13.1. A munka
13.1.1. A történeti háttér
Egy felfokozott ütemben dolgozó, a munkában minden erejét megfeszítő világban élünk. Mi az egyház mondanivalója itt és most a munkáról? Nem is a világ, hanem elsősorban saját maga számára, hiszen saját munkája a megértés és engedelmesség próbaköve. Hogyan keressük tehát a munka értelmét egyházi forgolódásunk területén? A kérdés ilyen beállítása nem annyira korszerű, mint inkább tárgyszerű, s nemcsak a jelen, hanem a múlt megértésére is késztet.
13.1.1.1. A munka elgépiesedése
A keresztyén ember munkája beletagolódik a környező világ munkájába. Az etikára nézve ezért fontos a munka újkori helyzetének ismerete. A munka kérdése korunkban a technikai fejlődés, a gyáripar kialakulása folytán vált égetővé. Ma már az egy darabig érintetlennek látszó földművelés is a technikai termelés útjára tért világszerte. Az iparosodás kiemelte, vagy kiemeli a munkát patriarchális kereteiből, egész addigi élethelyzetéből. Gondoljunk a ismert tényekre:
A gyáriparral a családi otthontól elszakad és eltávolodik a munkahely. Fokozza a munkahely idegenségét, hogy a munkaeszközök tulajdonjoga nem a munkásé, a vagyont érő gépek megvásárlásához akkora tőke kell, amekkora felett ő nem rendelkezik; a munkaütem megszabása sem marad a kezén: futószalag, a gép diktálja a tempót. Továbbá elkülönül az "alkotó munka", a tervezés, a kivitelező munkától. A kivitelezés emberi része pedig többnyire néhány lélekölő, gépies mozdulatra szorítkozik, és azt az érzést kelti a munkásban, mintha maga is csak a gép darabkája, a bonyolult gyári üzem egyik csavarja vagy emelője lenne, s gépies beleilleszkedésével csupán kitölti az üzemi technika valamely, egyelőre még meglévő hézagát. Fokozza az elgépiesedés sivárságát a termelő és fogyasztó egymástól való elkülönülése: a munkás nem ismeri személy szerint azokat, akiknek termel. Sőt, sok esetben saját munkájának a gyári üzemben való elhelyezkedéséről sincs áttekintése. Talán nem is helyben, hanem egy távoleső, és általa soha sem látott telepen munkálják tovább és állítják össze azokat a félkészítményeket, vagy alkatrészeket, amelyeknek ő valami apró részletén dolgozik. Nem ismeri munkaadóját sem, csak azt tudja, hogy nem verítékezik és mégis óriási arányokban gazdagodik, ő pedig kegyetlen robotja ellenére is szegény marad. A gyári munkás tehát idegen helyen, idegen eszközökkel, idegen elgondolás szerint, idegenek számára dolgozik. Ezáltal a munka személyes jellegét elveszíti: a munka robottá csökken, a munkás pedig áruvá degradálódik. Vásárra viszi munkaerejét, s az üzem ezt a munkaerőt, a munkapiac kínálati viszonyai szerint lehetőleg olcsón vásárolja meg, s lehetőleg ki is használja. A napi kenyér, a létfenntartás ösztöne viszont arra kényszeríti a munkást, hogy olcsón is eladja magát. Hajtja esetleg az az egyre valószínűtlenebb reménység, hogy a pénz kiszabadítja függő helyzetéből, kiszolgáltatottságából, s emberibb létbe segíti, ahol egyszer ő is a maga gazdájává válik. A pénz hatalmát hamarabb tapasztalja, mint az Istenét s közeli nála a kérdés: marad-e Isten számára hely a technika birodalmában? Valóban úgy látszik: a gép az ember fölé nőtt, s a technika molochja felfalta a gazdasági életben az emberiességet, kiölte a lelket. Ez a folyamat együtt jár a kapitalizmus kialakulásával.
Még ha a hamis romantikától tartózkodunk is, akkor is el kell ismernünk, hogy korunk jellegzetes dolgozójával, a gyári munkással szemben viszonylag mennyire emberséges, szinte idilli viszonyok közt élhetett a régi vágású kisiparos: a maga házában, saját eszközeivel, saját tervei szerint dolgozhatott, természetes munkaütemben, érdekes, változatos munkán. Gondos munkájáért emlegették és megbecsülték polgártársai. Öntudatát emelte a városi vagy községi település áttekinthető munkaegysége, amelyben megvolt a kijelölt helye, talán a szakma külön utcája, mint Debrecenben a Csapó utca, Szappanos utca, Pereces utca, Tímár utca stb. Szóval a maga ura volt. - Helységének munkaközzösségébe illeszkedett bele egész házanépével, mint valami nagy üzembe a külön kis üzem, amiben minden családtagnak megvolt a maga feladata. A gazdálkodás eme patriarchális formájába elég közvetlenül behatolhattak a Biblia gondolatai; családja jó hírnévéért, gyermekei boldogulásáért, polgártársai javáért, városa, egyháza felvirágoztatásáért dolgozott a gazda, Isten színe előtti felelősséggel. Nem tartozott a ritka jelenségek közé az iparos műhelyből kihangzó zsoltárének, különösen az "iparosok zsoltárának", a 78. zsoltárnak jól ismert dallama.
Ez az idilli kép ma már a múlté. De a technika korával szembe állítva alkalmas a technika kérdésének érzékeltetésére. Azért a múlté a gazdálkodás patriarchális formája, mert külső és belső feltételei egyaránt megváltoztak. Az áttekinthető családi, vagy városi gazdálkodás nemcsak országos, hanem világgazdasággá növekedett. A nem-szakember számára áttekinthetetlenné vált, sőt értelmetlenné, és önmagának ellentmondóvá kuszálódott. Ebben a veszedelmes vadonban már valóban csak hitben járhatunk és nem látásban.
13.1.1.2. Az elgépiesedés minden téren, pl. az egyházban is mutatkozik
Mielőtt azonban a teológiai kifejtésbe kezdenénk, van a helyzetképnek egy olyan vonatkozása, ami mellett nem mehetünk el szótlanul. Nevezetesen, a munka elgépiesedésének láttán meg kell vizsgálnunk, vajon nem egészen hasonló elgépiesedéssel találkozunk-é az egyházi munkában.
Gondoljunk csak a belmissziói nagyüzemre, a lelkipásztor óráról-órára beosztott menetrendjére, erre a "lelkibedózásra"**, vagy például a világvárosok temető-lelkészére, aki ismeretlen halottakat szériaszámra temet, a római katolikus többségű vidékek segédlelkészére, aki folyton csak reverzális-ügyekben talpal, mert ez a reszortja. Gondoljunk továbbá igehirdetésünk elgépiesedésére: a friss mennyei üzenet kézbesítése helyett unott teológiai formulák ismételgetésére - és itt egyre megy, hogy pietista, ortodox, vagy barthiánus formulákról van szó! -, a prófétai tűz helyett a ripacskodó szónokiasságra, a kinyomtatott prédikációkkal való sorozatos és tömeges visszaélésre. De nemcsak a rossz, átlag munka etoszáról, hanem olykor a kiemelkedő nagyságokéról is hasonlókat mondhatunk. Egy teológiai tanár életrajzából olvashatjuk, hogy azért végzett nagyarányú ébresztőmunkát az egyházban, mert tanszéke nem okozott gondot: a rábízott tudomány a harmadik évtől kezdve a kisujjában volt. Esetében legalább a misszió áldozata lett a tudományos munka, de több esetben is megtörtént ugyanez az áldozathozatal, minden komoly ellenszolgáltatás nélkül. - Gondoljunk végül arra, hogy egy lelkipásztor, vagy tanár éppúgy elszakadhat a rábízottaktól, sőt külcsönösen idegenek maradhatnak egymás számára, akárcsak a gyár dolgozója és a fogyasztó. Pedig ezek a lelki munkások, a gyári dolgozóktól eltérően egy gyülekezetbe, vagy egy iskolába zártan élnek övéikkel. A lelki szolgálat is válhatik puszta kenyérkeresetté. A munka megüresedésének ugyanolyan tüneteivel találkozhatunk tehát az egyházban is, mint az egyházon kívül: saját területünkön sem tudtuk megoldani a kérdéseket.
Ezek után álljunk a gyári munkás elé és kívánjuk meg tőle, hogy robotjában felülről való hivatást lásson, és abban keresse léte értelmét? Tanítsuk fölényesen a világot, mintha birtokában lennénk a munka titkának? Csodálkozhatunk, ha a világ nem látja tanító szándékunk lelki jogát és nem igényli eligazításunkat? Ezekről a kérdésekről mi csak bűnbánattal, tehát alázatosan és a hit reményében szólhatunk.
13.1.1.3. Erőfeszítések a munka értelemmel való megtöltésére
Ugyanakkor észre kell vennünk azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a világ a maga módján tesz a munka értelemmel való megtöltésére. Igyekszik tudatosítani a munkásban, milyen szerepe van személy szerint a köz szolgálatában, az országépítésben, az újító mozgalommal kezdeményező kedvét ébresztgeti és bátorítja, a kezdeményezések révén a munkaterv kialakításában való részvételre segíti, a termelésben kiemelkedő munkás nevét, arcképét, teljesítményét és munkamódszerét országszerte ismertté teszi, a megbecsülés jele képpen tudósokkal és művészekkel együtt kitüntetésben részesíti, a munkát, mint közügyet történeti évfordulókkal, nagy dátumokkal hozza kapcsolatba stb. Észre kell vennünk, hogy a világ a maga nyelvén olyasmit mond, amit mi szolgálatnak nevezünk.
Ezeknek a tényeknek ismeretében nem csodálkozhatunk azon sem, hogy az egyházat az újkor folyamán gyakran illették a munkaellenesség vádjával, az építő munka akadályozásával. A vád szükségessé teszi történeti szemlénk további tágítását.
