14.1. A tudomány
14.1.1. A kultúra két fajtája
Kultúrán értjük a valóság szellemi megragadását. Ebben a cselekedetben - első hallásra talán különösnek tetszik - nem annyira a külső valóság mutatkozik meg, mint inkább maga az emberi szellem. Alkotásokban vall a valóságról, elsősorban saját valóságáról.
A kultúrának két fajtáját ismerjük: a technikai és a szellemi kultúrát. A technikai kultúra, vagy szokottabb nevén: a civilizáció a természet erőinek emberi célok szolgálatába való állítása, hasznosítása. Például az aszfalt, a vízvezeték, a villany, a telefon, az autó, mind az élet kényelmét, a létfenntartás biztonságát szolgálja. Ezek és más effélék együttesen alkotják a technikai kultúrát vagy civilizációt.
A civilizációtól lényegesen különbözik a tulajdonképpeni kultúra, az ún. szellemi kultúra. Ebben már nemcsak eszköz a szellemi tevékenység valamely alacsonyabb rendű emberi cél szolgálatában, hanem viszonylagos értelemben öncél: szellemi képességeink kifejtése, a kényszerű önközlés. Megtermi a tudományt, a művészetet és az iskolák révén az általános művelődést. A szellemi kultúra eme legfontosabb megnyilvánulásaival kell foglalkoznunk a kulturális etikában.
14.1.2. A tudomány áldása és kísértése
A valóság értelmi megragadása a tudomány. Az erre való készséget és indíttatást a teremtésben nyerte az ember, s ugyancsak Istentől kapta a világot is, mint a megismerés tárgyát. Ebben kettős lehetőség rejlik: az ember fölébe emelkedhetik a világ változandóságainak (eső, hideg ellen célszerű ruhát és hajlékot készít stb.). A világról képet alkothat, a képet megmagyarázhatja, értelmezheti: világnézetté építheti. Tulajdonképpen nem a technikai vívmányokkal hajtja uralma alá az ember a világot, hanem az elméleti megismerés, a tudomány által. Hiszen a tudomány a technikai haladás előfeltétele. A tudomány tehát a világ fölé emel, a sors forgandóságával szemben viszonylagos szabadságot biztosít. Ebben rejlik a tudomány nagy jelentősége és áldása, de ebben van veszedelme is.
Ez a másik lehetőség: az ember nemcsak fölibe emelkedik a világnak, hanem azt is képzelheti, hogy a világnak és önmagának is korlátlan ura. A paradicsomi kísértés: az eritis sicut Deus féktelen vakmerősége ismétlődik meg, mert ez volt az eredete az első emberpár esetének is. A teremtő szellem összetéveszti magát a szellem Teremtőjével. Feledi, hogy az Isten nemcsak szabadságot, hanem korlátokat is adott az emberi szellemnek. Hiszen az ember, ha magasabbrendű teremtmény is, mégiscsak teremtmény, a teremtett mindenség darabja. Hogy lehetne feltétlen ura a világnak, aki maga is a világhoz tartozik? Midőn az ember elfelejtkezik arról, hogy a világgal szemben való szabadság ellenére is a világhoz tartozik, tehát nem teremtő, a dölyfös intellektualizmus áldozatává válik. Ez az intellektualizmus nemcsak a többi teremtményhez való viszonyát teszi természetellenessé, fonákká, hanem embertársaihoz való viszonyát is.
Önistenítés esetén embertársaival nem szolgálatkész felebaráti viszonyban él, hanem úgy viselkedik velük szemben, mint zsarnok a rabszolgákkal. Ezért egy olyan intellektualizmus, amely magát feltétlennek képzeli, nemhogy közösséget alkotna, hanem még a meglevő közösséget is szétrombolja, s az igazi emberéletet lehetetlenné teszi. Ez a tudomány korlátlanságának átka.
Áldásról és átokról beszéltünk. Mindkét lehetőségnek ott a bélyege a tudományon és az egész kultúrán. Egy fényes és egy sötét bélyeg: Isten ajándéka és az ember bűne. Ilyen körülmények közt keressük a tudománnyal való foglalkozás helyes módját. Két dolgot hangsúlyozunk: a tudomány szabadságát és a tudomány alázatosságát. Azért, mert isteni eredetű: a tudomány szabad, s azért, mert véges és esendő ember kezén van: alázatos.
14.1.3. A tudomány szabadsága
Mit értünk most már a tudomány szabadságán?
