10. fejezet: A hitközösség

10.1. Mi az egyház?

10.1.1. A protestáns modernizmus elegyháziatlanodása

Az elegyháziatlanodás korából jövünk. Ezt a kort nemcsak az apostasia jellemzi, vagyis, hogy nagy proletár tömegek és művelt elmék egyaránt elidegenedtek az egyháztól, sőt kiváltak belőle és szembefordultak vele, hanem hogy a belül maradottakban, a hűségesnek látszó, derék egyháztagokban is veszendőbe ment az egyház igazi értelme. Kialudt, vagy elhomályosult bennük az egyház egész életükre kiható jelentőségének tudata. Téves képzelgések és csalfa álmodozások léptek a szilárd hitismeretek helyébe. Az igazi bajt nem az egyházon kívül, hanem az egyházon belül kell keresnünk: abban, hogy az "egyházias" emberek is egyháziatlanokká váltak. Különösen nálunk még ma sem annyira a külső felismerés, hanem a belső félreértés nagyarányú veszedelmével állunk szemben. Próbáljuk jellemezni ezt a félreértést.

Az egyházban még ma is többnyire csak jogi szervezetet, történelmi múltú társadalmi alakulatot látnak, a sokféle közületek egyikét, amelynek - bár sok meghaladott, felesleges elemmel terhetlen - ma is nemzeti, kulturális és szociális hivatása van. Következésképpen az egyházat aszerint értékelik, hogy ezt a hivatását hogyan töltötte és hogyan tölti be, mit tett és mit tesz nemzeti függetlenségünk fennmaradásáért, mekkora áldozatokkal tartotta és tartja fenn iskoláit, mennyiben orvosolta és orvosolja a szociális bajokat. Szerintük az egyház pontosan annyit ér, amennyi a nemzeti, kulturális és szociális teljesítménye. Hangsúlyozzuk, teljesen jóhiszemű értékeléssel van itt dolgunk s ebben az értékelésben nem is az a feltűnő, ami benne van, hanem ami kimaradt belőle. Látjuk, sokféle szempontból értékelik az egyházat, csak éppen hitbeli jelentőségéről feledkeznek meg: arról, ami a kétségtelenül vállalt és kisebb-nagyobb eredménnyel be is töltött nemzeti, kulturális és szociális hivatásvállalás tápláló ereje, életereje volt. Azt kell mondanunk, még abban a körben is, ahol állni látszott az egyház, ott sem a saját lábán; a hit megvallásán állt, hanem idegen lábakon, cseréplábakon: a faji érdeken, a nemzeti érdeken, a politikai és kulturális érdeken. Ezekben van állítólag az egyház létalapja és igazolása egyben.

Ha mégis valami sajátosat keresnek az egyházban, akkor legfeljebb annyit hajlandók elismerni, hogy az egyház eredetileg a vallásos érzés ápolására jött létre, s ma is - az imént felsorolt célokon túl - a hívek egymás hite által való épülését szolgálja. Ez a nézet kétségtelenül az egyház sajátos értelmét tapogatja, de még nem talál rá. Még akkor sem, ha nemcsak hozzáadásképpen, hanem egyedül és kizárólagos értelemben akar érvényesülni: a vallásos érzés együttes ápolásán kívül, semmi más egyházi hivatásról sem akar tudni. Még ez esetben is csak a vallás állana a középpontban, s nem a vallás kiváltója, tehát nem valami elsődleges, hanem valami másodlagos, nem Isten, hanem az ember.

A közgondolkozás azonban sajátságos módon óvakodott az egyház vallási jelentőségének kizárólagos hangsúlyozásától. Sokkal inkább húzott afelé, hogy az egyház ugyan jó szolgálatot tehet egyebek közt a vallásos érzés ápolásának is, de a vallás még nem teszi okvetlenül szükségessé, nélkülözhetetlenné az egyházat. Mint ahogy lehet valaki jó énekes anélkül, hogy valamely dalkör tagja lenne, vallásos életet is élhet az egyház nélkül is. Hogy egyáltalán szükségét érzi-é az egyháznak, az csak a lelki alkat kérdése, tehát teljesen esetleges és egyéni. Klasszikus plédául szolgálhat Kierkegaard, aki bámulatosan mély hítű bibliai elmélkedéseket írt, ugyanakkor pedig a szervezett egyház egyik legádázabb, igazán gyilkos humorú ellensége volt.

Ezzel a közgondolkozással teljesen összhangban áll az egyház irányadó teológiája: a liberális teológia. Tekintélyes kutatók bizonygatták pl., hogy Krisztus voltaképpen nem is akart egyházat; nem akart intézményt, liturgusokkal, egyházi adóval és egyetemes konventtel.

Igaz, az ekklésia szó nagyon kevésszer fordul elő az evangéliumokban, Krisztus Urunk aligha használta, de nem az elnevezés itt a fontos, hanem maga a megnevezett dolog. Ez pedig kétségtelenül ott van, ha sokszor ótestamentumi elnevezések alá bújtatottan is. Pl. Istennek népe, az én tanítványaim, az én nyájam stb. Ezek mind-mind az ekklésia szó bibliai szinonimái.

Mi lenne a váltság értelme, ha Krisztus nem egy új, megváltott nép teremtője? A bibliai Krisztus, mint magánember, elképzelhetetlen: elválaszthatatlanul hozzátartozik a megváltottak és megigazítottak gyülekezete, mint a pásztorhoz a nyája. Egy kis kiélezéssel azt is mondhatnók: amily kevéssé pásztor egy pásztor nyáj nélkül, éppoly kevéssé Krisztus a Krisztus az egyház nélkül. Ezzel természetesen nem akarjuk Krisztus Urunk nyakába varrni az egyház sok-sok emberi hívságát és gyarlóságát, csak egy teológiai helyzetet akarunk megvilágítani, amelyre mindenekfelett jellemző az egyház iránti színvakság.

10.1.2. Az extra ecclesiam nulla salus

Szemléltessük ezt a teológiai helyzetet egy dogmatikai tételen: az egyházon kívül nincs üdvösség, extra ecclesiam nulla salus különböző értelmezésén.

Jellemző, hogy a modern protestanzimus az extra ecclesiam nulla salus igazságát, vagyis az egyház nélkülözhetetlenségét sehogysem látta be. Még akkor sem, ha egyébként az egyház vallási jelentőségét elismerte, sőt hangsúlyozta. Ezt a tételt túlzottnak - súlyos gyanúsítással -, egyenesen hatalmi érdeket szolgáló római kitalálásnak minősítette.

Ott volt azonban a bökkenő, hogy ezt a tételt a reformátorok is vallották. Figyeljük csak Kálvint. Az Institutio szerint: "Nincs más út az életre, mint az, ha az egyház mint anya hordoz bennünket méhében, ha ez hoz világra, ha ez táplál, őriz és oltalmaz bennünket mindaddig, amíg csak halandó testünket levetkezve, hasonlók nem leszünk az angyalokhoz... Ennek kebelén kívül semmiféle bűnbocsánatot, semmiféle üdvösséget nem remélhetünk" (Inst. IV. 1,4). Ugyanott jelképesen iskolának is nevezi az egyházat, de nem azért, hogy átmeneti jelentőségűnek tüntesse fel, mintha az egyházat, mint valami iskolát kijárhatnók, s aztán, mint iskolavégzettek elhagyhatnók. "Nem engedi a mi gyöngeségünk - mondja -, hogy ezt az iskolát odahagyjuk, amíg mint tanítványok egész életünket abban el nem töltöttük."

Íme Kálvin néhány mondatában világosan benne az egyház nélkülözhetetlensége. - Ha olvasták is Kálvint és észre is vették ezeket az egyáltalán nem szájok íze szerint való nyilatkozatokat, hamar készen voltak a magyarázattal: az extra ecclesiam nulla salus-t a reformátorok csak azért emlegették, mert őket még kötötték a középkor kifejezési formái, s nyilakozataikban nem érvényesülhetett teljes mértékben a "protestáns" elv. A modern protestantizmus ugyanis a reformációban nem az egyház reformációját látja, hanem csak valami általános szellemi és világnézeti mozgalmat, amely nemcsak az egyház visszásságaitól, hanem magától az egyháztól is "megszabadított", az egyház hamis emberi tekintélyeivel együtt elvetette az egyház isteni tekintélyét is. A modern protestantizmus tehát összetévesztette a reformációt a revolúcióval, holott a reformáció - mint neve is mutatja - nem rombolást, hanem helyreállítást célzott, nemcsak valami szellemi vagy világnézeti megújhodást, hanem kifejezetten hitbeli és egyházi reformot. Mégpedig nem új egyházat akart alapítani, hanem a meglevő régit, a Krisztus egyházát reformálta és ezt sem emberi elgondolás, vagy tetszés, hanem az Isten Igéje szerint. Az egyház nem kevésbé szívügye a reformátoroknak mint például a hit által való megigazulás, hiszen mindkettő lényegi egységben van egymással.

Mint látjuk, az extra ecclesiam nulla salus-t nemcsak a római egyház, hanem Kálvin is vallja, az igaz, nem ugyanabban az értelemben.

A római egyház ezt a tételt az egyházi szervezetre, pontosabban Krisztus helytartójának, a pápa tévedhetetlen főségének elismerésére és a hivatalos egyház birtokában lévő üdveszközök használatára vonatkoztatja. A római egyház ugyanis, mint római részről hangoztatják, az egyedül krisztusi alapítású egyház - a protestáns egyházat csak Luther és Kálvin alapította -, a minden ember számára rendelt üdvközlő intézmény, amelyen kívül nincs üdvösség. Így mi protestánsok valamennyien a kárhozat fiai lennénk. Az extra ecclesiam nulla salus azonban korántsem olyan merev tétel, mint amilyennek első pillanatra látszik. Római magyarázata igen jelentős elvi fenntartásokat ismer, amennyiben megkülönbözteti az egyház testét és lelkét s lehetőnek mondja, hogyha valaki nem tartozik az egyház testéhez, tagja lehet a lelkének. Ilyenek pl. azok az eretnekek, akik Krisztus után vágyakoznak, az igazságot őszintén keresik és akiket csupán neveltetésük és körülményeik rögzítettek meg jóhiszemű tévedésükben. Ők idvezülhetnek; csupán az önhibájukból tévútra tért makacs szakadárok kárhoznak el. Sajnos, ennek a fontos elvi fenntartásnak a római egyház hozzánk való viszonyában aránylag csekély gyakorlati jelentősége van (lásd pl. a vegyesházasságok esetét). A római értelmezéssel szemben most már mi az extra ecclesiam nulla salus bibliai igazsága, vagyis az az igazság, amiért ez a tétel helyet kapott a reformátori iratokban és valamilyen fogalmazásban a protestáns hitvallásokban is. A felelet benne van az egyházról adott reformátori meghatározásban.

10.1.3. Az egyház hármas meghatározása

Az egyház titkának megjelölésére reformátoraink kiváltképpen három bibliai eredetű meghatározást használtak úm. coetus electorum, corpus Christi és communio sanctorum. Voltaképpen mind a három ugyanazt mondja, csak más-más szempont szerint. Ennek megfelelően az első az egyház eredete, a második a létfeltétele, a harmadik meg az életrendje és továbbterjedése szempontjából mond döntő jelentőségű dolgot, úgy, hogy csak a három együtt mondhatja azt, amit mondani kell. Három meghatározás helyett tehát beszéljünk hármas meghatározásról. Mi nincs ebben a meghatározásban? A jogi forma, a tisztségek, a palást, a templom, az adózás, szóval éppen azok a jegyek hiányoznak belőle, amelyeket először szoktunk észrevenni az egyházban és amelyek a köztudat szerint az egyház elsődleges ismertető jegyei. Ezzel természetesen nem akarjuk a felsorolt jegyeket feleslegesnek minősíteni, vagy éppen helyteleníteni, csupán az elsődleges mivoltukat vonjuk kétségbe s a hármas meghatározás szerint keressük az egyház igazi ismertető jegyeit. Mi van tehát e meghatározásban?

10.1.3.1. Coetus electorum

A hármas meghatározás szerint az egyház először coetus electorum, azaz választottak gyülekezete. Ez annyit jelent, hogy az egyház szerzője és létrehívója nem az ember, hanem Isten, aki nem tegnap vagy tegnapelőtt, hanem időknek előtte választott magának gyülekezetet s ezt a gyülekezetet, a lelki Izráelt a történelem útján vezette, őrizte és táplálta. Az egyház eredete tehát nem az ember közösség utáni vágyakozásában, kollektív hajlamában, hanem az Isten örök tanácsvégzésében van (2Tim 1,9 par.). Éppen ezért tévednénk, ha eredetét valami történeti eseményhez vagy évszámhoz kötnők, legyen az akár a pünkösdi történet, akár a tanítványok választása, akár az ószövetségi atyákkal kötött szövetség. "Sohasem volt úgy - mondja Kálvin -, hogy meg ne lett volna az Úrnak a maga egyháza s nem is lesz egész a világ végezetéig úgy, hogy meg ne legyen" (Inst. IV 1, 17). Az egyház nem a történetben, hanem az örökkévalóságban nyerte alapozását s ez az alapozás a történeti kutatás számára hozzáférhetetlen. A történettudomány nem számíthatja ki az egyház eredetét, hanem csak annak történeti megjelenése körül tapogatózhat. Az egyház tehát már eredetében alapvető módon különbözik minden más társas alakulattól, következésképpen nem is helyettesíthető semmi más közösséggel sem. Egyház pedig csak ott van, ahol Isten hívása elhangzik, viszont ahol ezt a hívást meghallják, ott már egyház van, még ha nem is öltött menten jogi formát. Ezért valljuk mi is: senki sem idvezülhet az egyházon kívül, mert azon kívül nincs elhívás, nincs kegyelem és nincs idvesség.

10.1.3.2. Corpus Christi

Az egyház másodszor: corpus Christi, azaz Krisztus teste. Ez annyit jelent, hogy az Egyház természetfeletti, csodálatos eredete ellenére sem valami eszmei jelenség, platonikus társulás, hanem szerves valóság, élő test, bár titokzatos (misztikus) test (Kol 1,18 s főleg az Efézusi levél). Azért Krisztus teste, mert Krisztusban ment végbe már időknek előtte a kegyelmi kiválasztás, s a történet folyamán ő általa hangzott az isteni hívás, ő hordozta el büntetésünk terhét, ő váltott meg minket vére árán. Ő az egyház létfeltétele, feje és ura, aki valóban uralkodni is akar az egyház minden életnyilvánulásán, akárcsak a fő a testen. De Krisztus nemcsak az egyház ura: az Ő uralmának nincs határa: éppen az egyháznak nem szabad felednie, hogy az Ő URA "felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden népen" (Ef 1,21 kk); az egyház ura egyben a világnak is ura. De azt sem szabad felednie, hogy Krisztus csak az egyházat tekinti testének s csak erre érvényes az Írás szava: "szerette és önmagát adta érte" (Ef 5,25).