13.1.1.4. A munkaellenesség hamis vádja
Európa fiatal népeinél állítólag azért csappant a munkakedv, mert az egyház beleoltotta a köztudatba, hogy a munka büntetés és átok gyanánt került az ember életébe. Továbbá azzal sem szolgálta a munkakedvet, hogy az érdeklődést e világról a túlvilág felé fordította, s ilymódon elidegenítette a földi feladatoktól. A vád bizonyítékául hivatkoznak az 1Móz 3-ra ("Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle... Orcád verítékével egyed a te kenyeredet" stb. 17-19), hivatkoznak továbbá a szemlélődő szerzetesekre, misztikusokra. - A bibliai hivatkozás egyoldalúságát és jogosultságát majd a maga helyén: a munkára vonatkozó bibliai tanítás tárgyalásakor mutatjuk ki. A szemlélődő szerzetességre hivatkozni viszonylag már jogosultabbnak látszik. Bár egy ilyen részjelenséggel bajos volna az egész egyházat azonosítani s magát ezt a részjelenséget - a kolostorba zárkózást -, mint az egyház elvilágiasodásának ellenhatását, lehetne elvégre méltányosabban is értelmezni.
Ha történeti egészében vesszük a keresztyénséget, akkor a munkaellenesség vádja jogtalannak bizonyul, sőt ennek az ellenkezője az igaz. Európa új népeit éppen az egyház tanította a munka megbecsülésére és nevelte tisztes munkáséletre. Ezáltal a keresztyénségnek döntő része volt Európa és az Újvilág kialakulásában és a nagymúltú Ázsiával szemben vezető szerephez való jutásában.
A klasszikus kor ugyanis nem becsülte, sőt egyenesen megvetette és utálta a kétkezi munkát. Egy művelt görög méltatlanságnak érezte volna, hogy valami mesterséget folytasson. Az a rabszolgák dolga. Szabad emberhez csak a politizálás, a tornaviadal, a harc s talán a bölcselkedés illő. Pheidiaszt csodálták alkotásaiért, de magát a munkát: a márvány vésését-faragását esetében is banausiának tartották.
A keresztyénség ezzel szemben a munkát kezdettől fogva az isteni világrend mellőzhetetlen alkatelemének tekinti. - Legélesebben ott fejeződik ki ez a meggyőződés, ahol a misszó útjára lépő keresztyénség a görögséggel találkozik: Thesszalonikában. Pál apostol félreérthetetlenül "rendeli": "Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék" (2Thessz 3,10 kk vö. 1 Thessz 4,11). A keresztyén gyülekezet saját körében munkakerülőket, "luxus egzisztenciákat" nem tűr. Pál maga is kétkezi munkát folytat (1Kor 4,12), hogy "ingyen kenyeret" ne egyék. Félre ne értsük: nem azért, mintha az Ige hirdetését nem tartotta volna munkának, vagy a munkást nem tartotta volna méltónak a maga jutalmára - hiszen akkor Krisztussal került volna ellentétbe: Lk 10,7 par. -, hanem, hogy a görög talajon, sokszor jogáról is lemondva saját magát például adja az atyafiaknak (2Thessz 3,9).
Az, amit Pál Thesszalonikában a munkáról tanított, beletartozik a Biblia egységes mondanivalójába. Ezt pedig nagyon félreértenők, ha a munkát büntetés és átok gyanánt értelmeznők. A munka isteni parancsa már az eset előtt elhangzott. A Biblia szerint Isten az embert azért helyezte az Éden kertjébe, "hogy mívelje és őrizze azt" (1Móz 2,15). Az első pár embert pedig így áldotta meg: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá és uralkodjatok rajta" (1Móz 1,28). Sem a kert mívelése és őrzése, sem pedig a föld uralma nem képzelhető el munka nélkül. A szüntelen munkálkodó Isten (Jn 5,17) hogyan is teremthette volna tétlenségre saját képe-mását, az embert?
Ezek a bibliai és történeti tények. Mindazonáltal a munkaellenesség vádja alól mi magunk csak úgy menekedhetünk, ha újra kibetűzzük a Biblia munkára vonatkozó tanítását, és teljes összefüggésében alkalmazzuk saját magunkra ezt a tanítást.
13.1.2. A munkára vonatkozó bibliai tanítás
A gazdag bibliai anyagban való tájékozódás céljából három kérdést teszünk fel: az egyik a munka előfeltételére, a másik a rendeltetésére, a harmadik pedig a korlátjára vonatkozik.
13.1.2.1. A munka minden előfeltétele Isten ajándéka s létfenntartásunk eszköze
Kérdezzük meg elsőben is, mi az, amit az emberi munkához Istentől kaptunk?
Tőle kaptuk munkásságunk tárgyát, a föld mélyében rejtett szenet és ércet, a vizek halait, az ég madarait, az állatokat és növényeket, az egész anyagi és szellemi világot. Az emberi munka mindennek a kézi, ipari és szellemi feldolgozása. De nemcsak munkásságunk tárgyát, hanem eszközeit is Tőle kaptuk: Ő szerelt fel minket ügyes kézzel, leleményes ésszel, Ő ad nekünk időt és alkalmat a munkára. Minden legkisebb munkánk előfeltétele Isten teremtő munkája: a világ is, az élet is.
De nemcsak az előfeltételeket adja Isten, hanem a munkára vonatkozó akaratát is kinyilvánítja: törvényt szab. A munka törvénye a Biblia szerint kettős. Egyfelől királyi megbízatás: "Hajtsátok (a földet) biralmatok alá és uralkodjatok rajta" (1Móz 1,28). - Másfelől az eset következtében ugyanez a munka büntetés jellegű: "Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle... Orcád verítékével egyed a te kenyeredet" (1Móz 3,17-19). Ebben a kettős parancsban van a munka méltósága és nyomorúsága.
13.1.2.2. A munka méltósága és nyomorúsága
Méltósága: az ember megkülönböztetett szerepe, amelyért a zsoltáros magasztalja Isten (pl. a 8. zsoltár). Az ember az ég és föld, a szellemi és anyagi világ határán él, olyan betű szerinti értelemben, hogy benne találkozik ez a két világ, s a kettőnek szétválasztása önmaga kettészakítását is jelentené. Minden tevékenységében kettős lénye fejeződik ki: igyekszik munkájával az anyagit szellemmel áthatni, a szellemet viszont alkotásokban megjeleníteni. Ezáltal új értékeket termel, kultúrát épít. Munkája egy kicsit Isten alkotó munkájára emlékeztet, de ugyanakkor lényegesen különbözik is attól, hiszen az ember munkája nem semmiből-teremtés, hanem csak a meglevőnek formálása, az adott lehetőségek keretei közt. Tehát valamennyi alkotása a Mindenható alkotó munkáján épül, annak belső törvényeihez alkalmazkodik. A kertész pl. a növényélet ismerete alapján ér el eredményeket; egy Micsurin is csupán élettani meglátással dolgozik. Natura nil, nisi parendo vincitur. (A természetet csak úgy győzhetjük le, ha alkalmazkoduk hozzá.) - Vagy az építészetben, a modern formák a vasbeton fizikai adottságainak kipuhatolásán, tehát szintén az anyag természetéhez való alkalmazkodáson alapulnak. A teológiában pedig a tárgyilagosság ugyanezen parancsa a kijelentéshez való hűséges alkalmazkodást írja elő. Bármely területre nézünk, a legcsodálatosabb emberi alkotás sem az Isten világteremtő munkájának folytatása, még ha frázisaink közt szoktuk is emlegetni a "teremtő géniuszt".
A munka méltóságával szemben viszont ott áll a nyomorúsága: a munka fáradsága, teher- és iga-volta, s hogy a keserves verítékezés ellenére is sokszor csak tövis és bogáncskóró terem a nyomán. Eredménytelenségével emberi tehetetlenségünkre emlékeztet, lever és megaláz.
A munka eme kettősségében van a munka kísértése: isteni méltósága az elbizakodottság és lázadás démonizmusát rejti. Olyan akar lenni az ember, mint Isten. A kultúraalkotás lázában össze is téveszti magát Istennel, az alkotó embert az ember Alkotójával. Ilyenkor a neki adott uralom önkényeskedéssé és kizsákmányolássá fajul, amelyben értelmét veszti a munka is, meg az emberélet is.
A munka kilátástalan nyomorúsága pedig az embert zúgolódóvá, pesszimistává teszi, gyakori eredménytelensége kétségbe ejti. Ilyenkor feledik, hogy a munka még megátkozottságában is elegendő - ha sokszor sűzkösen is - a kenyér biztosítására, s - ha sorozatos válságokon át is - a természet erőinek az emberélet szolgálatába állítására, műveltség kialakítására. Sőt, küzdelmes erőfeszítéseiben jótéteményt rejt: az ember lappangó készségeit előhívja, erőit edzi, nagyobb feladatok betöltésére képesíti, az embert türelemre, odaadásra, hűségre neveli, úgy is mondhatnók: személyisége kifejlődésére segíti.
A munka kettős jellege annyira egybefonódik, hogy éppen nyomorúságában mutatkozik meg méltósága s méltóságában nyomorúsága. A munka ebben a kettősségben, s kettősségéből következő belső feszültségében ember-mivoltunk jellemzője; sem az angyalok, sem az állatok nem "dolgoznak". (A lovat pl. lehet hajtani, igázni, kifullasztani, de dolgoztatni nem.) Egész külön kérdés Isten munkája. Erről beszél a Biblia, de Isten mégis más értelemben dolgozik, mint mi. Az Ő munkája az emberi munka összehasonlíthatatlan ősképe.
Az Ó- és Újszövetség emberei a kettősségnek megfelelően józan belátással fogadták és vállalták a munkát. Sem a vele való kérkedésre, sem az ellene való lázongásra nem láttak okot. A munka egyszerűen isteni parancs és természeti szükségesség. Határozott parancs előzi meg, s számadásra vonás követi.