Szabadsága abban áll, hogy az igazságot keresi, tehát nem "akart" eredményeket akar. Politikai vagy dogmatikai kényszert nem tűr, sem semminemű önkényt. Az igazság pártatlan és rettenthetetlen szolgálata teszi szabaddá. Ez ád a tudomány igazi művelőinek papi vonást. (Régente ezért tartották talárban az egyetemi előadásokat.)
Az igazság pártatlan és rettenthetetlen szolgálata nem azt jelenti, hogy a tudomány nem gyakorlati. Nincs gyakorlatibb dolog e világon az igazságnál. Az igazság megmarad és engedelmességre kényszerít; közlést kíván és a megegyezés révén közösséget teremt. Továbbá a megtalált igazság: fegyver. Nemcsak a tévedésekkel, a tévhittel, hanem a hazugsággal is szemben áll. Nemcsak eltérések vannak a tudományban, hanem éles ellentétek és kemény, elkeresedett harcok. Rendeltetése szerint felveszi a küzdelmet a frázisokkal, hamis jelszavakkal, vakító propagandával, amelyek az igazság látszatával lépnek fel, de nem az igazságot, hanem az emberi önzést, önkényt és bálványozást szolgálják. Mindezeket a tudománynak kötelessége irtani, mert ezekből éppen a tudománynak kell a lelkeket megvédeni. Az igazság kereséséből tehát az igazságért való harc válik. Bármily szenvedélyes legyen is a harc, ebben a harcban az éber vigyázás a feladat, azért, hogy mindvégig az igazság szeretete irányítson minket, s nem az ellenfél iránti gyűlölet, hogyha tudhatjuk is, hogy az igazság az ellenfélben gyűlöletet vált ki. Tiszta eszközökkel és jó lelkiismerettel vívjuk meg a harcot.
A tudomány terméketlensége és válsága nem onnan ered, hogy a tudomány nem lát gyakorlati célt, hanem hogy szem elől téveszti alapját, az igazságot. Ilyenkor céltalanná válik még akkor is, ha öncélúságát hangoztatja. Vélt öncélúságában is elveszti önmagát. Parttalan specializmussá válik, apró részletkérdésekben vész el, az összefüggések látása nélkül. Úgy is mondhatnók, szellemtelenné és szeretetlenné válik; oda lesz egysége, papi jellegét veszti.
14.1.4. A tudomány alázatossága
A tudománynak nemcsak a szabadságát, hanem alázatosságát is hangsúlyozzuk. Alázatosság nélkül a szabadság mértékét veszti, s szabadossággá fajul. A szabadosság pedig a tudomány veszte.
A tudomány művelésében egész sereg mozzanat van, amely alázatosságra késztet. Gondoljunk csak befogadóképességünk természetes korlátaira: az "ars longa, vita brevis" igazságára. Élményeinknek csak kis hányadát dolgozza fel az ismerés, pedig az élményeink is milyen parányi részét fogják be a roppant valóságnak. Hozzá meg a valóság nemcsak arányaiban, hanem mineműségében is kérdéses számunkra. Ha azt mondjuk: valóság, már azt is mondottuk: titok. (Titok például az életalakulás csodája: összedolgoznak a sejtek a nemnek megfelelően, mikor még beidegzés és érhálózat sincs. Titok az ideg és izom funkcionális összefüggése stb.) A tudományos vizsgálódásban mindenkor titok előtt állunk, nemcsak távoli, hanem közeli titok előtt is. Nagy a kísértés, hogy hiúságból vagy érdekből, az avatatlanok irányában a beavatottság túlzott biztonságával, mímelt látszattudással leplezzük tudatlanságunkat vagy tudásunk hézagait: teljes igazságnak tüntessük fel részletigazságainkat vagy torz igazságunkat, megdönthetetlenség igényével terjesszük elő bizonytalan gyanításunkat, puszta feltevéseinket. Általában: az isteni igazság emberi megfogalmazásait összecserélhetjük magával az isteni igazsággal.
Alázatosságra késztet a tudomány mívelésében az a mód is, ahogy szabadságunkkal élünk, ahogy tudományos harcunkat megharcoljuk. Ebbe akarva-akaratlan mindenkor belejátszik emberi gyöngeségünk és gyarlóságunk folytán egész sereg mellékszempont; nemcsak téveteg, hanem bűnös voltunk.