Egyház tehát csak ott van, ahol Jézus Krisztus van, viszont ahol Jézus Krisztus van, ott van már az egyház, mégha nem is öltött menten jogi formát. Azért valljuk mi is: senki sem idvezülhet az egyházon kívül, mert azon kívül nincs Megváltó és nincs üdvösség. "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15,5).

10.1.3.3. Communio sanctorum

Az egyház harmadszor: communio sanctorum, azaz szenteknek egyessége, vagy közössége. Ez annyit jelent, hogy az egyház nemcsak az elhívottak jogi szervezete, pártba, vagy mozgalomba tömörülése, hanem közösség. A szentek közössége, amelyben a Szentlélek munkál s a Lélek által minden tag Krisztus javainak és ajándékainak osztályrészese (1Kor 12,3/b). Közösséggé azonban nemcsak az ajándék elfogadása, hanem a velük való élés által válik. Ezek az ajándékok nagyon sokfélék lehetnek - hiszen a mi Urunk végtelenül gazdag -, de mindenik ajándék a közösség céljait szolgálja, azt, hogy ki-ki amit nyert, készséggel és örömmel fordítsa a többi tag javára és idvességére (Rm 12,4-6, 1Kor 12). Mint a Krisztus-test tagja, senki sem lehet magára hagyatott, vagy elzárkózó; a gyülekezeti közösség tagja, atyafi és testvér. A közösség a keresztyén hit egzisztenciális alakja.

Ahol megszentelődés van, ott közösségi élet támad, s ha már ketten, vagy hárman egybegyűltek az ő nevében (Mt 18,20), ott egyház van, még ha nem is ölt menten jogi formát. Viszont ahol nincs megszentelődés, nincs egyház. Ezért valljuk mi is: egyházon kívül nincs idvesség. Ez az egyház titka, s egyben az "extra ecclesiam nulla salus" bibliai igazsága.

10.1.3.4. Mind a három meghatározás missziói célzatot hordoz

Még csak egy megjegyzést, hogy a coetus electorum, a corpus Christi és a communio sanctorum hármas egysége nyilvánvalóbb legyen: azok, akik Isten öröktől fogva való hívó szavát Krisztusban a Lélek által meghallották, nemcsak egymásra találnak és egymásban ismerik fel a testvért, hanem a hívó szót tovább is adják, maguk is hívogatókká válnak (ez az apostolica successio bibliai értelme) s terjed velük a testvéri közösség ebben a rideg világban. E hitbeli alap nélkül a testvériség puszta természeti ténye, vagy politikai hangoztatása keveset használ; Káin is testvére volt Ábelnek.

10.2. Az egyház egysége és sokfélesége

"Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség"; egy az egyház (Ef 4,5). Ez az egység politikai, felekezeti és gyülekezeti tagoltságban van előttünk.

10.2.1. A politikai tagoltásg

Politikai tagoltságon értjük az egyháznak a népek nyelvi és faji különbözőségei és elkülönülései szerint való tagozódását. Beszélünk pl. magyar református egyházról, francia, holland, skót stb. református egyházról. Ennek a tagozódásnak indoka van: az egyház minden népnek a maga nyelvén és saját életkeretében hirdeti az Igét. Egyben azonban a tagozódásnak határa is van: minden nyelven és területen ugyanazt az Igét hirdeti, tisztán és elegyítetlenül, mert nincs külön magyar Ige, francia, holland vagy angolszász Ige, hanem "csak" Ige van, mely minden népnek és nyelvnek szól: Isten Igéje. Az egyház, mint magyar református egyház felelősséget érez a magyar nép lelkéért, de ez a felelősség csak akkor komoly, ha alá van rendelve az Egyház Ura iránti felelősségnek; nem a mi elgondolásaink, hanem az Ő parancsai szerint gyakoroljuk. Ezért nem válhatik az egyház valamely nép politikai eszközévé, nem olvadhat fel valamely népben. Ennek tudatában helyesebb, ha nem magyar református egyházról, hanem magyarországi református egyházról beszélünk; ez az egyház ugyanis nem a magyarságé, hanem Krisztusé.

Ha megvan az Egyház Ura iránti alárendelés, akkor az egyház felelősségtudata bizonyára túl is terjed a faji vagy nemzeti határokon. Most nem a külmisszióra gondolunk, amely szintén faji-nemzeti határok átlépése, hanem arra, hogy a régi ún. történelmi egyházaknak is van valami faj- és nemzetfeletti egysége. A magyarországi református egyház mellett pl. létezik franciaországi, hollandiai, skóciai, svájci, amerikai stb. református egyház, s ezekben minden egyházszervezeti, faji-nemzeti különbözőség ellenére is él az együvé tartozás közös tudása. Mégpedig nemcsak a múltra vonatkozólag, mint közös történeti hagyomány és emlék, hanem a jelenre és jövőre is kihatóan, mint közös hit és törekvés. Egyházi törvénykönyvünk is leszögezi: "A Magyarországi Református Egyházat a más országokban lévő református egyházakkal a hit és lélek kapcsolata fűzi egybe" (1. par.). Ha komolyan vesszük a hit és a lélek eme kapcsolatát, akkor minden további nélkül egyetemes református vonatkozásban is érvényes az, amit törvénykönyvünk ugyanezen a helyen, nem minden tekintetben szerencsés megkülönböztetéssel csak a más országokban élő magyar református egyházakról mond: egyházunk minden más országban lévő református egyházzal "az országos határok és jogi szabályok különbözősége mellett is egy lelki közösség".

Ezt az együvé tartozást ebben a fejezetben nem a nemzet, hanem az egyház szempontjából vizsgáljuk. Amikor az egyház nemzetfeletti kapcsolatait ápolja, minél lelkibbek ezek a kapcsolatok, annál inkább a hit közös fejedelmére emlékeztetnek s ezáltal éppen a fajtája és nemzete iránti felelősséget érző egyházat óvják, hogy a nemzet életében fel ne olvadjon, politikai eszközzé ne alacsonyodjék, tehát a nemzetfeletti egyházi kapcsolatok közvetve szolgálják, hogy az egyház egyház maradjon. Éppen ez: az egyház egyháznak maradása, kivált történelmi próbák idején, a nemzetnek is létérdeke.

Amikor az egyház faj- és nemzetfeletti kapcsolatairól esik szó, a jelen körülmények között világosabb látás okáért jó tudomásul vennünk ennek a kapcsolatnak egy vitás vonatkozását: egyházunk eredetében egy az Ószövetség népével, a Krisztust váró Izráellel. Lelki családfánk, akár tetszik nekünk, akár nem - ide nyúlik vissza. "Mindazok az emberek - mondja Kálvin - akiket Isten a világ kezdetétől fogva az ő népe közé felvett, ugyanazon törvénnyel és ugyanazon tudománynak kötelékével voltak vele összekapcsolva, amely köztünk érvényben van... Az atyák (ti. ószövetségi atyák) velünk együtt ugyanazon örökségnek voltak részesei, és ugyanazon közbenjárónak kegyelme folytán remélték a közös üdvösséget... Ma sem ígéri övéinek az Úr Krisztus a mennyeknek más országát mint azt, ahol Ábráhammal, Izsákkal és Jákóbbal telepszenek egy asztalhoz (Mt 8,11)" (Inst. II. 10, 1 és 23). Bármennyire elválasszon bennünket a születés, egybekapcsol, voltakkal és levőkkel az újjászületés; bármennyire elválasszon a nyelvi különbség, egybekapcsol a közös szabadulást hirdető Istennek beszéde; bármennyire elválasszon, sőt szembeállítson bennünket a faji különbség, mégis minden ellentét ellenére is Isten népe vagyunk.

Aki erről nem akar tudni, az egyházról, sőt az egyház Uráról nem akar tudni, mert Krisztusban hívatnak a népek egy néppé: Isten népévé minden népből, zsidóból éppúgy, mint görögből.

10.2.2. A felekezeti tagoltság

Sokkal súlyosabb kérdés az egyház felekezeti tagoltsága, az, hogy nemcsak református egyház, hanem római katolikus és sok más egyház is van.

Ezt a sokféleséget nem tulajdoníthatjuk egyszerűen Isten akaratának. Jézus Krisztus főpapi imájában megismételt fordulatokban éppen a hívek egységéért könyörög: "Hogy mindnyájan egyek legyenek, tökéletesen eggyé legyenek" (Jn 17,21-23). Az apostoli levelekben is gyakori az egységre vonatkozó intelem (pl. 1Kor 1). Nem tekinthetjük a sokféleséget a keresztyén élet gazdagságának sem: az ősi egyszerűségből kibomló nagyszerű változatosságnak. Ha jobban szemügyre vesszük a dolgot, ez a látszólagos gazdagság inkább szegénységnek, sőt nyomorúságnak tetszik. Az egységnek felbomlása ugyanis a tévtan, a herezis révén következett be. Mi a herezis? Az elnevezés a haireomai igéből származik s elsődleges jelentése: választani, az egészből egy részt kiragadni. A herezis tehát valami kiragadott részigazsággal mesterkedik: a keresztyén hit olyan alakja, amely formailag tagadhatatlanul keresztyén (Jézusról, Szentírásról, hitről, egyházról beszél), de nem tudja, vagy nem akarja megérteni azt a hittartalmat, ami a keresztyén formákban van, és amidőn a közös formákat magyarázza, a Szentírástól annyira eltér, hogy az egyház kénytelen ezt az eltérést tévesnek nyilvánítani, s a tévtannal szemben az igaz hitet megvallani. Ha aztán a heretikusok úgy vélt igazságuk mellett továbbra is kitartanak, a keresztyén gyülekezettől elkülönülnek, elszakadnak és külön egyházzá szervezkednek. Az ilyen elkülönülésbe a tanbeli okokon s az értetlenségen kívül rendszerint egész csomó lélektani és történeti tényező is belejátszik: emberi indulat és világi érdek egyaránt. Olykor a tanbeli okoknak csak egészen másodlagos szerep jut a többi mellett. Vagy megtörténhetik ennek a fordítottja: az egyház többsége saját, sokszor nagyon is gyarló egyházi hagyományaihoz erősebben ragaszkodik, mint Krisztushoz és a Krisztus híveit kiveti magából. Ez a reformáció esete. Az egyház részekre szakadása tehát általában a bűnesettel s a mi megromlott természetünkkel függ össze.

Minket etikai szempontból ebből a folyamatból három mozzanat érdekel: a római katolicizmus és a protestantizmus elkülönülése, a protestantizmus belső széttagoltsága és az egységtörekvések.

10.2.2.1. A római katolicizmus

Ami most már a római katolicizmus és protestantizmus elkülönülését illeti, ez egyáltalán nem volt sem Luthernek, sem a többi reformátornak szándéka. Ők nem új egyházat akartak, hanem az egyetemes egyház hitbeli megújhodását. Jellemző erre a Második Helvét Hitvallás címirata: "Vallástétel és egyszerű fejtegetés az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tanairól". Szó sincs tehát itt partikularizmusról: nem "református" hitvallást adtak ki, hanem "vallástételt", mint maguk hangsúlyozták: "azzal a szándékkal, hogy egyetemlegesen minden hívő előtt bizonyságot tegyenek arról, ők a Krisztus igazi és ősi egyházának egységében megmaradnak és semmiféle új, vagy téves hitágazatokat szét nem hintegetnek és így semmi közösségük sincs semmiféle hitbeli szakadással vagy eretnekséggel: ezt éppen most minden hívőnek tudomására juttatjuk, hogy ki-ki önmaga meggyőződhessék róla."

Az egyetemesség, az "una sanctá"-hoz tartozás e határozott megvallásának jelei közé tartozott pl. a régi, ún. ökumenikus hitvallások elismerése s a protestantizmus területén az egyházi javak magától értetődő átvétele. Nem "jogutódlásról" van itt szó, hanem arról, hogy most már megújhodott alakjában használja az egyház azt, ami eddig is az övé volt. Mindennek a hátterében pedig akkor már az egyházszakadás keserű ténye állott; a római egyház kebeléből kizárta s átok alá rekesztette a protestánsokat, a protestánsok viszont kétségbevonták az Ige világos parancsa elől elzárkózó római egyház egyház-jellegét; szemükben Róma egyenesen az Antikrisztust jelentette.

Az egyetemesség megvallásával, tehát hitvallásainkkal kerülünk ellentétbe, ha 1517-ből keltezzük egyházunk eredetét. Hangsúlyozzuk, az őskeresztyén és a középkori egyház, szentjeivel és atyáival, himnuszaival és teológiai munkásságával nem kevésbé miénk, mint a római katolikusoké, viszont tévedései és bűnei nekünk is fájnak, minket is alázatra és vigyázatra késztetnek. A római katolicizmus és protestantizmus elkülönülésének további kérdései a protestantizmus szemügyre vétele után jutnak szóhoz.

10.2.2.2. A protestáns szó kettős jelentése

A protestáns szónak pozitív és negatív jelentése, tehát kettős értelme van: egyfelől bizonyságtétel (pro-testo) Jézus Krisztus, az egyház egyetlen Ura mellett, másfelől tiltakozás a Krisztus helyébe tett emberi hagyományok és találmányok ellen. Luther egyik csattanós vitairata így kezdődik: "Kérdés: vajon Krisztus az ő gyülekezetét Péterre és az utána következő pápákra alapította?" Luther Márton felelete: "Nem, hanem egyedül Jézus Krisztusra, Isten Fiára. Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus" (1524).

Íme a kettős értelmű, de mindkét vonatkozásban evangéliumi protestálás, ez a reformátori alapgondolat kerül elénk, új meg új fogalmazásban, protestáns hitvallásainkban. Az Ágostai Hitvallás például kimondja az egyházi hagyományokról, hogy "hurkot vetnek" reánk, s elvonnak a Biblia mondanivalójától. Krisztus érdeme és megigazító kegyelme helyett emberi dolgokra terelik a figyelmünket s így "az egész keresztyénség... semmi egyéb, mint bizonyos ünnepek, szertartások... pontos megtartása". "Hagyománytisztelet pedig nem igazít meg Isten előtt" (2. r.).

A Második Helvét Hitvallás még keményebben ír: "Nem tűrjük, hogy... hitbeli dolgokban az egyházi atyák puszta nyilatkozataival vagy... a bevett szokásokkal vagy az ugyanazon véleményen lévők nagy számával... zaklassanak bennünket". "Megvetjük az emberi hagyományokat": hangzatos nevekkel cicomázzák, apostolaiknak mondják ugyan őket, "ámde ha a szent iratokkal összehasonlítjuk... ezektől eltérnek és ebből a különbözőségükből bebizonyosodik róluk, hogy teljességgel nem apostoliak". "A zsidóknak is voltak hajdan ősi hagyományaik, amelyeket azonban szigorúan megcáfolt az Úr, bebizonyítván..., hogy ezekkel hiába tisztelik az Istent" (II. r.). Íme, ez a protestáns hitvallás.

