5.1. A lehetőségek mérlegelése
Ha áttekintünk a különféle etikákon, azt kell mondanunk, nincs az etikának olyan általános fogalma, mely a keresztyén etikát is magába foglalná.
Mi lehetne az etika legtágabb meghatározása? Az etika a cselekedetekről szóló tudomány. Ez tágnak annyira tág, hogy már nem is meghatározás. Ebben a definicióban ugyanis helyet kapna sok egyéb mellett pl. a hadtudomány is, hiszen az is cselekedetekről szól. Az etika tehát - helyesbítsük így a meghatározást -, olyan cselekedetekről szól, amelyeket bizonyos elvek alapján helyeseknek, vagy jóknak nyilvánítunk, és a helytelen, az elvtelen és véletlen cselekedetektől megkülönböztetünk. Még ez is elég tág meghatározás ahhoz, hogy beleférjen Epikurosz és Kant etikája egyaránt. Az a kérdés, a keresztyén etika is elfér-e benne. Nem.
A keresztyén etikára még ez a tág meghatározás sem illik. Bár ez az etika is a helyes cselekvésről szól, mely a véletlentől és a helytelentől különbözik, de itt már ez a megkülönböztetés nem valami végső elv alapján történik.
Az a cselekedet, amelyet valamilyen elv határoz meg, legyen az akár a boldogság, akár a kötelezettség elve, törvényes cselekedet, mert valamely alapelv törvénye szerint történik. Az ilyen cselekedet pedig nem lehet jó.
A keresztyén etika ezzel a merész megállapítással túltesz az egyéni szabadság hirdetőin, a legszélsőségesebb individualistákon. Nincs az az individualista, aki messzebb mehetne ennél, az elvszerű vagy törvényes cselekedet megítélésében. Mégis bajos volna a keresztyén etikát az individualizmussal egy kalap alá venni. A keresztyén etika ti. ugyanilyen élesen ítéli meg az individualista szabadságtant is, amikor kimondja, hogy az a jó cselekedet, keresztyén felfogás szerint, ami mindenféle emberi önkény kizárásával, feltétlen engedelmességben történik. Nincs más jó ugyanis, mint az engedelmes akarat, mégpedig az az akarat, amely időről-időre azt teszi, amit a szuverén Isten időről-időre akar. Ez az isteni akarat pedig egyetlenegy elvbe sem foglalható bele; mi Isten felett semmiképpen sem rendelkezhetünk, az ő akarata velünk szemben feltétlenül szabad.
5.2. A szeretet nem lehet formális elv
De hát Isten szeretet, mondhatná ellenvetésképpen valaki. Ha pedig szeret, akkor az ő akaratának engedelmeskedő élet alapelve a szeretet. Van tehát a keresztyén életnek is alapelve! - Ennek az ellenvetésnek - úgy látszik - komoly bibliai alapozása van: Jézus egyetlen új törvényt sem hozott, hanem a régi, ismert törvényt a szeretet szerint magyarázza; a Hegyi Beszéd pl. nem egyéb, mint tanítás az ószövetségi törvény igazi betöltésére: a szeretetre. - Azt is megfigyelhetjük, hogy Pál, amikor konkrét erkölcsi kérdésekkel talákozik (áldozati húsevés, nyelveken való szólás stb.) s döntéseket kell hoznia, a szeretet jegyében dönt. Nekünk is, egyéni döntéseinkben kétségtelenül a szeretetnek kell irányadónak lennie. De mindennek ellenére sem tekinthetjük a szeretetet valami formális alapelvnek. A "szeretet apostola", János, figyelmeztet bennünket: "Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Aki vallja, hogy Jézus az Istennek Fia, abban megmarad az Isten, és ő is az Istenben." Erre az emberre mondja János, hogy: "a szeretetben marad" (1Jn 4, 10-16). Ez azt teszi: a szeretet nem valami formális elv, amit mi meghatározhatnánk, aztán etikai alapelvvé tehetnénk. A szeretet, amelyről itt szó van, nem minálunk, hanem Istennél van. Azt maga Isten határozza meg, az ő cselekedeteiben.
