12.1. A férfi és a nő kölcsönös viszonya
12.1.1. A nemek harca
Isten az embert férfiúvá és asszonnyá teremté. Mi ennek a különbségnek az Isten akarata szerinti értelme? Ez a házassági etika alapkérdése.
A kérdés sürgető voltát abból a sok félreértésből és visszaélésből láthatjuk, amely a nemek különbségével már a bűneset óta együtt jár. A különbséget ugyanis nem az Isten akaratából, az Igéből magyarázták, hanem a férfi és nő testi-lelki különbözőségéből. Ennek a magyarázatnak alapot adott az, hogy a nő nemcsak testi organizmusában különbözik a férfitól, hanem ennek megfelelően lelki alkatában is. A női természet inkább receptív, mint produktív, inkább megőrző, mint kezdeményező, inkább ápoló, mint alakító. A megkülönböztetésnél sokszor mereven jártak el, s figyelmen kívül hagyták, hogy a lelki különbség nem annyira feltétlen érvényű, mint a testi: vannak egészen férfias lelkületű asszonyok, s itt akár világtörténeti példákra is hivatkozhatnánk, viszont akadnak nőies lelkek a férfiak között.
Ennek a különbségtételnek az alapján az "erősebb nem" kifejlesztett és erénnyé emelt egy olyan férfiúi öntudatot, amelynek az Igéhez már semmi köze sem volt, s az Igéből legfeljebb csak a férfiú elsőbbségét idézgette önkényesen a férfiúi öntudat igazolására. Ennek az Ige fegyelme alól "emancipált öntudatnak" semmi köze sem volt az igazi férfiassághoz; mégis érvényesült, mégpedig a "gyengébb nem" rovására. - Erre jött feleletképpen az ún. feminista mozgalom, a hamis és túltengő férfiúi öntudat pontos női másával. Célul tűzte ki a "női emancipációt", vagyis a nők korlátlan közéleti érvényesülését a férfiúi elnyomással szemben (egyenlő iskolázás és választójog, szabad pályaválasztás stb.). Nem vitatjuk ennek a mozgalomnak viszonylagos jogosultságát: mint ellenhatás kétségtelenül indokolt és érthető. A két nem egymáshoz való viszonyát azonban nem sikerült megoldania, sőt ez a viszony a feminizmus révén rendezetlenebbé vált, mint valaha volt. Az "emancipált nő" ugyanis éppúgy "emancipálta" magát az Ige fegyelme alól, akár csak férfi társa. Következésképp az "emancipált nőnek" éppoly kevés köze maradt az igazi nőiességhez, mint mintául szolgáló ellenpárjának az igazi férfiúsághoz. Pedig a feminista mozgalom magasabb célra tört, mint ahová jutott: az első világháború előtt a női jogok úttörői még megpróbálták a "szabadabb" életű férfiakat a női nem szigorúbb erkölcsiségére fogni. Sajnos, ez a kísérlet csak erőtlen, gyökértelen moralizálásnak bizonyult; fel is hagytak vele. Ehelyett később már inkább azt kívánták: ami a férfiaknak szabad, nekik is szabad legyen. Nem a férfiakat emelték saját hagyományos erkölcsi szintjükre, hanem ők szálltak le a férfiakhoz anélkül, hogy ezáltal a két nem viszonyát csak egy lépéssel is közelebb vitték volna a megoldáshoz. Félre ne értsük a dolgot: nem arról van itt szó, hogy a régebbi időkben a nemi különbséget túlbecsülték, ma pedig a feminista mozgalom hatása alatt lebecsülik, s a két nemet csaknem egyformásítják, hanem ezeknek a valóban végletes jelenségeknek az alapokáról. A fő baj ugyanis az, hogy sem akkor, sem most nem az Igében keresték az eligazítást. Márpedig amennyire eltávolodunk az Igétől, annyira szakad el és távolodik el egymástól a férfiasság és a nőiesség, és kialakul két különálló nemi öntudat, külön erényekkel, külön jogokkal és követelésekkel. Úgy is mondhatnók: kialakult a nemek harca, de nem ez a harc a legnagyobb baj, hanem, hogy ebben a harcban az igazi férfiasság és a nőiesség a vesztes.
12.1.2. Megbékélés a közös hivatásban
Mindezzel szemben először is azt kell meghallanunk, hogy a házasság alapvető ténye, a nemek különbsége Isten akarata, abba nekünk beleszólásunk nincs: a teremtő kezéből kapjuk mindnyájan nemiségünket az élettel együtt, egy életre szólóan. Következésképp nemiségünk értelmét is Istennél, az Ő Igéjében kell keresnünk. Az Ige pedig nem elméleti meghatározásokat ad a nemi különbségről, hanem nagyon fogható módon megmutatja a férfiúi és asszonyi hivatást, egységében és különbségében.
A teremtéstörténetben ezt olvassuk: "És monda az Úr Isten: nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek neki segítőtársat, hozzáillőt." Ebben a mondatban benne van az igazi férfiúság és az igazi asszonyiság titka, az, hogy sem a férfiúságot, sem az asszonyiságot, vagy szokottabb nevével élve: a nőiességet nem külön-külön önmagában, hanem a kettő kölcsönös viszonyulásában kell keresnünk: a férfit férfiúvá teszi az asszonyhoz való viszonyulás, az asszonyt meg asszonnyá a férfiúhoz való viszonyulás, mert Istentől együttes hivatást nyertek. Természetesen ezt a kölcsönös viszonyulást is az Ige értelmében kell vennünk: a férfit az teszi férfiúvá, hogy Istentől segítőtársat kapott, mert nem jó neki egyedül lennie; az asszonyt meg az teszi asszonnyá, hogy ő ez az Istentől adott segítőtárs, mégpedig "hozzáillő" segítőtárs (1Móz 2,18, vö. 1Kor 11,11-12).
Az ember ezt az együttes hivatást mellőzheti, sőt megtagadhatja, de csak saját férfiúságának, vagy asszonyiságának mellőzése, illetve megtagadása árán. Valljuk meg, a bűneset óta mi mindnyájan ténylegesen mellőzzük és meg is tagadjuk: hamis nemi öntudattal kétségbe is vonjuk, és mások számára is kétségessé tesszük a férfiú és asszony teremtésbeli együvé tartozását és a teremtő Istentől nyert együttes hivatását. Az eset ugyanis nemcsak az Istenhez való viszony, hanem a két nem eredeti egységének és kölcsönös viszonyának megromlását is jelenti; ős-szüleink ezért kezdték szégyellni és takargatni meztelenségüket. Luther szerint az eset óta egyenesen "lehetetlenség megismernünk, mi egy asszony, vagy egy férfiú, hacsak nem a hitben ismerjük meg", s ezzel a mondással természetesen az igazi férfiúságra és asszonyiságra célzott. A teremtés eredeti rendjét s abban a férfiú és asszony együttes hivatását valóban csak "az Úrban" ismerhetjük meg, azaz hittel és engedelmességgel; ez az emancipáció igazi útja, s az ilyen emancipációra nem csak a női nemnek van szüksége.
Íme itt az első példája annak, amit a nemekkel kapcsolatban általánosságban megállapítottunk: Az újjáteremtés isteni cselekedetében nyilatkozik meg számunkra a teremtés igazi rendje, s abban a férfiúvá és asszonyá teremtés értelme is.
12.2. Szerelem és szeretet
A nemek kölcsönös viszonya a házasságban rendeződik. Erre vonatkozólag az első kérdés: az Ige miképpen ítéli meg a szerelem rendeltetését a házasság létrejöttében és fennmaradásában? Indokolja a kérdés felvetését, hogy a keresztyénség nem mindenkor találta el a helyes feleletet ebben a dologban.
12.2.1. A gnosztikusok és pietisták érosz-ellenessége
Az okokat közel két évezrednyi messzeségben kell keresnünk. A hanyatló görög-római művelődés ugyanis nemcsak történeti hátteret adott a születő egyháznak, hanem életcsömörét is beoltotta az egyház testébe. Ebből beteges jelenségek, különböző önsanyargató irányzatok keletkeztek, amelyek álszent szigorral minden bűn szülőanyjaként tüntették fel a nemiséget, s azzal együtt hevesen támadták a házasságot is. Pál apostol ugyan utálatos dolognak, hazug képmutatásnak és gonosz hitetésnek bélyegzi a vallás nevében tett házassági tilalmat (1Tim 4,1-3), mégis találkozunk ilyen irányzatokkal az egyháztörténet minden századában. Marcionéktól kezdve egészen Tolsztojékig. Néhány jellemző kijelentésük így hangzik: "Az eredendő bűnbe esett emberi nem továbbplántálása sátáni cselekedet; a házasság gyalázat és erkölcstelenség; a nemiség együvé tartozik a halállal." A gnosztikusok pl. ha egyáltalán vállalták a házasságot, akkor is csak a keresztyén emberhez egyedül méltó "lelki" házasságot, a nemi érintkezés teljes kizárásával.
A reformáció, éppen bibliai alapozottsága folytán, sohasem osztotta ezeket a ferde nézeteket. "Merő balgaság - írja Kálvin - azt a romlást, amely az esetből származott, csak az érzéki indulatokra korlátozni, vagy az eredendő bűnt tűzcsóvának nevezni, mely egyedül azt a testrészt csalogatja, izgatja és ragadja bűnbe, amely az érzékiség állítólagos székhelye... Mintha bizony Pál a testnek csak egy részét jelölné olyanul, s nem az egész természetet, mely a természetfeletti kegyelemmel szembehelyezkedik!" (Inst. 1559. II. 1, 9). Azonban Kálvin és a többi reformátor józan és világos tanítása ellenére is felütik fejüket a gnosztikus nézetek, még a protestantizmusban is. Ilyesmiket figyelhetünk meg pl. a pietizmus berkeiben, ahol szintén kísérleteznek a "lelki" házassággal.
Ismételjük, ezek csak többé-kevésbbé elszigetelt irányzatok, melyek az egyház általános helyeslését sohasem bírták kivívni, vagy legfeljebb másirányú teljesítményekkel érdemelték ki; a pietizmus esetében pl. szeretetmunkákkal. Mégis befolyásolták magatartásukkal az egyházi közvéleményt, nemcsak a római katolicizmusban, hanem a protestantizmusban is. Kialakult egy olyan egyháziasság, amelynek ismertető jelei közé tartozik, hogy a nemi kérdésben érdektelenséget szenveleg, illetve a nemiséget már magában véve is bűnnek ítéli. Ez a hamis "egyháziasság" nemzedékeket nevelt képmutatóvá, és kialakított egy olyan kétszínű társadalmat, mely a nemiség legelevenbe vágóbb kérdéseiben szinte képtelen a tárgyilagosságra; természetesen a Biblia képmutatástól mentes tárgyilagosságát sem bírja elviselni. Hamarább megveti - néhány kiszemelt szakasz alapján - az egész Bibliát, mint saját szemforgató kétszínűségét.
12.2.2. A romantika az ellenkező végletbe csap
A fordulatot, legalábbis szándék és látszat szerint, a romantika kora hozta. A fiatal Schleiermacher teológiai segédletével újra felfedezték, s minden álszemérmet megvető nyílt őszinteséggel hirdetni kezdték a szerelem "édes ajándékát", életgazdagító, sőt életbetöltő varázsát. De a romantika nem a reformátorokon és nem is a Biblián tájékozódott, hanem valami máson: Platón idealizmusából vette a szerelem eszményét. Ennek megfelelően a szerelmen nem csak érzéki vágyat, hanem annál sokkal többet értett. A vágyat fellobbantó testi szépség és maga az érzéki mámor voltaképpen mellékes dolog volt; csak a rugó szerepét játszotta, mely az érzéki világból ismét és ismét az érzékfelettibe lendít: a szép, jó és igaz eszményének határtalan birodalmába, ahol megteljesedik az élet. A szerelemben tehát a romantika, minden érzékin túl, valami titkot keresett: az emberi személyiség és a világegyetem azonos titkát: Istent. A szerelemből, ha talán nem is éppen vallást, de mindenesetre vallási fogalmat csinált: a szerelem jelentette és jelképezte a romantikusok számára a visszafoglalt paradicsomot, amelybe mindenik Ádám Évájával együtt megtalálja az Isten-közösséget.