A protestantizmus e közös hitvallás ellenére is már a reformátorok életében külön-külön szervezkedő irányokra oszlott, s a megoszlás azóta is tart, sőt fokozódik. Annyi bizonyos, Luther sem, Kálvin sem akart külön lutheránus vagy kálvinista egyházat alapítani. A nagy reformátorok apró utódai azonban a felekezeti különbségek kimélyítésében keresték protestantizmusukat. Figyelmen kívül hagyták Kálvin intelmét, mely a tanbeli különbözőségek határát nagyon finoman és világosan megszabta: "A tanítás módjában való sokféleség olyan legyen... hogy az (a sokféle tanítás mégis) mindenkit egyedül Krisztushoz vezéreljen" (A frieslandi lelkészekhez, 1545. nov. 28.). Kálvin itt nemcsak határt vont, hanem a tanbeli sokféleség közös célját, belső egységét is megjelölte: Jézus Krisztust. A reformátorok utódai azonban már nem annyira a közös célon, Luther és Kálvin közös Krisztusán, hanem sokkal inkább magán Lutheren és Kálvinon tájékozódtak. A protestantizmus ezáltal eredeti céljával került ellentétbe: küzdött az emberi hagyományok ellen s végre maga is emberi hagyományt csinált a reformációból.

10.2.2.3. A felekezeti öntudat

Nagyon kétértelmű és csalóka jelenség protestáns talajon a felekezeti öntudat. Folyton azzal a veszedelemmel jár, hogy a protestáns hitvallás helyébe felekezeti konzervativizmus csúszhat be. Márpedig a legöntudatosabb felekezeti konzervativizmust sem szabad összetévesztenünk a protestáns hitvallással. A kettő között a különbség röviden ez: a felekezeti konzervativizmus a múltból, a hitvallás pedig az Igéből táplálkozik. És itt se értsük félre a dolgot: a felekezeti konzervativizmus is szép, de nagyon veszedelmes egy olyan protestantizmus számára, amelynek sincs már meg a belső szabadsága, s nem meri saját hagyományait nagy bátran az Ige mértékével mérni s az Ige rostáján újra meg újra megrostálni. A protestáns hitvallás tehát okvetlenül felette áll a felekezeti öntudatnak: nem a saját történeti adottságait vallja, hanem a történet Urát. Az életet nem a felekezeti öntudatban és hagyománytiszteletben, hanem ezt az öntudatot és hagyománytiszteletet megítélő és megigazító Igében keresi.

10.2.2.4. A felekezeti tagoltság elhordozása

Az a kérdés most már, mit jelent a közös protestáns hitvallás szempontjából nézve a protestantizmus felekezeti tagoltsága? Hogyan hordozhatja széttagoltságát Isten színe előtti felelősséggel, hogyan vallhatja meg éppen széttagoltságában a közös protestáns hitet?

A feleletadásnál két mozzanatra gondoljunk: Isten egyfelől a pápás egyháznak megengedte, hogy nyilvánvaló bűnei s a reformáció tisztító munkája ellenére is megmaradjon, sőt a maga módján megújhodjon, másfelől megengedte, hogy emberi gyarlóságok: félreértés, makacsság, előítélet, szeretetlenség, sőt féltékenység megakadályozzák a protestáns egységet. Kálvin mind a két mozzanatban isteni pedagógiát látott: Isten a végső siker visszatartásával akar az elbizakodástól megmenteni és alázatosságra nevelni bennünket. Nem bizakodhatunk el a reformációban, mint a saját teljesítményünkben, és sohasem tekinthetjük tétlen önelégültséggel a reformációt befejezettnek, sem belső, sem külső vonatkozásban.

Belső vonatkozásban már csak azért sem merevedhetünk meg protestáns hagyományainkban, mert a reformátorok a Biblia megértésében nem jutottak teljes egységbe, tehát az írásmagyarázat kérdését nem tekinthetjük reformátoraink által elintézettnek, hanem valamennyi protestáns felekezetnek egyesült erővel kell küzdenie a Biblia teljesebb és helyesebb értelmezéséért. Ez pedig nemcsak elméleti dolog, hanem a "semper reformari" érvényesítésének, az egyház folytonos reformációjának előfeltétele s emberileg lehető biztosítéka annak, hogy a reformáció csakugyan a reformátori kezdeményezés folytatása, vagyis az Ige szerinti reformáció legyen. Így maradhat só a protestantizmus ebben a világban.

Külső vonatkozásban a római egyházzal szemben egy ilyen önmagát reformáló protestantizmusnak mindaddig reformátori feladata lesz, amíg csak egyetlen római katolikus él ezen a földön. Nem szabad azonban felednie, hogy ma már nem a 15-16. századforduló nagyobbára züllött római katolicizmusával, hanem jórészt éppen a reformáció hatása alatt megújult tridenti katolicizmussal áll szemben. Megmaradt ugyan a római jelleg, ma is szükséges az evangélium szerinti reformálás, de ezt nem intézhetjük el a reformátoroknak egy más római katolicizmusra szabott protestációja puszta idézgetésével. Nem a reformáció ismétléséről, hanem folytatásáról van szó, olyan protestációról, amely csak eleven bibliaismeretből pattanhat ki.

Viszont ha a protestantizmus Igéhez való igazodása, folytonos belső reformációja elmarad, a római egyház menten roppant kísértéssé válik a protestantizmusra nézve. Akkor Róma elleni evangéliumi protestációnk éppen evangéliumi jellegét veszti el s mindinkább farizeusi ócsárlássá, irigykedéssé, jól-rosszul leplezett hatalmi versengéssé, csúf érdekharccá fajul. Ebben a versenyben és érdekharcban a dolog természete szerint a protestantizmus lényegét veszti: nem az Igén, hanem az ellenfélen tájékozódik: a reformáció egyháza a római katolicizmushoz igazodik. A só megízetlenül. Pedig amikor megengedte Isten, hogy a kezdettől fogva eléggé tagolt protestantizmusból újabb meg újabb szekták váljanak ki, útját vágta a protestantizmus világhatalmi törekvésének. Int és tanít minket, valamiképp ne a római világegyház mintájára szervezkedjünk és rendezzük be egyházi életünket s egyik protestáns egyház se politikai-hatalmi eszközökkel építse magát, hanem lelki eszközökkel szolgálja az Igét.

10.2.2.5. Az egységtörekvések

A keresztyénségben az egyházszakadások és elkülönülések ellenére sem aludt ki az együvé tartozás tudata. Ez a tudat az első világháború után nagy jelentőségű egységesítő törekvésekben, az ún. ökumenikus mozgalomban (hé oikoumené gé = a lakott föld, a világ) nyilvánult meg. Nem véletlen dolog, hogy a kezdeményezés éppen protestáns talajon történt, ahol viszonylag nagyobb a szabadság az emberi hagyományokkal szemben és az sem véletlen, hogy éppen Róma gördített akadályt az egységre törekvések elé a "Mortalium animos" kezdetű pápai enciklikával. A niceai zsinat 1600. évfordulóján, 1925-ben összeült Stockholmban az első ökumenikus konferencia, az Élet és Munka (Life and Work) konferenciája, amelyen a római egyház kivételével a világ minden jelentősebb egyháza képviseltette magát. Stockholmban, mint a konferencia elnevezése is mutatja, nem dogmatikai egységet, hanem gyakorlati együttműködést kerestek: milyen felelősség terheli Krisztus egyházát a szociális és nemzetközi élet területén és mit tehet egyesült erővel a bajok orvoslására? A stockholmi konferenciát hamarosan követte (1927-ben) a lausannei Hit és Rend, vagy magyarosabban: Hit és Egyházszervezet (Faith and Order) konferencia, amely a keresztyén egyházak hitvallási és egyházszervezeti különbözőségeiben kereste az egységet, mint a gyakorlati együttműködés közös tanbeli alapját. A két konferencia kiegészítette egymást: az egyik az életből indult ki a teológia felé, a másik a teológiából az élet felé. Azóta a két ágból indult ökumenikus munka serényen folytatódik, s időközben már egymásra találva (Amszterdam, 1948) egyesült erővel s világszerte napirenden tartja a keresztyén egység kérdését.

Ebben a kérdésben először is óvakodnunk kell az álmegoldásoktól. Helytelen dolog volna pl. ha világi indítékból, egyházpolitikai, nemzeti vagy nemzetközi érdekből keresnők az egységet, noha ilyen vonatkozásban is igen komoly meggondolások késztethetnek egységkeresésre. Közös erővel mennyivel könnyebben védhetnénk ki az egyházellenes koráramlatok támadását, amelyek minden felekezetet veszélyeztetnek. A magyar nemzetnek mekkora erőgyarapodást jelentene a felekezeti egység? A világbéke létrehozatalában és biztosításában mekkora szolgálatot tehetne az erős világszervezetbe tömörülő keresztyénség? És így tovább: az efféle érdekekért igazán mindenik egyház hozhatna "egy kis áldozatot" s az áldozatokért bőséges kárpótlásra számíthatna. Helytelennek kell mondanunk minden ilyen egységtörekvést, amennyiben nem az egység az igazi célja, hanem valami világi érdek, politikai megmaradás, erő és biztonság. Ha ilyen világi indítékok alapján találkoznának az egyházak, félő, hogy éppen abban lennének egyek, ami nem krisztusi bennük. Legfeljebb politikai egységre jutnának, s nem lelki egységre, holott lelki egységre lenne szükség, egyházi szempontból és világi szempontból egyaránt. Az egyházak politikai egysége ugyanis nem gyógyítaná, hanem csak leplezné a bajt: az egyház lelki széttagoltságát.

Óvakodjunk továbbá az egységmozgalmak túl közeli sikerének feltételezésétől; több mint egy évezredes szakadást nem lehet máról holnapra áthidalni. Talán nemzedékek hosszú sorára hárul az egység megteremtésének feladata. De ez a feladat keresztyén hitünk mellőzhetetlen tartozéka. Viszont óvakodjunk az ellenkező véglettől is: a túlzott borúlátástól.

Az egyház széttagoltságának láttán ugyanis némelyek reményt vesztetten fakadnak ki: Nem fontos, melyik felekezet templomába járok, nem fontos a felekezeti különbség, az a fő, hogy Istent imádjam! S ha az ilyenek mellesleg műkedvelő teológusok is, dogmamentes keresztyénségben keresnek megoldást. A dogmában látják a felekezeti megoszlás okát: a dogma - mondják - szembeállítja az embereket, gyűlöletet, viszályt támaszt, megbontja az egyház egységét, sőt még az egyes felekezeteket is megrontja, mert a hitből elméletet csinál, az Isten-imádást intellektuális bálványozássá alacsonyítja le. Félre tehát a dogmákkal s mindjárt megvan az egység. - Ez is helytelen elképzelés, noha ebben már nem politikáról, hanem dogmáról és Isten-hitről van szó. Helytelen, mert nem megoldani, hanem szétvágni próbálja a gordiuszi csomót. A dogma ugyanis nem oka, hanem csak tünete a különbségnek s a különbségek akkor is megvolnának, ha a dogmákban nem találnának kifejezést. A különbségek és elkülönítések a bűnnel állnak összefüggésben. A dogmák elvetésével éppúgy nem gyógyulna meg a helyzet, "mint ahogy nem segítene a luetikuson, ha ereiből a vért kibácsátanók" (Ravasz).

Az egyház egysége tehát nem politikai lehetőség, de nem is valami elméleti mestervágás dolga. Az ilyen hibás kísérletekkel és álmegoldásokkal szemben hangsúlyozzuk, hogy Krisztusban meg kell találnunk és elismernünk az egyház egységét. Az igazi egység vagy Benne, az egyház egyedüli Urában van meg, vagy egyáltalán nincs meg; az egyház egysége ugyanis lelki, pontosabban hitbeli egység. Nemcsak a felekezetek kölcsönös türelmét, tiszteletét, alkalmi "összefogását" és együttműködését jelenti, és nemcsak a sokat emlegetett Debrecen-Pannonhalma közötti szivárványhidat, hanem a közös hit együttes megvallását. Mivel pedig az igazi egység hitbeli egység, nem a hit gyengesége, a hitismeret közömbössége hozza közelebb a felekezeteket, hanem a hit nagyobb ereje, határozotabb és bátrabb megvallása. Nem a tanbeli különbségek "udvarias" elhallgatása, leplezése, vagy letagadása, hanem a tanok Krisztus iránti felelősséggel való végiggondolása. Úgy is mondhatnók: a keresztyén egység egyedüli útja, mindenik egyház többé-kevésbé szükséges belső reformációja. Mert nem az egyezkedés, megalkuvás, hanem a bűnbánat és hitbeli megújulás vezet az egységhez.

Nekünk protestánsoknak is éppen elég okunk van a bűnbánatra, de mégis van egy nagy előnyünk a római katolikusokkal szemben, nevezetesen, ha a protestantizmus hitelveihez hű, a folytonos megújhodásra, szüntelen reformációra sokkal inkább kész, mint a római egyház. Nálunk ugyanis - hitelveink szerint - nincs az emberi hagyományoknak olyan megkötő ereje, mint a pápás egyházban, következésképpen a protestáns egyházakban szabadabban érvényesülhet a megújító erő, a hittel befogadott Biblia. Az a kérdés azonban, élünk-e vagy merünk-e eléggé élni ezzel az előnyünkkel?

Ennek az előnynek említésével egyáltalán nem akarjuk a római egyházat az egység szempontjából reménytelen esetnek feltüntetni: mindaddig, amíg Krisztust ott egyáltalán megvallják, bíznunk kell a római egyház megújhodási lehetőségében. Észlelhetünk is ott olyan életjelenségeket, amelyek kétségtelenül evangéliumibbak, mint Róma hivatalos állásfoglalásai.

10.2.3. A gyülekezeti tagoltság

Az egyház egysége végezetül az egyház gyülekezeti tagoltságában van előttünk. A félreértések elhárítása céljából nem lehet eléggé hangsúlyoznunk azt, amit már Imre Lajos és mások is kifejtettek nálunk: az egyház a gyülekezetben él és munkálkodik: "a magyar református egyház legkisebb gyülekezete is egyház, teljes és hiánytalan közössége Isten népének". Nagyon bürokratikus és politikus, tehát nagyon világias gondolkozás az, amikor pl. az Egyetemes Konventet azonosítják a Magyarországi Református Egyházzal, vagy a tiszántúli egyházkerületi közgyűlést a tiszántúli református gyülekezetekkel. A magyar református egyház sokkal, de sokkal több a Konventnél (ma Zsinati Iroda a neve) és a tiszántúli református gyülekezetek is sokkal, de sokkal többet jelentenek a kerületi közgyűlésnél. A Konvent egyszerűen kormányzati szerve a református egyházunknak, a kerületi közgyűlés pedig a kerület gyülekezeteinek. Ezért semmiképpen sem szabad azt mondanunk, hogy csak az történik vagy nem történik egyházunkban, amit a Konvent, illetve a kerületi közgyűlés csinál, vagy nem csinál; noha megvan ezeknek a szerveknek a felőssége és viszont gyülekezeteinknek is az irántuk való felelőssége. A magyarországi református egyházban elsősorban az történik vagy nem történik, ami az egyes gyülekezetekben történik vagy nem történik. Nem a gyülekezet a szerve az említett testületeknek, hanem éppen fordítva, azok az önkormányzati szervei a gyülekezeteknek. Csupán történeti szükség, gyarkorlati ok hozta létre őket. Ilyen egyházszervezet az Újszövetség világában még ismeretlen, de ki merné mondani, hogy azért ott nem is volt egyház?