Szemléltessük ezt egy végletes eseten: Ha pl. azt mondja Ábrahámnak, hogy fiát, Izsákot áldozza meg, és Ábrahám engedelmesen kést emel a fiúra, ez a szeretet. Sőt, ha Isten akaratából megölte volna - bármilyen megfoghatatlan is ez minékünk -, az ő esetében akkor is ez lett volna a szeretet, mert ez volt Isten akarata, Isten pedig maga a szeretet. Mi nem okoskodhatjuk ki önerőnkből, hogy micsoda a szeretet, éppúgy, mint ahogy azt sem tudhatjuk, hogy kicsoda Isten. A szeretet csak Isten cselekedeteiben ismerhető meg: úgy is mondhatnók, a szeretet a kijelentés hitében ismerhető meg, mert Isten dolgait csak a Krisztus-kijelentésben, tehát csak hit által ismerhetjük meg.
Ez a teológiai magatartás azonban, tárgyi szempontból bármennyire is indokolt, a keresztyén etika történetével nem a legteljesebb összhangban áll.
Voltak ugyanis olyanok, akik az etikáról kész feleleteket vártak, amelyek az erkölcsi kérdésben, egyszer s mindenkorra eligazítanak, s minden további kérdezősködést feleslegessé tesznek. Kész feleleteket, tehát minden esetre alkalmazható törvényadást. Ezt a kívánságot meg is érthetjük: a kész felelettel az egyéni döntés felelőssége, a hit kockázata alól akar kibújni az ember. Szívesen elfogadja, csak gondolkozást ne kívánjon tőle senki. Ehhez az emberi természethez alkalmazkodik a zsidó legalizmus: a farizeusi morál, ebben a szellemben kérdezi pl. a gazdag ifjú Jézust. De ugyanezt az alkalmazkodást tapasztalhatjuk a római katolikus és a modern protestáns morálban és általában minden morálban, amikor az minden életviszonylatra kész törvényt ír elő, vagy könnyen alkalmazható szabályt ad. Annyit már a mondottakból is sejthetünk, hogy a keresztyén erkölcstan ilyen feleletekkel nem szolgálhat. Sőt, valahol csak ilyen kívánság felmerül és meg is kísérlik a kielégítést, ott az erkölcsi kérdést félreértik és félreismerik a keresztyén erkölcstan feladatát is.
5.3. A meghatározás
A keresztyén erkölcstan valamennyi morállal szemben áll és azt vallja, hogy az élet döntő kérdéseire a döntő feleletet nem az ember, tehát nem az etikus, nem a teológus adja. A feleletet Isten tartotta fenn magának. Következésképpen az etika nem beszélhet Isten nevében, nem szabhat törvényt Isten helyett, hanem csak utalhat a beszélő, magát kijelentő Istenre. Nem a végső szót mondja ki, hanem csak az utolsó előttit; nem dönt senki helyett, hanem csak előkészíti a döntést. Az etika feladata eszerint nem más, mint módszeres ráeszmélés arra, hogy mit jelent az élet ezernyi viszonylata és kérdése közepett Isten parancsszavát meghallanunk.
Brunner hasonló megfontolások alapján a keresztyén erkölcstannak ezt a jellegzetes és semmi más etikára nem alkalmazható meghatározását adja: a keresztyén etika az Isten cselekedetei által meghatározott emberi cselekedetekről szóló tudomány. Ezt azonban sokkal egyszerűbben is kifejezhetjük, ha így mondjuk: a keresztyén erkölcstan az ember megszentelődéséről szóló tan.
