9.1. Az eligazodás
Az ige világossága nélkül nincs eligazodás, csak vaktában való cselekvés vagy bizonytalan kapkodás és tapogatózás. Az eligazodást Istentől kapjuk, az igében, a Szentlélek által.
De amilyen magától értetődő ez a tétel, éppoly kérdéses az érvényesítése. A mindenkori korszellem ugyanis kész megoldásokkal szolgál (jelenleg keleti és nyugati megfogalmazásban), tehát nem okvetlen érezzük szükségét az igebeli eligazodásnak. Vannak továbbá egyéni meggyőződéseink, öröklött vagy szerzett elveink s ezekkel helyettesítjük az ige friss eligazítását. Könnyen megeshetik tehát, hogy elveink minket éppúgy gátolnak az ige befogadásában, akárcsak a Jézus korabeli írástudókat, E tekintetben a megmerevedett kegyes elvek, vagy az ige helyébe tolt teológiai nézetek nem kevésbé veszélyesek, mint a profán elvek.
Ha pedig valami módon az ige világosságától megfosztjuk magunkat, világhoz való viszonyunkban csak két lehetőség marad: vagy a szolgaság, vagy a lázadás. Esetleg a szolgaság és lázadás valamilyen keveréke. Lássuk ezeket az emberi lehetőségeket.
- A szolgaságra vagy szolgalelkűségre a török hódoltság és a Habsburg-uralom századai nem kis mértékben ráneveltek. (A két világháború közti korszak, az ún. neobarokk, csupán élt ennek a nevelésnek eredményeivel, ahelyett, hogy valami újat, emberibbet kezdett volna.) Több évszázados beidegzettségünk szerint engedünk a történelmi erők nyomásának és hódolunk a tények előtt. Lelkiismeretünk megnyugtatásául szentesítjük is a tényeket. A siker láttán -- bárkiről legyen szó -- készek vagyunk a siker elvi igazolására. Áldást mondunk minden újjárendezésre és minden felforgatásra. Az opportunizmust tartjuk az egyetlen reálpolitikának. -- Ez a szolgalelkűség: felelőtlenség. Voltaképp egy bibliai gondolat: a teremtés ténye és történelmet formáló isteni gondviselés műve előtt való hódolatnak és az abból fakadó szolgálatvállalásnak torz értelmezése, szekularizált formája. Az értelemtorzulás folytán olyasmit tulajdonítunk Istennek, ami nagyon is emberi.
- A talán igével kendőzött, de az igétől függetlenített szolgaság, gyakorta átcsap az ellenkező végletbe: a lázadásba. -- Erre ugyancsak történelmünk nevelt rá. Amikor már torkig voltunk az opportunizmussal és megundorodtunk önmagunktól, kiadtuk a jel-szót: Gyáva népnek nincs hazája! -- és kitört belőlünk a kuruckodás, nagy nekidurálásokkal és érzelgős szabadság-romantikával. Jellemzője ennek a kuruckodásnak a történelmi erők semmibevétele s a tényeknek való makacs ellentmondás, lehetőleg elvi indoklással, valami eszme nevében. Ha az opportunizmus kritikátlan, felszínes valóságlátásba vész, a lázadó kuruckodás meg, mint méltó ellenpárja, a valóságtól elrugaszkodik s az ábrándok világába téved. Itt megint egy bibliai gondolatnak, a szabadság gondolatának torz értelmezésével, szekularizált formájával van dolgunk. Az értelemtorzulás folytán olyasmit tulajdonítunk magunknak, ami messze meghaladja történelmi helyzetünk lehetőségeit és az emberi erőt. Mi nem ilyen álomlátókként vagyunk őrhelyünkre állítva.
Ilyen végletekre nézve mondottuk: ige nélkül nincs számunkra eligazodás. Emberi természetünk korlátoltsága folytán a szolgaság és lázadás, az opportunizmus és a kuruckodás álmegoldásai között hányódunk, hacsak az ige nem segít. Az igében lepleződik le az álmegoldások képtelensége.