Esketési prédikációink - sajnos -, ma is gyakran a romantikától kölcsönzik az eszmei szárnyalást. A szerelmi romantikának a szócsöve a modern szépirodalom nagy része, a film és a rádió is; ha eszmei szárnyalásban le is maradnak a romantikáról, a szerelem értékelésében, sőt, vak bálványozásában a romantikusokat túl is harsogják. Nem rajtuk múlik, hogy a szerelem sehogy sem bírja el ezt az értékelést. Az egész világot, sőt, az örökkévalóságot akarják a szerelemre ráépíteni, persze, hogy meginog és összeomlik alatta.
A romantika viszonylagos érdeme, minden álszemérmes képmutatással szemben, a szerelem, s általában a nemiség rangjának elismerése és elismertetése; de a szerelem-értelmezés platóni szimbolizmusával a romantika éppoly messze esik a Biblia valóságlátásától, akárcsak a képmutatás. Míg a képmutató álkegyesség a szerelmet és nemiséget rosszabbnak tartja, mint amilyen maga az ember, a romantika meg jobbnak; amaz az eredendő bűnt a nemiséggel azonosítja, emez meg azt hiszi, hogy a szerelemben az ember önmaga fölé emelkedhetik. Következésképpen az álkegyesség elvakult módon üldözi, megtagadja és elveti a szerelmet, a romantika meg hasonló elvakultsággal egekig magasztalja és bálványozza: végeredményében amaz az álszemérmességhez, emez meg a "szabad szerelemhez" vezet.
12.2.3. A Biblia tanítása
Az álkegyességgel szemben a Biblia egyáltalán nem állítja, hogy a nemiség már magában véve bűn; a Biblia szerint Isten ajándéka; hol van az a romantikus, aki lelkesebben zenghetne a szerelem szépségéről, mint az Énekek Éneke? Viszont azt sem mondja a Biblia, hogy a szerelem az a terület, amelyik valami különös csoda révén kivételesen épen maradt a rontásban; ilyen ábrándban csak a bibliátlan romantika ringatózik. A nemiségnek és szerelemnek a Biblia szerint nincsen semmi különállása, sem az üdv, sem a kárhozat szempontjából: nem is jobb az, de nem is rosszabb, mint maga az ember. Miért ne hallhatná meg valaki Isten jóvoltából a hívogató Igét éppen szerelmi boldogságában? Viszont miért ne lehetne ugyanaz a szerelem teljesen magához kötöző, s Isten hívogatásával szemben süketté tévő bálvány?
A házasság létrejöttében a szerelemnek kétségtelenül fontos szerepe van (vö. 1Móz 2,23 kk és par). Hangsúlyozzuk: a szerelemnek, s nem az érzéki fellobbanásnak. A nemiség ugyanis az érzékiséget éppúgy magába zárja, mint a szerelmet. Mi a kettő között a különbség? A szokásos megkülönböztetés szerint az érzéki fellobbanás csak a pillanaté, csak az alkalomé, csak a külsőt ragadja meg, úgy, amilyennek éppen abban a helyzetben és éppen akkor látszik. Nem számol az idővel és változással, pedig mindkét fél az idővel együtt folyton változik, és viszonyuk is változás alá van rekesztve. A szerelem ezzel szemben nem a külsőt, hanem a belsőt keresi, nem a pillanatnyit, hanem az állandót: lényegében igyekszik megismerni a társát. Nem az ő mindenkor személyi állapotától függetlenül szereti ugyan, de ezen állapoton át valami változatlanul azonosat szeret Őbenne: a jellemet, a lelkületet, a személyiséget, amelynek a változó külső éppen csak burka. Mint e különbségből látszik: míg az érzéki fellobbanás természete szerint csapodár, kielégülésvágyában hűséget és felelősséget nem ismer, addig a szerelem egy valakit akar, de azt nem csak a nemiségében, hanem teljességében akarja, nem csak a test és lélek mai állapotában, hanem annak mindenkori állapotában. Szereti szerelmét, nemcsak testi-lelki szépségében, hanem testi-lelki hibáiban és fogyatkozásaiban is.
De ha mégoly gondosan különböztetnők is meg az érzéki fellobbanást a szerelemtől, ez a megkülönböztetés csak viszonylagos értékű: érzéki fellobbanás és szerelem kétségtelenül együvé tartozik, sőt a kettő közt átfejlődés esete forog fenn, tehát köztük pontos határvonalat vonnunk nem lehet. Illetve, ha elméletben sikerül is a határmegvonás, a gyakorlat ezt a határvonalat nem tartja tiszteletben.
Ebből érthető az a különbség, hogy éppen az ún. szerelmi házasságok szoktak legszabályszerűbben csődöt mondani. Amilyen helytelen dolog volna szerelem nélkül, vagy éppen szerelem ellenére házasságot kötni, éppoly helytelen a házasságot csupán a szerelemre alapítani. Ezért a házasság erkölcsi alapját nem csak a szerelemben, hanem a szerelmen túlmenőleg a szeretetben kell keresnünk, mégpedig a keresztyén szeretetben.
12.2.4. Az erosz és agapé viszonya
Az Újszövetség, mikor a házasság titkát magyarázza, nem Platón és a romantika kedvenc szavát, az eroszt, hanem az agapé szót használja (vö. Ef 5,21-23 és par.). Az erosz és agapé azonban korántsem két olyan rokonértelmű szó, amelyet tetszés szerint felcserélhetnénk. Az agapé, az előbbiekből már ismert erosszal szemben, a keresztyén szeretet. (Erre nézve lásd az 1Kor 13-at. Ne feledjük, hogy ez a sokat idézett bibliai hely, az ún. szeretet-himnusz, nem az eroszra vonatkozik, hanem az agapéra.) A kettő között ég és föld különbség van, s ezt a különbséget nem szüntethetjük meg úgy, hogy az eget és földet titáni vállalkozással összezavarjuk; ez a romatikusoknak sem sikerült, és nem is sikerülhetett. Az agapé nem emberi teljesítmény, hanem isteni ajándék: "felülről száll alá". Ott nyilatkozik meg, ahol Isten az Úr Krisztusban a Szentlélek által kiszabadítja az emberi lelket az önzés és önistenítés bűvköréből, s kegyelmet gyakorol (Jn 4,7). Az erosz addig tart, amíg kihasználja a tárgyát, az agapé viszont "soha el nem fogy", mert Isten kegyelme nem fogy el, s az ő örök szeretete naponként megújítja a szeretetet mibennünk. Az erosz önző: meg akarja saját életét tartani, s éppen a szeretet által akarja gyarapítani és felfokozni; az agapé önzetlen, egész az önfeláldozásig. Amaz keresi, emez pedig éli a teljességet. A kettő összetévesztése csak azért történhetik meg, mert az erosznak is van vallási vonatkozása: vágyik valami örököt.
De ha Isten is a tárgya, Istent az emberi szeretet módján szereti, az emberen át. Az agapé viszont, ha az embertársakra vonatkozik, akkor is az isteni szeretet módján alakul, és Istenben, Isten által hat. Tehát éppen ahol a kettő látszólag érintkezik, ott a legnyilvánvalóbb a különbség: amaz alulról halad felfelé, emez felülről lefelé. Az egyik földi, a másik égi; emberi, illetve isteni. Az a kérdés most már, hogyan viszonylik a kettő egymáshoz?
A házasság ugyanis testi-lelki közösség. A Biblia szóhasználata szerint "lesznek ketten egy testté" (1Móz 2,24 par.); ha azonban az eggyélételt valaki csak a testre akarja vonatkoztatni, a Biblia kiigazítja és emlékezteti: a testtel együtt jár a lélek is; viszont ha csak a lélekre, a Biblia ugyancsak tiltakozik, és emlékezteti a túlságosan "lelki" embert a testre. A házasság tehát a lelki közösséggel együtt testi is: átfogja és magába zárja a nemiséget, a szerelmet is. Ezzel azonban még korántsem határoztuk meg a szerelem és a keresztyén szeretet, az erosz és az agapé viszonyát, csak annyit láttunk, hogy az agapé nem zárja ki és nem helyettesíti az eroszt, s az erosz sem az agapét. Megfér talán a kettő egymás mellett, vagy esetleg kipótolják egymást?
Nem. Sem egymásmellettiségről, sem hozzáadásról vagy kipótolásról nem lehet szó, hanem csakis arról, hogy az agapé az eroszon keresztül érvényesül, mert az egész emberen keresztül érvényesül. A keresztyén szeretet ugyanis nem a mi életviszonyulásaink mellett mutatkozik meg, mint azok egyike vagy esetleg azok kiegésztője, hanem a mi összes életnyilvánulásunkon át, tehát a szerelmen át is.
A szerelem természetes életfolyamata és ereje a szeretet (agapé) által nem változik ugyan, de élethelyzete és rendeltetése új értelmet nyer. Emberibbé válik: a lélek fegyelme alá kerül. A szeretet által szabadít meg Isten újra meg újra a szerelem házasságbontó, vak önzésétől; attól is, hogy szerelemmel üldözzük halálra a szerelmet. A szeretet által ismerjük fel az élettársat, mint Isten ajándékát, akihez nemcsak valami eszme vagy fellobbanó szenvedély, hanem Isten rendelése szerint oldhatatlan kötelék fűz. Ez által támadhat bennünk hitvesi hűség, amelyet nemcsak a közerkölcs, érdek vagy más külső tényező kényszerít ki, és nem is puszta megszokás tart fenn, hanem belsőleg, lelkileg alapozott hűség. Hitvesi hűség, amely akkor is egybekapcsol és tart, amikor már a szerelem természeti ereje meglankadt, és eredeti értelme módosult. Szeretet által bocsáthatjuk meg egymás bűnét, hordozhatjuk egymás terhét, imádkozhatunk együtt Istenhez, munkálhatjuk egymás üdvét, mint örököstársak az élet kegyelmében, és örvendezhetünk a gyermeknek, mint istenáldásnak. Röviden: ezáltal lehetünk ketten egy testté "az Úrban". Az Isten szeretetéből tükröződhetik valami rajtunk, megkegyelmezett bűnösökön, teremtményvoltunk korlátai között az ő szeretetét ábrázolhatjuk ki.
A szeretet tehát megtisztítja és megújítja a szerelmet. Mégpedig pontosan abban a mértékben, amennyire az egész embert megtisztítja és megújítja. Csak a mindenestől megújhodott, vagyis újjászületett embernek lehet az az életparancsa: "Akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek" (1Kor 10,31). Az újjászületett ember tehát szerelmével: az erosszal is Istent dicséri. Az Úrban még ez is lehetséges, mert ő maga az Agapé (Jn 4,8 és 16), a mindent átfogó Szeretet.
12.3. A hetedik parancsolat
12.3.1. A paráznaság kérdése
A "Ne paráználkodj!" magyarázatánál tudnunk kell, hogy a házasságtörés, vagy a házasságon kívüli paráználkodás itt nem egészségügyi vagy szociológiai, hanem hitbeli kérdés, noha a paráznaság minden fajtája kétségtelenül egészségügyi és szociológiai probléma is, mert az egyén és a társadalom testi-lelki egészségét egyaránt aláássa.