A gyülekezet tehát, még ha csak ketten vagy hárman gyűlnek is össze az Úr nevében, nem csupán az egyház egyik darabkája, hanem a szó legteljesebb értelmében egyház: az egyház ugyanis nem darabokban, hanem mindenütt egészében él. Ezzel nem akarjuk kiszakítani az egyes gyülekezeteket a gyülekezetek egységes szervezetéből, vagyis éppen az egyház nagy hitközösségéből, hiszen a gyülekezet nem volna igazán egyház, ha nem akarna tudni a többi gyülekezetről, Isten ugyanazon hívásának és üdvigéretének részeseiről, nem ismerné fel bennünk nemcsak a sorstársat, hanem a testvért és nem hordozná a magáéval együtt azoknak is a gondját (2Kor 11,18).

A gyülekezet hiánytalan egyház voltát nem is a "gyülekezeti öntudat" felhízlalása érdekében hangsúlyozzuk, hiszen ez az öntudat, amilyen örvendetes, éppoly kétes s veszedelmes jelenség is lehet. A mondottakkal mindössze arra akarunk nagyon világosan rámutatni, hogy fantasztikus dolog volna az egyházat másvalahol keresnünk, mint éppen abban a talán nagyon is bűnökkel terhelt gyülekezetben, melybe tartozik. A gyülekezetben van az egyház, mert a gyülekezet amikor az Igét befogadja, az egyházat hitben megismeri, az egyház valósul meg benne; ha ezt az igazságot szem előtt tartjuk, sok meddő kritikától megszabadulhatunk, amelyek csak arra szolgálnak, hogy különféle egyházi testületeink gyarlóságain rágódva, saját gyarlóságainkról tereljük el figyelmünket s a cselekvés legközvetlenebb alkalmait elszalasszuk.

10.3. Az egyházkritika

Minél határozottabb alakban bomlik ki előttünk az egyház isteni volta, annál inkább szemünkbe ötlik emberi gyarlósága és nyomorúsága. Hát ez, vagy az a gyülekezet csakugyan Isten választott népe, Krisztus teste és a szentek közössége? Ehhez kapcsolódik valami módon a mi üdvösségünk?

Az egyház élete kétségtelenül kritikát vált ki. Az a kérdés, milyen magatartást tanúsítsunk ebben a tekintetben?

10.3.1. A kívülről jövő kritika

Az egyház gyarlóságait látva és alázatosan beismerve, minden okunk megvan a kritika figyelmes és türelmes meghallgatására, bárhonnan jöjjön is az a kritika. Isten még a kívülálló világfiak, sőt az egyház legdühösebb ellenségei által is adhat és ád is figyelmeztetéseket övéi számára, emlékeztet bűnökre, mulasztásokra.

Éppoly határozottan kell hangsúlyoznunk azonban azt is, hogy alapos okunk van, kivált a kívülről jövő kritika gondos megvizsgálására, különben éppen a kritika révén tévedhetnénk rossz útra. Minden kritika tehát, az egyházkritika is olyan, mint az orvosi diagnózis. Lényegében véve viszonyítás: az egészséges állapothoz mérten méri a vizsgált esetet s megállapítja a rendellenességeket. A kritikusnak és az orvosnak elsősorban az egészséges állapotot kell ismernie, különben megállapításaiban téved. Téves diagnózis alapján pedig nincs gyógyítás. Sok egyházkritikusnak ezért éppen a gyógymódjába betegednék bele igazán az egyház.

A kívülről jövő kritikával szemben különösen óvatosnak kell lennünk, mert ennek a kritikának többnyire nincs helyes mértéke. Esetleg éppen azért nem akarja elfogadni az egyházat, mert egyház és éppen azt igyekszik kivetni belőle, ami egyházzá teszi. Ez a világ Krisztust sem fogadta be, hogyan várhatnók, hogy az ő gyülekezetét befogadja? Mint látjuk, az egyházkritikát nemcsak az egyház emberi gyarlósága, hanem az egyházkritikusok emberi gyarlósága is kiválthatja, ezért a kritika és kritika között gondosan különböztetnünk kell; de ha mégoly téves is egészében véve valamely kritika, lehetnek benne olyan igazságmozzanatok, részigazságok, amelyekért érdemes volt a mindenképpen szükséges vizsgálatot elvégeznünk.

10.3.2. A belülről jövő kritika

Az igazi egyházkritika nem kívülről, hanem belülről szokott jönni azok részéről, akik tudják, hogy mi az egyház s isteni rendeltetéséhez mérik az emberi egyházat. Paradoxonnak látszik, s mégis igaz: az egyházban lehet harcolni, az egyház ellen az egyházért. Azonban az ilyen tárgyilagos egyházkritika is problématikus dolog. Szemléltetőül álljon itt egy barthi példa.

Overbeck (1837-1905), nagyképzettségű bázeli egyháztörténész pl. az egyháztörténetben az őskeresztyénségtől kezdve folytonos hanyatlást látott. "Kirchengeschichte - mint mondotta - Verfallsgeschichte" (az egyháztörténet: hanyatlástörténet). Egy ilyen egyházkritika támogatására csakugyan sokmindent felhozhatunk, az emberi gyarlóság egész halmazát: Felhánytorgathatjuk, hogy az egyház nem mert, vagy nem akart kisebbség maradni. Konstantin óta a többség vallásává, sőt államvallássá lett. Az "idegen" polgárjogot szerzett; a "vándor" otthont épített magának ebben a világban, a széljárta sátrakat és a dohos katakombákat biztonságos kőházakra, fényes bazilikákra cserélte. Szövetségre lépett "Isten dicsőségére és az emberiség javára" a múló világ hatalmaival: a római birodalommal, a görög bölcselettel, a vándor népek szokásaival, a humanista és technikai kultúrával. Ha sikerült is ebben a szövetségben életét, sőt többé-kevésbé szellemi fölényét és érvényesülési igényét is mind e mai napig megőriznie, vajon nem valami hamis látszat volt-é ez a siker? Belefonódott az egyház a múlandóság világába s amíg befolyást gyakorolt a világra, a világ viszont hatott reá. Csoda-é hát, ha a legsúlyosabb tévedéseket tapasztalhatjuk ott is, ahol a fény legtisztább ragyogásában látszik, és sötét foltokat kell észrevennünk, ahol csak örvendezni szeretnénk? Az egyház története az önkéntes és kényszerű egyezkedések sorozata e világ változó eszményeivel és irányzataival. Talán az egyház túl sok bizalmat előlegezett a világnak, pedig a világ méltatlan volt erre a bizalomra. Az egyház munkáját külső, ünnepi díszként, az emberi művelődés fényes koronájaként viselte, de lelke szerint sohase fogadta el. Felelőtlen és hűtlen szövetségesnek bizonyult, s ezt nem is titkolja többé: ma már tudni sem akar szövetséges társáról, s nyíltan visszatér a szíve mélyén rejtegetett pogányságba. Az egyház tehát akarva-akaratlan hamis látszat, történelmi hazugság részesévé vált, s most lakolnia kell balgaságáért és vétkéért.

Íme, az egyháztörténet csakugyan a folytonos hanyatlás története. Az a kérdés azonban, nincsen-é lehetősége egy egészen más, az Overbeckével éppen ellentétes egyháztörténet-szemléletnek. Overbecknél már a kiindulás vitatható: az őskeresztyénség korát eszményíti a későbbi idők rovására. Maga Pál apostol tárja fel, hogy milyen emberi nyomorúságokkal kellett küzdenie pl. a korinthusi és galáciai gyülekezetekben. S ha mindezek ellenére is sok örvendetes és felemelő jelenséggel találkozhatunk az őskeresztyénségben, szabad-e feltételeznünk, hogy Isten karja a későbbi időkben megerőtelenedett?

Következésképp nézhetjük az egyháztörténet későbbi folyamát magasabb szempontból is: Az egyház és világ sajátságos szövetsége nem emberi gyarlóság halmaza csupán.

Az egyház révén az evangélium és a világhatalmak közt létrejött egy egyre megújuló érintkezés, sőt mondhatni szövetség. Ez a szövetség létrejövetelében és több mint másfélezer éves fennállásában mindenekelőtt Isten hosszútűrésének bizonysága. Az Ő bölcsességének vezetése alatt bizonyos időre és bizonyos határok között jogos és szükséges volt. Lehet, hogy ez az idő letelt. A végső határt elértük, de akkor sem volt hiábavaló. Minden emberi gyarlóság és fogyatékosság ellenére is hivatkozhatunk az emberi nagyság, hősiesség, értelem és szeretet ragyogó példáira, egyre halmozódó kincseire és korszakalkotó teljesítményeire. Egy csöndes és szerény lelki nevelőmunkára, amely nemcsak egyes kivételeken, hanem népeken és egész nemzeteken félreismerhetetlen nyomokat hagyott. Ha ez a szövetség nem is érhette el teljességét és tökéletességét, mégis a felsoroltakban és a felsoroltakon felül példázat és jelkép számunkra: Krisztus mennybemenetele és visszajövetele közti időben példázza és jelképezi azt az életegységet, ahonnan jöttünk és ahova tartunk. Egy kis előíz, egy csipetnyi kóstoló abból az országlásból, amelyről a Jelenések könyve beszél. Ezt a biztató képet nem azért helyeztük szembe Overbeck sötéten látásával, mintha Overbeck kritikáját mellőzni és feledtetni akarnók abban a hiedelemben rigatózva, hogy az egyház története és jelene csupa örvendezésre adna okot. Azonban az ellenkezőjét sem célozzuk, hogy az egyházban csupa sírnivalót lássunk. Bizonyára mindkét magatartásból többé-kevésbé hiányoznék az evangéliumi tárgyilagosság és valóságlátás. A kétféle szemléletmód: a borúlátás és derűlátás hangsúlyozott lehetősége csupán emlékeztetés számunkra, az egyházkritika problematikus voltára. Az egyház ugyanis titkot rejt s ezt éppen az egyházkritikusnak nem szabad felednie. Nemcsak az tartozik az egyházba, amit kritikus szeme lát; nemcsak az emberek és amit az emberek mondanak és tesznek, hanem az is és elsősorban az, amit Krisztus őnekik mondott és érettük tett. Beletartozik maga Krisztus, aki pedig titkon munkál Szentlelke által. Ezért kérdéses dolog az egyházkritika. Az egyházi élet ítéletünk szerint legfényesebb mozzanataiban vajon nemcsak az ember fényeskedik-é, viszont ahol ítéletünk szerint az egyházi élet már csak emberi erőlködésnek látszik és nyilvánvaló a csőd, Krisztus nem éppen ott mutatja-é meg halálon is diadalmaskodó hatalmát?

Ha pedig az egyház valahol csakugyan Krisztustól elhagyott üres formává válik, akkor sem emberi, hanem isteni ítélet történik, tehát rejtett és titkon végbemenő ítélet, amely nem akkor megy végbe, amikor mi kimondjuk. Mi a legnagyobb kritikai készség esetén is illetéktelenek vagyunk és a magunk erejéből képtelenek ennek az ítéletnek kimondására; gondolataink nem az Ő gondolatai. Az egyházkritikának éppen az az első feltétele, hogy a kritikus tudja, mi felett mond ítéletet, azaz számoljon ezzel a titokkal. Isten a végítéletet fenntartotta magának. Ő fogja elkülöníteni a polyvát és konkolyt a tiszta búzától s akkor különíti el, amikor örök bölcsessége szerint jónak látja. A mi kritikai megállapításaink tehát csak viszonylagos érvényűek, csak a végítélet feltétele alatt lehet érvényük (1Kor 4,5), abban a tudatban, hogy magunk is megítéltetünk a megítélttel együtt. Következésképpen a tárgyilagos egyházkritikának csak egy lehetősége van: ha az egyház ítélő Urához igazodik, vagyis ha a Bibliában megszólaló Krisztus akaratához méri az egyház életét: a testet a Főhöz, úgy is mondhatnók: ha az egyházkritika teológiai kritika. Íme ez a mérték, amivel a kívülről jövő egyházkritikát is mérnünk kell.

10.3.3. Az egyházkritika ébresztő és építő szolgálat

A teológiai egyházkritika sohasem önmagáért van, hanem mindenkor és minden mozzanatában szolgálat, mégpedig egyházi szolgálat. Maga a kritikus is az egyház tagja, állandó közösséget érez, egynek tudja magát a megkritizált egyházzal. Vétkeit, mint a saját vétkeit fájlalja s maga is igyekszik jóvátenni a mulasztásokat, pótolni a hiányokat. Fogyatékosságaiban úgy beszél az egyházról, mint az édesanyjáról, szeretettel és alázattal. Reménysége az ő reménysége is; tud imádkozni érte. Az ilyen kritika épít. Ráillik Berzsenyinek szava "A jó kritika... nem egyéb, mint alkalmazott tanítás... míg... céljainak híven megfelel, nem gyűlöletünket, hanem egész tiszteletünket érdemli" (Berzsenyi: A kritikáról).

Most, amikor a kétféle, a teológiai és nem-teológiai, építő és ébresztő egyházkritikát szemügyre vettük, megérthetjük, miért beszél a Biblia kétféleképpen a kritikáról. Egyfelől azt mondja: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek" (Mt 7,1); ezzel a tilalommal a felelőtlen, önhitt, meddő, sőt lélekgyilkos farizeusi ítélgetéstől óv bennünket. Másfelől pedig azt mondja: "A lelki ember mindent megítél", mégpedig "lelkiképen" ítél meg (1Kor 2,14-15). Nem látszat szerint, hanem igazi ítélettel! (Jn 7,24). Ezáltal emlékeztet kritikai kötelezettségünkre.

10.3.4. Istenre nézve ragaszkodunk az egyházhoz

Egy kérdés van még hátra: meddig tart az egyházhoz való ragaszkodás, amikor a lelki ember ítélete szerint az egyház igen-igen megromlott?

Egy nagyon illetékes valakit kérdezzünk meg e tekintetben: a reformátor Kálvint. Látó szemekkel látja és ki is mondja: "igen sok képmutató van az egyházban, akinek mi egyebük nincsen a Krisztusból, mint a név és a külszín; igen sok a nagyravágyó, fösvény, irigy, rágalmazó és tisztátalan életű" (Inst IV. 1, 7). Mégis az Isten akarata, hogy ebben a társaságban keressük és ápoljuk az Ő anyaszentegyházával való közösséget (Inst. IV. 1, 16). Ha ezen a mi földi egyházunkon kívül keresnők az anyaszentegyházat, az éppen olyan vakmerő engedetlenség és veszedelmes tévelygés lenne, mintha a Biblia bizonyságtételén kívül keresnők Krisztus szavát. Milyen rút bűnök szennyezték be a korinthusi és galáciai híveket, s Pál mégis "Atyafiaknak", "Isten gyülekezetének", "elhívott szenteknek" szólítja őket.