Az ige pedig maga Krisztus. Ha a természetünk adta álmegoldások helyett Krisztusban keressük az eligazodást, eleve számolnunk kell két dologgal:
- Krisztus nem kívülről nézte ezt a világot, hanem eljött ide közénk és vállalta nemcsak sorsunkat, hanem bűneink terhét is. Ha neki elég jó volt ez a világ arra, hogy kiengesztelje érte Istent még a kereszthalál árán is, akkor nekünk miért ne volna elég jó ez a világ a szolgálatra, a halálból kimentett és kegyelembe fogadott fiak hálából fakadó szolgálatára?
- De éppen szolgálatunk hűsége érdekében számoljunk azzal is, hogy Krisztus ennek a világnak s e világ fiainak nem az igazolására, hanem megigazítására jött. Igent mond meg nemet egyszerre, mert az ő igéje evangélium és törvény, törvény és evangélium egyben. Ha csak az igent akarjuk meghallani belőle, lehetünk opportunisták, ha csak a nemet, akkor meg kuruckodók, de mindkét esetben meghamisítjuk az igét, vagy az evangélium, vagy a törvény irányában s a szolgálat és szabadság igétől függetlenített, torz képleteihez jutunk.
Ezek a torz képletek önmagukban hordják büntetésüket. Egy hamis igen a hallgatókban hamis nemet vált ki. Egy hitben meg nem harcolt igen, szükségképpen egy hitben meg nem harcolt nemet von maga után; vagyis kísérletünk eligazodás helyett önigazolás lesz. Ha az ilyenfajta eligazodást akarjuk mások számára gyümölcsöztetni: vak vezet világtalant s mind a ketten verembe esnek.
Ha elveink helyett Krisztust követjük, a mi életünkben is egységben jelentkezik a tények elismerése és a tényeknek való ellentmondás, az igen és a nem. Elsősorban természetesen saját életünkre vonatkoztatva az igent és a nemet, s csak másodsorban a környező világra. De mire kell az ige szerint igent mondanunk s mire nemet? Hogyan mondhatjuk ki ingadozás nélkül és hatalommal úgy az igent, hogy az Krisztus szerint való igen legyen s a nem, Krisztus szerint való nem. Hogy találjuk meg a mi emberi félelmeinken és indulatainkon túl levő, a mi igenünket és nemünket egyaránt megítélő és megigazító isteni szót? Mi az, amit a hitbeli döntés előkészítése érdekében a teológiai tudomány megtehet?
Az eligazodás tehát az ige útjának keresése. Ennek kérdéseire ad sommás feleletet a hermeneütika, a bibliai szöveg megértésének tudománya. Az eligazodás módszertani feltételeit vizsgálja.
9.2. Írásmagyarázat a deduktív gondolkozás jegyében
Az írásmagyarázatnak mintegy kétezer éves hagyománya van. Mi e hagyomány folytatói vagyunk s tanulságos reánk nézve az eddigi magyarázati módok ismerete.
Történeti szempontból az írásmagyarázat két típusát különböztethetjük meg: a deduktív és az induktív típust. Hangsúlyozom, típusokról van szó, noha bizonyos fenntartással, akár korszakokra is tagolhatnók írásmagyarázatunk múltját. A felvilágosodás koráig túlnyomórészt a deduktív gondolkozás jegyében magyarázták az Írást, azóta meg túlnyomórészt az induktív gondolkodás jegyében.
A deduktív típus jellemzője, hogy az ismertnek vett egészből halad a részek felé s az egészből magyarázza a részt. Az induktív típus meg éppen ellenkezőleg jár el, a részből magyarázza az egészet. Vizsgáljuk ezt a két írásmagyarázati típust, idői rendben.
Az egyházat a korán jelentkező tévtan kényszerítette arra, hogy keresse a reá bízott üzenet továbbadásának helyes módját. A herezisnek volt egy általános és egy különös esete.