Történeti tény, hogy a római birodalom bukása a szigorú erkölcsű családanyák kihalásával kezdődött; Rómában minden megvásárolhatóvá lett, az erkölcsi tisztaság, a közéleti tisztesség is. Vagy - most már más területről véve a példát - gondoljunk a nemi betegségek újabbkori pusztítására, pedig a szemmel látható döbbenetes arányú testi pusztulás csak kis hányada a lelkinek: a lelki eltompultságnak, eldurvulásnak, alantasságnak és cinizmusnak, amely a komolyabb testi betegségek elkerülése esetén is nyomon követi a paráznaságot. - Talán sehol olyan kézzelfoghatóan nem tapasztalhatjuk, hogy az isteni törvény az élet érdekeit védi, s az ember igazi boldogságát szolgálja, mint éppen a hetedik parancsolattal kapcsolatban: "Az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot; válaszd az életet, hogy élhess, mind te, mind a te magod" (5Móz 30,19). Viszont az is itt bizonyul be leghamarabb, hogy az ember csak a maga erejére hagyatkozva nem tarthatja meg Isten parancsolatát, tehát nem választhatja az életet.
Az orvostudomány a nemi betegségek teljes leküzdésétől ma még minden tiszteletet érdemlő erőfeszítése ellenére is igen messze áll. De ha sikerülne is egyszer ezeket a betegségeket kiirtani, a paráznaság akkor is testi-lelki erők eltékozlását, a családi élet és a közerkölcs megrontását jelentené, mindezeken felül pedig az isteni parancs áthágását.
12.3.2. A megoldás a keresztyén élet nagy egységében van
Nagyon fontos szerepet játszik a paráznaság elleni küzdelemben a céltudatos nevelés is, amely igazodik a természet rendjéhez: ápolja a szemérmességet, mint a paráznaság elleni küzdelem természetes segítőjét, nem ébreszti fel pl. elhamarkodott, vagy éppen durva "felvilágosításokkal" a gyermekkorban még szunnyadó nemi ösztönt, amikor pedig már a nemi ösztön jelentkezik, a test másfajta igénybevételével, pl. testi munkával, sporttal, továbbá lelki eszközökkel: önfegyelemmel, főként pedig a lelki tisztaság ápolásával (ocsmány beszédek és parázna gondolatok távoltartásával stb.) akarja megőrizni a testi tisztaságot. - Ez az erőfeszítés kétségtelenül segít, esetleg nagyjából át is segíthet a pubertástól a házasságig terjedő különösen veszélyes viharzónán, de segítsége minden esetben csak korlátolt lehet, különösen egy olyan társadalomban, amely szórakozásaiban tele érzéki kísértésekkel és egészében az ösztönök uralma alatt lévőnek mutatkozik. A küzdelem még ahol sikeresnek látszik, ott is gyakran álszemérmet eredményez, tisztaság helyett a szemérmesség tisztátalan formáját, amelyik elnyomja ideig-óráig a nemiséget, de nem uralkodik rajta: tartózkodik a parázna cselekedetektől, de képzeletvilágában annál paráznább, s csak alkalom kell hozzá, hogy lelki tisztaság híján cselekedeteiben is paráznává váljék.
Az ilyen "tiszták" szokták legszigorúbban megítélni azokat, akik hozzájuk mérten valamivel többet engednek meg maguknak, s szerintük kevésbé tiszták, vagy ahogy megvetőleg mondogatják: "nagyon tisztátalanok". Jézus ezt a magatartást leplezi le, amikor a farizeusokkal szemben a bűnös asszonynak megbocsát. (A Jn 8,1-12, a 3Móz 20,14-el szemben nem a "humánusabb" megítélést, hanem a farizeusi ítélkezés ítéletét jelenti; ha Jézust csak a mindent elnéző humanizmus tartóztatná a bűn határozott megítélésében, akkor a farizeusoknak igazuk lenne Jézussal szemben!) A farizeusi tisztaság még legsikerültebb megvalósulásaiban is sajátosan rokon a paráznasággal. A parázna azt képzeli, hogy a teste a saját tulajdona, s szabadon rendelkezik vele. Az, aki önerejéből akar tisztaságot kivívni, ugyancsak azt hiszi, hogy a teste tulajdon hatalmában áll. Mind a kettő elfeledkezik Istenről, aki nemcsak parancsol és büntet, hanem kegyelmes és segít is (Fil 4,2).
Nem vitatjuk, a zabolátlan vagy éppen hivalgó paráznasággal szemben a törvénybetöltés emberi erőfeszítése, a farizeizmus, minden kísértése ellenére is a jobbik eset, de csak viszonylagosan jobb, mert a törvény betöltésén: a törvényeskedésen nem juthat túl. Megoldást nem is adhat, mert legalizmusában sem a paráznaság bűnét, sem a hetedik parancsolat értelmét nem tekinti át teljes valóságában. (Jellemző erre a hetedik parancsolat újszövetségi magyarázata, a Mt 5,27-28 "túlzásnak" tartása.) Ha ezen a holtponton túl akarunk jutni, a kijelentéshez kell folyamondunk, amely a testről és a testi életről valami egészen mást tart, mint a paráznák és az erényeikre büszke törvényeskedők, mást, mint az egész mai közvélemény.
12.3.3. Testünk a Krisztus hatalma alatt áll
A Biblia szerint a Krisztus-közösség testünket is magában foglalja, következésképp testünk sem saját magunké, hanem Krisztusé (2Kor 5,15). "Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a Krisztusnak tagja?" (1Kor 6,15). A nagypéntek és húsvét történeti ténye, a váltság és a testi feltámadás ígérete világosan mutatja, hogy a test, a mi testünk is, mennyire Krisztus hatalma alatt van és mennyire az övé. Ebből három dolog következik:
Először is az a bizonyosság, hogy az érzékiség, a testi ösztön minden követelőzése és zsarnokoskodása ellenére sem a végső és legnagyobb hatalom a testünk felett: Krisztus ennél is hatalmasabb, s a hatalmába vesz minket testi-lelki valóságunkban, mindenestől az övéi vagyunk.
Másodszor: a paráznaság az Isten kegyelme elleni lázadás. Nem paráznaságra, hanem Isten szolgálatára és dicsőségére rendeltetett a test: a Krisztus lelkének, a Szentléleknek a tempoloma. "Paráznák nem örökölhetik az Isten országát" (1Kor 6. vö. 1Kor 3,16-17-tel). Nemcsak a paráznaság zárja ki a Krisztus-közösséget, hanem megfordítva, és elsősorban éppen a Krisztus-közösség zárja ki a paráznaságot.
Harmadszor: a paráznaság kérdése nem szakítható ki az élet nagy összefüggéseiből, s nem oldható meg a többi életkérdéstől függetlenül, és nem is emberi teljesítmény a megoldása. Nem mi, gyönge emberek, jószándékú, de ingadozó akaratunkkal győzzük le az ösztön féktelenségét: amennyiben átadjuk életünket hitben és bűnbánatban a Lélek vezetésének, és lelkileg a tisztátalan gondolatoktól megtisztulunk, annyira vagyunk "erősek az Úrban" (Ef 6,10), mert a tiszta gondolkozás, az ilyen lelki tisztaság dönt a paráznaság elleni testi küzdelemben is: része a mi ó- és új emberünk mindhalálig tartó harcának. De a "hitnek szép harca" (1Tim 6,12) olyan harc, amelyik ismét és ismét Isten színe előtti elcsendesedés is: kilátástalanság helyett felszabadulás és örvendezés is a Krisztusban (Fil 4,13). De csak "az Úrban". Ő nélküle, s az ő Szentlelke által munkált lelki tisztaság nélkül a testi harc csupa leverettetés és kudarc. Ezért könyörög így ismét és ismét a hitnek embere: "Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem" (Zsolt 51,12). A tiszta élet ugyanis nem az ó-ember erőfeszítése, hanem az új ember új életgyülömcse.
12.3.4. A házasságon kívül maradás és a papi nőtlenség
Itt kell szólanunk a házasságon kívül maradás és a papi nőtlenség kérdéséről is.
A hetedik parancsolat, negatív fogalmazása ellenére is pozitívumot szolgál: célja ugyanis nem a testi ösztön megtagadása, hanem az ember örök rendeltetésének keretében a házaséletre való megőrzése, tehát a házasság és a család védelme. Ha elvileg lemondanánk a házasságról, önkényeskednénk a teremtő akaratával szemben, aki minden embert férfiúvá és nővé teremtett, s ezáltal a házasság természeti alapját lerakta.
Isten kijelentése a házasságot egyenesen a paráznaság megelőző orvosszerének tünteti fel. Félre ne értsük a dolgot: a házasság nemcsak ilyen orvosszer, de ilyen orvosszer is. "A paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje" (1Kor 7,2-9). Ebből a bibliai versből azonban téves volna egyetemes házassági kötelezettséget kiolvasni. Csak a paráznaság esetére érvényes ez a bibliai rendelkezés, egyébként Isten a házasságot minden emberre kötelező módon soha el nem rendelte. Egy házasságon kívül maradt ember élete is lehet teljes értékű emberélet (természetesen ezt ne egy olyan önmagát dédelgető agglegényéletre értsük, amelyben mindvégig megoldatlan marad a nemi kérdés!). Viszont a házasság magában véve még senkit sem ment meg az üres és elhibázott élet veszedelmétől.
Jézus egyenesen helyeslőleg említ olyan esetet, mikor valaki Isten országáért a házaséletről lemond; hozzá is teszi magyarázatképpen: "nem mindenki veszi be ezt a beszédet, hanem akinek adatott", de "aki beveheti, vegye be" (Mt 19,11-12). Jézus azonban ezzel a szerinte is kivételes esettel korántsem akarja azt a látszatot kelteni, mintha Isten országa keresése vagy szolgálata házasságon belül lehetetlen volna; hogyan is ütközhetnék össze Isten teremtésrendje Isten üdvrendjével, a Teremtő akarata a Megváltó akaratával?
Pál apostol némelykor még ajánlja is a nőtlenséget, de csak annak, akinél megvan az előfeltétel, nevezetesen: "ha kegyelmi ajándéka vagyon Istentől a teljes megtartóztatásra" (1Kor 7,7). Ha ilyen kegyelmi ajándéka van, éljen vele egészen addig a határig, amíg "a szükség nem kényszeríti" a házassságra. De akik magukat meg nem tartóztathatják, házasságban éljenek, mert "jobb házasságban élni, mint égni" (1Kor 7,3 és 9). Az apostol azonban a teljes megtartóztatás és különös kegyelmi ajándék esetén sem öncélnak, valami üdvszerző érdemnek tekinti a nőtlenséget, hanem azt csupán a közeledő Isten országára nézve javallja, az Úr dolgainak osztatlanabb szolgálata érdekében. Pál tehát a nőtlenség tanácsával senkit sem a házasélet bajaitól akar megkímélni, s egyáltalán nem valami gondatlan és kényelmes agglegény-élet útját akarja egyengetni.
A római katolikus egyháznak a nőtlenség kérdésében ez az alapvető tévedése, egy kivételes isteni lehetőségből egyenesen emberi törvényt, az egész papságra, pontosabban, a nagyobb rendek viselőire kiterjesztett emberi törvényt csinált. Ezt ítélték a reformátorok vakmerőségnek, és a vakmerőség nyilvánvaló büntetését látták a korukbeli papság feslett életében. "Örök sűzzességet fogadnak Istennek - írja Kálvin -, mintha már előbb megegyeztek volna Istennel, hogy őket a házasság szükségétől megszabadítja" (Inst. 1559 IV. 13, 17). "Azt pedig ne mondják,... hogy Isten segítségével mindenre képesek. Mert az Isten segítsége csak azokat gyámolítja, akik a maguk útjain járnak" (Zsolt 91,11), vagyis akik az ő elhivatásukat követik, amely alól ezek Isten akarata ellenére ki akarják magukat vonni. Ebben az önfejűségükben ne számítsanak Isten segítségére, hanem inkább emlékezzenek meg arról, ami megmondatott: "Ne kísértsd a te Uradat Istenedet." (Inst. 1536. VII. par. magy.). - Annyi bizonyos, hogy Pál apostol a nőtlenség tanácsával senkinek sem akart ilyen "tőrt vetni" (1Kor 7,35), senkinek sem bízta saját önkényére a döntést, s kiváltképpen nem akart egy isteni lehetőséget intézményesíteni. Pásztori leveleiben többször is meghagyta, "hogy a püspök feddhetetlen legyen, egy feleségű férfiú" (1Tim 3,2 par.). Tudvalevőleg Jézusnak több apostola feleséges ember volt.