Ha azt hinnők, hogy nincs ott egyház, ahol nem látunk tökéletes tisztaságot, éppen az egyház titkáról feledkezünk el; csak azt néznők, amit mi teszünk Krisztussal, ahelyett, amit ő tesz velünk. Mi ennek a gyarlósággal és bűnökkel terhelt földi egyházhoz, saját gyülekezeti közösségünkhöz való ragaszkodásnak végső határa? Mindaddig jó reménységgel kell lennünk a gyülekezet s azon át az egyház iránt, amíg csak valami maradványa van abban az igehirdetésnek és sákramentumok helyes kiszolgáltatásának. Mert ahol a Fő, ott van a test is, ahol Krisztus, ott az egyház is. S "ha minden követ megmozdít is az ördög Krisztus kegyelmének megrontására, s ha erre törekszenek oktalan támadásaikkal Isten ellenségei is, mégsem tudják azt kioltani, sem a Krisztus vérét terméketlenné tenni annyira, hogy az valamiféle gyümölcsöt ne hozzon" (Inst IV. 1, 2). Sokszor egész váratlan helyen és váratlan módon. Bizodalmunk nem az emberekbe vetett, hanem Istenbe vetett, tehát meg nem szégyenülő bizalom. Hogy e bizalomnak mekkora lehet a hordereje az egyház belső és külső ellenségeivel szemben, kitűnik a "Gall hitvallás" előszavából, ezekből a Kálvin tollából származó s ma is időszerű szavakból: "Világosan látjuk, Isten az Ő egyházát minden időkre eme törvény alá állította: azok, akik benne reménykednek, ne csak verést kapjanak, hanem szégyenpadra is vonassanak. Mi se vagyunk jobbak mint az apostolok, akiket pedig a világ szemétjének és sarának tartottak. Okunk van rá, hogy meghajtsuk derekunkat és az ő példájukhoz csatlakozzunk... Mi sem lehetünk kivételek és nem vonakodhatunk a bánásmódtól, amelyben Krisztusnak része volt, aki érettünk pusztulásra adta magát, dicsőségében feltámadott, hogy saját személyén szemléltesse velünk: mindez, amit mi az Ő evangéliumáért el fogunk tűrni, örömre, üdvre és diadalra változik át. Ez intelemnek megfelelően nem fogunk elégedetlenkedni sorsunkkal és készséggel vállaljuk azt is, ha mesterünkkel együtt az emberi társadalomból kitaszítanak." "Jó nekünk, ha az emberek gonoszsága és hálátlansága arra késztet, hogy az ég felé tekintsünk, honnan a mi üdvösségünket várjuk".

10.4. Az istentisztelet

Istentiszteleten értjük a ministerium verbi divini-t, vagyis az Ige tisztán és elegyítetlenül való hirdetését és a sákramentumok helyes kiszolgáltatását. Ez a szó szoros értelmében vett istentisztelet az egyházi élet középpontja s amíg egyház az egyház, a ministerium verbi divini helyébe nem kerülhet, még csak átmenetileg sem, semmi más tevékenység. Nemcsak a nemzeti vagy egyetemes emberi célok kulturális és politikai téren való szolgálata, hanem az egyéni lelkigondozás és szeretet tevékenysége sem. Ha az istentiszteletet bármi más cselekedettel akarjuk túllicitálni, önkényesen járunk el, s bölcsebbek akarunk lenni mint maga Isten. Isten ugyanis az Ő anyaszentegyházát Igéjének élő hirdetésével és a sákrámentumokkal akarja táplálni és vezetni. Ezért az istentisztelet mellett a lelkigondozásnak, szeretet-tevékenységnek, kulturális, politikai munkának semmiféle különálló helye és jelentősége nem lehet az egyház életében. Ezek mind csak mint az istentisztelet különböző formái juthatnak szóhoz, s csak annyira, amennyire istentiszteletnek tekinthetők.

Az istentisztelet páratlan jelentőségét azért kell hangsúlyoznunk, s központi helyét azért kell szinte már védelmeznünk, mert az istentisztelet értelme a modern protestantizmusban elhomályosult, s maga az istentiszteleti gyakorlat is elfajulást mutat. Nemcsak az a baj, hogy az istentisztelet a köztudatban csupán egy csomó emberi dolgot jelent: harangszót, templomot, orgonazúgást, ünneplő ruhás embereket, ima, ének és beszéd bizonyos egymásutánját, közös áhítatot. Ez mind lehet természetesen üres formaság és megszokás. Részt vesznek az istentiszteleten anélkül, hogy valamit is megszívlelnének, a prédiákációból tanulnának, az imádságban valamiért is könyörögnének s az istentiszteletnek egy kicsi kis hatása meglátszanék életükön. A nagyobb baj mégis a tartalom körül van, amely ezeket az üres formákat éppen a "jobb esetekben" megtölti. A prédikáció saját nézeteinket és eszményeinket fejti ki, a sákramentum emlékezésünket és egyes szándékainkat jelképezi, az ének és imádság ugyancsak saját hangulatainkat és kívánságainkat tárja fel. Így az istentisztelet nemcsak külsőségeiben, hanem belső tartalmában is emberi dolog marad, önmagunkban való közös elmélyedés. Egy ilyen istentisztelet, ha még olyan ünnepélyes és még olyan bensőséges is, mint istentisztelet nem ér semmit, sőt istentisztelet helyett lehet bálványimádás, önmagunk sokféle bálványozásának a "testben való bizakodásnak" éppen keresztyén istentisztelet köntösébe bújtatott veszedelmes formája.

Luther bibliai alapon emlékeztet az istentisztelettel kapcsolatban súlyos felelősségünkre: "A püspökök, papok és hivatásos igehirdetők felelősek azért, mert nem tanították meg a népet arra, hogy kell... az igehirdetést hallgatni, és hogy kell helyesen imádkozni" (Sermon von den guten Werken, a 3. parancsolat magyarázata). Ezért mindenekelőtt mi magunknak kell megtanulni az istentiszteletet ismét az egyház titka szempontjából nézni. Az istentisztelet ugyanis, minden félreértés és téves gyakorlat ellenére sem emberi cselekedet, hanem elsőrenden isteni cselekedet. Isten parancsolja és akarja, Isten adja hozzá az alkalmas eszközöket: ajkunkra a szót, szemünk elé a szent jegyeket, Isten használja fel mindezeket Lelke által hitünk ébresztésére, tisztázására és növekedésére. Az ember csak a cselekvő Istennek a szolgája: verbi divini minister, s miközben Isten élő és ható Igéjét engedelmesen szolgálja, az Isten üdvajándékainak elfogadója. Az istentisztelet tehát elsődlegesen isteni, s csak másodlagosan emberi.

Ebből a szempontból nézve vegyük sorba példaképpen az istentisztelet néhány elemét: az igehirdetést, sákramentumot és az imádságot.

10.4.1. Az igehirdetés aktuális írásmagyarázat

Az igehirdetés esetében a kellő megértés akadálya lehet maga az igehirdető, főleg akkor, ha a textus helyébe téma kerül, vagyis ha a prédikáció nem magáról az alapigéről, hanem az alapige ürügyén előszedett kérdésről beszél. Szóhoz jut az ilyen prédikációban minden; az egyháztörténet és világtörténet eseményeitől kezdve a prédikátor egyéni élményéig, a világpolitikától kezdve az újsághírekig és helyi pletykákig, a vallástörténet jelenségeitől kezdve a modern bölcseletig és koreszmékig, csak éppen a textus nem szólalhat meg. "Elkalandoznak a prédikációban a mesék országába - mondja Luther - Krisztusról pedig megfeledkeznek." Az elkalandozás Luther szerint azért történik, mert az Ige hivatott hirdetői maguk sincsenek tisztában azzal, mi az Ige, amit hirdetniök kellene (uo.). Nem hiszik, hogy Istennek ma is mondanivalója van a szentleckén át, következésképp nem a szentleckét tartják a legidőszerűbbnek, legérdekesebbnek és legfontosabbnak, hanem keresnek a pótlására valami érdekességet, ún. aktualitást.

Minden ilyen mesterkedéssel vagy hitetlen önkénnyel szemben hangsúlyozzuk hitvallásunk merész tételét: Predicatio verbi Dei est verbum Dei. Isten Igéjének prédikációja: Isten Igéje, Isten tulajdon beszéde. Ennél nagyobbat a prédikációra vonatkozólag nem mondtak. De hát hogy is lehet a prédikáció, ez az emberi beszéd Isten szava? Nem a retorikai műgond, nem a filozófiai mélység és nem a meggyőző szónoki erő avatja Isten szavává, még kevésbé a formai követelmények elhanyagolása. A prédikáció annyiban lehet Isten Igéje, amennyiben Istennek a Szentírásban adott kijelentését hirdeti. Felesleges és tilalmas itt minden mesterkedés: "nem szükséges Istennek más Igéjét költeni, vagy várni az égből" (II. Helvét Hitvallás I.). Az igehirdetőnek egyszerűen engedelmes eszközül kell adnia magát Isten kezébe, s hűségesen kell tolmácsolnia Isten üzenetét; Kálvin szerint Isten az igehirdetőkre "az engedelmesség igáját" rakta.

Az igehirdetés szerzője hármas értelemben maga az Isten: Ő jelentette ki magát Krisztusban s ő támasztott bizonyságtevőkül prófétákat és apostolokat, végül ő használja fel a mi alázatos szolgálatunkat kijelentésének továbbadására. A prédikáció Ige volta tehát a prédikáció kötöttségében rejlik. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az igehirdetés legyen írásmagyarázat: kitalált témák helyett (még "anyák napján" és "hősök vasárnapján" is) a textusról beszéljünk. Keressük, fogadjuk be és hirdessük Istennek a szentleckében adott ígéretét és ítéletét, mind alkalmas, mind alkalmatlan időben.

Ha a prédikáció rendeltetése szerint írásmagyarázat, hangsúlyoznunk kell hitvallásunk tételét: Mi azonban "nem helyeslünk akármiféle írásmagyarázást... hanem csakis azt az írásmagyarázást ismerjük el igazhitűnek és valódinak, amely magukból a szent iratokból van merítve (mindenesetre annak a nyelvnek szelleméből, amelyen azokat írták, továbbá a körülmények megfontolásával és a hasonló, vagy nem hasonló több és világosabb szentírási helyek figyelembe vételével fejtegetve), amely a hit és szeretet szabályaival megegyezik, és főképpen az Isten dicsőségére és az emberek idvességére szolgál" (II. Helvét Hitvallás II.).

Az igazhitű és valódi írásmagyarázat tehát hitvallásaink szerint először is tárgyilagos. A textusszerűség látszata ellenére is oda a tárgyilagosság, bizonytalanná, önkényessé válik a prédikáció, ha az igehirdető nem látja világosan azt a bibliai összefüggést, amelyből az alapige való. Mégpedig nemcsak a nyelvtani, hanem a gondolati összefüggések látására van szükség. Ismerni kell például a törvény és evangélium viszonyát, életünk eszkatológiai beágyazottságát, a Szentháromság titkát. A bibliai összefüggések látását pedig nem adja meg az exegézis, bibliai teológiai, dogmatika, etika vagy általában a teológiai tudomány az egyéni meditáció nélkül. Ez a teológiai tudományok alapja is.

Az igazhitű és valódi írásmagyarázat azonban nemcsak tárgyilagos, hanem egyben gyakorlati célt is szolgál: Isten dicsőségét és az emberek idvességét. Magyarázat és alkalmazás: explikáció és applikáció egyben. Van ugyanis prédikáció, amelyik csak tudálékos vagy akadémikus magyarázat, de az emberek idvességét nem szolgálja, s ha dicsőséget szolgál, akkor sem az Istenét. Van viszont olyan prédikáció, amelyik meg csupa alkalmazás. Követelményekkel áll elénk, de nem tudjuk, milyen írásmegértés alapján. Ez a két véglet ugyanazon prédikációban is előfordulhat: az első rész magyarázat, a második rész alkalmazás. De éppen ez a szétválasztás a hiba, mert így a magyarázati részben a prédikátor nem hallgató, hanem csak kutató a szöveggel szemben, az alkamazó részben pedig nem maga a szöveg beszél, hanem a prédikátor, s a szöveg csak "anyagot" ad hozzá. Az igazhitű és valódi írásmagyarázatban nincs olyan explikáció, amely mindjárt applikáció is ne lenne és viszont: a kettő ugyanis egymástól elválaszthatatlan. A magyarázat minden mozzanatában az alkalmazás viszont a megértést szolgálja. Röviden úgy is mondhatnók: az írásmagyarázat elejétől végig hozzánk beszél. Emberi szempontból nézve így lehet az Ige eszköze. A prédikáció titkának megismeréséből következik a prédikációhallgatás etikája.

Isten a prédikációban egyfelől hálára indító módon alkalmazkodik emberi gyöngeségünkhöz, mikor lelki tanítókat ad és azokon át emberi módon szól hozzánk, másfelől próbára teszi engedelmességünket, mikor egyszerű szolgáinak beszédét azzal a várakozással kell fogadnunk, mintha ő maga beszélne hozzánk. Praedicatio verbi Dei est verbum Dei.

Abban az igyekezetünkben, hogy a prédikátor gyarlóságán fenn ne akadjunk, meg ne botránkozzunk, és a prédikáció ajándékát csakugyan hálával fogadhassuk, példaadással segítségünkre lehet a puritán kálvinista kegyesség hagyománya. E figyelemre méltó példa szerint nemcsak az igehirdetésre, hanem az igemeghallgatásra is készülnünk kell, mégpedig önvizsgálattal, bűnbánattal és könyörgéssel azért, hogy minden figyelmünket a szentleckére, a prédikáció alapigéjére összpontosítsuk. A szentleckéhez kell viszonyítanunk a prédikációt; mint alkalmazza a prédikátor a textust reám; micsoda bűnömet tárja fel, amely eddig még rejtve volt előttem, s Isten minő ígéretét hirdeti nekem, amelyikkel eddig nem számoltam, vagy nem számoltam eléggé. A Praxis Pietatis ezt így mondja: "A hallgatás közben mindent magadra végy, szintén mintha csak néked beszélne, nem annyira az ember mint az Isten (1Kor 17,25; Gal 4,14; 1Thessz 2,13), és ne gyönyörködjél annyira a tanítónak zengedező szavában, mint a Szentléleknek szívedben indított munkálkodásában" (Incze kiad. 301 o.).

10.4.2. A sákramentum szerepéről

Egyébként az igehirdetés és igehallgatás titkában eligazít bennünket a sákramentum: a prédikátort védi az elkalandozástól, mert egyre ismét a Biblia középponti mondanivalójára: a Krisztusban nyert váltságra emlékezteti; a prédikáció hallgatóját pedig ugyanakkor arra, hogy mi az a mondanivaló, amit minden prédikációban keressen. A helyesen gyakorolt gyülekezeti istentisztelet útegyengetője a családi istentiszteletnek és az egyéni bibliaolvasásnak, ezek viszont támogatják, megújulásában segítik amazt.