A titok emlegetésével korántsem valami mesterséges korlátot, emberi akadályt próbálunk állítani a kutatás útjába, tehát nem akarjuk pápás módra gúzsba kötni a tudományt. A titkon csupán azt értjük, amit nagy természettudósok is titoknak neveztek, s mint emberi teljesítményük határairól, alázattal beszéltek. Idézzük például Newton, a nagy fizikus szavait: "Mit mond a világ munkáimról, nem tudom. Nekem úgy tetszik, mintha tengerparton játszó gyerek lennék. Olykor talán egy-egy csinosabb kődarabkát, egy szebb kagylót találtam, mint a játszótársak, de ezelatt az igazság határtalan óceánja felfedezetlenül maradt előttem." A természet titkainak fokozatos feltárásával a teremtő Isten egyre hatalmasabbnak és felségesebbnek bizonyul. Kepler fohásszal zárja fő művét: "Köszönöm neked, teremtő Úr Isten, hogy megajándékoztál engem teremtett világodban való örvendezéssel, s kezeid munkáin való elragadtatással. Munkáid nagyszerűségét hirdettem az embereknek, amennyire véges értelmem a te végtelenségedet befogadhatta."
Ezek a természettudomány klasszikusaiból vett példák. De ugyanez az utalás rejlik a modern természettudomány nagy fordulatában. Legegyszerűbben talán egy hasonlattal jellemezhetnők ezt a fordulatot. Régebben olyannak képzelték a világegyetemet, mint valami óriási palotát. Minden helyisége, minden zegzuga a legpontosabban ismert, vagy ha még nem ismert, hát kiismerhető. Ajtajai, szekrényei és fiókjai a betekintésre mindenkor nyitva állanak, vagy csak a megfelelő kulcsot kell megtalálni és felnyithatók. Ez a statikus elképzelés azonban tévesnek bizonyult, s helyet adott egy dinamikus elképzelésnek. A világegyetem nem valami palotához, hanem sokkal inkább egy óriási tóhoz hasonlítható, amelynek rejtélyes forrásai vannak. Ennek a tónak egész sereg jelenségét megállapíthatjuk, és több-kevesebb pontossággal kiszámíthatjuk pl. a tó mélységét, vízáramlásának irányát és erejét, vizének hőfokát, összetételét és színeződését, s más efféléket. De az összes megfigyelések megdőlnek, ha új források s azzal új áramlások törnek fel a tó mélyén, amelyek a tó egész jellegét megváltoztathatják. A mai természettudomány - ezt akarja hasonlatunk kifejezni - nem tekinti lezárt egésznek a világegyetemet, hanem számol ismeretlen energiák fellépésével, amelyek teljesen új helyzetet teremthetnek.
A világ az emberi gondolkodás számára végeredményben felfoghatatlan, mert Isten teremtménye. Minden egyes felfedezés egész sereg újabb, addig talán még nem is sejtett titok elé állít. Igazán nincs okunk a tudomány haladásától félteni a hitet, viszont a hittől sem a tudományt.
Az alázat, vagyis a titok előtti meghajlás és benső tiszteletadás nemhogy gátolná a tudomány haladását, sőt éppen elősegíti. Ha a tudományos megismeréssel fölibe kerekedem az anyagnak, nem érdekes többé reám nézve; hatalmam alá vetettnek vélem, elintézettnek tűnik fel előttem, és elidegenedem tőle. Viszont, ha megoldatlan titkát látom, áhítat és vonzódás támad bennem, szeretnék még beljebb hatolni rejtelmeibe, ahogy mondani szokták: az ismeretszerzés erosza hajt.
Ebben az összefüggésben világosodnak meg számunkra a Biblia tudományra és bölcsességre vonatkozó tanításai, a tudomány és bölcsesség megkülönböztetése, a mindkettőre vonatkozó isteni ígéretek és figyelmeztetések (1Kor 1,19; 13,8-13, Ef 4,14, Mt 23,13; Salamon könyvei stb.)
14.2. A művészet
14.2.1. A művészet és vallás rokona és ellentéte egymásnak
A vallás és művészet viszonya lényegesen különbözik a vallás és tudomány viszonyától. Míg az utóbbi inkább ellenséges, az előbbi inkább barátságos.
Ennek megvan a magyarázata: A művészet valamiképpen a vallás rokona. A kettő rokonságát Platóntól Schopenhauerig a bölcselők és költők egész sora több-kevesebb fenntartással hangoztatta, és azzal indokolta, hogy a szép isteni, s az isteni szép. A művészet az örökkévalóság kapuit tárja fel, a világ és az élet végső titkait jeleníti meg. A zenét hasonlítgatják a pünkösdi nyelvhez, mely a kibeszélhetetlent hirdeti a maga nyelvén minden népnek. A hangversenyterem közönsége Schopenhauer szerint egyenesen olyan, mint a sákramentumi közösség.