12.4. A családalapítás
12.4.1. A házastárs-választás kérdése
Erkölcstan a házastárs-választás egyéni felelősségét senkiről le nem veheti, sőt meg kell mutatnia a felelősség nagyságát: az egész életre kiható döntésről van itt szó, s nemcsak magunkért, hanem választottunkért is felelősséget vállalunk. "Aki párt választ, jövőt választ."
Az erkölcstani megfontolások célja csupán az egyéni döntés előkészítése: az ilyenkor előtérbe kerülő szempontok bírálata, s az isteni eligazítás tudakolása. Elismerjük, hogy élettapasztalat rejlik abban a megállapításban, hogy sem a nagy életközelség, sem a nagy távolság nem kedvez a testi-lelki közösség kialakulásának. Tévednénk azonban, ha ebből a tételből a házassági tilalmak sorozatát vezetnők le.
A közeli vérrokonság kétségtelenül házassági akadály; a Biblia szigorúan tiltja a vérfertőzést (3Móz 18. és 20. rész; 1Kor 5,1). A többi esetben azonban bibliai tilalommal nem találkozunk. A testi-lelki életközösség kialakulását nagymértékben akadályozhatja például a házastársak műveltségi és életkorbeli szintkülönbsége. Előbbit főleg a lelki, utóbbit meg a testi életközösség sínyli meg, de végső fokon mégsem ezek a szempontok döntenek. Egy olyan társadalomban, ahol kiéleződtek az osztálykülönbségek, és kasztszerű elkülönülések észlelhetők, nagy tehertétele a házasságnak a felek különböző osztályba való tartozása, amit még súlyosbít az ezzel gyakran együttjáró vagyoni különbség is. Bármennyire kívánatos és szükséges az osztálykülönbségek áthidalása, ez nem a házasság feladata. Miért ne lehetne azonban egy osztályszempontból egyenetlen házasság is keresztyén házasság? Az erkölcstannak nem feladata a jórészt társadalmi előítéletekből álló közerkölcsiség igazolása.
Hasonló a helyzet, ha a felek különböző fajhoz tartoznak. Ez a különbség az utóbbi időkben, főleg a zsidók irányában erősödött meg. Hivatkozni szoktak Mózesre: Ő Isten akaratából megtiltotta a népnek a más népfajokkal való összeházasodását (2Móz 34,16): ennek a tilalomnak - mondják - csupán megfordítása, ha olykor az állam akadályozza, sőt helyenként tiltja a nem-zsidóknak zsidókkal való házasságát. Ez a hivatkozás azonban téves: Mózes az idegen népekkel való keveredést nem faji, hanem vallási szempontból tiltotta meg. A szövetség népe ugyanis csak úgy töltheti be üdvtörténeti hivatását, ha semmiképpen, tehát házasság révén sem hoz be idegen isteneket Izráelbe. Vegyes fajúak házassági tilalmát bibliai alapon nem mondhatjuk ki. A tulajdonképpeni nehézség zsidó vonatkozásban is vallási szempontból adódik.
12.4.2. A felekezeti különbség
A vegyesházasságok kérdése különösen a római katolikus és protestáns viszonyban éleződött ki, mégpedig a jogos hitbeli indokokon túl, alantas hatalmi-politikai érdek mérgesítette el a vegyesházasságok egyébként is meglévő baját. Emberi látás szerint ugyanis csaknem valamennyi vegyesházasságban belső sebtől vérzik a családi élet; az egyházi beavatkozás, ha nem evangéliumi lelkületből fakad, többet árt, mint használ. A felekezetek egymással versenyre kelnek a számbeli gyarapodás, a mutatósabb statisztika érdekében. Szinte már az erőszakos térítés, s a lelki kényszer válogatatlan eszközeit alkalmazzák. A történelemből ismert vallásháborúk színtere áttevődik a családi életbe; addig dúl a harc, míg végre az egyik fél testileg-lelkileg belefárad, a béke érdekében feladja a küzdelmet, és meggyőződése ellenére, kénytelenségből, vallása feláldozásával fizet hadisarcot. Az egyház elanyakönyvezi, kimutatásba veszi az eredményt, és ezzel elintézettnek is tekinti az ügyet, s újabb ügyekbe ártja magát, beavatkozásával talán megint csak békételenséget, vallási közönyt vagy undort váltva ki.
De nemcsak azt akarjuk hangsúlyozni, hogy az egyház nem-evangéliumi beavatkozása a célzott gyógyítás helyett inkább árt, hanem azt is, hogy a vegyesházasságok belső baja akkor is megvolna, s a házastársak életközösségét akkor is folyton gátolná és terhelné, ha az egyházak egyáltalán nem avatkoznának be. Ezt a nyílt, és magától soha be nem gyógyuló sebet csak a házasság egészen felületes és léha felfogása esetén lehetne letagadni.
Felmerülhet a kérdés, nem jobb lenne-é a bajt megelőzni, s minden vegyesházasságot a felek és az egyház iránti féltő szeretetből szigorúan megtiltani. Ez volna a római katolikus egyház hivatalos, kánonjogba iktatott álláspontja (C.I.C. 1124). Mi azonban bibliai alapon ilyen tilalmat nem mondhatunk ki: az isteni kegyelemnek ugyanis a vegyesházasságokban is lehet és van is működési tere. Pál apostol például még a keresztyén és nemkeresztyén fél házasságát is érvényesnek ismeri: "mert meg van szentelve a hitetlen férj az ő feleségében, és meg van szentelve - úgymond - a hitetlen asszony az ő férjében" (1Kor 7,14). Ez a megszentelődés azonban nemcsak úgy magától, gépiesen történik, és nem is emberi teljesítmény, hanem Isten kegyelme munkál a hívő félben és a hívő félen át, és ez a kegyelem erősebb, mint a hitetlen fél hitetlensége. A megoldás tehát: a hitetlen fél hitetlenségének legyőzése, isteni lehetőség. Ha emberi lehetőségnek tartanók, az apostol menten figyelmeztet: "Mit tudod, te asszony, ha megmentheted-e férjedet; vagy mit tudod, te férfiú, ha megmentheted-e feleségedet?" (1Kor 7,16).
A vegyesházasság bibliai szempontból nézve sem lehetetlen, de csak mint missziói alkalom lehetséges. Következésképp minden olyan vegyesházasság, amelyből kikapcsolódott az idvesség kérdése, istentelen megalkuvás. A hit harcának vállalása nélkül csak test és vér dolga, a természet és az ész felülkerekedése és zsarnoksága a lélek felett. Ha a lélek evangéliumi harca nem indul meg, lelki eltompulásra és lelki halálra vezet.
Az egyház részéről csak az a beavatkozás evangéliumi, amelyik a felekezeti versengéstől való teljes tartózkodással, minden hatalmi szempontot és statisztikai érdeket félretéve, csakugyan a lelkeken akar segíteni. Némely esetben talán nem is annyira közvetlen, mint inkább közvetett módon, de mindenkor hűségesen és odaadóan, a hirdetett Igével és imádsággal támogatja a protestáns felet, hitvestársáért saját lelkében vívott hitbeli harcában. Ezt a szent harcot sem álhumanizmussal vagy más ürüggyel, egyetlen vegyesházasságban sem lehet megtakarítani. Készülő vegyesházasságnál pedig, ha már minden egyéb feltétel rendben volna, azon fordul meg a dolog, csakugyan missziói feladatnak tekinti-e a református fél a házasságot, amelyben nem a papírforma szerinti kitérést és áttérést, hanem a megtérést munkálja, Isten színe előtti felelősséggel. Ha családfő lesz, mint a család papja, evangéliumi tisztét híven gyakorolja; ha pedig családanya, és azt tapasztalja, hogy a házastársa nem akar engedelmeskedni az Igének, Péter apostol intelme szerint arra törekszik, hogy társa az "ő magaviselete által, Ige nélkül is megnyeressék". Ezért "Isten félelmében való feddhetetlenséggel" tűr, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával reménykedik. Ez a halk és szinte szótlan bizonyságtétel, ez a lelki samaritánus munka egyengeti az Ige útját mindaddig, amíg Isten kiárasztja kegyelmét, és a házastársat megtéríti (1Pt 3).
Ha minden világosan áll a református fél előtt, s megvan benne a hitbeli bizonyosság, a különböző felekezethez tartozás nagyon küzdelmes, ugyanakkor nem okvetlenül leküzdhetetlen házassági akadály.
12.4.3. A választás bibiai szempontja
Mérlegeltük a házastárs-választás negatív feltételeit, most térjünk át a pozitívekre. Ezeket éppúgy nem szedhetjük ujjhegyre, mint amazokat. Kétségtelenül helyes elv: "Kiki a párját válassza ki: az éppen hozzáillőt". De éppen ennek a kiválasztása kérdéses: minél többet "válogat" valaki s minél tisztátalanabb lélekkel, annál kérdésesebb. Nemcsak a külső (családi stb.) körülmény kíván megfontolást, hanem mindenekelőtt a belső, a lelkület, s nemcsak egy-két szempontból, hanem minden szempontból. De hát kinek van ilyen röntgenszeme? Vagy talán eligazít a szerelem intuitiv látása? Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt - miért ne lenne egy ilyen ihletszerű egymásra találás lehetséges? De hátha csak közönséges és hamar múló érzéki fellobbanás az egész? Mert ez a pillanat mind a kettőt jelentheti: a legnagyobb komolyságot éppúgy, mint a legnagyobb komolytalanságot. Vagy döntsön a vallási meggondolás? Csakugyan úgy illenek egymáshoz "mint akik örökös társak az élet kegyelmében", azaz Krisztusban (1Pt 3,7)? Mert ha nem úgy illenek, vajon egyáltalán illenek-e, egyáltalán lenne-e házasságuknak lelki alapja? Ez a szempont kétségtelenül helyes és fontos, csak az a kérdés, ha tényleg örökös társak az élet kegyelmében, vajon házastársaknak is hivatottak-e?
Éppen e sok kérdés hallatára ragadjunk meg itt egy bibliai biztatást: a teremtéstörténet nemcsak azt mondja, hogy férfiút és asszonyt teremtett Isten, hanem hogy Ádámot és Évát egymás számára teremtette. A Példabeszédekben meg az értelmes feleségről azt olvassuk, hogy "az Úrtól van" (Péld 19,14). Ő bizonyára ma is teremt egymás számára embereket s vannak házasságok, amelyek csakugyan az égben köttetnek. Ne feledjük azonban, ez a lehetőség nem áll a mi hatalmunkban. Akárhány, nagyon kegyes formaságok között megkötött házasság vált már földi pokollá, mivel a kegyesség csupán nagyon is engedetlen emberi elgondolások takarója, vagy biztosítéka akart lenni. Mi nem nyilváníthatjuk ki, hogy ez, vagy az a házasság csakugyan az égben köttetett, de Istennek hatalmában áll újabb meg újabb jelekkel bizonyítani ezt a lehetőséget. A keresztyén ember tehát nemcsak a házastárs-választás kockázatát ismeri, hanem tud az egymás számára teremtettség isteni lehetőségéről is. Ezért nem az ész által szabályozott ösztönre bízza magát, hanem, mint minden életkérdését, szerelmét is imádságban viszi az Úr elé, s az Ige világosságánál próbálja meg. Keresztyén ember tehát ebben a dologban is keresztyén módon jár el: mint minden döntése, szerelmi döntése is hitben és engedelmességben történik. A házastárs-választásnak ugyanis isteni választás és hívás az előfeltétele.