9.2.1. A tévtanok kivédése
A heretikusok általában kiragadtak a Biblia egészéből valami nekik tetsző részt és teljes igazság gyanánt propagálták. Pl. kijátszották a Krisztus ember-voltáról szóló helyeket, a hit titkára utaló helyekkel szemben stb. Miképpen lehet az igével való ilyen önkénykedésnek elejét venni? Bizonyára nem úgy, hogy megfordítjuk a dolgot s kijátsszuk a Krisztus istenségét bizonyító helyeket a Krisztus ember-voltáról szóló helyekkel szemben stb., hiszen akkor a sátánt a belzebubbal kergetnők ki.
Az eligazodást egy bibliai hely adta: a Róma 12,6, amelynek értelmében a hit szabálya szerint: kata ten analogian tes pisteos kell magyarázni az Írást. A hit szabályán értették a Biblia összmondanivalóját, amelyet az első századoktól kezdve az Apostoli hitformában és a többi hitvallásban próbált kifejezni az egyház. Ezzel a dogmatikai munkásság fegyelme alá vonta az írásmagyarázást. A heretikus önkénynek tehát útját vágta, de ugyanakkor lehetőséget nyitott a dogmatikai önkénykedésnek. Mielőtt azonban ebből baj lehetett volna, egészen más volt az egyház gondja. A herezisnek egy különös és igen veszedelmes esete harapódzott el: a Marcion-féle. A Marcionék ellen vívott küzdelemben alakult ki a régi egyház jellegzetes írásmagyarázati módja.
9.2.2. Az allegorizálás szerepe
Marcion magát a Bibliát, a két szövetség egységét tette kérdésessé s a Biblia nagyobb felét, az Ószövetséget, mint vallási szempontból alsóbbrendű terméket, a krisztusi szellemtől idegen ős-zsidó iratot el is vetette. Ez a kísérlet az egyház létalapját, kánonát fenyegette. A szükség fejlesztette ki a védekezés sajátos módját: az allegorizáló írásmagyarázatot. Éppen csak kifejlesztette, hiszen az alap adva volt hozzá, magában a Bibliában. Most mi is e felé fordítjuk figyelmünket.
Az Újszövetség íróit az a szent bizonyosság hatja át, hogy Jézus a Krisztus, az ószövetségi ígéretek beteljesedése. Maga mondja az ószövetségi törvényről és a prófétákról: ,,Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.'' (Mt 5,17 kk.) Az Úr Krisztus gyülekezete a testi Izraellel szemben a lelki Izraelnek vallotta magát és tulajdon szentkönyveként használta az Ószövetséget. Az egyiptomi szabadulásban saját (bűntől való) szabadulását, a váltság előképét látta, a szent áldozatokban meg a golgotai áldozat jelét. Egész jelbeszéde, szimbolisztikája, ószövetségi eredetű: a bárány vére Krisztus vére; az ige, a lelki manna stb. Az Ószövetség tehát túlutal önmagán, a betűhöz tapadd értelmen.
Az allegorizálásra maga Pál apostol adja a példát, amikor Mózes csodájáról azt mondja: ,,Nem akarom... hogy ne tudjátok, hogy a mi atyáink... mindnyájan egy lelki italt ittak, a lelki kősziklából... e kőszikla pedig a Krisztus volt.'' (1Kor 10) -- Hasonlóan. tanít Péter is, aki Noénak az özönvízen át való kimentetését a keresztség előképeként értékeli. (1Pét 3)
Ilyen tényeket kell szem előtt tartanunk, ha az allegorikus magyarázat eredetét és gyors elhatalmasodását meg akarjuk érteni. A Biblia Istentől származó, titokzatos könyv. Szavai elsődleges értelme mögött más is, több is van: valami rejtett értelem. A betű bárki által hozzáférhető, de ezt a tulajdonképpeni értelmet magyarázni kell. A betűhöz tapadó, felszínes értelmezés: ,,zsidós tévelygés'', a ,,megkövéredett szív'' jele. Az igazi írásmagyarázat, a Biblia titkához méltó keresztyén exegézis: az allegorizáló.