Ha a művészet hatását vizsgáljuk, valóban érveket kapunk az állítólagos rokonság támogatására. A művészet a valláshoz hasonlóan nemcsak túllát a földi valóságon, hanem túl is segít. Az embert "felszabadítja", "megbékíti", a "megváltottság előízével" boldogítja; mintegy váltságra szorultságunk érzésének vagy sejtelmének önkéntelen, s talán nem is mindenkor tudatos kifejeződése. Annak a jele, hogy a bukott emberrel is veleszületik az eredeti állapot visszaállításának vágya: a teremtett világgal egyetemben ő is fohászkodik, és sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését (Rm 8,19-22).
Ebből magyarázható a művészet felemelő, léleknevelő, lélektisztító hatása, s következésképp a művészet istentiszteleti alkalmazása is. A vallástörténet a bizonyítékok seregét szolgáltatja. Távoli példák helyett gondoljunk a római misére. A századokon át csiszolódott miseliturgia igyekszik magába ölelni és Isten dicsőségére s a hívek épülésére egyesíteni minden szépséget, ami színben, alakban, hangban és mozdulatban elképzelhető.
A művészet azonban a vallásnak nemcsak rokona, hanem ellentéte is. Ezt már a régi egyház aszkétái észrevették. A művészet a lelki békét megzavarja, izgatja, az érzékiséget felébreszti, a lelket földre rántja. Ezért az aszkéták az egyházművészettől is elfordultak.
A reformátorok a második parancsolat alapján határozottan a művészet istentiszteleti alkalmazása ellen fordultak. Isten láthatatlan és végtelen, ezért kiábrázolhatatlan. Ha Krisztusban emberi természetet öltött magára, tehát Krisztus az Isten egyetlen hiteles "kiábrázolása", ez sem azért történt, hogy "szobrászoknak és festőknek szolgáljon minta gyanánt" (II. Helvét Hitvallás IV.1, vö. ezzel a Biblia nagyfokú tartózkodását Jézus alakjának külső jellemzésében!). Heidelbergi Káténk az ismert római katolikus érvelésre: Nem lehetne-e megtűrni a templomokban a képeket, azért, hogy az írástudatlan népnek könyvek gyanánt szolgáljanak? - ezt a csattanós feletetet adja: "Nem, mert ne legyünk mi bölcsebbek Istennél, aki az ő keresztyén anyaszentegyházát nem néma bálványképekkel, hanem Igéjének élő hirdetésével tanítja" (98. k.). Ez a bibliai magatartás többféle változatban megismétlődik és folytatódik a protestantizmusban.
A puritánok helyesen vallották, hogy a vallásnak nem díszművekben kell szellemét megtestesítenie: istenfélő ember nem kíván ilyen "árnyék-istentiszteletet", amelyben ráadásul még ott lappang a teremtmény-istenítés, az öndicsőítés kísértése is. Pál apostolt nem ragadta meg az Areopág művészete, Kálvint sem a francia udvari kultúra, noha mindketten fogékony lelkek voltak, de bizonyára felismerték a vallás és művészet különbözőségét, sőt a művészet veszedelmét. A szentségért - így vallották a puritánok - szükség esetén még a szépséget is áldozatul kell adni.
A pietizmust szintén az aggodalmas tartózkodás jellemzi. Itt azonban nem a Teremtő és teremtmény áthághatatlan távolságán s a teremtmény-istenítés veszedelmén a hangsúly, hanem az erkölcsromboló hatáson, amely a színpadról, divatból és minden erotikus művészetből árad. Megrettennek a művészet behálózó, mákonyító erejétől; színészek élete, művészek ledérsége éppen elég riasztó példával és hatásos érvvel szolgált. Ez elől inkább a merev törvényeskedésbe menekült a pietista, s a puritánnál sűzkkeblűbb módon feláldozta a művészetet.
Gondoljunk végül Kierkegaardra és Tolsztojra, akikre nem lehet ráfogni, hogy tehetségtelenek irigysége beszél belőlük, hiszen maguk is művészek a javából, s éppen vallási indításra szakítottak az esztétizmussal alkotóképességük teljében, a jólét és fiatalság ígéretes idején. (Tolsztoj művei közül magyarul is hozzáférhető a "Kreutzer szonáta", amely a zene ópium jellegét mutatja meg. Érdekes továbbá "Tudomány és művészet" c. tanulmánya. Kierkegaard művei közül csak azok jönnek figyelembe, amelyekben életének esztétikai stádiumával számol le.)