Mint Mándi Márton István etikájában olvashatjuk: "Könyörgéssel s Istenbe vetett bizodalommal kell ebbéli gondolatainkat, szándékainkat mind nemesíteni, mind erősíteni, s bízzuk magunkat igyekezetünk kimenetele végett Isten gondviselésére" (644. o.).
Itt kell még megemlékeznünk a szülők beleegyezéséről is. Ez nemcsak azért fontos, mert tapasztaltabbak, mint mi, hanem mert szüleink, Isten rendeletéből. Nem választhatnak helyettünk, nem is vehetik le a párválasztás felelősségét rólunk; ők csak beleegyezésüket adják, vagy a tisztük szabta határok közt megtagadják. A szülői beavatkozás tehát nem korlátlan. De ha a beleegyezést azért tagadnák meg, mert a fiatalok viszonya, keresztyéni meggyőződésük szerint, egyáltalán nem "az Úrban" szövődik, mégoly lobogó szerelem esetén is vakmerőség volna a házasság megkötése.
12.5. Az egynejűség
A Biblia házaséletre vonatkozó minden intelme és tanítása az egynejűség teremtésbeli rendjét tükrözi (Mt 19,4-6; 1Kor 7,2; 1Tim 3, 2, stb.). Mi értelme volna az ötödik, a hetedik és a tizedik parancsolatnak, ha a Biblia nem a szigorú egynejűséget vallaná? A néhány ószövetségi kivételt és időleges engedményt lehet-e másból, mint a "szív keménységéből" magyarázni? Ezek mitsem változtathatnak a tényen: egynejűség a házasság teremtésbeli rendje. Valahányszor jegyesek az egymás számára teremtettség hitében lépnek házasságra, a házasság formája magától értetődően egynejű.
12.5.1. Támadások az egynejűség rendje ellen
Az egynejűség teremtésbeli rendjét elvi téren az előző évtizedekben három irányból érte támadás: az evolucionizmus, a szocializmus és a fajelmélet képviselői részéről.
A múlt század uralkodó természettudományi dogmáját, a fejlődéselméletet, természetesen ráhúzták a házasságra is. Mint ahogy állítólag maga az ember sem csodás isteni teremtés műve, hanem hosszú fejlődés eredménye, a házasság is szinte alaktalan kezdetekből, az ún. szabadszerelemből, a többnejűség, ill. többférjűség fokozatain át fejlődött az egynejűségig. A szocializmus ezt az elméletet felkarolta és egy ideig, mint tudományos igazságot népszerűsített azzal a hozzátoldással, hogy a házasság mai alakja csupán társadalmi önzés, a magántulajdont és örökösödési jogot védi, egyébként is természetellenes és mesterkélt intézmény, a lebontásra érett. A fejlődéselméletet ma már nagyobb tartózkodással alkalmazzák a tudományos kutatásban. A köztudatban azonban továbbra is tartja magát az evolucionista elmélet, sőt újabb tápot kapott a fajelméletben. A fajelmélet képviselői meg a szaporodás és a népi erő fokozása érdekével ellenkezőnek ítélik a szigorú egynejűség fenntartását, s még ha tiszteletben tartják is az egynejűséget, akkor sem tekintik a házasság egyedüli létformájának (Rosenberg).
Ezekkel szemben hivatkozhatnánk a nemek számarányára, a házasság természetére és a gyermeknevelés érdekére.
12.5.2. Teremtésbeli rend az egynejűség
Isten Ádám mellé nem Évákat, hanem csak egy Évát teremtett; ez az eredeti számarány azóta is megmaradt, s mintegy ujjmutatás az egynejűségre. Ha országos, vagy világviszonylatban elosztjuk a nők számát a férfiakéval, a hányados egy. Oettingen (nagyarányú statisztikai anyag feldolgozása) szerint az európai országokban 1,11 %-kal több fiúgyermek születik ugyan, mint amennyi leány, de a fiúgyermekek halandósága, kivált csecsemőkorban, nagyobb, mint a leánygyermekeké. Később is a férfianyag nagyobb arányban pusztul a katonáskodás, valamint a nehéz testi, mezei, gyáripari munka, bányászat stb. révén, úgyhogy mire egy nemzedék a családalapítás korát eléri, a nemek számaránya már kiegyenlítődik, s 40-50 év körül pedig már a nők jutnak túlsúlyba. Még érdekesebb, hogy a kiegyenlítődés nagy férfianyag pusztulása esetén, pl. háborúk után is, mintegy törvényszerűleg be szokott következni. Statisztikai megfigyelések szerint ilyenkor a fiúgyermekek születési arányszáma 1-2 %-kal is az átlagos fölé emelkedik, míg a kiegyenlítődés meg nem történik.
A nemek számaránya mellett hivatkozhatnánk a házasság természetére is. A házasság értelme csak teljes életközösség esetén bontakozhatik ki. Egy olyan életközösségben, ahol a férfiú egyoldalúságát kiegészíti az asszony, s az asszony egyoldalúságát kiegészíti a férfiú, ez a teljes testi-lelki közösség életszükséglet. Ez viszont, csak osztatlanul együvé tartozó és egyenrangú házastársak közt jöhet létre, tehát tartós, önkéntes, lelkileg (nemcsak intelligenciával, hanem hittel) megalapozott egynejűség esetén. A többnejűség éppen a teljes életközösség előfeltételét, az osztatlanságot, valamint a férfiú és az asszony azonos méltóságát vonná kétségbe. Lealacsonyítaná az asszonyt, ez pedig a férfiút, és az egész házasság lealacsonyítását vonná maga után. Az egynejűség tehát nemcsak az asszony egyenrangúságát, házastársi méltóságát, hanem közvetve a férfiút és az egész házasságot is védi.
Hivatkozhatnánk végül a gyermeknevelés érdekére: csakis az egynejűség biztosíthatja a családi élet belső rendjét, s abban a gyermeknevelés folyamatosságát, zavartalan egységét, főként pedig a neveléshez szükséges légkört, amit a legmodernebb lelencház, vagy nevelőintézet sem pótolhat maradéktalanul.
Hangsúlyozzuk azonban: ezeknek az érveknek az igazi ereje nem önmagukban van, hanem az Igében, a házasságnak Isten Igéjéből megismert, hitben elismert teremtésrendjében.
12.6. A házastársak viszonya
12.6.1. A bibliai házirend értelme
"Ti asszonyok, engedelmeskedjetek a ti férjeteknek, amiképpen illik az Úrban. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket és ne legyetek irántok keserű kedvűek". Az újszövetségi "házirend" így szabja meg a férj és a feleség kölcsönös viszonyát (Kol 3,18-19 par.).
Téves volna ebből, s több hasonló szentírási idézetből csupán arra a kérdésre feleletet keresnünk, hogy ki az úr a háznál? Ha a Biblia az elsőség kérdését, s ezzel együtt a hatalmi kérdést és rangvitát vetette volna fel a házaséletben, nemhogy rendezné, sőt inkább felforgatná a házastársak közti viszonyt, s nem együttmaradásukat, hanem éppen válásukat mozdítaná elő. A Biblia azonban valami egészen mást mond: nem ismer rangkülönbséget férfi és nő között. "Mindnyájan Isten fiai vagytok..., nincs férfi sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban" (Gal 3,26-28). Azért helytelen az újszövetségi "házirend" minden olyan értelmezése, amelyik testi-lelki képesség és erkölcsi méltóság szempontjából különböztetné meg a férfiút és asszonyt, ahelyett, hogy a két nem elismert egyenrangúságán és kölcsönös egymásra utaltságán belül keresné a külön férfiúi és asszonyi hivatást.
Ezt a két hivatást világosan megkülönbözteti egymástól a Biblia, amikor a házasélet rendjében a felelős vezetést a férfiúra hárítja, s ami ennél is fontosabb: meg is szabja a vezetés természetét és korlátait (Kol 3,17). A férfiú ugyanis vezetői megbízatásában Krisztustól, mint Főtől függ, s ez a függés elengedhetetlen előfeltétele vezetői szerepének. Nem önmagában rejlik tehát a vezetői szerep jogalapja és méltósága, hanem egyedül ebben a Krisztustól való függésben. Következésképp ez a vezetés sohasem lehet önkényeskedés vagy zsarnokság. A férfiú Krisztusnak engedelmeskedve, ebben az engedelmességben vezeti az asszonyt, mint magával egyenrangú élettársat, irányítja és védelmezi a házaséletet, főként pedig, mint házanépének papja, papi tisztét teljesíti. Az asszony viszont élethivatást lát abban, hogy ezt a vezetést engedelmességre kész szívvel vállalja az Úrban. Tehát egyáltalán nem a "nő rabszolgaságáról" van itt szó, mint a régi szocialisták állították, hanem arról, hogy a férfi és nő Istenhez való viszonya rendezi és szabályozza házastársi viszonyukat is. (Ha a férfiú alkalmatlan, vagy éppen képtelen a vezető szerep betöltésére, az asszonyra hárul a vezetés gondja és felelőssége. Ez a megoldás lehet elkerülhetetlen szükség, de azért a férfiúi és asszonyi hivatás szempontjából mégis rendetlenség. Lehet, hogy a hit jótékonyan eltakarja és feledteti ezt a rendetlenséget, de azért az rendetlenség, tehát a házasság tehertétele marad.)
Az idézett újszövetségi "házirend" a lehető legnagyobb házastársi gyöngédségre céloz, amelyet csak a keresztyén szeretet csodája tesz lehetővé. Talán még nyilvánvalóbb ez a "házirend" egy másik újszövetségi változatában, ahol Krisztus és az anyaszentegyház bensőséges viszonyán szemlélteti a Biblia a házastársak viszonyát: "Ti asszonyok, a ti saját férjeteknek engedelmesek legyetek, mint az Úrnak. Mert a férj feje a feleségének, mint a Krisztus is feje az egyháznak... Miképpen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképp Krisztus is szerette az egyházat és önmagát adta azért, hogy azt megszentelje" (Ef 5,22-26 kk). Ennél többet és biztatóbbat a házasságról még senki sem mondott. Maga a kép régtől fogva használatos ugyan a Bibliában, de míg korábban a házasságal szemléltették Isten és az ő népe viszonyát, addig itt már éppen fordítva, Krisztus és az ő menyasszonya, az anyaszentegyház viszonyán mutatja be az írás a házasság rendjét.
12.6.2. Szentség-e a házasság?
A római katolikus egyház mindenekelőtt erre a bibliai idézetre alapítja a házasság szentségét, mint az "egyetlen kifejezett bibliai bizonyságra" (Schütz). A házasságot mi is szent dolognak tartjuk; Istennek rendelése "jó és szent", de ebből még egyáltalán nem következik, hogy a házasság szentség, azaz sákramentum. "Mert a sákramentumtól nem csupán azt kívánjuk meg, hogy Isten legyen a szerzője, hanem azt, hogy Istentől rendelt olyan külső szertartás legyen, amely üdvígéreteinek megerősítésére szolgál" (Inst 1559. IV 19, 34). Krisztus a keresztségen és úrvacsorán kívül semmi más sákramentumot nem rendelt, a házasság tehát nem sákramentum, azt Krisztus soha ilyen szertartásnak nem tekintette, annak szent jegyeit soha meg nem nevezte, a házassághoz soha sákramentumi üdvigéretet nem csatolt. Ennek szükségét sem érezhette, hiszen a házasság semmi olyan üdvigéretet ki nem fejezhet, ami lényegében már a keresztségben és az úrvacsorában meg ne lenne.
