2.1. Mindenkinek van valamilyen "etikája"
Az erkölcsi kérdés feszegetését ma bizonyos idegenkedéssel és gyanakvással fogadják. Ezt az idegenkedést és gyanakvást meg kell értenünk. A mai ember ugyanis, ha helyén van a feje és szíve, hamar észreveszi azt az ellentmondást, mely a melldöngető erkölcsi kijelentések és a mögöttük álló cselekvések, a morálprédikátor tana és élete között van. Szinte már ösztönösen irtózik a prófétai palástban alakoskodó moralistáktól. Ilyen tapasztalatok aztán a moralisták iránti idegenkedését átviszik a moralizálásra is. Ha pallérozottabb elme, azt is meglátja, hogy bármely erkölcsi elvnek az ellenkezője is teljes logikai kétségbevonhatatlansággal levezethető és bizonyítható. Ha ennyire viszonylagos értékű a moralizálás, érdemes-e egyáltalán komolyan venni? A dolgokban azonban az a legkülönösebb, hogy az ember, minden jogos kételye ellenére sem kerülheti ki az erkölcsi kérdést. Néhány egyszerű tény átgondolása könnyen meggyőzhet bennünket az erkölcsi kérdés kikerülhetetlenségéről.
Nincs ember, aki ne cselekednék, s ne valamilyen rend szerint cselekednék. Ismerőseink, munkatársaink körében megfigyelhetjük nemcsak a megismétlődését, hanem a megismétlődő cselekedetek belső rendjét, kialakult stílusát. Ha tíz esetben látok dönteni valakit, hozzávetőleges pontossággal már előre megmondhatom, hogy a tizenegyedik esetben hogyan fog dönteni, esetleg még a szavait is eltalálom. A cselekedetek belénk rögződő stílusa, az élet ilyen szokásszerű rendezése pedig már "etika"; ebben az értelemben minden embernek van etikája.
Ennek az "etikának" kialakulása szükségszerű. Lelki szükségszerűségét könnyen beláthatjuk: a cselekvő ember ugyanis több, esetleg sok lehetőség között válogat, s ezek közül egyszerre csak egyetlen egyet valósíthat meg, a többit pedig akarva-akaratlanul mellőzi. Nincs ember, aki a döntés kényszerét: a választást elkerülhetné. Melyik lehetőséget válasszam, mit cselekedjem, mi most a helyes, mi most a jó, mit kell cselekednem? Ekként minden cselekvő ember életében okvetlenül felvetődik az erkölcsi kérdés. Az ember aztán végeredményében azt szokta cselekedni, amit ésszerűen, vagy ösztönösen fontosabbnak tart, többre értékel. Az ilyen esetek egyre megismétlődnek s megszilárdul az emberben élményei alapján valamiféle értékelés. Van amit értéktelennek, van amit értékesnek, értékesebbnek és legértékesebbnek vagy legfőbb értéknek tart. E legfőbb érték az életrendező elv, ehhez viszonyítja, ezzel méri s e körül helyezi el a többi értéket. E körül, mint tengely körül kristályosodik ki egész értékrendszere. Természetesen nem állíthatjuk, hogy ez az értékrendszer általános és állandó. Egyénenként különbözik, sőt még ugyanazon egyén életében is változhat és változik is. Újabb értékek kerülnek a régibbek helyére, esetleg az eddigi legfőbb értéket is kiszorítják, s ekkor az újabb értéknek megfelelően módosul az értékrendszer, átrendeződik az élet. Minket mindebből egyelőre csak az érdekel, hogy mindenki szükségszerűen valamiféle értékkel dolgozik. Mert ahol van választás, ott van értékelés, s ahol van értékelés, ott van legfőbb érték. Ez a legfőbb érték vagy Isten, vagy bálvány; anyagi-testi, vagy eszmei javaink bálványozása.
2.2. Az erkölcsi kérdés életünk egész területét átfogja
Bármennyire kikerülhetetlen is az erkölcsi kérdés, az ember mégis igyekszik kikerülni.
Elismeri ugyan, hogy az erkölcsi kérdés mindenkire érvényes, de nem mindenben érvényes. Úgy tünteti fel a dolgot, mintha az erkölcsi cselekvés az emberi cselekedetek külön csoportját alkotná - ide sorolva például az alamizsnálkodás és a könyörülő szeretet munkáit -, amelyiktől meg kell különböztetni a technikai, tudományos és művészi, egyszóval: a kulturális cselekedetek csoportját. Amott érvényesek az erkölcsi törvények, emitt meg a szakszerűség, a tárgy belső törvényei. Ez az osztályozás voltaképpen külön területre akarja zárni, az élet egy kis részére akarja korlátozni az erkölcsi törvény érvényét, s ezáltal a cselekedetek túlnyomó többségét mentesíthetőnek véli az erkölcsi követelmény erénye, tehát mindenféle etika fennhatósága alól. Ez a kibúvási kísérlet hamis látszaton alapul, s mindenik esetben leleplezhetjük hamisságát.