14.2.2. Az esztétizmus kísértése
Szerintünk a tudomány veszedelme az intellektualizmus, a művészeté meg az esztétizmus. A művészet ez esetben, a vallással való hasonlósága folytán, a vallás álpótlékává válik: a tökéletesség és teljesség illúzióját kelti, Isten országa valósága helyett egy fantáziaképpel, a "valóság égi másával" áltat. Míg a hit erkölcsi döntésre sarkall, addig a művészet elvon a döntéstől, s kielégít a jobbnak, a szabadabbnak a puszta látszatával, a "szép hazugsággal". Az esztétizmus tehát a felelősségteljes döntés helyett szemlélődő magatartást kíván, ezáltal pedig felbontójává válik a közösségnek, amely kölcsönös felelősséget feltételez, lévén éppen a felelősségvállalás az alapja. Az esztétizmus mindennek az élvezőjévé és csak élvezőjévé tesz, voltaképpen az egoizmus egy formája, amelyből hiányzik a komolyság Istennel s a léttel szemben. A "homo aestheticus" csapong virágról virágra, mint a lepke. Az ilyen esztétizmus azonban éppúgy nem tartozik a művészet lényegéhez, mint ahogy a tudomány lényegéhez sem tartozik az intellektuális gőg. Emberi gyarlóságunknál, bűnös természtünknél fogva mégis együtt szokott járni a kettő, nemcsak a tudomány, hanem a művészet esetében is.
Nem véletlen, s eléggé elgondolkoztató, hogy csaknem valamennyi korszakban, mikor a művészetek virágzanak, s az ízlés uralkodik, az emberiség aláhanyatlik. Nincs példa rá, hogy nagy esztétikai kultúra valamely nép életében a politikai szabadsággal és polgári erénnyel együtt járt volna. Hiányzik a "széperkölcs" és a "jóerkölcs" baráti egysége.
A művészet - mint mondottuk - a vallásnak csupán álpótléka, s éppen az esztétizmusban mutatkozik meg elégtelensége. A művészet felsőbb erők nélkül, egyetlen szenvedélyei által leigázott embert sem tudott még felszabadítani. A művészet, a szépség az élet igazán nagy harcaiban, a bűn eleven tapasztalatában, a halál árnyékában, a kétségbeesésben stb., inkább rettenetes gúnyként, mint gyógyító szerként hat. De még amíg szolgál, addig is inkább csak a módosokat szolgálja: kiváltságos helyzet, sok tanulás, utazás és pénz kell ahhoz, hogy valaki a művészeteknek élhessen. A szegények számára ennek a paradicsomnak a kapuja többnyire bezárul.
Ez a kritikai magatartás részünkről nem művészetellenességet jelent; ilyesmit csak felületes szemlélő magyarázhat bele. Hasonló nyilatkozatok alapján szokták is a protestantizmust művészetellenességgel vádolni. Elég, ha a német evangélikus zeneköltészetre (Bach), a holland reformátusok festészetére (Rembrandt) és a protestáns világ költőire és íróira utalnunk, hogy ez a vád elnémuljon. Mi maradna a magyar irodalomból és művészetből, ha kivennők belőle a protestánsokat?
14.2.3. A szép teológiai értelme
Kritikánk fenntartásával, pozitív mondanivalónkat a következőkben foglaljuk össze. A szépet nem az emberek hozták létre szavazattöbbséggel, hanem Isten teremtette bele a világba. Ő nemcsak eget, hanem földet, s a földre természeti életet is teremtett; ebbe helyezett minket, öt érzékszervünkkel felruházva, hogy az Ő világa szépségét megismerhessük, s kezének munkáit dicsérhessük. Már a Biblia első lapján ott van az ujjongás a teremtés gazdagságának láttán, aztán a teremtési zsoltárokban, az Énekek Énekében, a salamoni templom megépítésében, Jézus példázataiban, az 1Kor 13-ban, az egyház himnuszaiban.
