom meg azt, ami már igazság, ami már megtörtént tény. Isten pedig mindezt egyszerre, ugyanazon szempillantásban látja. Így vagyunk az Isten igazságával is. Az én szemeim elől elszakadhat a bűn és büntetés összekapcsoló lánca. Isten előtt nem. Velem megtörténhetik, hogy nem találok magyarázatot, de Istennek minden intézkedése olyan bölcs és olyan jó, amilyen önmaga. Ezért nem tudom, hogy az éhes Lázár valahol a dicsőségben nem emeli-e a hálaadás poharát Isten asztalánál. És nem tudom, hogy a duslakodó gonosz, valahol már nem kezdette meg rettenetes epekedését és olthatatlan szomjúságát. Az emberi szemlélet elválasztja ezeket a dolgokat és beszél földi életről, mennyországról és pokolról, de Isten, aki az életet egyetlen-egy folyamatnak, örök szempillantásnak látja, ilyen különbségtételekre nem szorul. Ő mindenütt igazság és mindenütt kegyelem azért, mert Isten. Ne ülj tehát te a bírói székbe, ne próbálj te igazságot tenni ember és sorsa között, inkább reszkess és imádkozz, hogy tartson téged is az örök kegyelem. Egyébként pedig bízd az igazságszolgáltatást Istenre. Amiért eltakarja a felhő a napot, azért ott van az égen; egy lehellettel elfújja Isten a ködöt és újra ragyog az igazság napja.

Azután gondoljunk meg még egy másik dolgot is. Miért kell a szenvedésnek csak büntetésnek lennie? Hiszen az is, de ki köti meg Isten kezét, hogy csak büntetés legyen? Nem teheti-e meg Isten, hogy a szenvedéssel más célokat is szolgáljon, mint a büntetést? Nem látjuk mi azt, hogy sokszor éppen azért szenved valaki, mert nemes, mert különb, mint más? Nem látjuk-e a mi homályos, félig vak szemünkkel is, hogy nemcsak magunkért szenvedünk, van másokért való szenvedés is? Nem látjuk-e, hogy ez a másokért való szenvedés nevelő, megváltó, megszenteő erő? Vesd ki a saját életedből azt a szenvedést, amit mások érted hordoztak, az édesanyád, az élettársad, a családod, a környezeted, nézd meg milyen szegénnyé válsz: mi lett volna belőled, ha nem lett volna ez a szenvedés! Vedd ki az életedből azokat a szenvedéseket, amelyeket másokért hordoztál, a hazádért a harctéren, a hivatásodért, az igazságért a közéletben, a családodért a napszámban: nézd meg, egyszerre milyen koldussá leszel. Mi lenne a világból, ha nem uralkodnék benne az a rettenetes és édes törvény, hogy a jobbak szenvednek benne a rosszabbakért? Nincs más felelet tehát erre a kandi kérdésre: miért nincs igazság a szenvedésben? Honnan tudod, hogy nincs? A szenbedésben Isten lakik és az Isten az örök igazság. "Nagy az ő hatalma és ítélő ereje és a tiszta igazságot el nem nyomja."

