11.1. A rendek kérdése
11.1.1. Az úgynevezett teremtésrendek eredete
Nem valahol Robinson magányos szigetén élünk, hanem a család, gazdasági élet, művelődés és állam rendjébe betagoltan s éppen ezekben a rendekben kell dicsérnünk Istent.
Az élet különböző rendjeit nem hívtuk létre; mi egyszerűen beleszülettünk a rendekbe. Nem is a hit művei; a keresztyén hit már készen találta a rendeket. Ha eredetüket kutatjuk, úgy találjuk, hogy emberi létünk mélyén, testi-lelki természetünkben gyökereznek. A testi születés ténye adta a szülő és a gyermek vérségi kötelékét, a családot. A testápolás szüksége, az éhség és szomjúság kielégítése, gazdasági egységbe tömörítette az egyes családtagokon túl a különböző családokat, hogy egyesült erővel, célszerű munkamegosztással szerezzék meg az élelmet: így alakult ki szükségképpen az élet gazdasági rendje. A családi és a gazdasági élet zavartalansága és biztonsága megkövetelte az élet jogi rendezését: a jogi közösség rendje, az állam biztosítja kifelé és befelé a belefoglalt életközösségek szervezett védelmét. De mivel nemcsak testi, hanem lelkes lények is vagyunk, a szellemi önközlés kényszere létrehívott és fenntart egy újabb közösséget - a művelődés közösségét. Ezeket az életrendeket, mivel testi-lelki létünkben, teremtettségünkben gyökereznek, nevezni szokták létrendeknek, vagy teremtésrendeknek is. Egyetlen egy rend van, amely nem vezethető le a felsoroltak mintájára: az egyház. Annak, mint láttuk, eredeti támogatója nem az emberi természet, hanem az isteni kegyelem, tehát már eredetében különbözik az ún. teremtésrendektől.
11.1.2. A teremtésrendek megismerésének kérdése
Teológusaink a teremtésrend elnevezésénél több-kevesebb joggal a reformátorok szóhasználatára hivatkozhattak. Tárgyi szempontból azonban a reformátorokkal ellentétbe kerültek. Figyeljük csak meg, a teremtésrendek révén milyen hamar lejtőre juthat a teológiai gondolkodás. Elkezdenek okoskodni: mivel a házasság, a család, az állam stb. az isteni teremtés rendje, ezekben a rendekben Isten teremtői gondolatai öltöttek testet, Isten örök parancsai tárgyiasultak. Következésképp a rendek Isten mindenkori akaratának hordozói, a bibliai parancsok teljes érvényű magyarázatai, sőt kiegészítői és helyettesítői is. Ha pedig ez így van, hivatásunk parancsait, a mindenkori kötelességeket maguknak a közösségeknek a rendjéből is leolvashatjuk. Így kerülnek az ún. teremtésrendek a Krisztusban adott kijelentés helyébe és mint az Isten ún. "általános" kijelentésének letéteményesei érvényesülnek a "különös" kijelentéssel, a Bibliával szemben. Az utóbbi - mint mondják - csak a zsidóknak szól, az előbbi viszont minden népnek és nemzetnek. Még csak egy lépés hiányzik, s oda jutunk a nyílt pogányságba. Történik pedig ez egészen a legutolsó lépésig a vallás külszíne alatt: állítólag a teremtő Isten akarata iránti tiszteletből, engedelmességből és hálából. A teremtésrendek értékelésével természetesen nem kerülnek minden esetben a lejtő legaljára: a nyílt pogányságba. De addig többnyire eljutottak, hogy Isten bibliai parancsait, a törvényt nem Krisztusra vezérlő kalauznak tekintették, hanem csak a családi, gazdasági, kulturális, és állami élet fenntartó eszközének. A Krisztusban istenfiúságra jutott embernek pedig nem tulajdonítottak nagyobb célt az említett rendek szolgálatánál, s az idvesség Istene sem volt több a szemükben, mint az ember életterének, létrendjének alkotója és védelmezője.
Ez az elgondolás alapjában véve téves, mert mi Isten eredeti teremtésrendjét a családi, gazdasági, kulturális és államélet mai rendjéből sohasem olvashatjuk le. Ezek a rendek ugyanis a mai formájukat véve, történetileg kialakult szociális képződmények; csak száz év előtt is más arculatuk volt s száz év múltán bizonyára ismét más lesz. Erre ugyan még azt mondhatnók: a változások csak felületi dolgok, mélyebbre kell hatolnunk: a változó elemek felszíne alatt meg kell keresnünk a változatlan alapokat, a rendek állandó elemeit s ezek jelentik az élet teremtésszerű rendjét. Azonban ily módon sem érhetnénk célt: a világ rendjének kialakulásába ugyanis mélyreható módon belejátszott az emberi bűn. A világ rendje bűneink által megrontott s nem egy vonatkozásban felforgatott rend. Semmiképpen nem azonos Isten eredeti világrendjével, következésképp úgy, amint van, nem is fejezheti ki Isten valódi akaratát. Ha Isten akaratát a világ jelenségeiből, az élet korábbi, vagy mostani rendjéből, történeti vagy politikai eseményeiből akarnók kiolvasni, akkor nemcsak homályos, bizonytalan és ellentmondó, hanem egyenesen hamis és önkényes ismereteket nyernénk, melyekre bízvást alkalmazhatnók az írás szavait: "Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr!" (Ézs 55,8).