Ez amit tárgyunkról a teremtés szempontjából rövid pár mondatban megállapíthatunk.
13.1.2.3. Mások dolgoznak nekünk, mi dolgozunk másokért
Kérdezzük meg továbbá: Mit akar Isten a mi munkálkodásunkkal?
Annyi már az elmondottakból is kitűnik, hogy a munka létfenntartásunk eszköze. Nemcsak kiéljük benne magunkat, hanem élünk is belőle. A Teremtő akarata szerint így van rendjén. Ezt a tárgyilagos látást a továbbiak folyamán sem szabad feladnunk semmiféle hamis idealizmus kedvéért. De megrekednünk sem szabad ebben a felismerésben. A létfenntartással egyben ugyanis egy másik parancs, a szolgálat parancsa is adatott nekünk. A szolgálat teszi közösségi üggyé a munkát.
Néhány közönséges példán szemléltetjük a munka társas jellegét. Ha pl. csak egy-két iparág kikapcsolódik a közfogyasztás ellátásából, mondjuk azért, mert hadi termelésre állítják át, menten megérzi és megsínyli az egész fogyasztó közönség. Vagy, ha beteg a háziasszony, kizökken a kerékvágásból az egész háztartás. Gondoljunk az ebédünkre vagy a ruhánkra: mennyi rejtett munka van mögötte, jórészt ismeretlen emberek önmegtagadása és kötelességteljesítése. Egész életünk csupa apróságokból tevődik össze, amelyek mások munkájának gyümölcsei. Mi egyikünk sem vagyunk elegek önmagunknak; kölcsönösen rászorulunk egymás segítségére. Isten különböző hajlamokkal és készségekkel ruházott fel minket, hogy kölcsönösen szolgáljuk egymást, vagyis nemcsak munkára, hanem munkaközösségre teremtett.
Erre a közösségi jellegre utal a munka parancsának dekalógusbeli megismétlése, a szombatnapi parancs. Nem az egyes embereknek szól, hanem egy népnek, a választottak közösségének. A szombat egy népet átfogó kegyelmi tény, a sinai szövetség jele, mint ahogy a körülmetélkedés az ábrahámi, a szivárvány meg a nóéi szövetség jele. Isten ezt a szövetséget újítja meg, amikor Krisztusban emberi testet öltve, eljött e világba és közösséget vállalva mivelünk, szolgált nekünk mindhalálig. Azóta Istennel nem lehet úgy közösségünk, hogy az ő népével is közösséget ne vállaljunk, és Istent nem szolgálhatjuk másképp, csak ha a felebaráton át szolgáljuk. Deutero Ézsaiás az igaz istentiszteletről azt tanítja: "Az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházd" (Ézs 58,7). Jézus pedig így folytatja: "Ha eggyel is megcselekedtétek ezt az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg" (Mt 25,40).
A kinyilatkoztatott kegyelem ellen való vétség, a szövetség megtörése, ha mi a munkát csupán a létfenntartás, az egyéni vagy családi megélhetés és jólét szemszögéből nézzük. Pedig erre mindannyiónknak megvan az eset óta a hajlama, az ősszülőktől öröklött készség. Természetesnek vesszük, ha mások nekünk dolgoznak, de amint a mi munkánkról van szó, csak a saját hasznunkra gondolunk, s nem a mások szolgálatára. Mi sem áll a természtünktől távolabb, mint a mások javára való öntékozlás. Ha ez a természet a gazdasági életben gátlástalanul érvényesülne, a munka az embertársak szolgálata, életszükségleteik kielégítése helyett a pénzszerzés démonát szolgálja. Ilyenkor a technika ahelyett, hogy az embert a természet urává tenné, eszköz lesz egymás megfélemlítésére, leigázására és kizsákmányolására, a kultúra pedig a szellemi ellenőrzés és ihletés helyett, a magát megistenítő ember öntömjénezésévé, hazug káprázatává torzul. Tehát ahelyett, hogy munkánkkal kibontakoztatnók az élet és világ Isten-szabta értelmét, a teremtettség éppen a mi önző engedetlenségünk folytán sóhajt és nyög. Amikor a munka ennyire a saját hivatásának ellentétévé fajul, csak egy radikálus megoldás marad: a megtérés. Megtérés Krisztushoz, akiben a teremtés munkája megújul: ó-emberünk meghal, új emberünk feltámad.
Ebben a tudatban elevenítsük fel a reformáció egyik feledésbe ment tanítását: a munka kemény katonai fegyelem alá veti a gonosz kívánságokkal teli, eset utáni embert. Ha ennek a fegyelemnek hitben engedelmeskedünk, akkor a munka bűnös énünk, ó-emberünk megöldöklésének eszköze lesz. Ez a megöldöklés ugyanis nem valami elkülönített, "szent" helyen vagy "szent" körben, s nem is csak elméletben megy végbe, hanem mindennapi kötelességteljesítésünkben, munkahelyünkön és otthonunkban, tehát mindenképp a mások önmegtagadó szolgálatában. Ha Isten Igéje éppen a munka birodalmában, legköznapibb, esetleg legkeservesebb dolgainkkal egyben fog át minket, ott ragyog fel életünk legmélyebb értelme, ott éljük az Újszövetség jegyeit: a keresztséget és az úrvacsorát. A keresztség ugyanis annyi, mint az emberré lett Krisztussal való meghalás és feltámadás, tehát megkeresztelkedés a megigazult életre, arra, amit munkahelyünkön s otthonunkban élünk, az önmegöldöklés és türelem ezerféle életformájában. Az úrvacsora meg: Krisztusközösség, azaz egy testbe való tartozás, ahol a tagok kölcsönösen szolgálják egymást.
Ha valaki mellőzi az Ige és a sákramentumok által kijelölt, illetve kiábrázolt utat, s élete értelmét nem a felebarát önmegtagadó szolgálatában találja meg, hanem a felebaráttól magához Istenhez fordul, végeredményében Isten helyett önmagánál köt ki, a saját torz kegyességénél, s számára a felebarát legfeljebb a kegyességre-jutás eszköze lesz, amelyet egy darabig használ, aztán a farizeusi tökély fokán - elvet. Ha azonban megtér és a felebarát kerül élete központjába, akkor Krisztus a centrum. Akkor az emberek közé való menetel annyi, mint a kereszt lelőhelyéhez: Krisztushoz való menetel. Ahol pedig ő van, az a halálnak és feltámadásnak helye.
A munka értelme tehát új vonással bővült: az Ige befogadása nyomán a keresztség és úrvacsora valósul meg életünkben, hogy életünk szolgáló életté váljék, s megújuljon a szolgálatban. - Ez az, amit tárgyunkról a kiengesztelés szempontjából kell elmondanunk.
13.1.2.4. A megszentelt vasárnap munkánk Isten-szabta határa és szabályozója
Kérdezzük meg végül: Mi a munkánk Isten-szabta határa?
Isten nemcsak a munkát, hanem a nyugalmat is megparancsolta. Tévednénk azonban, ha a szombat-napi parancsban csak egészségügyi vagy szociálpolitikai intézkedést látnánk, noha az isteni parancs áthágása kétségtelenül a gazdasági élet terén is nagyon fogható módon megbosszulja magát. "Aki nincs kifogva, befogva sincs igazán". Az isteni parancs azonban nemcsak pihenést, hanem az Istenben való megnyugvást, a hetedik nap megszentelését is előírja, mert az az "Úrnak napja". A szombat, bibliai értelemben, nemcsak a hat munkanap határát, hanem az idő határát, minden emberi munka végét és ítéletét, az "örök szombatot" is jelenti. A hetedik nap tehát az örök szombatra, Krisztus visszajövetelére emlékeztet, amelyre nézve történt már a teremtés is. A Krisztus jövetelét váró gyülekezet, a parancs szándékának megértéséről tett bizonyságot, amikor az Úr feltámadásának napját számolta a hetedik napnak.
A megszentelt vasárnap a munka Isten szerinti szabályozója. Megvéd a munka túlbecsülésétől és lebecsülésétől egyaránt.
Az Úrnak napján emberi munkáinkat félbehagyva, Isten hasonlíthatatlanul nagyszerűbb munkáira fordítjuk tekintetünket. Ezekkel Isten a mi munkánknak nemcsak feltételeit teremti, hanem határait is megszabja. Ha saját munkánk arányait így a maga viszonylagosságában látjuk, elhárul a munkának a gyakori kísértése, amely igyekszik a munkát határtalanná nagyítva és mindenek fölé helyezve, az emberélet egyedüli céljává és értékmérőjévé tenni. Nevezetesen, ha a munka volna életünk egyedüli értéke, akkor kétségbe vonnánk a munkaképtelen emberek létjogát, holott Isten reájuk is bízhat szolgálatot, legalábbis állapotuk hitben való elhordozását. Egyébiránt sem csupán a lemérhető munkateljesítmény a munka, hanem valamely esemény lelki feldolgozása is. Sőt, ez a látszólag improduktív munka válhat gyülömcsözőbbé a legproduktívabbnak látszó munkánál. Bár egész életünk, közösségi életünk is, a munka rendje alatt áll, mégsem oldódhatik fel a munkában. A munka nem nyelheti el az élet többi rendjét, mert nemcsak a munkára, hanem az élet többi rendjére, a családi, nemzeti és egyházi közösségre is van áthághatatlan isteni rendelés. Az elmondottak szerint tehát, ha időnként azért nem dolgozunk, hogy Istent hagyjuk dolgozni bennünk, közvetve ünnepszentelésünkkel is munkánkat szolgáljuk: a munka értelmét védjük a munka démonizálásával szemben. Kálvin - aki világtörténeti viszonylatban is a legtevékenyebb emberek egyike volt - különös nyomatékkal hangsúlyozta és szorgalmazta a vasárnap megszentelését.