10.4.3. Az imádságról

Az istentisztelet még egy elemét vegyük szemügyre: az imádságot.

A keresztyén élet Isten ajándékaiból épül fel, s Isten ajándékaiért való hálaadás. A háládatosság legfőbb része az imádság. Imádságban adunk hálát az elvett javakért, s könyörgünk Istenhez testi-lelki szükségeink kielégítéséért. Enélkül a keresztyén élet elképzelhetetlen: gondoljunk csak Mózesre, Dávidra, Jeremiásra és Pálra, és a tanítványokra vagy az egyháztörténet nagy imádkozóira. E példák tanúsága szerint az imádság mintegy a hívő lélek lélegzése. Ezért int a Biblia minket is új meg új fordulatokban: "Szüntelenül imádkozzatok" (1Thessz 5,17). Az imabeli restség lejtőre juttatja a keresztyén életet, imádságtalan napokból imádságtalan hónapok és imádságtalan évek lesznek, imádságtalan egyénekből imádságtalan népek.

De hát tudunk-e mi imádkozni?

Az ima szorgalmazása esetében a biblia éles különbséget tesz ima és ima között, s nem akármilyen imádkozásra gondol. Tudvalevőleg a farizeusok is szorgalmas imádkozók voltak; a nem őszinte, a nem alázatos szívből jövő imádság azonban nemcsak haszontalan dolog, hanem utálatos is Isten előtt; Ő utál mindenkit, aki hazugsággal és nem lélekből könyörög. - De hát tudunk-é csakugyan "lélekben és igazságban" (Jn 4,24), alázattal és a meghallgatás reményében imádkozni, gyermeki "hittel és semmit sem kételkedvén?" (Jak 1,6).

Meg kell vallanunk, mi - ha éppen akarjuk - kifejezhetjük saját vágyainkat, imába foglalhatjuk életakaratunkat, ez azonban nem Isten-imádás, legalábbis nem az evangéliumban megszabott lélekben és igazságban való imádás esete. Mi az igazi imádságra önerőből éppúgy képtelenek vagunk, akár csak a bűnbánatra. Kálvin a Jakab-levél magyarázatában nagyon határozottan mondja: Orare, nisi praeeunte verbo non possumus. Nincs az imádkozásnak más lehetősége és módja, mint az Ige szavára való feleletadás.

Luther ezzel a non possumus-szal kapcsolatban szemléletes tanítást ad egy különösen megkapó kis traktátusában. Panasszal fordult hozzá barátja, Péter borbélymester, hogy amikor imádkozni akar, lehúzzák a gondok és sehogy sem kap szárnyra az imája; mitévő legyen? Luther azonban közvetlen módon elmondja az egyszerű borbélymesternek, hogy ő hogy szokott az imádozásba fogni, ha hasonló helyzetben van: elvileg gondok és gondolatok terhelik és zavarják s az imádkozáshoz fáradtnak és kedvtelennek érzi magát. Előbb el szokta mondani a tízparancsolatot, vagy elmond egy-egy zsoltárt, mint valami kis iskolás gyermek. Te is próbáld meg ezt - írja - s ha ezzel már felmelegítetted szívedet, borulj le Isten előtt és szedd mondatonként a parancsolatokat, vagy soronként a zsoltárt és gondold meg, mit tett ő veled s mit tettél te ővele a mai nap és könyörögj hozzá. ("Az imádkozás egyszerű módja", 1537). Magyarul is megjelent: Luther Márton: Az imádkozásról címmel, a Luther-társaság kiadásában. Így vezette Péter mestert, és nemcsak őt, Luther, hogy voltaképpen Isten maga tanít minket imádkozni, s a bennünk munkálkodó lélek indít az imádságra és adja szánkra a gyermeki szót: Abba, azaz atyánk. Ahhoz ugyanis, hogy imákozhassunk, Isten családjába kell fogadtatnunk, mert az imádkozás az istenfiak lehetősége és szabadsága, de egyben életszükséglete és kötelessége is.

Még csak az imameghallgatásról pár szót, mint ami hozzátartozik az imádság megértéséhez: nemcsak az a meghallgatás, ha Isten kívánságainkat helybenhagyja, szándékainkat sikerrel koronázza. Az is meghallgatás, ha Isten kívánságainkat megítéli és megtisztítja, szándékainkat megigazítja s az ő akaratába illeszti bele. Az imádkozó az Úri ima kéréseinek rangsora alá veti magát, abban a gyermeki hitben, hogy csak az Isten országába való illeszkedés, a mennyei Atya akaratának való alárendelés használhat az embernek.

Van tehát az imádkozásnak bizonyos rendje és fegyelme. Ezt azonban puszta önfegyelem és gyakorlat útján nem sajátíthatjuk el. Az imádság nemcsak Isten ajándékaiért való hála, hanem maga is ajándék, amiért könyörögnünk kell: Doce nos orare!

10.5. Egyházfegyelem, tanfegyelem

10.5.1. Az egyházfegyelem teológiai helye

Az egyházfegyelem a reformáció megoldatlan kérdései közé tartozik. Luthernél - egyebek között a Schmalkaldeni Cikkelyek nehány figyelemreméltó helye ellenére is - hiányzik az egyházfegyelem világos evangéliumi indoklása és az evangélium szempontja szerint való elhatárolása s ezt a hiányt lutheri részről máig sem pótolták. Sajnos, nem sokkal jobb a helyzet kálvini részről sem, noha itt a köztudat szerint is sok minden történik. Kálvin ugyan az Institutióban, írásmagyarázati munkáiban, az ordonanciákban, sőt külön tanulmányban is részletesen foglalkozik az egyházfegyelemmel; tanítása azonban félreérthető. Úgy ismeretes, hogy Kálvin szerint az egyházfegyelem, az igehirdetés és a sákramentumok kiszolgáltatása mellett, mint azokkal egyenrangú tényező sorakozik az egyház ismertetőjegyei közé, s ezt éppen mint kálvini sajátságot szokták emlegetni, holott az egyházfegyelem mint ilyen ismertetőjegy, Kálvin szándéka szerint (Inst. 1559. IV. 1, 10. kk pontjai és IV. 12. fej.) csak az Igének és sákramentumoknak való teljes alárendeltségében jöhetne szóba.

10.5.2. A genfi példa a törvényeskedés veszélyét rejti

Fokozta a félreértést a genfi gyakorlat, egy sajátságos értékelés folytán. Nevezetesen, mint ahogy az őskeresztyénség mértéke lett az egyháznak, Kálvin Genfje hasonló mértéke a kálvinizmusnak. Kálvin hangsúlyozta ugyan az egyháznak a világ hatalommal szemben való önállóságát, de éppen az egyházfegyelem gyakorlatában ez a két tényező sajnálatos módon keveredett: az egyházi bíráskodás és fegyelmezés tisztével megbízott genfi egyháztanács, a consistorium a pásztorokon és doktorokon kívül a városállam tanácsának világi tagjaiból s nem a gyülekezet által választott presbiterekből állott, tehát egyházi és politikai tényezők egyesültek benne. Ez a kompromisszumos helyzet akaratlanul is bizonyos fokú különállást adott az egyházfegyelemnek, az igehirdetéssel és sákramentum-kiszolgáltatással szemben s alkalmazását a polgári igazságszolgáltatás, a bíráskodás irányába tolta. Ennek folytán kálvini talajon éppúgy, mint ahogy előbb már lutherin, ahol csak mód volt rá, az egyházfegyelem gyakorlásában szükség szerint az állami hatalom közreműködését és segítségét is aggálytalanul igénybe vették. Csoda-é, ha így az egyházfegyelem egyházkormányzati kérdéssé fakult, az egyházkormányzás meg jogi problémává.

Az egyházfegyelem azonban még eltorzulásában is művelődéstörténeti szerepet töltött be: a polgári közerkölcs egyik legerősebb védőbástyájává lett s zordon tisztét mindaddig teljesítette, amíg ennek a közerkölcsnek lüktetett az életereje, tehát volt mit védeni. A változó korszellem ui. mindinkább kikezdte ezt az erkölcsöt, s megingatta a védőbástyát is.

Ismert tényekre utalok; a korszellem változásával az egyház tekintélye nagymértékben csökkent, az egyén függetlensége és szabadságtudata pedig megnövekedett. A felvilágosodás és a liberalizmus neveltje már csak az idejétmúlt "fekete rendőrséget" látta az egyházfegyelemben, s képzeletében a hírhedt inkvizíció közelében helyezte el.

Zsinati végzéseink, egyházi törvénykönyveink a korszellem változásának megfelelően, az egyházfegyelem rohamos csökkenését tanúsítják. Az 1881-es törvényeink az egyházfegyelmet, jellemző módon, a zsinat hatáskörébe utalják, minden közelebbi tájékoztatás nélkül, viszont a zsinaton illető tárgyak felsorakozásakor nem is említik. Az 1904-es törvénykönyvben még nyilvánvalóbb, hogy az egyházfegyelem említésekor csak egy kihalt szokás névleges fenntartásáig terjed a zsinati atyák gondja. A polgári közerkölccsel együtt elbukott tehát az egyházfegyelem.

10.5.3. A bibliai út keresése

Az újabb kísérleteket a reverzális-ügyön túl több tényező is mozgatta: először is a megbomlott közerkölcs aggasztó látványa, különösen a népbűnök írtó veszedelme, továbbá a korunkbeli parancsuralmi rendszerek által gyakorolt erőszakos fegyelmezési törekvések, amelyek olykor az egykori egyházfegyelemre emlékeztetnek s a maguk módján az egyházfegyelem társadalmi szerepét pótolják. Végül az eredeti egyházfegyelem felélesztésére sarkall az a viszonylagosan új teológiai belátás, hogy az egyház más mint valami társadalmi egyesület. Mi nem rendelkezhetünk önkényesen egyháztagságunk felett; ez a tagság Isten kegyelméből való s az ő törvénye szerint kell élnünk vele. Ha Isten kijelentett akaratát elhanyagoljuk, élettől elszakadt elméletté válik a hit s az egyház fegyelmezetlenül maradt életével meghazudtolja a világ előtt a hirdetett igazságot, vagyis éppen az egyháztagok bűnei miatt káromoltatik Isten neve a pogányok között. Igaza van hitvallásunknak: "Az egyházban múlhatatlanul kell lennie fegyelemnek" (II. Helvét Hitvallás XVIII. 15). De milyen legyen a fegyelem, hogy - ugyancsak a hitvallás követelménye szerint - valóban az egyháztagok épülésére szolgáljon?

10.5.4. Máté 18, 15-18 az irányadó

Feleletért a Bibliához kell folyamodnunk, s legalábbis az egyházfegyelem alapvető locusát, a Mt 18,15-18-at tanácsos megkérdeznünk. Maga a szöveg így hangzik: "Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen." - Bármennyire fontos hely legyen is ez, az exegézisben éppúgy nem bocsátkozhatunk részletekbe, mint ahogy egyháztörténeti szemlénkben sem tehettük. Tárgyunk szempontjából emeljük ki az idézett bibliai helyből a következő mozzanatokat; szám szerint ötöt.

10.5.4.1. A Jó Pásztor szól itt

Mint az összefüggésből látjuk, itt a Jó Pásztor szól, aki prédikációban, konferencián, csendességekben újra meg újra utánunk jön, elbitangolt bárányok után, s nem engedi, hogy életünk farkasok ragadománya legyen. Mert ő már ismételten megmentett minket, mi is pásztori felelősséggel tartozunk a mi atyánkfiaiért. Ha vétekbe esik, siessünk segítségére, hogy vétkét belássa, s hibáját jóvá tehesse.

10.5.4.2. Nekünk is meg kell nyernünk a tévelygőt

Nekünk ebben a szolgálatban két szemponthoz kell igazodnunk: az egyik annak a tudata, és alázatos megvallása, hogy mi magunk is "sokképpen vétkezünk" (Jak 3,2); továbbá, hogy nekünk "meg kell nyernünk" az atyánkfiát. Ez azt teszi: gyengéd pásztori szeretetben és megértésben kell végbemennie a fegyelmezésnek. Minden önigazsággal, szemforgatással, rideg türelmetlenséggel, ahelyett, hogy atyánkfiát megnyernők, még inkább eltaszítjuk magunktól, megkeményítjük vétkében, részesekké válunk elvesztésében.

10.5.4.3. Jézus jogi formában is istentiszteleti cselekményről beszél

Ha jóra való igyekezetünk eredménytelen marad, akkor sem szabad feladnunk a lélekmentést. További szolgálatunk bibliai útmutatása azonban könnyen félreérthető. Egy-két tanúról beszél Jézus; a törvénykezési életből veszi ezt az elnevezést. A zsidó joggyakorlat szerint két-három tanúvallomás elegendő a bírói ítélet alátámasztásához (5Móz 19,15; 17,6). Aztán a kulcsok hatalmára utal (vö. Mt 16,19-cel). Ez a képes beszéd a gyülekezetépítés, az épület képéhez társul a tanítás során. A kulcsátadás megint jogi aktus: ma is a hatalomátruházás jelképe. Mindezen felül még az oldás-kötésről is szó esik: ezzel a zsidók a bírói hatalmat jelezték, mellyel a vádlottat felmentették, vagy elmarasztalták. Alighanem ezeknek a jogi élet területéről kölcsönzött képeknek a félreértéséből ered az egyházfegyelem ellegalizálódása, megtorló bírói aktussá fajulása. Holott nem lett volna szabad feledni egy fontos dolgot: a zsidóságban a jogszolgáltatás is istentiszteleti cselekmény volt; ezért nem lehetett a bíráskodást a pogány római hatalomnak átengedni. Következésképpen az egyházfegyelemnek is éppen a használt képek bibliai értelmében, mindvégig istentiszteleti cselekménynek kell maradnia. Nemcsak az alapfokon, a négyszemközti dorgálásban, hanem a további fokozatokon is amikor már látszólag jogi formát ölt - ugyanaz a pásztori szeretet és segíteni akarás határozza meg, mint amiből kiindult. Tehát semmiféle átminősülésnek sem szabad történnie, mert akkor már nem egyházfegyelem a fegyelem. Még végső fokon sem lehet kizárt, végérvényes bírói döntés: amikor ui. az atyafi olyanná lesz, mint a pogány és a vámszedő, a felelősség nem megsűznik, hanem csak más formát ölt vele szemben: a kirekesztett ismét a keresztyén misszió tárgyává válik, s ha az Igét befogadja, hitben újra atyafi, és testvér.

Tehát a Biblia szerinti fegyelmezés, még legsúlyosabb esetben sem az elkövetett tettet, hanem a lelkületet nézi, nemcsak megtorolni, hanem nevelni, menteni akar, nem elégtételt kíván az elkövetett vétekért, hiszen tudja, hogy azért a vétekért a mienkével együtt Krisztus már eleget tett. Ő a mi igazságunk, akinek érvényesülnie kell a fegyelmezés szolgálatában is, Szentlelke és Igéje által. Mint láthatjuk, ég és föld különbség van az egyházfegyelem és a világi igazságszolgáltatás indoka, módja és célja között.