A római katolikus egyház a házasság sákramentummá nyilvánításával nem mond többet a házasságról, mint mi, hanem csak a Biblia házasságtanát érti félre. Különösen nyilvánvaló az értelmezés helytelensége az Ef 5,32-ben, ahol ez áll fentebbi idézetünk folytatásaképp: "Felette nagy titok ez". A Biblia a "nagy titkot" kifejezetten Krisztus és az egyház viszonyára érti, a római katolikus teológusok pedig a Biblia ellenére közvetlenül a házasságra vonatkoztatják, és így bonyolítják tovább a dolgot: a titok szó a görög eredetiben müsztérion-nak hangzik, ezt a görög szót pedig a római katolikus egyház latin nyelvű hivatalos bibliafordítása sacramentumnak fordítja, a házasság tehát sákramentum. Ez az érvelés még alaptalanabbnak bizonyul, ha rámutatunk, hogy a mysterion szó elsődleges jelentése egyszerűen: titok. Többek között Pál is ilyen értelemben használta az Ef 5,32-ben; de azért a római katolikus teológia - bár a Krisztus-rendelés szertartási jellege, a látható jegy és a sákramentumi üdvigéret egyaránt hiányzik - mégis szentséget csinált a házasságból. Ezen az alapon aztán uralmi igényt támaszt a házasélet minden vonatkozásában: a házasság szentség, tehát mindenestől fogva kizárólag a római egyház iurisdictiója alá tartozik.
12.6.3. A házasélet értékelésének határa
A római katolikus egyház túlzása mellett találkozunk egy másfajta túlzással is: romantikus lelkek hajlandók a házassági boldogságot minden korlátozás nélkül a boldog élettel, sőt magával az üdvösséggel azonosítani. Ilyen alapon aztán a házaséletet és a családi érdeket mindenek fölé helyezik (közéleti protekcionizmus). Ezzel a túlzással szemben is utalnunk kell a bibliai józanságra. A Biblia ugyanis világosan határt szab a házasságnak. Krisztus visszajövetelével elmúlik e világ ábrázata, s elmúlnak életformái is. Igaz ugyan, "új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint" (2Pt 3,13), de Isten új világa nem folytatása, hanem határa a réginek. Ebben az új világban nincs többé házasság: "Mert mikor a halálból feltámadtak, sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyekben" (Mt 12,25). A keresztyén váradalom nemcsak idői, hanem értékbeli korlátozást is jelent a házasságra nézve.
Jézus a házasság és a család túlértékelésének veszedelmére többször is rámutatott; a házasság nemcsak a legfőbb java az életnek, hanem egyenesen akadálya lehet a legfőbb jónak (Lk 14,20). Ezért a test és vér kötelékeit kész szívvel alá kell rendelnünk Isten kijelentett akaratának. Hogy menyire feltétlen az az alárendelés, és hogy az üdvösséget kockáztató súlyos esetekben mekkora áldozatot kíván, Urunk Jézus egyik kijelentése megdöbbentően mutatja: "Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit..., nem lehet az én tanítványom" (Lk 14,26 vö. Mt 12,46-50). Ez a tanítványi kötelék értékben és bensőségben felülmúlja a test és vér kötelékét is: nem a házasságban, hanem Krisztusban van az élet legfőbb java. Őbenne szentelődik meg a házasság is. Ezt a meggyőződést fejezi ki az egyház a házasságkötés ünnepélyes megáldásával.
12.6.4. A keresztyén házasság mint nevelő iskola
Éppen amikor az újszövetségi "házirend" tükrében néztük meg a házastársak viszonyát, akkor kell jótehetetlenségünket és bűneinket beismerni és megvallani.
A házasságban, a felek egymás iránti szeretetlenségétől kezdve egészen egymás bálványozásáig, a házasélet önkényes és hitetlen irányításától kezdve a közgondolkozásnak való kiszolgáltatásáig, mintegy világi gyámság alá helyezéséig, a bűnözés ezerféle lehetősége ólálkodik. E tekintetben a "keresztyén házasság" sem kivétel, vagy legalábbis nem teljesen kivétel. Nem valami külön fajtája a házasságnak, nem a visszaszerzett Paradicsom, hanem oda tartozik a többi, bűnnel terhelt és válságban vívódó házasság közé. De egy különbség mégis van: keresztyének házasságában Isten Igéje leleplezi és megvallásra készteti a legrejtettebb bűnöket is. Nem azért, hogy aztán az Ige saját lábunkra állítson, tehát újabb elbukások felé irányítson, hanem hogy a Szentlélek által a Krisztusban ismét és ismét az Isten megbocsátó kegyelmébe kapcsoljon és megtartson.
Keresztyén házasság ott van tehát, ahol a házasság naponkénti bűnbánattal tisztul, és naponként nyert kegyelemben erősödik, vagyis napról-napra megújul. Ezt a megújulást nemcsak munkálja, hanem sürgeti is az Ige, amennyiben egyre világosabbá és bizonyosabbá teszi, hogy földi életünk korlátok közé szorított kegyelmi idő: egyszeri alkalom. Amikor elérünk vándorútunk végére, nemcsak életünkről, hanem a reánk bízottak, tehát a hitvestársunk lelkéről is számadással tartozunk. Éppen ezért a házasság, amíg csak fennáll, sohasem valami befejezett dolog, sohasem küzdelem nélküli birtoklás, hanem egyre megújuló életfeladat. Hálás örvendezés és szolgálat, lelki gazdagodás és áldozathozatal, a szentek gyülekezetébe tartozás és kísértésekkel teli kisebbségi sors. Boldog és ugyanakkor küzdelmes is, mint a pusztai vándorlás. Éppen ezért imádkozásra, egymásért és egymással való imádkozásra késztet, s a gyülekezeti közösség keresésére. Így válik a házasság mindkét félre nézve áldott nevelő iskolává, lelkiekben is.
12.7. Házasság és polgári törvény
12.7.1. Az állami és egyházi feladat
A házasság ügye az államot közelről érdekli. Hiszen a házasság biztosítja az állampolgárok utánpótlását, mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. Ezért a házasság a többi életközösség alapsejtje, tehát az állam alapsejtje is. Ha egészséges a házasság, egészség árad belőle a többi közösségbe, viszont ha beteg, beteg a többi is, s meginog az egész állam is.
Az állam bele is avatkozik a házasság dolgába, s magának igényli legalábbis az ellenőrzést. Erre kétségtelenül jogosult is; a házasságnak egész sereg olyan jogi vonantkozása van (hozomány, örökség ügye, gyermekek polgárjogi védelme stb.), amelyek egyenesen szükségessé teszik az állami beavatkozást. Azt azonban már veszedelmes túlzásnak vélnők, ha az állam önmagát tenné meg a házasság ügyének egyedüli intézőjévé.
Az állam ugyan az egyház nélkül, egymagában is sokat tehet a házasság érdekében, lehetőségei mindazonáltal korlátozottak. Hatalmával védheti a házasélet külső kereteit, jogbiztonságot nyújthat, a közerkölcs durva kilengéseit szabályozhatja, az egész adórendszert a házasság és a családvédelem szolgálatába állíthatja, ily célból a nemzeti vagyon méltányosabb elosztásába is erős kézzel belenyúlhat (örökösödési törvény, kereseti viszonyok, fizetési előmenetel gyermekszám szerinti rendezése stb.), előzetes orvosi vizsgálat eredményétől teheti függővé a házasságkötés jogát, lélektani (karakterológiai) tanácsadó szervet létesíthet stb. Ezek mind az állam hivatásából következhetnek és következnek, lehetnek szükségesek és hasznosak, de együttvéve sem kezeskedhetnek a házasság belső rendjéért, lelki egészségéért és nem szüntethetik meg a házasság és a család mai nyomorúságát és válságát. Ennek a nyomorúságnak és válságnak elsősorban lelki okai vannak, törvényes intézkedésekkel pedig a lelki okokig, a bajok gyökeréig nem lehet elhatolni. Belátóbb fajbiológusok éppen ebben a tudatban sürgetik már a "lélek eugenikáját". A lelki eugenika pedig túlér azon, amit az állam, a dolog természete szerint, a maga eszközeivel biztosíthat.
Az állam csak akkor tölti be hivatását a házasság istápolásában, ha saját korlátait világosan látva azt akarja adni, amit meg is adhat: hathatós szociális intézkedésekkel, bölcs törvényhozással életteret biztosít a házasságnak. Az egyház viszont akkor tölti be hivatását, ha minden hatalmi versengést kizárva, az alkalmat kihasználó, buzgó evangéliumi munkával neveli mindkét nembeli ifjúságot a házasságra, és a házastársakat a keresztyén házasélet kialakítására. Az egyháznak és az államnak itt is az a közös hivatása, hogy mindenik a maga területén és saját eszközeivel szolgálja a világ azonos Urát: ennél többet egyik sem tehet a házasság érdekében, de kevesebbet sem, saját jövője kockáztatása nélkül.
A mondottakból következik, hogy egy olyan házasság, amely kifogástalanul megfelel a polgári törvény betű szerinti rendelkezéseinek, még nem okvetlenül keresztyén házasság. Az egyháznak éppen ezért nemcsak joga, hanem kötelessége is hívei életében a polgári mértéken felül, az evangéliumi mértéket alkalmazni. Viszont nem alkalmazhatja ezt a mértéket olyanoknál, akikben nincs meg a lelki előfeltétel eme mérték hitbeli elhordozására. (Már csak azért is tiltakoznunk kellene minden olyan egyházi törekvés ellen, amely át akarja venni az államtól az egész házasságjogot és bíráskodást.)
A mérték és a magatartás különbözősége különösen nyilvánvaló a házasságkötés, a válás és az elváltak másodszori házassága esetében.
12.7.2. A házasság megkötése és megáldása
A házasság megkötésével kapcsolatban tudnunk kell, hogy a házasságot nem az anyakönyvvezető köti meg, nem is a lelkipásztor, nem az állam, nem az egyház, hanem maguknak a házasságra lépő feleknek a kölcsönös elhatározása. Az anyakönyvvezető csupán az állami törvények értelmében megkötöttnek, azaz jogérvényesnek nyilvánítja a házasságot, az egyház pedig megáldja.
Nagyon tévedne a lelkipásztor, ha a polgári házasság megkötését a házassági áldás elegendő alapjának képzelné. Egyházi törvényeink értelmében a megáldást pásztori munka, tanítás előzi meg. A házasság megáldására felkért lelkész, valamint az egyházközség lelkipásztora a házasságra lépni kívánó feleket előzetes tanításban részesíteni tartozik (E. T. II. tc. 19. par.). Egyházi részről eme rendelkezés hűséges követésével kezdődik el a "családvédelem".
Maga a megáldás pedig nemcsak sokkal több, hanem valami egészen más is, mint a polgárilag már elintézett házasságkötés ünnepélyes megismétlése, afféle hagyományos szép szokás, amely csak azért nem felesleges, mert a feleknek s a hozzátartozóknak bizonyos lelki megnyugvást ad. A megáldás a gyülekezet színe előtt tett bizonyság arról, hogy a felek, mint Isten kegyelmi szövetségének részesei, Isten nevében akarják megkötni a szent házasságot; nem tekintik azt magánügynek, hanem Isten teremtésrendjének vallják, ezért házaséletüket Isten törvénye szerint akarják elrendezni, erre a gyülekezettel együtt az ő áldását kérik. Az vezérelje őket életútukon, aki életüket adta, megtartotta és egymáshoz vezérelte őket. Elhibázott minden esketési beszéd, amelyik a hitbeli mondanivaló, az Ige hirdetése helyett a szerelemről beszél, az erosz dicséretévé és dicsfénnyel övézésévé fajul. Így csak a hamis próféták, s nem az Úr szolgái beszélnek.
12.7.3. A házassági elválás
Még nyilvánvalóbb az egyház és az állam szempontjainak különbözősége a válások esetében.