5.4. Ellenvetések
Ma is akadnak olyanok, akik az etikának csupán döntésre előkészítő és a parancsoló Istenre utaló szerepét keveslik, sőt egyenesen veszedelmesnek tartják. Keveslik, mert a kálvinizmusnak állítólag vannak kész feleletei s veszedelmesnek tartják, mert a kész feleletek kétségbevonásával állítólag a kálvinizmus tettrekészségét bénítanók meg, s a kálvinista akciókat szerelnők le. (Lásd a Magyar Kálvinizmus, 1935,174. és következő lapjait, valamint az Igazság és Élet és a Magyar Kálvinizmus 1936. évi számaiban olvasható vitát.)
Eltekintve attól, hogy helyes-é és a Kálvin szellemében való-é a "kálvinizmus" nevezet használata, viszgáljuk meg először is, honnan veszi a kálvinizmus a kész feleleteket, amelyek birtokában kevesli a keresztyén erkölcstan Isten feleletadására utaló előkészítő szerepét. Veheti a Bibliából, vagy a kálvinista világnézetből, vagy pedig mind a kettőből.
Ha a Bibliából merít kész feleleteket, akkor a Bibliát cselekvési szabályok gyűjteményének tekinti. Olyan törvénykönyvnek, amelyben minden esetre (casus-ra) fellelhető a megfelelő előírás. Így azonban hamarosan visszajutunk a farizeusi gyakorlatba, a lélek-nélküli kazuisztikába. A Biblia bálvánnyá válik és az élő Isten helyébe kerül; megistenített betűi és szavai (verbalis inspiratio) eltakarói lesznek Isten valóságos akaratának, akadályozói a Biblia szavain át hozzánk szóló aktuális isteni üzenet meghallásának, a szavakból a szó, az Ige kicsendülésének.
Tanulságos ebből a szempontból is Jézusnak az irgalmas samaritánusról mondott példázata (Lk 10). A jerikói út kifosztott és félholtra vert utasa mellett elhalad a pap, elhalad a lévita is. Mind a kettő a törvény embere. Jól ismeri a törvényt, észreveszi a szerencsétlent is, de nem segít rajta. Valószínűleg éppen a törvény betűinek megtartása akadályozza őket Isten aktuális akaratának meghallásában és befogadásában. (Talán éppen a törvényben előírt kultikus kötelességük teljesítésére siettek és nem értek rá megállni vagy pedig ők, mint papi emberek, a törvény értelmében tartózkodtak a haldokló megérintésétől, a "tisztátalanságtól".) Jön aztán egy samaritánus, aki nem is igen tudott a törvényről, de meghallotta a szerencsétlen ember segélykérő szaván át Isten hozzá intézett parancsát, aktuális akaratát és segített: gondjába vette a felebarátot. "Te is eképpen cselekdjél!" - fejezi be példázatát Jézus; és Krisztus szava nemcsak a keresztyén életnek, hanem a keresztyén etikának is útmutatója.
A kálvinizmus legtöbb esetben maga is tartózkodik a bibliai kazuisztikától s a kész feleleteket nem annyira a Bibliából, mint inkább a kálvinista világnézetből meríti. Ha szemügyre vesszük a világnézet természetét, hamarosan kiviláglik ennek a megoldási kísérletnek is a képtelensége.
Mi a világnézet? A mindenkori világkép értelmezése: a világ eredetéről, céljáról, egységéről, értékéről s ennek a megfelelően az élet értelméről szóló elmélet. Az efféle elméleti tudás állandó birtokunk lehet, s mindenkor szabadon rendelkezhetünk vele. Az azonban még nem volna baj, ha a világnézetünkkel szabadon rendelkezünk, és esetleg tetszésünk szerint máról-holnapra cserélgetjük is. Elvégre a tulajdonunk a világnézet: magunk csináltuk, a saját használatunkra. Az igazi baj ott kezdődik, amidőn világnézetünk révén rendelkezni próbálunk önmagunk felett is s azt gondoljuk, hogy életünk a saját kezünkben van és magunk határozhatjuk meg a helyes cselekvés szabályát. Ez pedig már illúzió, s ezen a tényen az sem változtat, ha kifejezetten keresztyén, vagy kálvinista világnézetről van szó.