A második rettentő miért ez: miért szenvedek éppen én? Azt meg lehet érteni, hogy más szenvedjen, sajnálni is lehet, lehet nagy szolgálatokat tenni azért, hogy enyhüljön a szenvedés, nagy berendezéseket lehet végbevinni avégből, hogy másokat minél kevesebb érjen. De megdöbbentően tanácstalan az ember a saját szenvedéseivel szemben. Sokan nem értik, el vannak kábulva, mint a letaglózott tinó, mások fel vannak háborodva, személyes sértésnek érzik, hogy betegek, hogy testi és lelki kínokat szenvednek. Miért szenvedek, kinek van kifogása ellenem, miért éppen én és miért nem más? Olvassátok végig a Jób Könyvét nyolc nagy mentő beszédjében, amelyik nyolc nagy vádbeszéd Isten ellen, hogy ontja magából a kérdéseket: miért szenvedek én? Hadd feleljek rá egy másik kérdéssel: miért ne szenvedhetnél te? Ki vagy te, hogy kivételt akarsz, micsoda jogcímen van neked igényed arra, hogy Isten megkíméljen? Nem láttuk-e már, hogy a szenvedés az emberi létnek a velejárója; te szeretnél ember lenni s élvezni azt a kiváltságot, hogy a szenvedés emberi törvénye ne vonatkozzék reád? Vagy ember vagy és szenvedsz, vagy nem szenvedsz és akkor nem vagy ember, hanem kő, növény, állat. Mire alapítod te azt a kiváltságodat, hogy nem akarsz szenvedni? Hát ha már egyszer éppen te voltál az, aki azt kívántad, hogy a bűnös szenvedjen, mert szenvedése igazságos, azt mernéd-e magadról mondani, hogy te nem vagy bűnös? Jób még állíthatta ezt magáról, mert ő nem ismerte a hegyi beszédet. De hogy ha bűn alatt az ember személyének az Istentől való idegenségét, a vele való szembenállását, az akaratának való ellenszegülését értjük, ha bűn az, hogy valaki nem hisz és nem engedelmeskedik, nem tette magát egészen Isten oltárára és Istent akarja a maga eszközéül felhasználni: ki bűnösebb akkor, mint te? Nem voltak neked gonosz kívánságaid, tisztátalan gondolataid, nincs-e a szívedben harag, nem kívántad-e azt, ami másé, nem tettél hamis tanúbizonyságot felebarátodról, megszentelted-e az ünnepeket, egyedül Istennek adtál-e dicsőséget, szereted-e Őt és az embert teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből? Mérd össze magad Krisztussal, hol állasz tőle és te követelődzöl Istennel szemben? Miért éppen te? Hát nem vagy te keresztyén ember? Nem akarsz-e te keresztyén ember lenni? Nem tudod, hogy a kereszténységnek a nagy szabálya, módszere, feltétele így hangzik: "ha valaki követni akar engem, vegye fel az én keresztemet, ürítse ki az én poharamat és úgy kövessen engem". Élni akarsz? Meg akarsz gyógyulni? Azt akarod, hogy Isten könyörüljön rajtad, bevegyen az Ő dicsőségébe, részt adjon az Ő örökségéből? Akkor miért panaszkodol? Ne hánytorgasd, hogy miért kell szenvedned, inkább lásd meg: vár a boldog sziget, benne az élet Királya: neked a habok közé kell vetned magad és átúsznod a fekete folyón. E helyett te sziszegve kapkodod ki a lábaidat a hideg vízből és ülsz az innenső parton, amíg megfagysz, vagy megégsz.

Miért éppen te? Hát ezen sírni kell, panaszkodni kell, a helyett, hogy megzendítenéd az öröm hallelujáját, magasra tartanád a hálaadásnak a poharát s indulnál a szenvedés útjára, mint a vőlegény a lakodalomban.

A harmadik miért a legnehezebb és a legvégzetesebb. Így hangzik: miért nem szenvedek én? Mert meg kell állapítanunk, hogy minekünk még igazán nem jutott ki a szenvedésből. Sok ember hallja itt a szavamat, de kevés van olyan, akinél én százszor nagyobb szenvedőt nem tudnék megnevezni. S ha hallgatóim közül most valaki csakugyan rettentően próbáltatik, kérem, lélekben egy kissé álljon félre. Most azokhoz akarok szólani, akik még nincsenek próba alatt, akik még igazában nem is tudják, hogy mi a szenvedés. Elveszítettek egy fülbevalót, mit tudják, mit jelent elveszíteni egy világot, egy életet, a szívünket! Elpusztult a kanári madaruk és siratják az ölebüket, mit tudják, mit jelent állani az egyetlen gyermek koporsója mellett, a végtelenül szeretett élettárs hősi haláláról olvasni a szomorú híradást. Volt egy kis kényelmetlenséged s a szanatóriumi kezelés helyreállított: jártál-e a rákbetegek kórházában, az elmegyógyintézetben, azokban a szobákban, ahol éppen az utolsó felvonás zajlik le? Elmellőztek egy előléptetésnél: mit jelent ehhez képest elveszíteni egy hazát; kapni néhány bosszantó levelet, mi ez azoknak a sorsához képest, akiket pellengérre állítottak vagy keresztre feszítettek? Nem, testvérem, te még nem tudod, hogy mi a szenvedés s ezért szívedet megszoríthatja az a kérdés: jaj, miért nem szenvedek én?