Művész az, aki az Isten világba-rejtette szépségből valamit felfedez, és műértő az, aki felismeri, hogy amit a művész talált és megmutatott, az csakugyan szép. Az, aki az Isten szerint nem-szépnek lelkendezik, nem művész és nem műértő, hanem kontár és sznob. Minden műalkotás tehát emberi kísérlet, hogy megragadjunk valamit abból a szépségből és nagyszerűségből, amit Isten teremtményeibe helyezett. Sőt nemcsak kísérlet, hanem mintegy hálaima is, hogy mi szemet, fület s kezet kaptunk, s részesei lettünk annak a szépségnek, amelyet az egyetlen Mester teremtett, világára árasztott.
A művészet tehát felülről való ajándék. Hála és alázat az annak megfelelő magatartás. Ott, ahol a hála és alázat hiányzik, a műalkotás Isten dicsérete helyett öndicsőítés, amelyben az ember saját alkotó készségét, saját "zsenijét" élvezi. Ilyenkor a művészet eltorzul. Mennyei lények tükrözése helyett rontó démoni hatalmak kezére kerül. Üressé válik, de válhat csábítóvá, érzékivé is. Mivel minden művészet az érzékelhetetlen megérzékítése, az érzéki könnyen válhat a művészet tartalmává, s mivel az ilyenfajta művészkedés az ember számára könnyen érthető, még gyengébb tehetség esetén is olcsó sikereket és nagy népszerűséget biztosít.
Ebbe a távlatba tartozik bele az a sok tiltakozás, amely a művészet ellen a vallás nevében a protestáns talajon hangzott el. Ezt éppen a művészet csúcsain járók értik meg. Jászai Mari például színiakadémiai előadásait ezekkel a szavakkal nyitotta meg: "A jó Isten nevében kezdjük meg munkánkat. Kérjük, tisztítsa meg szívünket, hogy igazak tudjunk lenni. Az ember lelke minden tettében visszatükröződik: a hazug ember nem lehet igaz művész". Mint ahogy Ézsaiást mindaddig nem lehetett küldeni népéhez, míg egy angyal tüzes parázzsal nem érintette ajkát, a művésznek is magasabb küldetésre és megtisztulásra van szüksége, hogy művész lehessen. Arra az isteni könyörületre, amely Krisztusban megnyílt. Ez az, amit a művészetben a legragyogóbb technikai készség, a legalaposabb mesterségbeli tudás sem pótolhat. Viszont, ha ez megvan, még némi formai fogyatékosságok sem ronthatják lenyűgöző hatását.
14.2.4. A vallásos művészet
A művészet természetéből, vallással való rokonságából következik, hogy a művészek, s éppen a legnagyobbak, a vallásból kapták az ihletést, s innen merítették sokszor a témát is. Ezért szólnunk kell a szorosabb értelemben vett vallásos művészetről is.
Mi ad vallásos jelleget egy műalkotásnak? Nem tárgyválasztása, nem a témája. Michelangelo, Raffaello vallásos tárgyú alkotásairól, például, görög és római szépségideálok tekintenek reánk: Apollók, Vénuszok és Ámorok helyettesítik Jézust, illetve Máriát, Magdolnát és a kisdedet. Rubens "Levétel a keresztről" c. képe tárgyválasztása ellenére is pogány dolog. Szent Sebestyén vértanúságát olykor csak azért festették meg, mert jogcímet adott férfi akt ábrázolására stb.
Ezekkel szemben Dürernek s főleg Rembrandtnak még világi tárgyú képei is "prédikációk", mert a művész bibliás hite sugárzik át rajtuk. Nem az a döntő, amit festenek, hanem ahogy megfestik. Egy hittel telt személyiség művészi alkotása, például csak egy virág ábrázolása, lehet az anyagnak olyan meglelkesítése, az isteni teremtés csodájáról való olyan vallomás, amely esetleg vallásosabb, mint egy Krisztus-kép. A legköznapibb dolgokban is sejteni lehet az élet végső titkát. Azonban még a vallásos művészet legmagasabb foka sem lehet igehirdetés-pótlék: nem bír olyan egyértelműen, világosan és határozottan Isten irgalmas és ítéletes akaratára és munkájára utalni, mint az Ige szava, noha a legnagyobb műveszeknél ilyen utalás a kivehető cél. Sőt, a cél érdekében egy-egy bibliai tárgyú művet rendszerint beható exegetikai tanulmány előz meg, s maga is a saját módján exegézis akar lenni.