De a másik véglettől: munkánk lebecsülésétől is óv a megszentelt vasárnap. Megmutatja a munkánk Isten szolgálatába való állítását, megáldott voltát. Az Ő kezéből vehetjük munkánkat mint hivatást, s hivatásunk betöltése által úgy szolgálhatunk ebben a világban, mint Isten eljövendő országának polgárai, akik már nem vagyunk a magunkéi. Hálából fakadt örvendező szolgálatunk, ha mégoly jelentéktelennek tűnik is a világ szemében, Isten kegyelmi eszköze lehet mások életében. Itt beszélhetünk a munkáról mint istentiszteletről. Ez a terület, ahol az utolsókból elsők lesznek, az elsőkből meg utolsók. Egy mosónő vagy utcaseprő munkája lehet a hivatásbetöltés szempontjából odaadóbb, tárgyilagosabb, örvendezőbb és lelkesebb, tehát a közösségre nézve is áldottabb, mint a professzoré vagy a lelkipásztoré.
A megszentelt vasárnap emlékeztet a kezdetre és a végre, amikor a világ erőlködése és harca megnyugszik az Úr Istenben. Itt is megvan a kísértés, hogy ezt a véget türelmetlenségünkben önhatalmúlag előlegezzük, Isten békéjét hamis értelemben már mostanra kisajátítsuk magunknak. Menekülünk a világ békételenségéből, zajgó kultúrájából, a kenyérkereset sivárságából valami "Istenhez méltóbb" helyre, ahol keresztyének lehetünk és lelki békét lelhetünk. Nem egy vizenyős prédikáció ilyen helyként ajánlgatja a templomot. Pedig Isten Fia nem a templomokba jött le, hanem a világba, s nem érezte profánnak az utcát, és szentségtelennek a hétköznapot. Az ő tekintete egybefogja a világot a templommal, a hétköznapot az ünneppel. Ma is azt akarja, hogy tanítványként az élet nagy egységében, az egyetemes emberi szolidaritás körén belül maradjunk, és ne szakítsuk szét a templomot és a világot, a vasárnapot és a hétköznapokat. Ezek egymásért vannak, s egymástól elszakítva értelmüket vesztik. Együtt haladnak a szombatok során át az "örök szombat" felé, amikor Isten lesz minden, mindenekben. Ez az, amit tárgyunkról a váltság szempontjából kell megjegyeznünk.
Sorra vettük tehát a munkát, először mint a Teremtő parancsa iránt való respektust, másodszor mint a Krisztushoz tért ember hálából fakadó felebaráti szolgálatát, harmadszor mint Isten Lelke által megszentelt hivatást, más szóval: mint istentiszteletet, a mennyei liturgia előképét. Három szóba foglalva tanításunkat: munka életparancs, szolgálat és hivatás. A hivatásról még részletesebben is kell szólanunk.
13.2. A hivatás
13.2.1. A pályaválasztás kérdése
Munkánkban bizonyos állandóság van: nem ötletszerűen dolgozunk, ma egyik munkaágban, holnap a másikban. Meghatározott helyen a társadalomba illeszkedünk, pontosan kiszabott munkakörben szolgálatot vállalunk. Rendes körülmények között csak annyi változás szokott beállni, hogy megbizatásunk idővel szélesebb munkaterületre terjeszkedik ki: vezető helyre kerülünk, irányítókká válunk, szóval haladunk a pályánkon. De mindez a vállalt munkaág keretein belül történik.
A munka ilyen szempontból nézve beilleszkedést jelent a munkamegosztás elvén épülő társadalomba. Egyénnek és társadalolmnak közös érdeke, hogy a megfelelő ember a megfelelő helyre kerüljön, oda, ahol a leggyümölcsözőbb módon fejtheti ki képességeit. Viszont senki se avatkozzék olyasmibe, amihez nem ért. Ezek természetes és magától értetődő dolgok, mégis sok kérdést takarnak. Vegyük például a pályaválasztást.
A pályaválasztás kérdése voltaképpen már a születéssel eldőlt, mégpedig abban a magasabb értelemben, hogy mindenkinek arra a pályára kell mennie, amelyre Istentől tehetséget nyert. Mint irányelv, kétségtelenül helyes. Igen ám, de tisztában van-é a választás előtt álló ifjú a saját tehetségével; hiszen mi önmagunk számára is titkok vagyunk. (Individuum est ineffabile.) Egyébként is a tehetségek sok esetben később bontakoznak ki, mint ahogy a pályaválasztás ideje elérkezik; vagy ha korán jelentkeznek is, nem olyan sokrétűek-é, hogy a pályák egész sora számításba jöhet? Erre azt szokták mondani: a tehetség megmutatkozik abban az érdeklődésben, vonzódásban és kedvben, amit valamely pálya iránt érez, csak figyelnie kell, merrefelé vonja a hajlam. De vajon ez a vonzódás legtöbbször nem nagyon felszínes és csalóka-é? Nemcsak a családi hagyomány, az osztályszempont, a társadalmi emelkedés, hírnév és vagyonosodás vágya rejlik-é mögötte, esetleg csak a csillogó egyenruha ábrándja. Tudvalevőleg vannak minden időben divatos pályák, amelyeket a hajlamokra való tekintet nélkül szoktak választani.
Vagy, ha sikerült is gondos rostálgatással nagyjában tisztáznia vágyait, az egyéni körülmények, főleg az anyagi viszonyok engednek-é ezeknek a vágyaknak szabad folyást? Ezt a kérdést nagyon bajos lenne eldönteni azzal a szólammal, hogy az igazi tehetség utat tör magának, hiszen az úttörés egyebek közt alkati kérdés is.
Aztán hatékonyan beleszól a pályaválasztásba a társadalom. Mire van a társadalomnak szüksége? Mert csak szükségletei szerint veszi igénybe a tehetségeket. De itt is menten kérdéses lehet: vajon a társadalom tisztában van-é saját szükségleteivel, s egyáltalán felismeri és méltányolja-é a tehetségeket? Így társul a pályaválasztás önmagában is bonyolult kérdésével az elhelyezkedés kérdése.
Ezekre, s az ezekkel összefüggő kérdésekre a hivatás isteni tényében keresünk feleletet. Két dolog kétségtelenül biztos: 1/ Isten adja a tálentumokat s mivel az ő végtelen gazdagsága szerint osztogatja azokat: a munkamegosztás elve, s annak megvalósulása, az egymást kölcsönösen támogató munkaközösség, az Ő teremtői világrendjében gyökerezik. Természetesen megvalósulásába belejátszik az emberi gyarlóság és a bűn. Következésképp a mi munkamegosztásunk és együttműködésünk tökéletlen: a szeretet folytonos kiigazító és javító munkájára szorul. De ha mégoly tökéletlen is, akkor sem semmisítheti meg, legfeljebb csak elködösítheti azt a fontos igazságot: Isten jelöli ki a helyet számunkra, ahol fel akar használni minket, olykor saját tetszésünk ellenére is. Tehát ez az első megállapításunk: Isten adta a tálentumokat, s Ő jelöli ki a helyünket. 2/ Továbbá az is bizonyos, hogy Isten a tálentumokat közhaszonra adta, vagyis mások javának a szolgálatára. Nemcsak azért helyezett bele a gazdasági életbe, hogy itt létfenntartásomról gondoskodhassam és gondoskodjam is, hanem, hogy ez a hely egyben szolgálatom helye legyen, ahol a felebarátomon át Őt magát szolgálom. Múlandó földi dolgok intézésével, az ő örök céljait. Ez a kettős megállapítás egy kis magyarázatot kíván.
Isten parancsának megvallása szempontjából egyáltalán nem közömbös az a hely, ahol vagyunk, s az a foglalkozás, amelyet folytatunk. Nem mintha Isten kötve volna a mi ilyen vagy amolyan voltunkhoz és itt- vagy ott-létünkhöz, nem is mintha végérvényesen meg akarna rögzíteni bennünket jelenlegi foglalkozásunkban, hanem azért, mert foglalkozásunk és foglalkozási helyünk is beletarozik az Ő teremtői, gondviselői és megváltói munkájába.
Isten minket a mi tényleges valóságunkban és környezetünkben, tehát valóságos adottságaink között akar igénybe venni, mégpedig abban az értelemben, hogy elhívja az embert itt, ebben a világban, de nem e világ, hanem az Ő országa számára. Nemcsak ilyen, vagy amolyan munkára, hanem ezeken a munkákon át a felebarát szolgálatára. A felebarát szolgálatán pedig a teológiai etikában mindenkor a felebarátnak, mint Isten országa polgárának szolgálata értendő. A felebarátban ugyanis azt kell látnunk, akiért szintén meghalt a Krisztus. Itt és most teljesítsd a te kötelességedet, de olyan lélekkel és olyan hűséggel teljesítsd, mint a közelgő Isten országának polgára.
13.2.2. A hivatástudat
Természetesen az ilyen hivatásmegértés csak hit esetén lehetséges. Enélkül a pályaválasztás és elhelyezkedés emberi részről csak a sikereket fontolgató ész és a vaksors műve. Legtöbbször az anyagi siker, a társadalmi elismerés adja meg igazolását. De még ilyen esetben is a kenyérkereset megszokott, de még inkább megunt eszköze, egyszóval mondva: robot marad, amely mellett van valami nemes vagy kevésbé nemes szenvedély, amelyben teljes átadással kiéli és kárpótolja magát az ember (zene vagy más művészet, tudomány, sportok, vadászat stb.).
Az a megtévesztő, hogy az ilyen sivár robotra, a puszta kenyérkeresetre is alkalmazni szokták a hivatás szót; ez vagy az a "hivatásom". Emlegetik például, hogy valaki hivatásos katona vagy hivatásos művész, s ezen azt értik, katonáskodással, művészkedéssel keresi kenyerét azokkal szemben, akik kenyérkeresetük mellett szükség szerint katonáskodnak, vagy ha kedvük tartja, művészkednek is.