Ma, amikor keresztyén vagy kálvinista világnézetről oly gyakran beszélnek és a keresztyénségnek éppen mint világnézetnek oly sokat tulajdonítanak, gondoljuk meg, mi módon válik a keresztyénség világnézetté? Úgy, hogy a keresztyénség az Isten ígéjében adott kijelentést tanná, élet- és világnézeti tanná általánosítja, s a hitben megismert Istent teszi meg az élet- és világnézet alapelvének. Ez a világnézeti mesterkedés még idegen volt Kálvintól és a reformátoroktól; csak amikor a felfedezések hatása alatt az ún. természettudományi világnézet kialakult, akkor állították vele szembe s azóta propagálják a keresztyénséget, mind világnézetet. Ezért azonban (bár "hitvédelmi" célzata van a világnézetezésnek) a keresztyénségnek drága árat kellett és kell fizetnie. A keresztyén hit így, akarva-akaratlan a többi élet- és világnézet mellé sorakozik, egy lesz a sok között; az isteni kijelentés pedig menthetetlenül világi bölcsességgé, az élő Isten pedig bölcseleti elvvé, ideává válik. Ez pedig megint csak illúzió, mégpedig veszedelmes illúzió. Világnézetünk tehát illúzióba visz, önmagunk ismeretében és Isten ismeretében is. Gyakran hallani: az a baj, hogy a világnézetek tülekedésében a keresztyén világnézet nem érvényesül. Mi meg azt mondjuk, éppen az a baj, hogy a keresztyénség legtöbbször csak mint világnézet érvényesül.
5.5. A Biblia nem kész döntvények tára
A világnézeti mesterkedéssel szemben is egy bibliai helyre hivatkozunk, a mannahullás Mózes 2. könyvében olvasható, ismert történetére (16,16-20). Az Ige aktuális szava olyan, mint a manna: nyomban élni kell vele, rendeltetése szerint, s nem lehet későbbre eltenni, eltartani és világnézetté konzerválni, mert "másnapra megromlik" (azaz emberi szóvá válik). Újra meg újra az Ige friss mannája után kell nyúlnunk s hasztalan teszünk kísérleteket és erőfeszítéseket arra, hogy az Ige friss mannáját manna-konzervekkel, keresztyén vagy kálvinista világnézettel pótoljuk.
Hangsúlyozzuk, mindezzel egyáltalán nem állítjuk, hogy nincs keresztyén vagy kálvinista világnézet; ha nem volna, nem lehetne vele visszaélni. Amidőn az exegetikai, dogmatikai munka és az igehírdetés Isten kijelentése alapján Istenről, mint szuverén hatalmú teremtőről, a világról és az emberről, mint az ő teremtményéről, a Krisztusban történt váltságról, mint Isten üdvakaratáról és világcéljáról beszél, a dolog természete szerint élet- és világnézetet is ad. Ez az élet- és világnézet azonban csak háttér; olyan, mint a színpad kulisszája. Nem önmagáért van, nem önmagában akar érvényesülni, hanem a cselekménynek, a megszólaló Igének akar háttérül szolgálni. Megjelöli azt az összefüggést, amelyben az Ige parancsszava elhangzik, melyen belül minket eltalál és engedelmességre hajt. De emellett semmi külön, önálló szerepe nincsen, és legalábbis a reformáció talaján és a reformáció szellemében nem is lehet. Főként pedig nem használható arra, hogy elménkkel erről a háttérről akarjuk leolvasni Isten akaratát, és ilyen módon az Ige helyett eszünket, illetve magunkat tegyük meg e divina commedia színpadának tulajdonképpeni szereplőjévé. Hangsúlyozásával vigyázzunk, valami nagyon is másodlagosból csinálunk elsődlegest, az elsődleges rovására. Összecseréljük saját vesztünkre az emberit és az istenit. A Biblia pedig nem azt mondja: Elvész az én népem, mivelhogy világnézet nélkül való (ellenkezőleg: éppen világnézetébe pusztulhat bele!) hanem: elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való, s tudományon a kijelentést érti a maga aktualitásában. (vö. Hós 4,6)
A kész feleletet adó kálvinizmus - mint láttuk -, akár a Bibliából, akár a világnézetből meríti feleletét, mindkét esetben, akaratlanul is, valami mást tesz Isten, illetve az Isten Igéje helyébe: vagy a Biblia betűjét, vagy a világnézetet. Mi pedig, nem utolsó sorban éppen a kálvinizmus példáján okulva a kész feleletek helyett inkább Isten felé fordulunk: "Útaid Uram mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem!", és esetről esetre tőle várjuk az útbaigazítást.