Mint láttuk, a tárgyválasztás egymagában még nem teszi vallásos jellegűvé a műértéket. De nem teszi azzá egyházi célzata vagy felhasználása sem. Egy bibliai illusztráció, vagy egy dicséretvers, ha még oly kegyes szándékkal is készült, akkor sem okvetlenül műalkotás. A vallás nem menlevél a tehetségtelenség, a giccs számára. A tárgyválasztás és a célzat együttesen sem jelent művészi minőséget. Viszont a művészi minőség nem okvetlenül a természeti valóság idealizálásában, az eszményített alakokban nyilatkozik meg, hanem realista vagy akár expresszionista természetábrázolásban is. A genti oltárkép, amely olyan döbbenetesen adja elénk Krisztus szenvedésének borzalmasságát, a golgotai jelenetben "Jehova szenvedő szolgáját", mélyebb és maradandóbb élményt kelthet, mint Guido Reni édeskésen szép Krisztus-képe.
14.3. A nevelés
14.3.1. Egyoldalúságok helyett az egész ember megragadása
Az ember a reá váró életfeladatok megoldására születésétől fogva még nem alkalmas, csak testi-lelki erőinek céltudatos gyakorlása, kiművelése által válik többé-kevésbé alkalmassá. A művelődésre való képesség a Teremtő adománya, s mint minden adomány, egyben feladat is számunkra. Ezt a feladatot másképp értelmezi a naturalista, s ismét másképp értelmezi az idealista.
A naturalista a művelődésen, vagy általában a nevelésen az élet körülményeihez, a valóság követelményeihez való alkalmazkodást érti. Nem egyéb ez, mint a természetes fejlődési folyamatoknak tudatosítása, meggyorsítása, tervszerű folytatása, kiegészítése. Eszerint a nevelést külső körülmények, élettani és általában természeti adottságok határozzák meg.
A naturalistával szemben az idealista élet- és világmagyarázó elvének megfelelően a nevelést nem a külső körülmények által meghatározottnak tekinti, s nem ezekből a körülményekből vezeti le. Szerinte a nevelés alapja és célja az ember bensejében van. Az emberben szunnyadó lehetőségek felébresztése, képességek felszabadítása, vagy ahogy szívesebben mondja: az emberben szunnyadó ideák előhívása és megvalósítása, ez a nevelés. Szerinte nem a külső körülmények, hanem az eszmék az élet igazi formáló erői. Éppen ez a meggyőződés avatja idealistává.
Nem kétséges: sem a naturalistának, sem az idealistának nincs igaza, de egymással szemben mind a kettőnek van valami igazsága. Nevezetesen mindenfajta nevelés valamiféle élet- és világértelmezésből ered, s ebben megvan mind a külső, mind a belső világunknak az igénye és érvényesülési joga. Sőt, ezeket átfogva és ezeken felül még egyéb igény és jog is van.
Ha az idealista elem jut túlsúlyra a nevelésben, könnyen lehet a nevelésből egyoldalú értelmi képzés, humanista jellegű oktatástechnika, a művelődés szellemi javainak megtanítása, átadása, egyszóval mondva, beemléztetés. Egy ilyen észdresszúra nem edzi az akaratot, s nem formálja nemessé a jellemet. Jellemnevelő hatása inkább negatív: "a tudomány felfuvalkodottá teszi".
Ha viszont a realista elem jut túlsúlyra, akkor a nevelés az életközelséget hangoztatja, s egyre nagyobb teret kap benne a természettudomány, a szlöjd s a torna. Az egyoldalú ügyességgyarkorlás, külső fegyelmezés és szoktatás azonban még nem a jó érzület kialakítása.
Ezekkel az egyoldalúságokkal szemben hangsúlyozzuk: a nevelésre nemcsak az tartozik, hogy valamit megtanuljunk vagy begyakoroljunk, hanem hogy egy s másért lelkesedjünk, valaminek örüljünk, más valaminek viszont ellene legyünk. A nevelés az egész ember megragadása, egy cél szolgálatába való állítása. Minden nevelői munka vagy valamely hitet, vagy valamely világnézetet szolgál. Hit vagy világnézet nélkül széthullanak az iskola tárgyai, s nem lesz köztük összefüggés, összekapcsoló egység.
Az iskola munkájából annyi az időtálló, amennyi egységes életlátást ad. Az évszámokat, neveket, levezetéseket és képleteket elfelejti a diák, csak a tanultak vagy begyakoroltak értelmi, érzelmi és akarati lecsapódása marad meg: egy többé vagy kevésbé világos egység. Ezt az egységet a hit Istenben találja meg, útja pedig a szolgálat.