De vegyük a jobbik esetet, amikor hivatástudat mutatkozik és megvan a munkakedv. A hivatástudat még ilyen esetben is többnyire elvesztette eredeti hitbeli tartalmát és eszkatológiai távlatát. Úgy lekopott és annyira elnyárspolgáriasult, hogy manapság már alig jelent többet, mint betagolódást a gazdasági életbe kenyérkereset céljából. Tehát a hivatás vallási fogalma szekularizálódott, s puszta ökonómiai fogalommá vált. Ennek természetesen megvannak a következményei.
A hivatástudat elvilágiasodása és megerőtlenedése utat nyitott annak a felszínes életlátásnak, mely szerint ha valaki tisztességes kenyérkeresetet folytat és polgári kötelességét teljesíti, magától értetődően kedves gyermeke Istennek, hiszen ennyire és nem többre hívta el Isten az embert! Tehát igen könnyen a hivatásbetöltés nyugodt, farizeusi tudatával nézheti a világot s a parancsoló Istent is. Így váltotta ki a hivatástudat megüresedése, éppen a "jobb esetekben" a hivatásérzettel járó büszkeséget is, amely teljesen ellentétben áll a hivatás hit szerinti értelmezésével. Hiszen a hivatás eredetileg Isten kegyelmi munkájára utalt, és éppen ezáltal alázatra késztetett.
Még nyilvánvalóbb a megüresedés veszedelme, ha a hivatás eredeti páli-reformátori jelentését és annak a munkára vonatkozó következményeit tovább fejtjük, s az élet nagy összefüggéseibe állítjuk. A hivatás, mint már kimutattuk, eredetileg vallási fogalom (lásd pl. 1Kor 7,22kk verseit): a nekünk jutott munkateret Isten gondviselésére vezetjük vissza. Ezáltal munkahelyünk megszentelődik, még ha egy kormos műhely is az. Hivatásunk nyomorúságát, mint Istentől kiszabott sorsot és próbát viseljük, örömét is az ő kezéből vesszük, mint a felülről való ajándékot. Röviden: a hivatásbetöltés Isten iránti kötelességünkké válik, s mint ilyen, istentiszteletünk egy része.
A munka értelmét eszerint nem abban a földi célban kell látnunk, amelyet közvetlenül szolgál, hanem a végső célban: Isten akaratában. De azért a közvetlen cél sem mellékes. Az igazi hivatás ismertetőjele az is, hogy ugyanakkor földi célját is eredményesen betölti.
Minden tisztességes foglalkozási ágra érvényes az, amit a hivatásról általában elmondottunk, de különböző foglalkozási ágakban különbözők az érvényesítési eshetőségek. A földmívelő például, mint a természet fia, mindennapi munkájában szinte kézzelfoghatóan tapasztalhatja, hogy ő csak szánt és vet, de Isten adja a növekedést, az áldást. A földmívelőnél viszonylag kedvezőtlenebb a föld mélyére küldött bányamunkás helyzete, aki nagyon könnyen méltánytalannak, emberi rangján alulinak érezheti terhes robotját: a hitnek mennyivel nagyobb erejére van itt szükség, hogy az akadályokon győzedelmeskedjék. A legfőbb akadály azonban, bármely munkaágról legyen is szó, a mi ó-emberünk ellenállása. Mindazáltal nem akarjuk a külső körülményeket lebecsülni, etikai követelmény a bányamunkás esetében is, de általában mindenféle dolgozó érdekében, olyan emberséges munkaviszonyok teremtése, s főleg a gazdasági élet olyan légköre, amely nemhogy akadálya, hanem inkább elősegítője legyen a hivatás hit szerinti értelmezésének.
A hivatás hit szerinti értelmezéséből következik, hogy mindennemű hivatásos munka valláserkölcsi értékelése egyenlő. Ez a belső értékelés, vagy másképp mondva a munkaethosz szerinti értékelés, amelynek természetesen a híven végzett munka külső megbecsülésében is meg kell mutatkoznia. Ezzel nincs ellentétben, ha a munka szellemi követelményei szerint, a munkanemek közt különbséget teszünk: a tervező munka szellemi szempontból fölötte áll a szervező munkának, s ez viszont a kivitelezőnek. A dolog természete szerint a különféle munkában van fölé- és alárendelés, de ez a szellemi követelmények foka szerinti különböztetés mitsem változtat a (pl. tervező, szervező és kivitelező) munka erkölcsi értékelésének egyenlőségén.
Végül megemlítjük, hogy éppen az isteni hivatás által meglelkesített munka válik lélekformáló tényezővé: pontosságra, lelkiismeretességre, kevesen való hűségre nevel. Továbbá összehozza az embereket: a vérségi kötelék mellett, a közös hivatás az egyik legáldottabb tényező lelki közösségek kialakításában.
Ezért tartjuk mi lélekromboló veszedelemnek a munkanélküliséget. Nem az a legveszedelmesebb benne, hogy a létfenntartás kérdésessé válik, kínoz és rettent a testi nyomorúság, hanem az a tudat, hogy munkaképességem és készségem ellenére felesleges vagyok a közösség számára. A gazdasági közösségből való kizártságot jelenti a munkanélküliség, s erre nincs a közösségnek joga. Ha a munka tárgyalásánál hangsúlyoztuk a munka egyetemes kötelezettségét, itt a hivatás tárgyalásánál meg ugyanúgy hangsúlyozzuk a munka egyetemes jogát. Ettől valakit elütni: az emberiesség egyetemes követelménye elleni vétek.
13.2.3. A kötelességek összeütközése
Már más helyen rámutattunk, hogy a hivatás jóval magasabb körű, mint a szó mai használatából sejthetnők. Nemcsak a sűzkebb értelemben vett kenyérkeresetet jelenti, hanem mindazokat a feladatokat és megbízásokat, melyek az egyházban, a családban, társadalmi életben hárulnak reánk. Lehet valaki polgári foglalkozása mellett például gyülekezetének presbitere, családjának feje, egynéhány gazdasági, kulturális vagy politikai alakulatnak tagja, esetleg vezetője. Éppen a hivatás sokrétűsége időnként elhomályosíthatja belső egységét. Hivatásunkból folyó kötelességeink keresztezhetik egymást, egyszerre több fontos tennivalónk is lenne, de mi egyszerre csak egyet végezhetünk. Melyik legyen az az egy, amelyiket választjuk? Ez a kötelességek összeütközésének etikai kérdése.
A morál ilyen esetben a következő szabályokkal siet a tétovázó ember segítségére: Teljesítsd azt a kötelességet, amelynek a teljesítése többek érdekét szolgálja, pl. az a kötelesség, amely a hazának érdekét szolgálja, előnyben részesítendő a családi érdekeket szolgálóval szemben. Vagy: Teljesítsd azt a kötelességedet, amelyik a te "tulajdonképpeni" hivatásodból következik, és okvetlenül tedd félre ezzel szemben azt, amit mellékfoglalkozásod kíván. Ezek a morális elvek jó szolgálatot tehetnek a törvényeskedőnek, aki a kötelességeket önmagukban látja. A keresztyén etikának azonban más mondanivalója van, mint a morálnak.
A keresztyén ember a hit alapján és a hit kockázatával dönti el, hogy az adott pillanatban mit tegyen. Tudja ugyanis, hogy az egymást keresztező kötelességekben keresni kell Isten aktuális parancsát, és azt a kötelességet kell választania, amelyet maga Isten parancsol. Isten pedig minden esetben csak egyet parancsol, de azt az egyet csakugyan parancsolja. Ha a keresztyén mégis tétovázik, vagy a kötelesség összeütközése révén tragikus helyzetbe kerül, annak az a jele, hogy még nem hallgatta, vagy nem elég tisztán hallotta Isten parancsát, tehát nem hitben döntött.
A hitbeli döntés esetén megsűznik a kötelességek összeütközéséből származó kínzó érzés. A keresztyénnek ugyanis szabad, sőt kötelessége is hitbeli döntés alapján cselekedni, és ha úgy cselekszik, nem kerülhet soha tragikus helyzetbe, még akkor sem, ha a világ az ő helyzetét tragikusnak látná. Ugyan hogy is nevezhetnők azt a cselekedetet tragikusnak - bármilyen következményekkel járjon is -, amit az ember Isten iránti engedelmességben tesz.
13.3. A magántulajdon
13.3.1. A magántulajdon kérdésessége
A magántulajdonhoz hozzátapadt valami etikai kérdésesség.
Gondoljunk bibliai példákra: Ákhábék mire képesek, csakhogy Nábót szőlőjét megkaparinthassák (1Kir 21), emlékezzünk továbbá a gazdag ifjúra (Mk 10,17-30), a nagy vacsorára (Lk 14,16-24), a gazdagra és Lázárra (Lk 16,14-31), a tele csűreivel kérkedő balgatag gazdára (Lk 12,13-21). A vagyon, mint ezekből a kiragadott példákból is eléggé látszik, sokszor egyenesen legyőzhetetlen kísértést jelent: lelki javakat játszhatunk el földi javakon. "Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni" (Mk 10,25 vö. a 27. verssel!).
A történelem s a tapasztalat is egybehangzóan bizonyítja, hogy a javak elosztása, az érdekellentétek elemi erővel feszítik szét az emberi közösségeket: az örökség testvérekből ádáz ellenségeket csinál, vagyoni kérdés családokat megbont, egységes nemzeteket egymás ellen fenekedő osztályokra, gyűlölködő pártokra tagol és kiszolgáltat idegen éhségeknek; sajnos, sokszor még Krisztus egyházának belső békéjét is felforgatja. Tehát a vagyon embert ember ellen, osztályt osztály ellen, népet nép ellen fordít.