A házassági törvény országonként szigorúbb vagy lazább, általában felbonthatónak tekinti a házasságot (Svédországban pl. már a "leküzdhetetlen" ellenszenv elegendő válási ok.). Benne is van a köztudatban, hogy mint minden szerződés, a házassági szerződés sem felbonthatatlan; fennállásáról a szerződő felek döntenek.
Jézus ezzel szemben nem csak valami felbontható szerződést, nem csak jogügyletet lát a házasságban, hanem isteni teremtésrendet. Mivel pedig a házasság Isten teremtésrendje, nincs felette sem az írott, sem az íratlan jognak bontó hatalma. "Amit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válassza" (Mt 19,6). Jézus szigora csak egy kivételt ismer: paráznaság miatt a férj elbocsáthatja feleségét: "Mondom pedig néktek, hogy aki elbocsátja feleségét, hanem ha paráznaság miatt, és mást vesz el, házasságtörő" (Mt 19,9). A görög szövegben "porneía" áll, ami nem is annyira paráznaságot, mint inkább általában erkölcstelenséget jelent. (Ha összevetjük a vitás helyet az Újszövetség több hasonló helyével, főleg az 1Kor 7,11-15-tel, nincs okunk kétségbe vonni eredetiségét.) Azt azonban hangsúlyozzuk, hogy a paráznaság kivételes esetét sem jogi értelemben vesszük. Még a legdurvább házasságtörés sem kötelezi a másik felet a házasság felbontására, sőt még csak valami általános feljogosítást sem ad a sértett félnek a válóper megindítására.
Mi a Biblia alapján a házasság felbonthatatlanságát valljuk. Lehet a párválasztás téves, hiszen mi mindnyájan tévedhetünk, hacsak Isten meg nem őriz minket a tévedéstől. Amint azonban a házasság létrejött, bármekkora része legyen is abban a tévedésnek, nyomban Isten teremtésrendjének védelme és fegyelme alá kerül. Rájöhetnek a házastársak, hogy nem egymáshoz illő kedélyek, hogy amit szerelemnek véltek, csak testi kívánság, múló fellobbanás volt, a házasság mégis házasság, s nem a mielőbbi válás, hanem ellenkezőleg, a házasélet Isten akarata szerinti folytatása a feladat. Meglehet, hogy a házasélet nagyon is a vétkes emberi önkény szerint alakul, s patvarkodástól kezdve a paráznaságig nagyon sok bűn befészkelődik a házastársak viszonyába, mégsem a házasélet további megöldöklése, hanem éppen gyógyítása és fenntartása mindannyiónk kötelessége. Jézus intése erre az esetre is érvényes: Bocsáss meg a te felebarátodnak, nem hétszer, de hetvenhétszer is (Mt 18,22), még a hűtlenség esetén is.
Ez a keresztyén magatartás a közgondolkodásnak nagyon ellentmond, de ahol a világ csak önző emberi szempontból nézi a dolgot, és csak "becsületügyet" lát, a keresztyén ott is Isten teremtésrendjét látja, s az ő akaratát keresi abban a tudatban, hogy Isten színe előtt egy olyan házaséletnek is lehet valami rejtett értelme, amelyik emberi megítélés szerint már értelmetlenné vált. Ő áldást fakaszthat sokszor az átokból is. Ha valaki Isten titokzatos akaratába és segítő kegyelmébe vetett hitben magára veszi és reménységgel elhordozza egy boldogtalan házasság nehéz keresztjét, cselekedete keresztyén cselekedet: bizonyságtétel és lelki nyereség.
Csak ennek az evangéliumi gondolatnak hangsúlyozása után érthetjük meg a jézusi kivétel jelentését. Jézus lehetségesnek tartja, hogy a házasságban csalódott fél el sem kezdi a hitnek harcát, vagy ha elkezdi is, szembetalálja magát a közvélemény érthetetlenségével, s hitevesztetten menekülni igyekszik a kereszthordozás elől. Ilyen esetben a bűn a házasélet kötelékét mindkét félben menthetetlenül szétszakítja; Jézus sokkal inkább ismeri a bűn rontó hatalmát és az emberi szív keménységét, hogysem ezt a lehetőséget kétségbe vonná. Ezért beszél a válás kivételes esetéről, anélkül azonban, hogy a válást még a legkivételesebb esetben is helyeselné.
Mint a mondottakból látszik, nem az Isten törvénye, nem a polgári törvény, nem is a pap és nem is az ügyvéd, vagy bíró bontja fel a házasságot, hanem az emberi bűn. A földi igazságszolgáltatás, amikor sikertelen békéltető kísérlet után kimondja a válást, csupán jogérvényesen elismeri a házasság tényleges felbomlását. A jogi értelemben vett válás azonban mit sem változtat a teremtés rendjén; innen nézve minden válás házasságtörés, s a házasságtörés utólagos jogi rendezése sem jelent mást, mind "rendezett rendetlenséget" (Barth), nem jelenti tehát a rendetlenség megszüntetését.
A párválasztás és házasságkötés, valamint az egész házasélet Isten és emberek előtti felelőssége és komolysága abban mutatkozik, hogy a házasság nem hosszabb vagy rövidebb időre, hanem egy életre szól.
A válás kérdésével kapcsolatban vessünk egy tekintetet a római katolikus házasságtanra is. A protestáns polémiának ezen a ponton vigyáznia kell, különben túllő a célon. A házasság felbonthatatlanságát hirdető római katolikus tanítás ugyanis szándékában helyes, csak az alkalmazás módjában helytelen. A törvény erejével akarja kikényszeríteni a házasság felbonthatatlanságát, ez pedig zsidós törvényeskedés. Lelki haszna és erkölcsi hatása sem több, mint általában a legalizmusnak. Azoknak az államoknak erkölcsisége, amelyekben Róma kívánságára a házasság felbonthatatlanságát törvénybe iktatták, semmivel sem mutat magasabb fokot, mint más államoké. A válás törvényes tilalma még sehol sem tette és nem is teheti tisztábbá és lelkibbé a házaséletet, legfeljebb a látszatházasságok számát növelte. Márpedig lehet-e erkölcsi érdek egy üres formasággá, sőt földi pokollá fajult házasság kényszerű fenntartása, hiszen ez már nem a házasság intézményének védelme, hanem a házasság megcsúfolása. Az ilyen merev törvényeskedés, erkölcsi haszon helyett egyenesen a szabad tetszés szerinti titkos viszonyok elszaporodására vezetett. - A római katolikus egyház az evangélium útja helyett már akkor menthetetlenül a törvényesség útjára tévedt, amikor önkényesen sákramentummá nyilvánította a házasságot. A házasság sákramentum, tehát nincs válás.
Mi is hangsúlyozzuk a házasság felbonthatatlanságát, de ezt nem a törvény, hanem az evangélium útján akarjuk elérni. Amekkora nyereséget jelenthet a boldogtalan házasság keresztjének hitben való önkéntes elhordozása, éppoly haszontalan, sőt ártalmas egy kikényszerített felbonthatatlanság. Az egyház, ha az evangélium szerint jár el, nem törvénnyel akadályozza, hanem lelkigondozói munkával igyekszik megelőzni a válást, mert nem az ilyen vagy amolyan törvény, hanem a házasság lelki tartalma biztosíthatja a házasság tisztaságát és fennmaradását. A házasságok kiürült kánai korsóját csak Krisztus csodája tudja esetről-esetre borral megtölteni.
12.7.4. Elváltak másodszori házassága
A polgári és evangéliumi mérték különbözősége legszembeötlőbb az elváltak másodszori házasságánál. A polgári törvény az ilyen házasságot egyáltalán nem tiltja; az elváltak első házasságuk romjain építhetik fel a másodikat, vagy harmadikat. Ez a polgári szempontból megengedett eljárás azonban Jézus ítélete alatt áll: "Valaki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, paráználkodik; és valaki férjétől elbocsátott asszonyt vesz feleségül, paráználkodik" (Lk 16,18). Éppen a mérték különbözősége folytán az egyház magatartásának is különböznie kell az állam, illetve a polgári társadalom magatartásától, hacsak nem akarja megtagadni Jézus szavát. Ezt pedig nem akkor tartja meg, ha sürgeti az államhatalomnál az ilyen második stb. házasság törvényes tilalmát, hanem ha fokozott éberséggel őrködik a hívek házasélete felett, és pásztori lélekkel fegyelmez mind a válásoknál, mind pedig a második házasság esetleges létrejötténél.
Az egyházfegyelem alkalmazásának azonban sohasem szabad Jézus intelmébe ütköznie: "Aki közületek nem bűnös, az vessen rá először követ" (Jn 8,7). A fegyelmezés (eklézsiakövetés) célja egyáltalán nem valami farizeusi megszégyenítés - ennek több lenne a kára, mint a haszna -, hanem közös bizonyságtétel a minden polgári jogrend felett álló teremtésrend mellett.
12.8. A gyermekáldás
12.8.1. A házasság és gyermekáldás együvé tartozik
Isten az első pár embert így áldotta meg: "Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet..." (1Móz 1,28). Eszerint a házasság és a gyermekáldás kezdettől fogva együvé tartozik. Hajlandók is voltak némelyek a házasság értelmét kizárólag a gyermekáldásban keresni. Úgy gondolták, hogy a keresztyén, vagy általában a szellemi emberhez "méltatlan" testi életközösséget "menti" és igazolja a szaporodás. A Biblia ezt az egyoldalú nézetet nem osztja; az asszony teremtésének közvetlen célja a teremtéstörténet szerint nem az emberi nem szaporodása, hanem hogy legyen a férfiú mellett olyan hozzáillő segítőtárs, akivel testi-lelki közösségben élhet. A Biblia valóságlátása tehát észrevehetően megkülönbözteti a házasságban a személyes életközösséget és a gyermekáldást, vagy ha úgy tetszik, a házasság "öncélúságát" és "eszközi voltát" anélkül azonban, hogy e két dolog egymástól elszakítaná, illetve egymással szemben kijátszaná.
Ez a teremtésbeli egység bomlik meg a szántszándékkal gyermektelen, vagy egykés házasságokban. Azért a szántszándékkal gyermektelen házasság is házasság, bár családdá nem vált házasság. De ebben a gyermeknevelés közös öröme és gondja helyébe a gyermekáldás közös megakadályozása és visszautasítása kerül. Nem csoda, hogy a házastársak viszonya éppen ilyen esetben sodródik leghamarább a megüresedés és széthullás veszedelmébe. A válási arány tényleg a gyermektelen házasságok esetében a legnagyobb, mégpedig nemcsak azért, mert a házastársakat "nem köti a gyermek", hanem mert az ilyen házasságok már eleve belső, lelki alkati hibákban szenvednek.
Az egykés házasság ugyancsak, mint az önkényes születésszabályozás következménye foglalkoztat bennünket. (Ezt a "szabályozást" nevezik neomalthusianizmusnak, az angol Malthusról, aki 1798-ban kelt, s azóta tényekkel is sokszorosan megcáfolt, de mindmáig ürügyül felhasznált tanulmányával a túlnépesedés veszedelmét hangoztatja, mert szerinte a népesedés várható gyarapodása sokkal nagyobb arányú, mint az élelmiszerek termelési lehetősége. Az önkényes születészabályozás, amelyet Malthus még nem említ, csak egy évszázaddal később, századunk küszöbén vált hatásaiban szembeötlő világjelenséggé.)