A jogi félreértéssel kapcsolatban nem árt a fegyelemgyakorlásra való felhatalmazás természetét sem tisztáznunk. Itt ui. nem jogi, hanem lelki, nem emberi, hanem isteni hatalomról van szó (Mt 16,17). Nem Péter, vagy a többi apostol nyitja vagy zárja a mennyet, hanem az Ige, amely bizonyságtételünkben megszólal. Ha hitbeli engedelmességben sáfároljuk Urunk Igéjét, az Úr mennyei akarata megy végbe, a mi alázatos szolgálatunkon át is. Viszont, ha hatalomigényléssé és lelki bíráskodássá fajul szolgálatunk, elvész a Krisztus által reánk bízott evangéliumi többlet, visszaesünk a farizeusi kazuisztikába s azzal együtt az ítéletbe: "Hogyha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképp sem mehettek be a mennyeknek országába" (Mt 5,20).

10.5.4.4. Az egyházfegyelem lényege szerint lelkigondozás

Az egyházfegyelem tehát lényegében nem jogi, hanem lelkigondozói cselekedet, melyet az Ige kelt életre s az Ige határoz meg. Ezért nem lehet egy törvénycikkel vagy egy egyházfőhatósági rendelettel életbe léptetni. Úgy is mondhatnók; az egyházfegyelem az evangélium befogadása alapján vállalt törvény; a kegyelem fegyelme. Azért lehet csak nagy körültekintéssel, óvatossággal és tartózkodással vagy "keresztyénül" mondva: sok imádsággal élni vele, hogy emberi határátlépés, túlkapás vagy önkény ne legyen belőle, hanem rendeltetése szerint maradjon igeszolgálat.

De minden igeszerűsége ellenére sem válhat igepótlékká. Ezen a helyen határozottan el kell utasítanunk az egyházfegyelmet túlbecsülő hamis hiedelmeket. Az egyházfegyelem nem lehet az egyház fundamentumává, mert nem az egyházfegyelem hozza létre a bűnbánatot és a megszentelődést, hanem az Ige, mely az egyházfegyelmet is kiváltja. A fegyelem csupán jele annak, hogy ahol van, ott jól hasogatják az Igét és valóban meghallották az Úr szavát. Nem az egyházfegyelem teszi hatékonnyá az igehirdetést, hiszen csak a hirdetett Ige kísérőjelensége, de ahol már gyakorolják - az "akinek van, annak adatik" bibliai ígérete alapján - a hirdetett Ige útegyengetőjévé is válik. Nemcsak a botránkozások elhárításával, hanem főleg egy pozitív szolgálattal: az igehirdetés meggazdagításával, életszerűbbé, konkrétabbá változásával. A lelkigondozó egyházfegyelem állandó gyakorlása nélkül ui. Isten törvényének hirdetése csupán elvont, általános erkölcsi szabályok emlegetése marad, minden személyes jelleg, megszólítás és fogható tartalom nélkül. Az ilyenfajta személyes és egyéni fegyelmezés elmulasztása folytán van annyi baj igehirdetésünkben a textusalkalmazás, az applikáció körül.

Az egyházfegyelem tehát lényege szerint lelkigondozás, pásztori funkció. Még ahol bírói eljárásnak látszik, ott is kétségtelenül érződjék, hogy - Kálvin szép szava szerint - maga Krisztus ül a bírói székben (Inst. 1559. IV. 12,7).

10.5.4.5. Nincs külön tisztséghez kötve

Végezetre az egyházfegyelem gyakorlása nincs külön tisztséghez kötve. Mindenkinek elutasíthatatlan keresztyéni tiszte a maga körében: atyafi gyakorolja az atyafival szemben, testvér a testvérrel. A tagokban kell először meglennie, hogy az egész egyházban erőssé és tudatossá váljék. Az egyházfegyelem tehát alulról épül fel, mint maga az egyház is. De éppen ezért felépítésében nagy szerep jut az ébredési mozgalmaknak, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint pl. a zsinatnak. Nem, mintha egyetértenénk azokkal, akik a zsinati atyákat eo ipso megtéretlen embereknek tartják, hanem mert külső eszközök által, mesterségesen, parancsszóra nem létesíthető egyházfegyelem, legfeljebb annak torz mása. Igazában csakis a Szentlélek és az Ige belső munkája által valósulhat meg. Amikor Isten hitbeli ébredést ad, az a tagok keresztyén felelősségét is mozgósítja, a megbékéltetés, a lélekmentés érdekében. Íme, így tanít a Biblia az egyházfegyelem pásztori szolgálatáról. Ugyanezeket az evangéliumi szempontokat vesszük irányadónak akkor is, ha kijelölt témánk szerint röviden még a tanfegyelemről is szólunk.

10.5.5. A tanfegyelem

Az egyház csak úgy lehet életközösség, ha előbb már a hitismeretekben valamiképp egységes. Enélkül az csak csinált, emberi közösség lenne, s nem az Isten szentjeinek élő közössége.

Az egyházfegyelem, tanbeli vonatkozásában is elsősorban azokra irányul, akik az igehirdetés, a keresztyén tanítás fontos tisztét töltik be az egyházban. "Ez okból - mondja a II. Helvét Hitvallás - az egyházi szolgák tanítását és életét buzgón meg kell vizsgálni az egyházi gyűléseken. A hibázókat, ha megjavíthatók... térítsék jó útra; vagy hogyha javíthatatlanok... űzzék el őket, mint a farkasokat az Úr nyájától." A tévtanítókat nem szabad megtűrni (XVIII. 17.).

Hitvallásunk ugyanakkor az Ige ítélete alá vonja tanvitáinkat mondván: "Isten nem zavarnak, hanem békességnek Istene... Mivelhogy ti köztetek irigység, versengés és visszavonások vannak, nem testiek vagytok-é?" (1Kor 14,33; 13,3). Tehát vitáinkban önvizsgálatot tartva keressük az okot először is a saját emberi gyarlóságunkban. Majd így folytatja a hitvallás: "Mindig voltak az egyházban komoly viszálykodások és a legjelesebb egyházi tanítók konkrét fontos dolgok felett eltérő véleményen voltak, de azért a vitatkozások miatt az egyház nem sűznt meg az lenni, ami volt. Mert Isten az ő tetszése szerint az egyházi viszálykodásokat nevének dicsőségére, végre az igazság felderítésére és arra használja, hogy azok, akik állhatatosak, nyilvánvalókká legyenek!" Nem a vita a baj, hanem ahogy vitázunk. A helytelen mód folytán teológiai jellegét veszti, tárgyszerűtlen és hiábavaló lesz a vitánk. Tehát hitvitáinkban sem hagyatkozhatunk saját tetszésünkre. A tárgy követelménye, hogy vitánk is az Isten dicsőségére menjen végbe. Tegyük hozzá: a tiszta tan éppúgy, mint az igaz hit felülről való ajándék, amelyért azonban meg kell küzdenünk. De a hitnek harcát hitben harcoljuk meg! Ki ne élt volna már át hitvitát, amely a farizeus és a pogány kilátástalan huzalkodásává fajult a sátán nem csekély örömére?! Hitvallásunk intő szava éppen az efféléktől akar megóvni.

Tanról van szó, de ez is része a mi istentiszteletünknek, tehát ez is a kölcsönös atyafiúi felelősség és pásztori gond szempontjai alá tartozik, akárcsak az egyházfegyelem. Az Ige népe a hitismeretekben is egymás terhének hordozója, azaz egymás türelmes intője és tanítója. Mert Isten is türelmesen bajlódik velünk.

10.6. Az egyház szervezete és kormányzata

10.6.1. A jogi forma lebecsülése és túlbecsülése

Az a jogi forma, amelyikben az egyház él és munkálkodik: az egyház szervezete. Tévedünk, ha akár túlbecsüljük, akár lebecsüljük ezt a jogi formát.

A római egyházszervezet példája s a pártpolitikai szervezkedések könnyen azt a balvéleményt kelthetik bennünk, hogy a gondosan kiépített egyházalkotmánytól a gyülekezet minél több irányú megszervezésétől, sőt "beszervezésétől" reméljük az egyházi élet fellendülését, biztonságát és sikerét. Ebben a hiedelemben a Biblia és az igehirdetés elé kerül a törvénykönyv, sokféle szabályrendelet, alapszabály és döntés; fontosabb lesz az egyházban a jogász, mint a teológus. Ez a túlbecsülés érthető módon kiváltja az ellenkezést: a legpompásabb szervezkedés sem ér semmit ott, ahol nem munkál az Ige, viszont ahol az Ige munkál, ott még a legrosszabb szervezet is elviselhetővé válik. Ez eddig helyes is volna, azonban az ellenkezés annyira végletbe mehet, hogy a hitéletre nézve a jogi formákat teljesen mellékesnek, sőt feleslegesnek és ártalmasnak tartja: nem fontos, milyen keretek közt árad, csak áradjon a Lélek, termékenyítsen és éltessen! Ez már helytelen vélekedés.

A jogi forma túlbecsülése, illetve lebecsülése esetén egyaránt megfeledkezünk egy egyszerű igazságról: nem a héj termi a csigát, hanem a csiga a héjat és nem közömbös a csiga életére, hogy milyen a háza; a csiga élete és a háza között nem véletlen és nem önkényes, hanem kétségtelenül szerves összefüggés van. Szerves összefüggést kell látnunk az egyház élete és ez élet külső formája közt is.

10.6.2. A kálvini tanítás Jézus főségét hangsúlyozza

A protestantizmusban éppen a kálvini irány ismerte fel legvilágosabban, hogy nem közömbös és nem is mellékes az egyházszervezet, és annak alapján az egyház kormányzása: az Ige egyháza csak Ige szerinti jogi keretet alakíthat ki magának. Nem határozhatja meg tehát az egyház alkotmányát külső tényező pl. a világpolitikai helyzet, vagy az államhatalom. Sőt, maga az egyház sem cselekedhetik önhatalmúlag; az egyházszervezet és kormányzás semmiképpen sem emberi elgondolás, vagy rendelkezés dolga. Az egyház a Krisztus teste: éppen mert csak "test", maga az egyház nem hivatott és nem is képes önmaga kormányzására. A kormányzás a főnek a feladata.

10.6.3. A tisztségek bibliai értelme

Ennek megfelelően alakította fel a református egyház az egyházi tisztről vallott felfogását. Krisztus az Ő Igéjére hallgató szolgákon át kormányozza egyházát, "az egyházi szolgák eredete, intézménye és működése Istentől van, nem pedig valami új, vagy emberektől való intézkedés" (II. Helvét Hitvallás XVIII. 1.). A református egyház az ige szolgálatából s erre a szolgálatra képesítő lelki ajándékok különbözőségéből a bibliai eredetű tisztségek sorát vezeti le, főként e négyet: pásztorok, doktorok (tanítók), presbiterek és diakónusok tisztét. Ezek a tisztségek azonban nem különülnek el mereven egymástól, hanem többé-kevésbé egymásba folynak: mint szolgálat, és mint Ige szolgálata. Mégis óvakodott a református egyház, hogy valamennyi szolgálatot egyetlen tisztre ruházza, s lutheri példára az igehirdető kezében összpontosítsa. Erre pedig nemcsak a szolgálat természete s a lelki ajándékok különbözősége késztette, hanem más meggondolás is: éppen a szolgálat megosztottsága folytán érzik a különböző tisztségek viselői, hogy nem elegendők önmagukban; egymás támogatására szorulnak s közös munkájukkal egy mindnyájuk felett valóra utalnak. Mint az Írás mondja: "Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem, aki öntöz: hanem a növekedést adó Isten" (1Kor 3,6-7).

Hogy azonban a tisztségek többfélesége hierarchia kialakulására ne vezessen, a református egyház hangsúlyozza a következőket: a tisztségek viselői éppúgy tagok, mint a gyülekezet bármely más tagja. Sem egymás közt, sem köztük és a gyülekezet többi tagja közt nincsen semmi rangkülönbség. "Isten az emberek szolgálatát nem úgy veszi igénybe, hogy az emberekre ruházza át saját jogát és méltóságát, hanem csak úgy, hogy azok szája által végzi ő maga a maga munkáját olyanformán, mint ahogy a mesterember munkájának elvégzésére szerszámot használ" (Inst. 1559. IV. 3, 1). A nálunk még most is használatos címek: a tiszteletes, nagytiszteletű és főtiszteletű nagyon alkalmasak az egyházi tisztről vallott evangéliumi felfogásunk elhomályosítására: a fokozódó címek nemcsak fokozódó rangigényekkel, hanem fokozódó hatalmi és uralmi igényekkel is szoktak járni, amiről pedig szó sem lehetne Krisztus anyaszentegyházában. Mint a mi Urunk mondja: "Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; és aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen: mert az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért" (Mt 10,43-45). Nem ismerünk el tehát rangkülönbséget: a püspök csak primus inter pares, és a lelkipásztor is csak primus inter pares a többi gyülekezeti taghoz viszonyítva. Nem a rang, hanem a szolgálat különbségéről kell beszélnünk.

10.6.4. A püspöki tiszt kérdése

A református egyház evangéliumi szelleme általában idegenkedik a püspöki intézménytől, mert annak a köztudatba beivódott és ma is ható bizánci és római értelmezése még protestáns talajon is a hatalmaskodás, az emberuralom és emberimádat kísértésével jár. Ha egy ember kezébe fut össze az egyházkormányzás minden szála, legyen bár az illető a megtestesült szolgálat és alázat, akitől minden hatalmaskodás távol áll, az emberi esendőség folytán hamar egyházfőnek, főpásztornak tekintik, s így elhomályosul az az alapigazság, amelyet a Westminsteri Hitvallás így fejez ki: "Ecclesiae caput extra unum Dominum Jesum Christum nullum est." Hasonló meggondolások alapján a II. Helvét Hitvallás még a "pap" nevezetet is tiltja: Krisztus az egyedüli főpap örökkön örökké, "akinek a méltóságából, hogy semmit le ne vonjunk: a pap elnevezést egyetlen egy egyházi szolgának sem adhatjuk meg" (XVIII. 8.).

A református egyház a püspöki, vagy episzkopális alkotmányrendszerrel szemben általában előnyben részesíti a presbiteri alkotmányrendszert, mint amelyben világosabban kifejezésre jut a gyülekezet s a gyülekezetben az egyes tagok felelőssége, valamint ennek az egyetemes felelősségnek az egyház egyetlen fejére: Krisztusra való irányultsága. Az egyházi tisztségek viselői csak a tagok összességével való együttes felelősségben beszélhetnek és cselekedhetnek; nemcsak a tisztségekben él a gyülekezet (Luther), hanem a gyülekezet életében élnek a tisztségek. Az Ige szabadsága és az egyházi döntések legitimitása így inkább biztosítva van, mint az episzkopális rendszerben.