Megérthetjük, ha akadnak olyan elmék, akik minden baj okát a vagyonban keresik, s a magántulajdon teljes eltörlésétől várják a gyűlölség, gyilkosság és háború megszűnését, a börtönök és fegyverek feleslegessé válását. Miért is lopna a tolvaj, s miért oltana életet a rabló, ha úgyis közös minden?
A magántulajdon ellenségei szemére vetik az egyháznak a kétszínűséget és képmutatást: az egyház a mammon elleni küzdelmet hangoztatja ugyan, de maga is megalkuszik vele, sőt az elsők közt van a megalkuvásban. Az egyház - mint mondják - a "rend" ürügyével, a magántulajdon kialakult rendjét támogatja, s ezzel a fennálló visszás helyzetet oltalmazza, sőt a magántulajdon "szentséggé nyilvánításával" egy igazságtalan társadalmi rend kialakításában nem kis mértékben maga is részes. Mindez az egyház anyagi érdeke szempontjából megérthető; bűnös önzésével azonban ellentétbe került Krisztus életével és tanításával, megtagadta saját Mesterét és megtagadta azt a nagyszerű vagyonközösséget, amely az őskeresztyén gyülekezetben Krisztus nyomán mutatkozott.
13.3.2. A kapitalizmus kialakulásáról
Ez az érvelés egyre több tápot kapott, s általában a magántulajdon egész kérdése kiéleződött a modern kapitalista gazdasági rendszerben. Mielőtt a magántulajdon kérdésére feleletet keresnénk, szembe kell néznünk tárgyunk szempontjából a kapitalizmussal. Mi a kapitalizmus? Nem az eredetét, történeti okait és kialakulását vizsgáljuk, hanem - mint Werner Sombart tette - a lényegét: a kapitalista lelkületet, amely éppen a magántulajdon sajátságos kezelésében mutatkozik meg. Ezt annyival is inkább megtehetjük, mert a kapitalizmus nemcsak külső, hanem belső, lelki tényeken alapul. Egy új gazdasági lelkület és magatartás, amelynek például a technikai haladás korántsem egyedüli oka és magyarázója. Sőt: amennyire gépek feltalálása a kapitalizmus kiváltója, legalább annyira a következménye is. A kapitalizmus gazdasági érzület és korszellem. A gazdasági életnek éppúgy van szelleme vagy stílusa, akárcsak a képzőművészetnek. Például a gót, a barokk és a többi. A gazdasági élet szelleme alól éppen olyan kevéssé vonhatja ki magát az egyes ember, akárcsak a kor művészeti stílusának hatása alól. (Gyöngyösi például a barokk stílusban verselt anélkül, hogy tervszerűen akart volna barokkos lenni.) A gazdasági korszellem azért kitűnő s egyben igen veszedelmes melegágya a bűnnek, mert ez a korszellem általában nem tudatos. Hatása alatt éreznek, beszélnek és tesznek az emberek, anélkül, hogy erről a hatásról tudnának. (Lásd Móricz Zsigmond: Kapitalista a tanyán c. elbeszélését.) A gazdasági élet minden tényezője, a fogyasztó éppúgy, mint a termelő, a gazdasági korszellem hordozója, és ebből a korszellemből következik a gazdasági élet lebonyolításának egész rendszere.
A kapitalizmus lényege, s már a külső szemlélő számára is könnyen leolvasható jellemző vonása: a haszonelv sajátos érvényesítése, a profit. Vállalkozásait egy cél vezeti: a nyereség, s minden gazdasági tevékenység ehhez a célhoz igazodik. Ott pedig, ahol a haszonelv kerül a trónra, két dolog menthetetlenül bekövetkezik: a szerzésvágy korlátlanná válik, s a korlátlan szerzésvágy, a profit-éhség, eredeti értelméből kiforgatja az egész gazdasági életet.
A haszonelv természetében rejlik tehát, hogy nem ismer határt. Még az erkölcs fékező ereje is megbénul, sőt meg is sűznik vele szemben, különösen akkor, amikor a kapitalizmus személyi kötöttségéből kivetkőzik, és részvénytársasági formában, mintegy az anonimitásba búvik. Addig, amíg valaki a maga neve alatt működik, pl. a saját gyári üzemét vezeti, többé-kevésbé érezheti az erkölcsi felelősséget. Egyénileg felel a cég jó hírnevéért: ez nemcsak üzleti érdek ránézve, hanem egész egzisztenciáját átfogó családi hagyomány is. Egyénileg és családilag, névben és lélekben egybeforrott a vállalattal.
Egészen más a helyzet a részvénytársaságok esetében. Itt már az ember névtelenül, illetve a társaság felvett neve, pl. Merkúr, Astra stb. alatt szerepel. Menten csökken egyéni felelőssége, nem éppen erkölcsös üzelmekbe is könnyebben belemegy; olyanokba, amilyeneket a maga neve alatt aligha vállalna. Megnyugtatja magát azzal, hogy "nem én csinálom, a társaság csinálja, az felel érte". A részvénytársaság, a gazdasági élet eme nóvuma, kizárhat minden személyes vonatkozást a gazdasági életből: a hideg számítás és a kapitalista érdek könyörtelen szolgálatává válik minden. Ennek pedig az egész gazdasági élet eltorzulása és romlása a szükségszerű következménye. A pénzszerzés mohósága és telhetetlensége, a kapitalista önzés kiöli az értelmet a gazdasági életből. Minden gazdálkodás elsődleges célja és rendeltetése ugyanis a táplálás és eltartás volna. Ehelyett azonban a kapitalizmus a pénzcsinálás sivár és embertelen mechanizmusává teszi a gazdálkodást: az életérdekek emberséges szolgálata helyett, az ember kíméletlen kizsákmányolójává és elnyomójává.
A haszonelv ilyen következetes és könyörtelen érvényesítése a kapitalista rendszer sajátja. Érvényesíti pedig ezt az egyéni szabadság és a szabad verseny örve alatt. Szabdságon azonban a legszélsőségesebb, a közösséggel mitsem törődő individualizmust érti: a mások szabad kizsákmányolását. Ezért az ún. szabad verseny is értelmét, fékező erejét veszti, amennyire fékezi a kapitalista telhetetlenséget és kíméletlenséget, legalább annyira fokozza is. Nevezetesen, ha valaki érvényesülni akar a gazdasági élet gyilkos versenyében, kénytelen a haszonelvet követni: állandó tőkegyarapítással és befektetéssel a vállalatot növeli, különben a konkurrens vállalatok hamarosan a nyakára nőnek és elnyomják: felszívják vagy a gazdasági életből kiszorítják.
Még ami fékező erő rejlenék a szabad versenyben, a kapitalizmus azt is igyekszik kiküszöbölni. A versenytársak lerázását szolgálja külföldi viszonylatban a védővámok emelése, belföldi viszonylatban pedig a kartellek, tröszök, konszernek alakítása. Ilymódon tetemes nagyságú tőke kevesek kezében összpontosul, rendkívüli politikai és társadalmi befolyást nyer. Megvásárolja a sajtót, s a sajtó útján a gyanútlan közvéleményt is. A koncentrált tőke hatalma révén a kapitalizmus elodázhatja vagy meghiúsíthatja pl. a legszükségesebb gazdasági és társadalmi reformokat, érdekei szerint háborúra uszíthat stb.
Ha a kapitalizmus következményeit nézzük, ezek már a gazdasági élet területén végzetesek. Az maga is fonák dolog, hogy a gazdasági élet egyedüli ura és diktátora a magántulajdon feltétlennek képzelt ura, a kapitalista. Nem a feltaláló, nem a mérnök, nem a munkás és nem a fogyasztó kezén van az irányítás, vagyis nem azokén, akik a legközvetlenebbül érdekeltek, hanem a kapitalista kezén, aki maga talán nem is dolgozik, csak a pénzt dolgoztatja, s mások munkájának gyümölcsén élősködik. Éppen ez az élősdi lélek állíthatja saját önzése szolgálatába az egész gazdasági életet. A következmények, különösen a munkásságra nézve, elbírhatatlanok.
A munkás napi áron megvásárolható portékává alacsonyodik. Meglenne ugyan a szerződéskötés szabadsága, az azonban csak illúzió. A munkáskínálat nagyobb a keresletnél, s mivel a munkás éhezik, olcsón is eladja magát. Tehát már a szerződésnél ki van szolgáltatva, s a kapitalista ki is használja a helyzetet, hiszen ő - érthető okokból - nem a nyersanyagon, nem is az árkalkuláción, hanem az emberen, a munkabéreken takaríthat meg a legtöbbet. Ilyen módon alakítja ki a kapitalista rendszer vak önzése társadalmi téren a proletariátust.
A proletársors kérdésköréből csak egyetlen mozzanatot emeljünk ki, a munkanélküliséget. Onnan ered, hogy a kapitalista termelés nem a tényleges szükségletekhez igazodik, hanem a spekulációhoz. A dömpingáru és a munkanélküliség együvé tartozik: mind a kettő ugyanannak az emberi egzisztenciákkal mitsem törődő önzésnek a beszédes jele. A munkanélküliség esetében pedig - mint már említettük - nem az éhezés, a nélkülözés a legrosszabb, hanem az a tudat, hogy valaki szakismerete, munkaereje és szolgálatkészsége ellenére is felesleges az emberi társadalomban. A proletárokat akkor érthetjük meg, ha számolunk a munkanélküliség lappangó rémével, a bizonytalanság folytonos érzésével, a munkaadótól való függés szolgai tudatával. Ebből érthető meg viszont a proletárok erős függetlenségi vágya, politikai szervezkedése, a kizsákmányolás és az egész kapitalista magántulajdon-rendszer elleni ádáz küzdelme.