Ha például hídépítésre kerül sor, kétségtelenül nem etikusra bízzák a munkát, hanem mérnökre, akinek megvan hozzá a kellő technikai felkészültsége. A hídépítés ebből a szempontból nézve csakugyan technikai kérdés. De egy pillanatra sem kizárólag technikai, mert hogy a híd használható lesz-e, biztonsága, teherbírása, tartóssága megfelelő-e, s a befektetett tőkével és munkával arányban áll-é, ez nem csak technikai, hanem legalábbis ugyanannyira erkölcsi kérdés. Hozzá még a legnagyobb visszaéléseket a legügyesebb leplezéssel nem a kontár mérnökök, hanem éppen a szakmájukat legkitűnőbben értők követik el, ha tudásukkal nem áll kellő arányban erkölcsiségük. (A Panama-csatorna esetében egy technikai vállalkozásból lett etikai jelkép.) Lényegében ugyanezt mondhatnók a művészetről is: valójában nem az etikus szabja meg a műalkotás módját, hanem a kő, a festék, a szó, a hang, a mozdulat stb. tárgyi törvényszerűségét ihletszerűen felismerő művész, de hogy ez a törvényszerűség milyen cél szolgálatában áll, hogy az épület, a festmény, az írásmű, a zene, vagy a tánc mit fejez ki: lelki szemetet vagy lelki kincset; szemérmetlen léhaságot vagy mélységes emberséget, az már nemcsak művészeti, hanem legalább ugyanolyan erkölcsi kérdés.
Még egyszerűbb a helyzet a tudománynál: ha a tudomány valóban az igazságot kutatja, márpedig csak ebben az esetben lehet tudomány, egyben erkölcsi célt is szolgál. Nincs ugyanis külön tudományos és külön erkölcsi igazság, hanem csak igazság van. Az erkölcs ugyan nem avat még senkit az igazság módszeres, tudományos vizsgálójává, tudóssá, de viszont nem is tudós az, aki erkölcstől függetlenített kutatással akar az igazsághoz eljutni, vagy éppen a tudományos igazságot akarja az erkölcstől "függetleníteni". Az erkölcs tehát átfogja és igényli mind a tudományos, mind a művészeti cselekvést, az egész ember életét. Voltaképpen az élet minden területén felülről kapott javakkal sáfárkodunk, a sáfárkodás pedig erkölcsi cselekvés. A későbbiek folyamán ez a teológiai érv átfogóbb és foghatóbb alakban fog sorra kerülni: látni fogjuk, azért kikerülhetetlen az erkölcsi kérdés, mert a feltámadott Krisztus uralma mindent átölel. Őbenne válunk mi is sáfárokká.
Mindezek mellett az erkölcsi cselekvést sem tekinthetjük a cselekedetek külön csoportjának. Már csak azért sem, mert szigorúan véve nincs is oly cselekvés, amelyik kizárólag csak erkölcsi cselekvés volna. Csupán a technikai, tudományos és művészi cselekvésnek van erkölcsi rendje. Például, aki egy betegnek ebédet készít, tehát elsőrendben erkölcsi cselekvést végez, voltaképpen technikailag cselekszik: nyers ételneműt készít elő, tüzet gyújt, főz, s az ebédet elviszi a beteghez. Az evangéliumok irgalmas samaritánusa is voltaképpen gyolcsot tép, sebet mos, köteléket helyez el és beteget szállít. Mindenik példánál csak a cselekvés eredete és célja, indítéka és szándéka, az életfolyamat egészében való elhelyezése erkölcsi. Mert az erkölcsi nem az élet cselekvésanyagának elkülöníthető hányada, hanem az összes életmegnyilvánulások bizonyos rendje, meghatározottsága.
Erre azt mondhatná valaki: "egyszerűen nem kell cselekedni, s akkor mentesülünk az erkölcs hatásköre alól." Az erkölcsi kérdés azonban nemcsak a cselekedeteket, hanem még a nyugalmi állapotot, a tétlenséget is átfogja. Tévedés volna azt vélnünk, hogy tétlenség által kivonhatjuk magunkat a döntés kényszere alól, s legalábbis időről-időre visszavonulhatunk az erkölcsi térről. Hiszen a nyugalmi állapot is életnyilvánulás, bármilyen ellentmondásnak látszik, bizonyos tekintetben a tétlenség is cselekvés: döntés vezeti be és döntés kíséri. Akarom a nyugalmat, s addig tart a nyugalmam, amíg akarom, ameddig annak határt nem szabok. Tehát az erkölcsi kérdés hatósugara alól még a nyugalmi állapot sem vehető ki.