A kálvinizmus azonban nemcsak kevésnek, hanem veszedelmesnek is találja a keresztyén erkölcstan célkitűzését. Veszedelmesnek, mert a kész feleletek kétségbevonásával állítólag a kálvinista aktivizmust bénítja meg. Ez az ellenvetés Blumhardtot juttatja eszünkbe, aki a keresztyén életet két szóval jellemezte: várni és sietni. Türelmes figyelemmel várjunk Isten parancsszavára, de ha egyszer az a parancs elhangzott, tanakodás nélkül, sietve teljesítsük. Ha nincs meg bennünk a várakozás készsége, és csak sietni akarunk, nagy igyekezetünkben mintegy "kiszaladunk" Isten kezéből. Ha viszont a sietés készsége hiányzik, elmulasztjuk az Isten kegyelme szerinti alkalmat. Blumhardt eme tanítása minden keresztyén vagy kálvinista aktivizmus előfeltételére és Isten-szabta korlátjára emlékeztet azzal a céllal, hogy aktivizmusunk által csakugyan Isten akarata menjen végbe s ne a mi emberi akaratunk. A keresztyén erkölcstannak is ez a célja, amikor a kálvinista akciókkal szemben bizonyos tartózkodást tanúsít és kritikát gyakorol. Egyáltalán nem törekszik a kálvinista akciók megbénítására vagy leszerelésére, hanem éppen ezen akciók keresztyén jellegének lehető biztosítására. Arra, hogy: "legyen meg a Te akaratod...!"
Erre a kritikai munkára pedig nemcsak Blumhardt késztet minket, hanem a mi Urunk Jézus is, aki mindnyájunk tanulságára ilyen különös módon tanított a végítéletről:
"Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a Te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a Te nevedben? - És akkor vallást teszek majd nekik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők." (Mt 7,22-23)
5.6. Az etika a dogmatika segédtudománya
A dogmatika és etika elkülönülése újabb keletű: az etika önállósítását Calixtus 1634-ben megjelent Epitome theologiae moralis c. könyve óta számítják. De az önállósításra kísérletek már korábban is történtek: Calixtust több mint egy évszázaddal megelőzte az ugyancsak lutheri irányú Venatorius (1529), majd előfutárként említjük Melanchthont is, ha teológiájának későbbi fejlődését tekintjük, kálvini részről pedig a neves Danaeust (1677). A theologia moralis megkülönböztetése és elkülönítése tehát a második reformátori nemzedékben elkezdődött s a későbbi nemzedékekben mind általánosabbá vált.
Az a kérdés most már, mi ennek a megkülönböztetésnek illetve elkülönítésnek alapja, miben láthatjuk a dogmatika és miben az etika feladatát. Erre a kérdésre általában a következő feleletet adják: a dogmatika az értelmünket világosítja meg, az etika pedig az akaratunkat, ennek megfelelően az előbbi inkább elméleti, az utóbbi meg inkább gyakorlati tudomány (régebben sok helyt a gyakorlati teológia diszciplinájaként adták is elő). A dogmatika tehát a tiszta tan, az etika meg a tiszta élet tudománya, az előbbi foglalkozik a keresztyén világnézettel, az utóbbi meg a keresztyén életstílussal. A dogmatika megmondja mit kell hinnünk, az etika meg, hogy mit kell cselekednünk, az előbbi tárgya Isten, az utóbbi tárgya az ember.