A társadalmi ellentétet kétségtelenül a kapitalizmus felelőtlen gazdaságpolitikája élezte ki és növelte veszedelmes arányúvá. Ha igyekszünk is kerülni azt a szólamot, hogy a kapitalizmus a proletárságban egy új rabszolgaságot csinált, annyi kétségtelen, azt a tudatot elfojtotta, hogy a gazdasági élet az emberért van, az ember pedig Istenért.
13.3.3. Az ellenmozgalmakról
A kapitalizmus azonban, mint ilyen rontó hatalom, nem érvényesülhetett teljes korlátlanságában. Régtől fogva ellenmozgalmakat váltott ki: korlátozta egy darabig a régi céhrendszer maradványa, a kisipar, aztán maga is egyre inkább a kapitalizmus vazallusává vált. Jóval erősebb korlátozást jelentett ennél a munkásság tudatosodása, politikai szervezkedése, a szakszervezetek ereje, a szociális mozgalmakkal kiharcolt szociális törvényhozás, a különféle közüzemek stb. Végül lelki munkájával nehezen felmérhető módon ugyan, de nem egészen jelentéktelen mértékben közreműködött az egyház szociális igehirdetése. Az ellenmozgalmak hatását azonban korlátozta hosszú időn át a korszellem. Ezért kelletténél nagyobb mértékben rontó hatalom maradt a kapitalizmus.
Mégis egyoldalúság volna, ha egy történeti szemle keretében a kapitalizmusnak csak árnyoldalait vennénk figyelembe. Ez a rendszer a céh sűzkkeblűségével szemben a maga idején haladást jelentett. Az egyéni vállalkozó kedvet, tetterőt felébresztette és sarkallta, a leleményt és szorgalmat egyes esetekben érvényesüléshez juttatta.
Továbbá a kapitalizmus a korábbi rendszereknél olcsóbban, gyorsabban és tömegesebben termelt. Európa rohamosan szaporodó népességét csak egy tömegtermelésre beállított rendszer tarthatta el. Bár a lakosság földrészünkön az utóbbi évszázad alatt megháromszorozódott, ezt az embertömeget nemcsak úgy-ahogy eltartotta, hanem a nép általános jólétét fokozta is; még a munkásság életszínvonalán is emelt, ha nem is olyan arányban, mint a "felső tízezer" fényűzésén.
Általában azt mondhatjuk: a kapitalizmusnak - minden vétke ellenére - történelmi feladata volt: magánvállalkozások révén a világ gazdasági meghódítását elvégezte. Szándékosan mondottuk ezt múlt időben: a kapitalizmus - úgy látszik - szerepének végére ért. Most már gazdasági életünkben nem annyira új hódításokról van szó, hanem inkább a meghódítottak igazgatásáról. Ezt pedig a kapitalizmusnál egy igazi szocializmus jobban megoldhatja. Akkor, amikor még teljesen kiaknázatlan kincsek, parlagon heverő területek voltak, más volt a helyzet; akkor a telhetetlen kapitalista szerzésvágy új életlehetőségeket nyitott meg sokak számára, ma pedig ugyanaz a telhetetlenség életlehetőségektől zár el sokakat.
Ezzel pontot is tehetünk történeti szemlénkre, ha nem volna semmi részességünk a kapitalizmusban. Legkevésbé gondolunk itt a Max Weber-féle vádra, amely szerint a kálvinista puritánság volt az európai kapitalizmus bölcsője: szorgalmas és ugyanakkor minden fényűzést kerülő, világon belüli aszkézist gyakorló kálvini életforma állítólag szükségképpen tőkehalmozódásra vezetett. De hát tehetjük azért Kálvint felelőssé, hogy a második és harmadik nemzedéktől kezdve egyre inkább visszaéltek azzal, ami az első nemzedék munkás életében még áldás volt? Mi jogon kérhetnők számon a valóban puritán Kálvint a későbbi elfajulásokért? A hibát nem Kálvinban, és nem is csak a kálvini irányzatban, hanem az egész újkori keresztyénségben kell keresnünk. Elsősorban saját magunkban. Ezért történeti szemlénk végeztével néhány tényt kell megállapítanunk.
A kapitalista mohóság, a kizsákmányolt és árúvá degradált munkás, az egész proletár nyomor nem a Marx Károly műve, hanem a keresztyénnek nevezett világ javakkal való hűtlen sáfárkodásának, a profithajhászásnak tagadhatatlan és nyilvánvaló produktuma. Ez rideg történeti tény.
13.3.4. A marxizmus és keresztyénség találkozásáról
Marx mindössze az a samaritánus volt, aki a proletár elesett állapotát meglátta és jajszavát megértette egy olyan korban, amidőn a keresztyénnek mondott társadalom érzéketlenül ment el mellette. Marx szerint a proletár csak addig él, amíg munkához jut, viszont munkához csak addig juthat, amíg munkájával hízlalja kiszipolyozóját, a tőkét. Amikor Marx ezt a látványt történelmi távlatba állította, és az előzményeket, az okokat vizsgálta: feltárult előtte a történelem, a szokásos eszményítésekkel ellentétben, mint az anyagi szükségletek kielégítéséért küzdő ember története, mint a termelési eszközök változásával kapcsolatos könyörtelen osztályharcok láncolata. Ezt az új történelemszemléletet nem érthetjük meg, ha mögéje nem gondoljuk ellenpártját, a Hegel féle történeti dialektikát, csakhogy míg Hegel a történelemben csupa szellemit látott; az abszolút szellem ellentétekben kifejlő önmegvalósulását, addig Marx rádöbbent a történelmi folyamat homlokegyenest ellenkező értelmére, az anyagi szükségletek kielégítéséért vívott véres viaskodások valóságára.
Marxot azonban nem elégítette ki az akadémikus vita. Humanizmusa nem rekedhetett meg a történetbölcselők szemlélődő szerepében. A felismert helyzet cselekvésre kötelezte; mint a gazdasági élet érdekszövevényének és belső törvényeinek ismerője, tudta, hogy szépszerével semmire sem megy. Ezért tüzelt osztályharcra; öntudatosítani akarta a proletárt, hogy osztályhelyzetében rejlő erőit összefogva, segítsen önmagán. Mert csak forradalmi úton, erőszakkal vívhatja ki életjogát az elnyomó osztályok szervezett erőszakával szemben. Ettől fogva kétféle embert ismert: olyant, aki csakugyan meg akarja változtatni a kiszolgáltatottak sorsát, és olyant, aki továbbra is igazságtalan voltában akarja tartani a profithajhászás világát. Az egyik a barát, a másik az ellenség. Írásai egyre növekvő mértékben tömegmozdító történelmi cselekedetekké lettek.
Kérdezzük meg: ez a harcos humanista miért nem a keresztyénségben keresett megoldást? Először is azért, mert humanista volt, akárcsak Goethe, tehát ő is az ember keblében vélte feltalálni az igazságot. Csakhogy nem elégedett meg az igazság puszta kiábrázolásával. A keresztyénségben pedig sem cselekvési készséget, sem szabadságot nem látott. Mit kezdjen azzal a keresztyénséggel, amely elsősorban az uralkodó osztályok vallása volt, államvallás a kapitalista államban? Szerepe folytán a keresztyénség elfordult a történeti valóságtól: egy kötött istenországa-elméletbe menekült a tények és tényleges feladatok elől. A gazdasági élet történetileg kialakult rendszerét természetesnek tekintette, hiszen az a világ törvénye, hogy "szegények mindenkor lesznek", következésképp gazdagoknak is kell lenniök. A bűn és halál világa fölé - önmegnyugtatásul is - odaprédikálta a mennyei dicsfényt, a türelmesen hordozott nyomorúságért a túlvilági kárpótlást. Ma már mi is látjuk, hogy az a keresztyénség valóban elidealizálta és elspiritualizálta a valóságot, akárcsak a kor idealista filozófiája, hiszen az élő Ige helyett maga is ebből a filozófiai idealizmusból táplálkozott, s Ige helyett idealizmust prédikált. Marx éles szeme nem is látott benne mást, mint a filozófiai idealizmus misztikus kiadását, amelyik - tudatosan, vagy öntudatlanul - a polgári ideológia igazolója, a kapitalista gazdasági rendszer mennyei kezese, s a forradalommal szemben, az isteninek mondott rend érintetlenségének védője. Egyszóval - felépítmény.
Ezek után ne firtassuk, hogy Marx miért nem a keresztyénségre alapította világmegújító terveit. Oka volt rá. - Vagy azt kifogásoljuk nála, hogy a keresztyénség eszméjét összetévesztette a keresztyénség valóságával? Egy realista gondolkodó csak mosolyoghat ilyen kifogáson, kivált, ha látja a keresztyénség "eszméjével" való tétlen-tehetetlen hivalkodást. Őt csak a tényleges élet érdekli. Vagy ajkbiggyesztve állapítsuk meg, hogy Marx az ember eredendő jóságáról tanít, a bűn és kegyelem valósága helyett? Hogy végeredményben önmegváltást hirdet? De hát a felvilágosodás keresztyénsége nem ugyanezt tette? Akkor pedig nem a kor protestáns teológusain, a szekularizált thomizmus jellegzetes szóvivőin kell elsősorban számon kérnünk ezeket a vélekedéseket?
Marx Károly mindenesetre megtette azt a megbecsülendő nagy szolgálatot, hogy erőtelenné vált, eltorzult keresztyénségünk retusálatlan, nyers fényképét tartotta elénk. Ha engedjük magunkra hatni ezt a képet, arra emlékeztet minket, hogy a dolgok összefüggenek: az egyházon kívüli ember azért olyan, amilyen, mert én, az egyház embere is olyan vagyok amilyen. Ennek a készséges elismerése eligazodásunk nélkülözhetetlen előfeltétele.