2.3. Menekvés az elmélet elől "vissza a természethez"
Kikerülhető-e az erkölcsi kérdés? - Brunner Emil ezzel a kérdéssel kapcsolatban megkülönbözteti az etikai elméletet és a tényleges erkölcsiséget. Szerinte az erkölcsi kérdés elméletileg kikerülhető ugyan, de gyakorlatilag nem. Az erkölcstant meg nem tanuló rossz diák csakugyan, mintha Brunner megállapítását kétségtelen módon bizonyítaná; mégis jó, ha egy kicsit időzünk ennél a megállapításnál.
Nemcsak a rossz diákban, másban is felvetődhet a kérdés: miért gyötrődünk elvont elméletekkel? Bízzuk rá magunkat az "egészséges ösztönökre": aszerint cselekedjünk és úgy éljünk, amint ösztöneink parancsolják. Ez a legtermészetesebb megoldás, és a legmegfelelőbb is, hiszen a természet az élet leghivatottabb rendezője. Megvalósíthatatlannak látszik ez az elgondolás? Tekintsünk csak az állatokra: lám azoknak nincs etikájuk, s mégis megélnek, hangzik az érvelés.
Azt ne képzeljük ám, hogy ilyen módon legalábbis elméletileg kikerültük az etikai kérdést. Mégcsak elméletileg sem kerültük ki, mert voltaképpen már ez is erkölcstan: az ösztön elvére épült erkölcstan. Csak az a kérdés: elfogadható-e, vagy elfogadhatatlan, vagyis alapelve kiállja-e a bírálatot vagy sem? - Az állatokat csakugyan irányítják s fenntartják ösztöneik, mivel az ösztönök ott még egyértelmű és feltétlen kötelezettséget jelentenek. Az embernél már nem ez a helyzet: ő már nem csak ösztön, hanem szellem, így tehát többé-kevésbé függetlenítheti magát ösztöneitől, illetve fölibe kerekedhetik ösztöneinek. A koplaló művész, a fakír, vagy az önsanyargató aszkéta például rendkívüli módon visszaszorítja ösztöneit. De találhatnánk példát az embervilágban a másik végletre is: az ösztönök csaknem korlátlan kiélésére és túlhajtására. Éppen az ösztöni életnek ez a vissszaszorítása, vagy túlfejlesztése mutatja, hogy az ember felette áll ösztöneinek, ösztöniségének, attól viszonylagosan szabad, egyebek között ebben is megmutatkozik az emberélet méltósága és gyöngesége az állati élettel szemben. Az ember bár állatiasságra vetemedhetik, mégsem lehet állat. Ehhez - többek közt - az ösztön közvetlen ereje és biztonsága már hiányzik. Ezért nem is lehet az ösztön az emberélet teljes jogú rendezője (a közelmúltban sokat emlegetett "faji ösztön" sem!).
Még a kisgyermek és az ún. primitív ember sem csupán ösztöni életet él, mert az ébredező és kibontakozó értelem a kisgyermeknél és a primitív embernél is részt kér az élet rendezésében. Az értelem nagyon hamar különböztet cselekedet és cselekedet között, és igyekszik a cselekedetet a pillanatnyi életsorsot meghatározni. Ez a meghatározás egyelőre még nem önálló: ezt még a környezet, a közösség, a szokás hatalma döntő módon alakítja s egyebek között az egyéni haszon sejtelme vagy talán a többiektől való félelem befolyásolja. Tehát az ember még nem egyéniség, hanem csak ún. nyáj-ember, de már nem úszik együtt a természeti élet áradatával, nem aszerint cselekszik, amint ösztönei parancsolják. Már ott van az erkölcsi döntés útján. Legfeljebb egyelőre még másokkal osztja meg az erkölcsi döntés felelősségét.
Vissza a természethez? Lehet a természeti állapot regényes sóvárgás tárgya. Kiszínezheti állítólagos gondtalanságát és felelőtlenségét, elábrándozhatunk tisztaságán és erején. Talán nem érdektelen megjegyezni: az ilyesmi a kultúrától való csömör estén szokott jelentkezni, pl. Rousseau esetében is nem az életerő, hanem az életfáradtság, a lelki öregedés tünete. Erősen emlékeztet arra a sóhajos vágyakozásra, amilyennel roggyant aggastyánok szokták emlegetni legénykorukat. Nincs azonban az a vágy, amelyik az idő kerekét - akár egyik, akár másik esetben - visszafelé fordíthatná.
Íme az erkölcsi kérdés még elméletileg sem kerülhető ki teljesen, legfeljebb arról lehet szó, hogy átgondolatlan félmegoldásokkal áltatjuk magunkat és ámítunk másokat. Ennek a magatartásnak már Szókratész nagy leleplezője volt. Az emberéletnek pedig, kivált mint társas életnek nem ilyen vagy amolyan erkölcsre, hanem "tiszta erkölcsre" van kikerülhetetlen szüksége. Ez minden közösség, "minden ország támasza, talpköve".