De minél tovább latolgatjuk a dogmatika és etika feladatát, annál aggályosabbnak látszik a szereposztás. Vegyük csak a végső és legegyszerűbb formulát: a dogmatika tárgya Isten, az etika tárgya az ember, ez a formula mutatja leghamarább a dogmatika és etika elkülönítésének képtelenségét. Foglalkozhatunk-e Isten kilétével anélkül, hogy az ő életünkre vonatkozó igénye menten nyilvánvalóvá ne váljék, vagyis, hogy dogmatikánk a dolog természete szerint ismét és ismét etikává ne váljék? Kálvin bizonyára helyesen látott bele a dolgok belső összefüggésébe, amikor Institutióját ezzel a tétellel kezdte: Isten és önmagunk ismerete egymástól elválaszthatatlan. Mi a hit, ha nem cselekedet, mi a hit, ha nem élet? Hát az Ige által megvilágosított értelem, vagy öntudat nem akarat is-é egyben? Mi a köze annak a hitnek a kijelentés Istenéhez, amely világnézetével együtt nem tettekben mutatkozik meg? A dogmatika és etika minden mesterséges szétválasztása és "önállósítása" képtelenség és végzetes következményekkel jár mind a két tudományra: a dogmatika etika nélkül élettelen és érdektelen elméletté, üres spekulációvá változik, az önállósított etika pedig merev törvényességgé és sivár kazuisztikává. Az etika tehát a dogmatika nélkül éppúgy megüresedik és jellegét veszti, mint a dogmatika az etika nélkül. Reformátoraink ebben a tudatban nem is írtak külön etikát. Ha például Kálvin etikáját akarjuk megismerni, dogmatikai főművére, az Institutióra, továbbá kátéira, apróbb irataira vagyunk utalva. A dogmatika és etika elkülönítése és önállósítása csak a reformátorok szándéka ellenére következett be, mégpedig olyan arányban, amilyen arányban a reformátori kijelentéshit a nemzedékek során elhomályosodott. Az önállósított teológiai etika már önállósulásakor, a felvilágosodás korában a filozófiai etikák járszalagjára került, s ezáltal éppen úgyvélt önállóságát vesztette el.
Van-é hát értelme és létjoga a dogmatika mellett az etika külön tárgyként való előadásának? Van értelme, mert ma éppen etikai vonatkozásban vannak dogmatikánknak és igehírdetésünknek bizonytalanságai és tisztázásra váró kérdései. De csak abban az esetben van létjoga, ha az etikát, mint a dogmatika segédtudományát a dogmatikával való összefüggésben tárgyaljuk. Az etika külön tárgyként való kezelése így is szüntelen azzal a kísértéssel jár, hogy az etikában az Isten Igéje helyett az ember kerül az érdeklődés középpontjába. Pedig a teológia ebben a diszciplínában is csak az Ige tudománya lehet, s az ember csak másodlagosan, mint az Isten Igéje által megragadott ember jöhet szóba. Az ember tehát az etikában sem egyenrangú társa, partnere Istennek, amíg teológiai jellegű az etika.
Már amikor az etikát úgy határoztuk meg, hogy az megszentelődésről szóló tudomány, voltaképpen az etikának a dogmatikához való viszonyát is meghatároztuk: az etika az Isten cselekedeteit tárgyaló dogmatikának kimetszett része. A megszentelődés tárgyalásánál pedig nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy abban nem általában az emberről, hanem az Isten Igéje által megszentelt emberről van szó.