13.3.5. A Biblia tanítása az ún. magántulajdonról
Végezetül vegyük sorra azokat a vádakat, amelyek a magántulajdonnal kapcsolatban a keresztyénséget érik. Szemére vetik: nem küzd a magántulajdon eltörléséért, holott az őskeresztyén gyülekezetekben több helyt vagyonközösség volt. Ezzel kapcsolatban fontoljuk meg a következőket:
A Biblia sehol sem parancsolja a vagyonközösséget (gondoljunk pl. Nábót szőlőjére vagy a Péter házára). Sőt, amikor alamizsnálkodásról, a felebarát hathatós megsegítéséről beszél, magától értetődően feltételezi a magántulajdont. Az irgalmas samaritánus miből fizette volna a vendéglőst a félholtra vert ember istápolásáért, ha nincs valamelyes vagyona (Lk 10,35); Zákeus megtértekor jelentős vagyonának csupán felét ajánlotta fel a szegényeknek, továbbá a patvarkodással elvett javak jóvátételét ígérte meg, Jézus mégis idvességesnek mondja Zákeus házát (Lk 19,8-9). Mindezzel szemben hivatkozni szoktak az őskeresztyén vagyonközösségre. Mint meg van írva: nekik "mindenök köz vala" (Csel 2,34); "senki semmi marháját nem mondá magáénak" (Csel 4,32). Ezek is kétségtelenül bibliai tények, hozzá még a maguk nemében igen jelentősek és egészen radikálisak. Jegyezzük meg azonban, hogy az első keresztyéneket nem gazdaságpolitikai szempont irányította a helyenként mutatkozó vagyonközösségben; ez a próbálkozás nem a magántulajdon rendjére vonatkozó elméleten alapult. Az első keresztyének nem is akarták a magántulajdon kérdését a nép számára rendezni, mint ahogy Jézusnak sem volt ilyen célja. Jézus visszautasította, mikor az enyém, tied, övé kérdésében bírónak akarták megtenni (Lk 12,13-15). Továbbá a vagyonközösséget nem külső kényszerítésre csinálták meg, nem hatalmi eszköz igénybevételével erőszakolták ki, hanem belső indításra, önként, mint az Írás mondja: "A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala" (Csel 4,32). Ez az egység volt az előfeltétel, következésképp a vagyonközösség náluk elsősorban lélekközösség volt; nem is terjedt a vagyonközösség soha túl a gyülekezet körén, s a gyülekezetben is kegyelmi ajándéknak tekintették: ott, ahol a hit eleven, még ez is lehetséges. Vagyonközösségüket tehát sohasem szabad összetévesztenünk egy politikai értelemben vett vagyonközösséggel. A kettő között ég és föld különbség van. Az őskeresztyén vagyonközösség azonban éppen sajátos mivoltában paradigmatikus jelentőségű számunkra: jelenlegi eligazodásunk hitbeli lehetőségét villantja meg.
A gazdag ifjú esete (Mt 19,16-30) sem tartalmaz egyetemes parancsot a magántulajdon megszüntetésére. Ez a bibliai történet egy kegyességében nagyon bizonyos egyén farizeizmusának leleplezése. Íme: minden önáltatása ellenére nyilvánvaló, hogy nem tartja meg a törvényt: jobban szereti vagyonát, mint Istent. Jézus, mint több más esetben, most is a vagyon szeretetén szemléltette az ember jóra való tehetetlenségét: "...add el vagyonodat és oszd ki a szegényeknek..." - A gazdag ifjú esetében szükségesnek bizonyult ez a súlyos operáció, de ebből nem következik, hogy minden más esetben is feltétlenül szükséges, noha a vagyon veszedelmes kísértése mindenkinél kétségtelenül fennáll.
Mi a magántulajdon értelme? Kezdjük azon, hogy a magántulajdon az emberi személyiség kitágítása. Egy kert, egy internátusi szoba, egy kézikönyvtár a tulajdonos bélyegét hordja. Bennük van a tulajdonos akkor is, ha nincs bennük. Egész apró dolgok, például egy szerszámdarab, egy írótoll jellemzőek az emberre. Ezért gyűjtik össze egy-egy nagy személyiség hagyatékait múzeumokba, emlékszobákba. Luther wittenbergi otthona, Goethe weimari lakása, Prohászka székesfehárvári ereklyéi nemcsak a kegyeletet, hanem a megismerést és megértést is szolgálják: a személyiség titkát közelíthetjük meg általuk. A személyiség szabad kifejlődését, önállóságát és emberi méltóságát veszélyeztetnők a magtántulajdon radikális eltörlésével.
A magántulajdon viszonylagos szabadságot, anyagi függetlenséget biztosít a sors változandóságával szemben: feltétele bizonyos értelemben az otthon kialakulásának, s bizonyos fokig a családi életnek is. Ma már a "személyi tulajdon" szükségességét általában el is ismerik. Csak az a kérdéses, mi legyen a "személyi tulajdon" mértéke; Napóleon esetében pl. Franciaország is kevés volt, hogy Napóleon azzá fejlődhessék, akinek ismerjük. Általában azt szokták mondani: a magántulajdon megengedhető mértékét az egyén és közösség életérdekének összhangba hozatala határozza meg. Mit tanít ebben a kérdésben a Biblia? A Biblia a vagyonban nemcsak kísértést lát, hanem a többre bíztatást, a szolgálat alkalmát. Nem foglal állást a magántulajdon és a köztulajdon vitájában, nem igazolja, de nem is cáfolja egyik vitázó felet sem, hanem mind a két féllel szemben képvisel egy olyan gondolatot, amely attól is, ettől is idegen: a sáfárság gondolatát.
Ez azt teszi: A Biblia szerint nincs feltétlen értelemben vett magántulajdon, mert minden az Istené. A ius utendi et abutendi értelmében - és ez az elv nemcsak a római jogra, de a kapitalista lelkületre is jellemző - mi még saját testünkkel sem rendelkezünk, nemhogy rajtunk kívül levőkkel rendelkeznénk. Minden, amink van, kaptuk. "Az Úr adta az, az Úr elvette, áldott legyen szent neve érette".
Az ember tulajdonjoga tehát átvitt értelemben értendő és sohasem feltétlen. Csak kezelői, gondozói vagyunk Isten reánk bízott javainak, s egész eljárásunkért számadással tartozunk. A személyes felelősség, a számadásra-hívás mozzanata is beletartozik a sáfárság bibliai gondolatába. Mégpedig a javak nagyságával egyenes arányban áll az elkötelezés. Mondottuk, a magántulajdon a személyiség viszonylagos függetlenségét biztosítja, a sáfárság viszont elengedhetetlen kiégészítésképpen - a magántulajdontól való belső függetlenséget jelenti. (Az özvegy asszony két fillérje!) A földi javaknak olyan birtoklását, mintha nem is birtokolnók azokat.
Sáfárság nélkül a pénz és a többi javak megkeményítik, szeretetlenné, hideggé, közönyössé, telhetetlenné, élvvágyóvá, erőszakossá, gőgössé és hitetlenné teszi az embert. A sáfárság tehát az egyén szempontjából és a közösség szempontjából nézve is védelem, sőt: megoldás, az egész gazdasági kérdés megoldása. Egy új gazdasági lelkületet jelent, amelyik győz, még a kapitalista lelkület kísértései felett is. Ebben a tudatban mondjuk: nem a személyi tulajdon, hanem ezzel a tulajdonnal való sáfárkodás az emberi személyiség igazi kifejlesztője.
A sáfárkodás azonban csak ott lehetséges, ahol Isten uralkodik, mert ahol ő nem uralkodik, ott a gazdasági életben a pénz, a mammon az úr. A mammonizmus pedig a köztulajdon rendszere mögött éppúgy meghúzódhatik, mint a kapitalizmus mögött.
Ezek után szólhatunk a magántulajdon állítólagos szentségéről, beismerve, hogy nem egyszer maga a keresztyénség szolgáltatott okot az ebből származó, s előbb már említett vádra.
Ha szigorúan vesszük a mondottakat, magántulajdonról beszélni, ahogy az széltében történni szokott, Isten-káromlás, mert elhomályosítjuk vele azt a gondolatot, hogy a magántulajdon tulajdonosa is Isten. Méginkább áll ez a magántulajdon szentségének emlegetésére. Rendszerint olyanok használják ezt a szólamot, akik nem is ismernek semmi más szentséget, csak a magántulajdont. A dörömbölő reformkövetelésekkel szemben szoktak hivatkozni rá, nem egyszer a kegyesség pózában, s azt akarják vele kifejezni, hogy a magántulajdon érinthetetlen, a magántulajdon tabu.
Honnan ered ez a blaszfémia? A Biblia tanít az élet-szentségről, cselekedeteink, javaink Istennek szenteléséről, ezzel azonban nem valami egyetemes érvényű ténymegállapítást, hanem hitbeli lehetőséget és feladatot jelöl meg. A magántulajdon tehát magában véve egyáltalán nem szent, hanem meg kell annak a vele való élésben szenteltetnie. Amint ez az eleven erejű gondolat megmerevedett, statikussá vált, akkor lett "szentség" a magántulajdon. Állítólagos szentségét aztán bibliai idézetekkel is igazolni próbálták. Hivatkoztak a Tízparancsolatra. Meg van írva: Ne kívánd a másét! Ne lopj! A nyolcadik és tizedik parancsolat azonban abból az Ószövetségből való, amely nem ismer merev magántulajdon-rendszert. Gondoljunk pl. a szombat-évre vonatkozó törvényre. Nábót szőlője esetében sem általában a magántulajdont védi, hanem a szegényt és a gyengét, a kizsákmányoló hatalmassal szemben, s azt sem csak úgy általánosságban teszi, hanem a hatalmaskodó istentelenségét hangsúlyozva. Az említett két parancsolattal sem a magántulajdon állítólagos szentségét védi a parancsadó Isten, hanem a sáfárt a sáfárkodásában. Ez pedig lényeges különbség.