A fájdalom világtény

Lekció: Jób 1:1-12.
Alapige: Jób 10:8-16.
Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?! Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem? Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem? Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem. Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet. De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban: Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem. Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra! Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.

A Szentírásban Jób a szenvedő ember. Történetét nem ismétlem el. Íme ott guggol a porban és hamuban. Koldus és halálos beteg az, aki még az imént fejedelmi gazdagságú, nagy családú, boldog törzsatya volt. Nem maradt a dús életúrnak semmije, csak egy zúgolódó és kínját tetéző felesége, aki így biztatta: átkozd meg az Istent és halj meg. Feléje tartanak barátai: Elifáz, Bildád és Czófár, hogy vele együtt bánkódjanak és vigasztalják őt. "És amint ráveték szemüket, távolról nem ismerék meg őt és fennhangon zokognak vala, azután pedig megszaggaták ki-ki a maga köntöség és port hintenek fejükre ég felé. És ülének vele hét napon és hét éjtszakán a földön és nem szóla egyetlenegy szót egyik sem, mert látják vala, hogy igen nagy az ő fájdalma."

És itt tegyünk egy kitérést. Mind a három vigasztaló barát bölcs férfiú, hívő ember és jó atyafi volt. Vigasztalásuk mégis az ellenkező célt érte el: Jób meggyötörtetését a végső határig felfokozta. Nem tudtak vigasztalni, mert nem tudtak szeretni; nem tudtak szeretni, mert nem tudtak igazán hinni. Szó volt szájukban az Ige s ezért balzsam helyett homokot szórtak, maró mérget öntöttek a friss sebre.

Hány ember követi ma is ezt az utat! Csak a legutóbbi napok eseményei után is hány olyan nyilatkozat hangzott el, amelyik vigasztalás és megnyugtatás örve alatt meggyötört és kétségbeejtett. A legnagyobb lelkiismeretlenség rémíteni az embereket, a helyett, hogy reámutatnánk a bizalom és vigasztalás reális jegyeire. Sokkal kevesebb a veszteség, mint ahogy képzelik az emberek. Új meg új megmenekülésnek híre érkezik haza. Az első riadalom után megkeményedik a nemzetek szíve és a küzdő seregek arcvonala. Vannak halottaink; magyarok, csendben, büszkén áldjátok emlékét. Igenis van veszteségünk, áldozat népe, még mennyi telik belőled? Igenis, komoly a helyzet, élet és halál a tét, emberek, nőjjetek hozzá a nagy időkhöz hitben, szeretetben és reménységben. Igenis, reng a föld, omlanak a hegyek, magyarok: "Isten a mi oltalmunk és erősségünk!, igen, bizonyos segítség a nyomorúságban, azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe, zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai, az Isten ő közepette van és megsegít virradatkor."

Lépjünk be mi is Jób barátainak társaságába és telepedjünk le Jób mellé. Ma megint legidőszerűbb kérdés a világon: a fájdalom. Mi okból szenvedünk? Mi célból szenvedünk? Akarja-e Isten a szenvedést? Van-e vigasztalás? Lehet-e remény?

Ezekre a kérdésekre akarok felelni egynéhány prédikációban. Most először arról beszélünk, hogy a fájdalom: világtény. Hozzátartozik a teremtés lényegéhez s hozzátartozik az Isten létéhez.

Azt hiszem, mindenki megérti, ha azt állítom: a fájdalom a halál érzelmi képe. Az életben a pusztulás fáj; a részletekben lefizetett halálnak cseppenként való ízlelése: ez a fájdalom. Mennyire természetes ez! A megszülető, fejlődő, duzzadó élet, amelyik tele van önmagával s boldog korlátlansággal terjeszkedik szét a világban: szükségképen jó kedvben, vidámságban jelentkezik. Mosolyog az egészség; mosolyog az ifjúság; mosolyog az erő és mosolyog az élet. Azért jár olyan nagy örömmel a lakoma, azért tesznek koszorút a fejükre, zendítenek meg muzsikákat és gyönyörködnek csapongó táncokban a nagy lakmározók, mert a lakoma a megáradó élet s a megáradó élet jókedvben csattan ki. Azért nem lehet szomorúságban tartani egy gyermeksereget vagy az ifjúságot még a temetőben sem. Halálos veszedelmek között is felcsendül a kacaj s kibugyborékol a jókedv, mint a sziklát áthasító szénsavas forrás. Ezért öröm a fának, hogy virágozhatik, a madárnak, hogy repülhet, a szerelmesnek, hogy énekelhet, a hősnek, hogy harcolhat, a bölcsnek, hogy tudhat, a művésznek, hogy alkothat.