A mondottak után nem kell indokolnunk, hogy a teremtésrendek mai értelmezése és értékelése miért áll ellentétben a reformátorok tanításával, a reformáció kemény és határozott tiltakozásával minden olyan kísérlettel szemben, amely Istent máshol keresi, mint Igéjében. Akkor ugyanis az ember Isten mellett már valami másba, pl. a családba, gazdaságba, kultúrába, államba helyezi bizalmát, s a bálványozás útján van.
11.1.3. Az Ige vezet rá a bűnrontotta rendekben Isten akaratára
Isten az Igében jelentette ki magát egyszer s mindenkorra. "Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, mely vettetett, mely a Jézus Krisztus" (1Kor 3,11). Következésképp a teremtés eredeti rendjéből csak annyit tudhatunk meg, amennyit az Ige tudtul ad; a társas együttélés különböző rendjeinek, mint eredeti teremtésrendeknek ismerete tehát éppúgy hitismeret, mint a világteremtés és az eset előtti ember ismerete.
Mert ne úgy gondoljuk a dolgot, hogy az ember saját szemével gondosan megvizsgálja a világot és azt mondja, megállapítom, hogy a világot Isten teremtette. Mi a teremtés titkát a világról le nem olvashatjuk, arra önerőből rá nem jöhetünk. A teremtés titkának csak úgy lehetünk részesei, ha maga Isten részeseivé tesz: Krisztus befogadása és a Lélek újjászülő munkája megbizonyítja mibennünk, hogy Isten kezében vagyunk. Ennek a hitbeli bizonyosságnak erőteljes kifejezése az, hogy a világot Isten teremtette. A teremtés tehát nem az ó-ember spekulációja, hanem az új ember hite. Nem is akar anyagot adni ez a hit az ó-ember világnézeti spekulációjának.
Hasonlóképpen állunk az eset előtti ember ismeretével is. Tudjuk pl. hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, de ennek az istenképűségnek a vonásait az eset utáni emberről le nem olvashatjuk. Hogy is olvashatnók le, hiszen mi a bűn által rontott embert ismerjük. Krisztus azonban azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett (Lk 19,20). Őbenne a mi elveszett emberünk is megtaláltatik, megújul és megtartatik. Krisztus a "második Ádám", akitől a megújuló emberi nemzedék indul ki. Ezért és ebben az értelemben hangzik felénk az intelem: "Felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben" (Ef 4,24, vö. Kol 3,10 és 1Móz 1,26-tal). Hogy ki volt eredetileg az ember, arról mi csak a Krisztusban való megújhodásunk arányában tudhatunk. Ugyanígy vagyunk a teremtés eredeti rendjének ismeretével: Krisztus a titkok nyitja a teremtésrendek tekintetében is és ez érthető is, hiszen őáltala teremtette Isten a világot és ugyancsak őbenne jelentette ki magát szabadításunkra. "Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett" (Jn 1,3, vö. 1Kor 8,6-tal).
A világ mai rendje tehát nem azonos Isten eredeti rendjével, következésképp teremtésrendekjéről csak a legszigorúbb kritikai fenntartással beszélhetünk és a rendekre vonatkozó magatartásunk éppúgy kettős, igenleges és nemleges, mint a természeti törvénnyel kapcsolatban.
Egyfelől Isten iránti hálával elismerjük, hogy a világ mai rontott rendje is rend, s hogy a rend a bűn rontása ellenére egyáltalán fennmaradhatott, az isteni gondviselés jele és bizonysága. Isten ezáltal őrzött meg bennünket a teljes fejetlenségtől és felbomlástól, attól, hogy az emberi bűn a földön minden életet elpusztíthasson és kiirthasson. Következésképp a világ rendjébe Isten iránti hálával való beilleszkedésünk nemcsak lehetőség, hanem hitbeli kötelesség.
Másfelől azonban ez a beilleszkedés csak addig a határig tarthat, amíg a rendek Isten kijelentett akaratától, örök törvényétől el nem vonnak, illetve azzal szembe nem állítanak. Mert ha ez következnék, inkább kell engedni Istennek, hogysem az embereknek. Magatartásunk kettőssége tehát nem egyéb, mint keresztyén szabadságunknak a rendeken való érvényesítése. Ez a magatartás nem felelőtlenséget, hanem éppen nagyobb felelősséget jelent: azoknak az ajándékoknak hálás felismerését és befogadását, amelyeket Isten éppen a rendekben adott és akar adni övéinek. Lehet, hogy ez a magatartás a világ fiai előtt destruktívnak látszik, valójában pedig az egyetlen konstruktív, mert bűnnel szembeforduló s az élet Urához igazodó magatartás.
A mondottakból az is nyilvánvaló, hogy a különböző rendek sohasem lehetnek közvetlenül a teológia tárgyai. A családi, gazdasági, kulturális és állami élet tárgyalása a történészek, szociológusok, közgazdászok, jogászok, politikusok stb. dolga. Mi csak azt keressük és próbáljuk megmutatni, mit jelent az Istent az ő akarata szerint, azaz felebaráti szeretettel dicsérnünk az élet különböző rendjeiben. Vagy ha úgy tetszik: keressük életünknek, mint társas életnek Isten szabta törvényeit.