Jellemző az allegorizáló módszer első időszakára a Biblia tekintélyének tisztelete. Ez a tisztelet oly mérveket öltött, hogy -- a Marcion-féle istentelenség hallatára s a vakmerő szentségtörésen felháborodva -- tudni sem akartak, kivált az ószövetségi részhez tapadó emberi gyarlóságokról. Úgy vélték, ezek méltatlanok lennének a Biblia isteni eredetéhez és tökéletességéhez. Egyenesen Marciont igazolnák, hacsak valami mélyebb értelmet nem sikerül kisütni róluk. A botránkozás kiküszöbölésére igen célirányos eljárásnak bizonyult az allegorizálás, mely a hit szabályának megfelelő értelemmel ruházta fel és elhordozhatóvá tette a kényes és botránkoztató helyeket is.
De a régi heretikusok is hamar felismerték az allegorizálás bő lehetőségeit és serényen ki is használták tévelygéseik támogatására. Ez a durva visszaélés serkentette az egyházat a hermeneütikai szabályok kidolgozására. Ezekkel akarták az allegorizálást kordában tartani.
Másfélezer éven át uralkodó hermeneütikai szabály Hieronymus tömör fogalmazásában így hangzik: Aliud praetendit in verbis, aliud significat in sensu. Mindjárt ráismerhetünk: ez az allegorizálás elvét tartalmazza. A szó szerinti vagy literális értelem mögött keresték a spirituális vagy lelki jelentést.
Ez utóbbit, a lelki jelentést az idők folyamán több alkatelemre bontották. Aquinói Tamásék már három részt különböztettek meg benne, úgymint a hitre tartozó tulajdonképpeni allegorikus jelentést, aztán a cselekedetekre vonatkozó morális parancsot, végül a reménységre, a jövendő boldogságra utaló úgynevezett anagógikus értelmet. Ezt a három, illetve a betű szerintivel együtt összesen négy jelentést kell keresni minden egyes bibliai lókusban. A könnyebbség okáért tanulságos versikébe is foglalták a hermeneütika irányadó szempontját:
Litera gesta docet, quid credas allegoria,moralis quid agas, quid speres anagogia.
Vegyük a legegyszerűbb iskolapéldát: ez a Bibliában oly gyakori szó, hogy Jeruzsálem, betű szerinti, literális értelemben egyszerű földrajzi megjelölés, a történelmi Palesztina fővárosát jelenti, allegorikus értelemben a küzdő egyházat, morális értelemben az isteni-polgári törvények által rendezett közéletet, a civitast, végül anagógikus értelemben a mennyei Jeruzsálemet, a diadalmas egyházat, az örök életet.
9.2.3. Az allegorizálás ereje és gyöngéje
Összefoglaló méltatásképp elmondhatjuk: az allegorikus írásmagyarázat valóban sokoldalú. A maga módján kereste a Bibliának, mint titokzatos isteni kijelentésnek a mondanivalóját, szándékát. Ha kellő kritikával éltek vele, vagyis érvényesítették az egyházi atyák óta ismert aranyszabályt, hogy: az eredeti értelemből se elvenni, se ahhoz hozzáadni nem szabad -- Ambrosius szavai szerint: expositor nihil addit, aut minuit -- akkor egy-egy szentleckén át az egész Biblia jelentésgazdagságának felismerésére vezetett, mert az egészet kereste a részben. Okkal-móddal alkalmazva, ez a régies típusú írásmagyarázat, némely filológiába-kritikába vesző modern kommentárnál a lelkipásztori gyakorlatban jobban használható. Többet adhat a puszta kritika ösztövér mondanivalójánál.