Ezzel szemben minden hervadás és minden pusztulás szükségképpen fájdalommal jár. Fáj a betegség, a fáradtság, az öregség, a lemondás, a búcsúzás, az elköltözés; mindaz nagyon fáj, amiben egy darabka meghal belőlünk. Ezért fájdalmas hangulatot ébresz a naplemente, a sötétség, a novemberi vihar, a halottas ének, a temető. Fájdalmas a jégverte szőlő, a virágjában lefagyott barackosok, az elzúgott árvíz, a feldúlt csatatér, az összebombázott város. Fájdalmas járni kórházakban, gyógyíthatatlan betegek között, tébolydákban, börtönökben, vesztőhelyen.

Ha ez így van, akkor életünknek legalább fele, legjobb esetben a fele a fájdalomé. Ami megszületett, annak meg kell halnia. Ami a tied lett, azt el kell veszítened; akivel találkoztál, attól el kell búcsúznod s ha egyszer tavaszod volt, eljön reád az ősz, még akkor is, ha igazi tavaszt sohasem láttál. Amit Isten keze megformált, azt el is rontja. Életünk agyagedénye porrá válik, tehát szenvedünk azért, mert élünk. A szenvedéstől csak az van megmentve, aki nem élő lény, vagy pedig meg nem született. "Kezeid formáltak engem és készítének engem köröskörül és mégis megrontasz engem? - zokog Jób. Emlékezzél, kérlek, hogy mint egy agyagedényt úgy készítettél engem és ismét porrá tennél engem?"

Még közelebbről nézve a dolgot, feldereng előttünk egy másik titok is. A fájdalom nemcsak azt jelenti, hogy pusztul az élet, hanem éppen azért, mert a pusztuló élet fáj: a fájdalom az élet nagy vigyázója, legéberebb védelmezője, az élet sisakrostélyos előörse. Gondold el, mi lenne belőlünk, ha nem éreznénk fájdalmat? Már gyermekkorunkban darabokra metéltük volna magunkat is és játszótársainkat is. Ha nem éreznénk fájdalmat, nem védené az élet önmagát, ki volna szolgáltatva ádáz ellenségeinek. Nem szaladna a szarvas üldözője elől; nem repülne el a fecske a közelgő tél hűvös lehelletére; nem bujna el a bogár a fecske elől, nem fegyverkeznék és nem küzdene az ember.

Ha nem volna fájdalom, nem volna élet. Hiszen azért született az egész emberi művelődés, hogy a testi és lelki fájdalmat elkerüljük. Azért született a filozófia és a művészet, hogy a fájó szívek kínos kérdésektől megszabaduljanak s riadt lelkek a fájdalom tőréből elmeneküljenek. Ma már a lélekvizsgáló tudósok megállapították, hogy minden emberi cselekvésnek, a lélek minden mozdulatának oka egy fájdalom, amelyet el akarunk kerülni. Éhesek vagyunk s azért kell a kenyér s a vele összefüggő egész gazdasági rend. Megfojt a magánosság s a vágy szorítja a szívünket, azért kell az élettárs, a gyermek, a család. Éget, ami alacsonyrendű, fáj, ami méltatlan hozzánk, ezért támadtak az emberi méltóság nagy szabadságharcai és csodálatos győzelmei. Külső és belső világunk ragyogó alkotmánya ugyanazt a törvényt követi, mint a kagyló gyöngyszeme, mindkettő a fájdalmak elleni védekezésből építi fel a maga csodálatos és drága alkotmányát. Kezdetben volt a Fájdalom. A fájdalom az élet legnagyobb védelmezője és legszentebb sarkantyúja. Az embernek nincs magasabb kiváltsága, minthogy a fájdalomból kiváltképen való örökséget kapott. Ezerszer több dolog fáj neki, mint bármely teremtett lénynek a világon. Adj hálát Istennek, hogy szenvedsz, ez a legnagyobb kiváltság, amire elhívhatott. Több ember a többet szenvedő, emberfölötti ember az emberfölötti szenvedő. A szenvedő ember: a megkoronázott ember.

Tudjuk a kis kátéból, természetesnek találjuk józan eszünk szerint is, hogy Isten, a legfőbb lény, legfőbb mértékben boldog. Azt már az imént mondottam, hogy maga az élet örömmel jár, az élő, gondolkozó, érző ember boldog az ő megáradó életében.

És mikor az ember az Istennel találkozik, új fájdalmaknak beláthatatlan sorozata születik meg. Istent megérezni, jelenlétét megtapasztalni a legnagyobb fájdalom.