12.8.2. Az egyke és az egyse kérdése
Az egyke etikai megítélésénél tudnunk kell, hogy nem az alacsonyabb társadalmi osztályokból, hanem a "műveltek", az ún. intelligencia köréből indult ki, és nem annyira a szegény nép, hanem inkább a módosabbak körében kapott lábra. A kényelemszeretet és élvhajhászat mellett a családi vagyon, főleg a földbirtok elaprózódásának megakadályozását célozta. Nagyarányú nemzeti veszedelemmé akkor vált, amikor a kedvezményezett nagybirtokok "halál-gyűrűjébe" szorított falvak kisbirtokos népe, éppen a legtősgyökeresebb magyarság, az elszegényedés elől az egykéhez menekült, s a "közerkölcs" erejével hovatovább olyanokra is rákényszerítette az egykét, akik eredetileg hallani sem akartak róla. Ily módon, az egyke révén falvak és vidékek magyarsága mértani haladvány arányában fogyni kezdett. Országos viszonylatban a statisztikailag kimutatható szaporulathiány máris ijesztőbb arányú, mint a legvéresebb háború pusztítása. A számbeli pusztulásnál még sokkal messzebbre ér az egyke testi-lelki kára; hogy csak egy példát említsünk: egykés família szokta adni a szociáletikai szempontból legértéktelenebb emberanyagot. A körüljarongott és elkényeztetett egyke - testvérek híján - nem nevelődhetik bele a családban a közösségi élet, alkalmazkodást, lemondást és önkéntes áldozathozatalt kívánó szellemébe.
Az egyke nemzeti veszedelemmé válásában tehát a föld-kérdés kétségtelenül jelentős szerepet játszott, azonban sokkal többről van itt szó, mint a szociális és gazdasági kérdésről. Nem is egyszerű élettani, vagy népmozgalmi tünet az egyke, hanem egész életrendre kiható lelki beállítottság: világnézet és korszellem. Sokszor olyanok is hatása alá kerülnek, hatása alatt cselekednek és beszélnek, akik otthonukban még népes családnak örvendeztek.
Az egyke okai annyi szálra bonthatók, már amennyiben bonthatók, mint maga az élet, hiszen az egyke az életnek, illetve az élet teremtésbeli rendjének végzetes összekuszálódása. Mint minden életkérdés, végső fokon ez is lelki, illetve hitbeli kérdés. Ma már a szociográfusok is úgy tárgyalják, mint a faj lelki megtorpanását.
Az egyke életgyilkos veszedelmének elhárításában nagyon fontos a föld-kérdés alapos megoldása és minden olyan szociális reform, amely a családalapítás elősegítését és a népes családok életlehetőségének biztosítását és védelmét szolgálja, azonban lebecsülnők a veszedelmet, ha azt képzelnők, hogy ezek a kétségtelenül szükséges törvényes intézkedések önmagukban véve, vagy akár együttesen is elég hathatósan segítenek. Éppen, mert az egyke gyökerében lelki baj, mi a teljes belső megváltozást, a megtérést sürgetjük mindnyájunkra nézve. Azért ugyanis, hogy az egyke pusztít, nemcsak az egykés vidékek felelősek, hanem mi mindnyájan felelősek vagyunk, pl. azáltal, hogy a föld-kérdés megoldásán túl is többre becsüljük a "kereső nőt", mint a gyermekeit nevelő családanyát. Ezért a megtérés nemcsak a gyógyulásnak, hanem a gyógyításnak is előfeltétele; enélkül a legjobb szándékú beavatkozás is visszájára fordulhat.
A megtérésben benne van az is, hogy a gyermeket Isten áldásaként fogadjuk. Megtanuljuk ismét a hit szemével nézni, mint isteni titkot és csodát, amely nem áll hatalmunkban. A Biblia, valahányszor gyermek fogantatásáról és születéséről beszél, az embert hátrább állítja, s Isten életadó erejét és teremtői hatalmát hangsúlyozza. "Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon az építők" (Zsolt 127); ha a házépítésre áll ez, mennyivel inkább érvényes az anyaméhben csodálatosan megépülő életre. A keresztyén szülők minden új élet létrejöttekor a teremtés örök titka előtt állanak, s a Mária áhitatos csodálkozásából éreznek meg valamit: "... nagy dolgokat cselekedék velem a Hatalmas...!" (Lk 1,49). Erről van szó a gyermekáldásnál, s elsősorban ezért keresztyén kötelesség a gyermekáldás nemcsak lelki, de gazdasági és szociális akadályainak elhárításán is dolgoznunk.
Egyet azonban ne feledjünk: Isten áldása a házaséletben is több mint gyermekáldás: Isten áldása mindenekfelett a betlehemi Gyermek. Őbenne válik Isten áldásává a gyermekáldás is, és azzal együtt az egész házasság.
12.9. Szülők és gyermekek
12.9.1. A gyermekek viszonya a szülőkhöz
Az ötödik parancsolat és annak újszövetségi magyarázata (2Móz 20,13; Ef 6,1-4; Kol 3,20-21) világosan mutatja, hogy a családi kötelék nemcsak természeti, hanem egyben hitbeli is. "Tiszteld atyádat és anyádat!" - ezt nemcsak a "vér szava" és nemcsak a társas élet kialakult formája tanítja, hanem mindenekelőtt Isten parancsolja. A szülők iránti tisztelet alapja, a szülők Istentől nyert méltósága.
Hitvallásunk szerint: "Kétségtelen dolog, hogy azok a cselekedetek, amelyeket a szülők igaz hittel, házassági frigyük és házastársi tisztük szerint visznek véghez: Isten előtt szent és valóságos jócselekedetek, és éppen olyan kedvesek őelőtte, mint az imádkozás, böjtölés és alamizsnálkodás" (II. Helvét Hitvallás, XXXIX. 6). Isten a saját dicsőségének egy-egy sugarával ékesíti a szülőket.
Az ötödik parancsolat kettős vonatkozást rejt: a gyermekeknek a szülőkhöz, s a szülőknek a gyermekekhez való viszonyát. Mind a két viszonyt a hit határozza meg.
A gyermekáldással kapcsolatban már hangsúlyoztuk, hogy egy-egy új élet keletkezésében a házastársak csak eszközök a teremtő Isten kezében. Ennek az eszközi szerepnek azonban pozitív jelentése van; szüleink, éppen mint eszközök, az isteni teremtés csodáját képviselik számunkra. Ugyanabban az irányban szemléljük őket, mint Istent, s nekik, mint a teremtő Isten képviselőinek, különös tisztelettel tartozunk: gyermeki engedelmességgel és hálával. Ez a tiszteletadás pedig nemcsak egyéni értékeikért, gazdag élettapasztalatukért, reánk fordított hűséges gondoskodásukért, önmegtagadó szeretetükért illeti őket, hanem mindenekelőtt azért, mert Isten akaratából ők a szüleink. Ugyanezen okból tiszteletadás illeti nemcsak az egyénileg kiváló, hanem a nagyon gyarló, a szülői tiszt eszményétől messze elmaradó szülőket is, nemcsak a hívőket, hanem a hitetleneket is. Bennük is az isteni teremtés eszközeit kell tisztelnünk; az ötödik parancsolat érdemeseket és érdemteleneket, keresztyéneket és pogányokat egyaránt átfog.
Kálvin figyelmeztet bennünket: "Az, hogy akikkel szemben ezt a tiszteletet mutatjuk, méltók-e, vagy méltatlanok, nem számít, mert bármily méltatlanok is, mégsem jutottak Isten gondviselése nélkül arra a helyre, amelyre való tekintettel a Törvényadó maga is azt akarta, hogy tiszteletben részesüljenek" (Inst. 1559. II. 8. 36). Mint a mondottakból látszik, itt nemcsak valami régi szép szokásról, gyermeki tiszteletről és családiasságról van szó, hanem az Isten akaratának való feltétlen engedelmességről.
Természetesen ez az engedelmesség idővel változik: más formát ölt a kisgyermeknél, és mást a serdült és a felnőtt gyermeknél. A szülők iránti feltétlen engedelmesség idők múltán éppoly feltétlen meghallgatássá és az elaggott szülők iránti segítő és vezető tiszteletté változik. Ezen a változáson belül is adódnak különbségek: hol több nyíltsággal, hol több tartózkodással megy végbe a mindenkori engedelmesség, aszerint, hogy mekkora bizodalom ébred bennünk a szülők iránt. A mi látásunk azonban legrosszabb esetben sem szüntetheti meg a parancsot: Tiszteld atyádat és anyádat!
Kálvin az ötödik parancsolat szerinti engedelmesség határára is emlékeztet szüleinkkel szemben; Isten csak az Úrban való engedelmességet parancsolta nekünk (Ef 6,1). Minthogy a szülői tiszteletet Isten szabta meg, azaz az engedelmesség, amelyet a szüleinkkel szemben tanúsítunk, "csak egy lépcső ama legfőbb Atya tiszteletéhez. Ezért, ha szüleink a törvény áthágására ösztönöznek minket, méltóképpen járunk el, ha nem szüleinknek, hanem idegeneknek tartjuk őket, akik az igazi Atya iránt való engedelmességtől igyekeznek minket eltántorítani!" (U.o. 38. pont; vö. Lk 14,26; Mt 12,46-50).
12.9.2. A szülők viszonya a gyermekekhez
Vizsgálnunk kell azonban, a gyermekeknek a szülőkhöz való viszonya mellett, a szülőknek a gyermekekhez való viszonyát is. Az ötödik parancsolat a szülőknek is szól, hogy szülői tisztük gyakorlása s egész életük példája valamiképpen akadálya ne legyen a parancs betöltésének, a szülők iránti tiszteletnek. Ennek pedig eszköz-mivoltuk felismerése az előfeltétele. Nem tekinthetik gyermekeiket saját tulajdonuknak, akikkel a polgári rend keretei között szabad tetszésük szerint bánhatnak, hanem Isten rájuk bízott gyermekeinek, akiknek testi-lelki fejlődéséért felelősséggel és számadással tartoznak. Az ötödik parancsolat újszövetségi magyarázata a szülők eme eszköz-mivoltát hangsúlyozza: "Ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint" (Ef 6,4). Az "Úr tanítása és intése" határozza meg a szülők magatartását. Minden nevelői munka és minden tekintély, amely nem ebből ered, lelki alapozás nélkül való, csak a gyermek "ingerlése", amely a gyermeket "kétségbeesésbe" (Kol 3,21) vagy lázadásba kergeti.
A gyermekben, még ha nem ingerlik és nem zsarnokoskodnak felette, akkor is nagy a kísértés, hogy a szülői gyámság alól függetlenítse magát. Ha a szülő munkája csak a testi gondviselésre szorítkozik, a növekedő gyermek gyarapodó természeti ereje arányában egyre kevesebbre becsüli a szülői gondoskodást. Ezt a folyamatot csupán szellemi hatásokkal, ha még oly magasrendű szellemi hatások latba vetéséről van is szó, nem lehet kellően ellensúlyozni: a szellemi önállósulás útjára került ifjú, indokoltan vagy indokolatlanul, hamar fölényben érzi magát a szülővel szemben, és lázadozik a szülői tekintély ellen. Reményteljessé válik azonban a helyzet, ha a szülő nemcsak testileg, hanem lelkileg is gondjába vette a gyermeket: csakugyan úgy bánik gyermekével, mint a teremtő Isten eszköze. A gyermek nem valami személyes zsarnokot lát benne, hanem az Úr engedelmes szolgáját sejti meg, akinek jóságában és szigorában a mennyei Atya jóságából és szigorából érez meg valamit. Ilyen esetben a szülő Isten nagyságos dolgainak tanúja, s a családi istentisztelet az Istent tisztelő család életének természetes szükséglete és központja (Csel 16,51). Ha a gyermek lelki élete tartalmát is szülője gondoskodásának köszönheti, akkor válhatik a maga gazdájává a gyermek, s kerülhet esetleg szellemi fölénybe is szüleivel szemben, a lelki kapocs még kísértések és próbák idején is megmarad. Ne feledjük a felelősséget: az iskolák nevelő munkája akarva-akaratlan a családi nevelésre épít, a társadalom leendő tagja a családban tanulja meg a kölcsönös megbecsülést és segítőkészséget, a leendő állampolgár itt ismeri meg az igazi tekintélyt és emberséget, a leendő egyháztag itt tapasztalja meg Istent.