10.6.5. A presbiteri rendszer

A presbiteri rendszernek azonban viszonylagos elsőbbsége ellenére is megvan a sajátos kísértése. Nevezetesen össze szokták téveszteni a képviseleti demokráciával, holott a kettő között történelmi kapcsolataik ellenére is ég és föld különbség van: a presbiteri rendszer a kijelentés, a demokrácia pedig a természetjog észelvei alapján áll; ez a Krisztus uralma, amaz meg, mint neve is mutatja, népuralom. A kettő összetévesztése és összevegyítése azzal a veszedelmmel jár, hogy a püspök személye helyett itt egy kollektív személy: a gyülekezet lép Krisztus helyébe, tehát a presbiteri rendszer az emberuralomnak csupán más változatává fajul. Márpedig a gyülekezet éppúgy nem az egyházi kormányzó hatalom letéteményese, mint ahogy a püspök vagy a pásztorok összessége sem az. A demokratizmus veszedelmével szemben a presbiteri rendszer csak állandó pásztori nevelő munkával tartható fenn épségben; ezzel a rendszerrel együtt tehát vállaltuk a ránevelés folytonos kötelességét is (Révész).

Nálunk a presbiteri rendszernek olyan alakjával találkozunk, amelyik az episzkopalizmus elemeivel keveredett. Egyházalkotmányunk éppen kevertségénél fogva a tisztázatlan kérdések sorát rejti és sokféle veszélyeztetettsége különösen éber vigyázásra késztet mindnyájunkat.

10.6.6. Az egyházi választás értelme

Az egyházkormányzás kérdései közül csupán példaképpen ragadjuk ki: az egyházi választások kérdését.

Egyházi tisztségek betöltésénél sajátoságos értelme van a választásnak, s ezt tudatosítanunk kell a gyülekezetben, hogy az egyházi választást a politikai életből ismert választásokkal össze ne tévesszék.

Ha valaki az egyházban akarja kiélni kortes és pártos szenvedélyét, eltévesztette a helyet. "Választási hadjáratoknak" sincsen semmi létjogosultsága, mert itt nem emberi mesterkedésről, többségről és kisebbségről van szó, hanem az Úr akaratáról. Különösen a Cselekedetek könyve szolgáltat példákat az egyházi választásra. Mátyás apostollá választásakor pl. az Úrhoz könyörög a választó gyülekezet, így imádkozván: "Te, Uram, ki mindenek szívét ismered, mutasd meg... akit választottál" (Csel 1,21 vö. 13,2-3). Voltaképpen nem is választás történik itt, hanem az Úr választottjának megkeresése. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az arravalóság gondos szerbe-számba vételénél nem egyéni érdek, nem mellékszempont a döntő, hanem az Ige szolgálatáért az Úr színe előtti együttes felelősség. A választás is istentiszteleti cselekmény: a választókon át Krisztus cselekszik, tehát az egyházi választásban is az ő fősége érvényesül. Az egyház szolgáinak éppen abban nyilvánul meg a kötöttsége és szabadsága, hogy az egyházi tisztséget emberek által nyerték ugyan, de nem emberektől, hanem Krisztustól.

A Biblia azonban nemcsak a választók, hanem a választandók keresztyén magatartását is meghatározza. János evangéliumában olvashatjuk: "Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az." A továbbiakban megtudhatjuk, hogy Krisztus az ajtó: "Én vagyok az ajtó, ha valaki én rajtam megy be, megtartatik" (Jn 10,1-16). A választandó életére és munkájára az idézett helyen ezzel a "mennyei választási szabállyal" kapcsolatban ígéret és ítélet is van.

10.7. A keresztyén személyiség kérdése

10.7.1. A személyiség hitbeli értelme és görög értelmezése

A keresztyén hit személyiségeken át válik sóvá és kovásszá ebben a világban. A só és kovász aránylag nagy élelmiszertömegre hat; kimagasló keresztyén személyiségek is időnként nagy embertömegeket mozgatnak meg s a látható egyház határain túl is, messzire éreztetik hatásukat. Ilyesmit figyelhetünk meg pl. a reformációban, vagy a különféle ébredési mozgalmakban. Azért természetesen sem a reformációt, sem az ébredési mozgalmakat nem tekinthetjük csupán tömegmozgalmaknak; viszont valamely mozgalom csak azért, mert tömegmozgalom, még nem okvetlenül hiábavaló és rossz.

Keresztyén személyiségek tömeghatásai azonban meg ne tévesszenek bennünket: keresztyénné sohasem tömegek, hanem mindenkor egyének válnak. Tömegek csak annyiban, amennyiben egyéneikben megy végbe átváltozás. A keresztyén hitnek kétségtelenül személyes jellege van: nem bánhatja meg bűnömet és nem nyerhet bocsánatot és idvességet helyettem valaki más, ha még oly sokadmagával van, akkor sem. Nekem magamnak kell Krisztusban az Isten kegyelmét megragadnom.

A keresztyén hitnek személyes jellege van és a keresztyén hit személyiségeken át válik történelmi tényezővé. Érthető, ha a protestáns etikák ebben a tudatban nagy súlyt helyeztek a személyiség kérdésére. Hogyan fejlődik ki a születés és környezet által meghatározott emberi egyéniségből a keresztyén személyiség? Mint a kérdésfeltevés is elárulja, az egyéniséget természeti fogalomnak tekintették: az embernek éppúgy van egyénisége, mint pl. a fáknak. Az egyéniség nem más, mint a lételemek - az ember esetében a testi-lelki tulajdonságok - sajátoságos kombinációja. Ilyen kombinációra végtelenül sok lehetőség van: nincs két egyforma ember, mint ahogy nincs két egyforma fa, sőt két teljesen egyforma falevél sem. Míg az egyéniséget természeti fogalomnak nézték, a személyiséget pedig már valláserkölcsinek: az emberi egyén Istenhez való viszonyát értették alatta. Személyiség az Isten akaratát öntudatosan vállaló s e világtól éppen hite által független ember. Úgy is mondták: a személyiség valláserkölcsi célban élettartalmat nyert egyéniség.

A protestáns etikák ilyen és ezekhez hasonló fogalmazásától nagymértékben eltér, sőt azzal élesen szembefordul az új kor személyiségfogalma. Az újkori elgondolás ugyanis már nem a Bibliából, hanem a Bibliából és a görög szellemből, vagy legtöbbször csak a görög szellemből táplálkozik, s többé-kevésbé vallásellenes vonások ütköznek ki arculatán.

Mit adott ebben a vonatkozásban a görög szellem? A görög az életet lovagi tornának, "agon"-nak látta, amelyben egyén egyénnel, város várossal küzd az elsőbbségért. A küzdelemben bizonyosságot akart szerezni testi-lelki kiválóságáról. Ezt a kiválóságot nevezte a görög erénynek, "areté"-nek. Jó azonban, ha mindjárt megjegyezzük, hogy az "areté" nemcsak erényt, hanem dicsőséget és hatalmat is jelent. Az ember tehát vele született testi-lelki készségét céltudatos gyakorlás útján fejlesztette ki; az acélossá edzett egyéniség, a görög jellem viszont erényekben mutatkozott meg.

Az újkori ember a személyiség titkát a vallás mellőzésével ilyen görög módra értelmezte: lelkesedett az egyéniség céltudatos kiképzéséért, a saját értelmére támaszkodó, külvilágtól és túlvilágtól egyaránt független és önálló személyiségért, akinek kizárólag saját emberi méltóságából magyarázhatók cselekedetei és aki saját maga határozza meg életét. Az újkor személyiségfogalma tehát, akár csak a görögségé, alapjában véve evilági elgondolás volt s az önfényében tetszelgő embert hamarosan a személyiség bálványozására vezette. Előbb még azért tartották a személyiséget az élet legtökéletesebb megjelenésének, mert Isten is személyiség, utóbb már megfordították a tételt és azt mondták: a személyiség isten. Ez a tételmegfordítás világosan mutatja, miről van itt szó, s megérteti velünk Kálvin kemény szavát, amelyet az újkor személyiségkultuszára is alkalmazhatunk: "Az emberi életet, ha az erénynek mindenféle nemével teljes is, de nincsen Istennek a tiszteletéhez alkalmazva, dicsérheti ugyan a világ, az ég azonban utálja" (Inst. III. 3, 7.).

10.7.2. A görög szellem beáradása az egyházatyáktól a protestáns modernizmusig

Milyen csatornákon árad be a görög szellem az újkorba? Nemcsak a humanizmus, felvilágosodás, romantika és a velük kapcsolatos szellemi áramlatok csatornáin, hanem a középkori skolasztikán át is, amely alapul vette a görög erénytant, s ezáltal akaratlanul is előkészítette a személyiségfogalom újkori kisajátítását és az emberi személyiségimádatot. Sőt ennek a folyamatnak eredete a skolasztikát is megelőző időkbe: az egyházi atyákhoz és magába a Szentírásba nyúlik vissza. Pál apostol például a versenypályán való futáshoz, tehát éppen az agónhoz hasonlítja a keresztyén életet és int a "romolhatatlan koszorúért" való küzdelemre (1Kor 9,24-27). Csakhogy a Szentírás mindössze hasonlatként használja az agónt, egyébként homlokegyenest ellenkezik a görög elgondolással.

Éppen Pál apostol hirdeti az ember öndicsőségét kereső görög szellemmel szemben: "Közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk" (Rm 14,7-8). A Bibliában nem is juthatott be sem Pálnál, sem a többi szentírónál a görög erénytan, noha maga az erény szó (areté) néhányszor előfordul.

Jó megfigyelnünk, hogy ez a szó, még ott is, ahol előfordul, mennyire nem görög értelmű. Legtöbb esetben Istenre vonatkozik s az ő idvezítő hatalmát jelöli: mindössze két olyan szentírási hely van, ahol az emberre vonatkozik (Fil 4,8 és 2Pt 1,5). De még utóbbi esetben az emberre nézve sem természeti képességeink lehető legmagasabb fokra való fejlesztését jelenti, hanem az Úrban nyert új életlehetőséget: az Isten-szeretet gyümölcseinek felmutatását. Ebben az értelemben igazuk van a régi atyáknak: a szeretet minden "erény" anyja (a rev. Károli a 2Pt 1,5-ben az aretét nem is erénynek, hanem értelmileg helyesen - jócselekedetnek fordítja).

Modern protestáns etikusok már ismerték az újkor kisajátított személyiségfogalmát s a görög szellemet úgy próbálták ártalmatlanná tenni, hogy teológiai stílusban átfogalmazták: keresztyén személyiségről, keresztyén jellemről és keresztyén erényekről beszéltek. A jószándék kétségtelen volt, a megoldás azonban éppoly kevéssé sikerült, mint az egyházi atyák és skolasztikusok hasonló kísérlete: az átértelmezett formulák mögül ismét és ismét a görög szellem, a görög magatartás ütközött ki. A római katolicizmusban az érdemszerző jócselekedetek tanára s ezen át az önmegigazulásba, míg protestáns talajon is nagyon hasonló jelenségre vezetett: a reformációban napfényre került hit általi megigazulás elhomályodására.

10.7.3. A keresztyén személyiség a krisztusi szolgálatban formálódik

Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy most már irtsuk ki a személyiség, a jellem, vagy éppen az erény szót a teológiai szóhasználatból. Annak a gondolatnak még látszatát is kerülni szeretnénk, hogy nincs szükség keresztyén személyiségre, keresztyén jellemre és keresztyén erényekre. Egyházi intézményeink nem az anyagiak hiánya miatt és nem is a talán kevéssé kedvező korszellem és világnézet hatása alatt panganak és sorvadnak, hanem a keresztyén személyiségek hiánya miatt. Közösségi életünk áldozatot is vállaló felelős keresztyén személyiségek, önzetlen és szilárd jellemek után kiált: "a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését" (Rm 8,19). Azt azonban világosan meg kell mondanunk, hogy görög mintára, "erénygyakorlatok" útján a keresztyén személyiséget soha ki nem művelhetjük. Nemcsak azért, mert az "erénygyakorlat" magában véve még erkölcsileg egészen közömbös dolog is lehet, pl. az önuralom gyakorlása olyan készséget adhat, amelyet éppúgy lehet rossznak, mint jónak szolgálatába állítani: egy betörő, vagy kém is hasznosíthatja. Hanem főként azért nem célravezető az "erénygyakorlatok" útján való öntökéletesítés, jellemképzés, mert minden ilyen kísérlet önmagával foglalkoztatja, önmagához köti az embert: hiúságát és öndicsőségét szolgálja s ezáltal elősegíti az Istentől való elzárkózását. Elfeledteti velünk, hogy Isten valami egészen másra: szolgálatra hív bennünket, s éppen az önmagáról elfeledkező, önátadó szolgálatban alakul ki, növekedik és izmosodik a keresztyén személyiség.

Ezzel szemben a személyiség nevelése, formálása csak eltorzítja és megrontja a személyiséget, "mert - mint Krisztus mondja - aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az Ő életét én érettem, megtalálja azt" (Mt 16,25). Keresztyén jellemet tehát senki sem azáltal szerez, hogy saját magát tolja cselekedetei középpontjába és saját törekvése tárgyává lesz, hanem azáltal, hogy önmagát elfeledi az Isten akaratának való önátadásban. Figyeljük meg a Biblia embereit: azok sem maguknál, sem a Biblia nagyjainál nem tekintenek a személyiségre, de éppen ezért felülmúlhatatlan erejű személyiségek: Istennek ereje tündököl bennük.

Tehát keresztyén személyiség, krisztusi jellem sem a nevelés, sem az önnevelés eszközeivel nem érhető el; emberi erők és elhatározások itt mind csődöt mondanak: keresztyén személyiséget, krisztusi jellemet csak maga Krisztus formálhat ki életünkben Igéje és Szentlelke által. És ő ki is akarja formálni: elkezdi munkáját minden neki átadott lélekben. A Heidelbergi Káté ebben a tudatban a görög erénytant teljesen mellőzve a Krisztusba-oltottságában jellemzi a keresztyén életet: "Miért hívnak téged keresztyénnek? Azért, mert hit által Krisztusnak tagja és így az ő felkenetésének részese vagyok avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul neki adjam, s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak és azután ővele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam" (32 kérdés; vö. a 114. és köv. kérdéssel). Íme ez a keresztyén személyiség bibliai megfogalmazása. Az egyháztörténet nagy hősei ilyen Krisztusba oltott személyiségek.

A továbbiakban azt vizsgáljuk, miképpen só és kovász a keresztyén személyiség a család, a gazdasági élet, a művelődés és az állam területén. Miképpen dícséri Istent a Krisztusban nyert javak sáfárolásával a felebarátok körében. Mivel pedig a keresztyén személyiség, mint láttuk, a Krisztusba oltott ember, tehát az egyház élő tagja, úgy is kérdezhetnők, miképpen hat az egyház az emberi társadalom, a társas élet többi rendjére?

Ezzel eljutottunk a teológiai etika mostanában sokat vitatott kérdéséhez: az úgynevezett rendek teológiai értékeléséhez.