Azt hiszem Atyámfiai, hogy ezen az állításon elcsodálkoztok, hiszen eddig mindig az üdvösségről beszéltem, amely minden örömnek és boldogságnak csúcsa és telje s azt mondottuk, hogy Isten bírása, az Ő ismeret és tisztelete a legfőbb boldogság. Igen, a kiengesztelődött lélek számára. De a földi ember számára nincs irtózatosabb teher, mint az igaz Isten fenyegető lénye. A bűnös ember számára nincs nagyobb szenvedés, mintha Isten, a Szent és Féltékeny, a Törvényadó és Számonkérő perbeszáll vele és színe elé idézi. Van-e irtózatosabb fájdalom, mint beteg szemmel tűzóceánba nézni? Elványadt, rémült lélekkel vulkánok kitörését, hegyek omlását hallgatni? Van-e irtózatosabb szenvedés, mint bánni azt, amit elmulasztottam, vagy elkövettem, vádolni magunkat a menedéknek és a kegyelemnek legkisebb jegye és ígérete nélkül? A szent és igaz Isten lénye a bűnös és nyomorult ember, a legnagyobb fájdalom, minden fájdalmak telje, egyszerűen a teljes kárhozat.

Ebből talán az következnék, hogy kerüljük Istent? Féljünk tőle? Rejtőzködjünk el előle, mint Ádám és Éva a bűneset után a Paradicsomban? Reszketve hallgassuk, hogy léptei közelednek felénk s átzúg a borzasztó alkonyórán: Ádám, hol vagy? Akkor minden jó lesz? Sőt. Épen az a tapasztalás, hogy mikor Isten elfordul tőlünk, arcát elrejti, utait betakarja, egeit bezárja, szívét megkeményíti irántunk, akkor fog el még igazán valami véghetetlen és kielégíthetetlen sóvárgás, valami pusztító, senyvesztő nyugtalanság Isten után, aki a maga számára teremtett minket és csak benne találhatunk nyugalmat. Ilyenkor ébrednek fel lelkünkben az elhomályosodott emlékek, mint a tékozló fiú lelkében az atyai házról. Nyilvánvalóan érezzük, valaha olyan világ volt, hogy az elmúlás menyasszonyi köntösben járt, a halál játékos testvér volt és csókot intve altatott el. Az életnek nem a fájdalom volt a védelmezője és a fejlesztője, hanem a boldog öröm s Isten nem rejtette el magát övéi elől, hanem úgy járt-kelt közöttünk, mint a családfő gyermekei között.

Keressük, mi volt az oka annak, amit elvesztettünk? Kutatjuk, miért félelmes az Istennel való találkozás? Fölkiáltunk az égre, mint Jób: miért nem bírom ki azt, ha nem vagy enyém s miért rettegek attól, hogy enyém légy? Miért haragszol reám és miért vagy nekem ellenségem, egyetlenegy Uram, Atyám és reménységem? Miért van az, hogy "életet és kegyelmet szerzettél számomra, - de ezeket elrejtetted a szívedben"?

És akkor kiderül: ezt a szörnyű ellentmondást, lehetetlen vergődést a bűn hozta létre bennem is és a világban is. Ez választott el Istentől s most kisírhatom szememet utána. Ez haragította rám a szent és igaz Istent, most reszkethetek megérkezése elől. E miatt történt, hogy Isten, aki életet és kegyelmet szerzett számomra, akinek gondviselése őrizte az én lelkemet, most ezeket elrejtette az ő szívében s ha távol vagyok tőle, epekedéstől halok meg, s ha közel jutok hozzá, szentségének tüze emészt meg.

Óh, én szegény ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?

Ezt az ellentétet csak a kereszt oldotta meg. De a kereszt is fájdalom. Kínok között halt meg rajta az egyszülött Fiú, az ártatlan és a szent, Istentől elhagyatottnak érezte magát, aki egy volt az Atyával, atyai kezére hajtotta engedelmes fejét és ezért ezt kellett sóhajtania: elvégeztetett. Ő a fájdalmak embere, akinek a fájdalom a leghősiesebb belső cselekvés, olyan hőfokú és látású, mint maga a teremtés, világmegváltás. Nem tud hozzájutni senki, csak aki vele tud szenvedni s vele tud meghalni e világ számára. A fájdalomtól való megváltásnak útja a legnagyobb fájdalmon, a kereszthalálon vezet át s csak az győz a fájdalom felet, aki Krisztussal szenvedett.

Mai tanításunk eredménye tehát ez: Azért van fájdalom, mert halál van; azért van fájdalom, hogy lehessen élet. Isten dicsősége és igazsága fenyegetés, halál és kárhozat reánk s csak arra nem, akin könyörült. De ehhez a könyörülethez két halál kell: a Krisztusé és az én óemberemé. Csak az él, aki meghalt, csak az győz, aki megöldököltetik, csak az nyerte meg az életet, aki feloldozta magát.

Ilyen az Isten világa. Benne világtény a fájdalom.

És ebben a világban fakadnak fel a vigasztalás forrásai, itt zeng az evangélium, a boldog üzenet s itt harsan fel az Isten hegyein a kürtszó: örüljetek, ismét mondom, örüljetek!