14.3.2. A vallásos nevelés
A keresztyén nevelésnek éppúgy, mint a keresztyén életnek két pólusa van: a bűn és a kegyelem. A bűnismeret - hangsúlyozzuk! - nem pesszimizmus, és nem bénítja meg nevelői igyekezetünket. Ellenkezőleg: tiszta, tárgyilagos látást ad, s a felelősség szent gondját és nyugtalanságát teszi ránk. Egy anya, aki gyermeke betegségét teljes komolyságában ismeri, jobb ápolóvá lesz, mint az, aki előtt fedve marad az igazi baj. Ha tudja a nevelő, hogy a fiatal lélekben már ott tombol Ádám vétke, egész más gonddal válogatja meg annak lelki táplálékát, s egészen más hűséggel gyomlálja a gyomokat, mintha a "gyermeki ártatlanságról" táplál magában hamis ábrándképet.
A keresztyén nevelés annak is tudatában van, hogy nemcsak a gyermek a bűnös, hanem a nevelő is. Következésképp tárgyilagosan látja a nevelés lehetőségeit és korlátait. Sehol sem tapasztalható oly hamar emberi lehetőségeink elhatároltsága, mint a családi, egyházi és iskolai nevelésben.
Ez nagy megalázkodást és szerénységet jelent nevelői munkánkban, de nem rezignált pesszimizmust, vagy éppen fegyverletételt, azért, mert pedagógiai ügyeskedésünk csődöt mondott. Nem ilyen ügyeskedésről, hanem a Keresztelő János engedelmes és alázatos útegyengető, útelőkészítő munkájáról van szó a keresztyén nevelésben. Ezt a magatartást nem szerezheti meg magának egy nevelő sem; ezt felülről kell kapnia. Nincs kezébe adva a dolog, hogy egy pár műfogással biztos sikert érjen el; éreznie kell Istenre utaltságát, kegyelemre szorultságát. A magvető várakozó türelme az övé is: nem szabhatja meg a növekedés és érés idejét. A hiábavalónak látszó nevelői munka esetleg évtizedek múltán, a volt növendék egy-egy életfordulóján termi meg gyümölcsét. Annyi bizonyos, a nevelői munkában a pedagógiai ügyesség és tapasztalat nem lehet döntő, s a keresztyén hit minden tévedhetetlennek hirdetett nevelői módszerrel szemben tartózkodóvá tesz.
A keresztyén nevelés útja az emberi elbizakodottság és a fáradt lemondás végletei között vagy fölött vezet. A nevelés igazi érdeke egyik végletet sem tűri meg: a hamis önbizonyosság ebből a szempontból éppoly veszedelmes, mint a fáradt lemondás. Első esetben szeretetlenek és hirtelenkedők vagyunk, a másodikban erély és fegyelem nélkül valók, s nem tartjuk kézben a diákot, holott ennek ő maga is szükségét érzi. A zsarnokság és fegyelmezetlenség végletei közt hányódunk. Igazi vezetők szeretnénk lenni, s nem találjuk a módját: hiányzik a belső jogosultságunk.
A nevelésben minden azon fordul meg; van-e megbocsátás, van-e kegyelem, amely bukásokon és pedagógiai csődünkön átsegít. Isten békéje nélkül a keresztyén nevelő nem nevelhet. Ha úgy nevel, mint aki hiszi, hogy az ő bűnei is megbocsáttattak, ennek a megbékéltségnek áldásait a tanítványai is megérzik. Tud irgalmasságot gyakorolni; a csalódásokat és a tanítványi hálátlanságot abban a hitbeli viseli el, hogy az ő bűnei is megbocsáttattak.
De messzibb kihatása is van ennek a megbékéltségnek: A fegyelmezetlenség és zsarnokság helyett az igazi tekintély és az igazi szabadság jelöli ki nevelői útját. Mint nevelő szabad lesz emberi rendelkezésekkel, merev hagyományokkal, jelszavak uralmával szemben. Még a tudomány bálványaival szemben is. De ez a szabadság nem fegyelmezetlenséget és erkölcsi lazaságot, vagy erkölcsi relativizmust jelent, hanem a legteljesebb Istenhez kötöttséget. Úgy is mondhatnók: a keresztyén hit a nevelésben az egyoldalú realizmus és idealizmus helyett a Biblia szerint értelmezett "realizmust", azaz bűnös voltunk tudatát érvényesíti és a Biblia szerint értelmezett "idealizmust", azaz istenfiúságunk tudatát és e tudat konzekvenciáit, mindenek fölött a szeretetet. A diák és az átadandók szeretetét.