Talán azért nem, mert Isten nem szeret? Talán azért nem szenvedek én, mert egy kibeszélhetetlenül nagy szenvedés vár reám? Talán a koporsóm bezártáig fogom ezt kérdezni s akkor odaát omlanak reám a zordon következmények, mintha ércből való egek zuhannának reám? Isten talán megvet engem, hogy kívül hagy a szenvedők szent közösségén? Nem méltat arra, hogy részt vegyek ebből a nagy kiváltságból?

Hiába kérdezem. Isten örök dicsőségében hallgat és vár. De ez a nagy csend szívemre száll s először is arra indít: van még kegyelmi idő, sietnem kell, föl kell ébrednem, meg kell újulnom, el kell készülnöm, reá kell szánnom magam. Óh, fel akarom használni a perceket, hogy hálás legyek a múltért és készen legyek a jövendőre, amikor megérkezik a próba. A másik indítás pedig ez: keresd a szenvedést, ne félj tőle, igyekezz kivenni belőle a részedet. A szenvedés is egy lakoma, te éhesen kerülgeted a dúsan terített asztalt és nyomorultul elpusztulsz. Szánjátok azokat az embereket, akik mindig sziszegnek, mindig riadnak, mindig menekülnek egy szenvedéstől, akik félnek a fájdalomtól ebben a világban. Van egy bizonyos formája a kárhozatnak, a megüresedésnek, az elléhásodásnak, a feleslegessé válásnak és az összezsugorító önzésnek, mikor valaki úgy kíméli magát, mintha csupa vérkelésből volna a teste s előtte szabad pályán küzdő férfiak és szolgáló asszonyok sürögnek és forognak. Ezek azok az öngyilkosok, akik elpusztítják magukat, mert meg akarják tartani az életüket. Félnek a haláltól s ezért elszökik előlük az élet. A múlt világháború első napjaiban egy anya szívenlőtte magát, mert nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy harctérre viszik a fiát. A háború után is sokszor láttam a kitüntetésekkel rakott fiút, amint virágot vitt az anyja sírjára. Miért halt meg ez az asszony?

A fájdalom: titok. Lám, a felolvasott leckében Jóbnak sejtelme sincs arról, mi történt odafenn az égben az Úr orcája előtt. Isten nélkülünk határoz szenvedéseinkről, de vettétek-e észre, ebben a határozatban is milyen gyöngéd, mennyire gondol reánk és szeret minket. Odaad próbára, de megtart az Ellenség kezei közt is. A három kemény miértre tehát csak egy új kérdéssel lehet feleletet adni. Isten elrejtette előttünk azt, hogy miért szenvedünk, de megüzeni nekünk azt, hogy mivégre szenvedünk. Lám, a János evangéliumában, mikor a vakonszületettet látják a tanítványok, azt kérdezik: Mester, ki vétkezett, ez-e, vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: sem ez nem vétkezett, se ennek szülei, hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Mi végre szenvedsz? Hogy nyilvánvalókká legyenek benned az Isten dolgai.

A szenvedésnek nincs magyarázata, de vannak céljai.