Viszont, ha az allegorizálás mellőzi az ambrosiusi aranyszabályt, megmagyarázás helyett belemagyarázássá fajul. Sajnos, történetileg nézve ez volt a leggyakoribb eset. A hit szabálya szerint magyarázták az Írást, az Írás viszont igazolta az egyházi tant. Ha másképpen nem ment, akkor a legszabadosabb, legtúlhajtottabb allegorizálás segélyével. Tették pedig ezt nyugodt lelkiismerettel, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a hivatalos egyházi tan, a dogma a Biblia összmondanivalóját csalatkozhatatlan módon magában foglalja.
Ezzel az egyházi tan lett az írásmagyarázat mértéke. Kivédtek ugyan vele egy csomó veszedelmes herezist, de voltaképpen maguk is ,,heretikusokká'' váltak: a tradíció jegyében átértékelték, sőt átértelmezték a kijelentés-történet tényeit, azaz átfordították az uralkodó egyház hatalmi ideológiájába. Tehát a hagyomány fölibe került a Bibliának, a pápa az egyház Urának. Ezért kellett jönnie a reformációnak, a sola scriptura követelésével s az allegorizálás kemény kritikájával. Mi azonban egyelőre még nem a reformációval, hanem az induktív gondolkodás jegyében kialakult írásmagyarázattal foglalkozunk.
9.3. Írásmagyarázat az induktív gondolkozás jegyében
9.3.1. Az újkori fordulat
Az ókori és a középkori gondolkozás, mint biztos tétellel számolt a világ egészére vonatkozó általános ismerettel s az egészen belül próbálta a részeket megérteni. Ez a deduktív módszer érvényesült a kor teológiai gondolkozásában, amikor az allegorizáló módszerrel -- ha túlzásaitól eltekintünk -- a Biblia egészének értelmét kereste a részben, a szellemet a betűben.
Az újkori gondolkozásban nagy fordulatot hozott az új világkép felfedezése: hogy nem a föld a világ közepe. Földünk csak a bolygók egyike s társaival együtt kering a középpont, a nap körül. Ez a felfedezés váratlanul kérdőjelet tett a világ egészére vonatkozó ismereteink mögé. Nem az most már az igazság, amit régi tekintélyek, Arisztotelész, a nagy skolasztikusok vagy akár a szentírók igaznak tartottak, hanem aminek a végire jártunk és amiről saját szemünkkel tapasztalatot szereztünk, tudományos vizsgálódás által meggyőződtünk.
Ez azt teszi, gondolkozásunk iránya megfordult: a részletek felől indult el s úgy próbált eljutni az egészig. Részletmegfigyelés volt az új világkép felfedezésének is az útja. A dedukció korszakát felváltotta az indukció. Az újkori ember, ha józan maradt, próbálta tanulni a világegész roppant arányai láttán az alázatosságot. Megsejtette, hogy az egészről, még naprendszerünkön belül is inkább csak elméletei vannak. A részletekben azonban nagyon fogható és kétségtelen sikerekkel dicsekedhetett. A vízgőztől a villamosságig és atomig hatalmába hajtotta s emberi célok szolgálatába állította a természet erőit. -- Ezek azok a tények, amelyek nélkül nem érthetjük meg a modern embert. A természettudományba vetett bizalmát éppúgy, mint a tekintélyelvre építő teológiától való elfordulását.
Míg a természettudomány első sikereit aratta, egyházi berkekben a merev tridentinizmus s a nem kevésbé merev protestáns ortodoxia volt a hangadó. Minket most csak az utóbbi érdekel. Tudjuk róla, hogy a tévedhetetlen pápai tekintély helyébe tette az ugyancsak tévedhetetlennek vélt papiros pápát, a Bibliát. Vallotta, a Biblia az utolsó betűig isteni diktátum, mindenestül kijelentés, amivel szemben a kritikának semmiféle helye és lehetősége nincs.
- Írásmagyarázatában -- ha a Biblia módot adott rá -- az ortodoxia élt az allegorizálás lehetőségével, hiszen: verba sunt notae rerum (Flacius), s Isten nemcsak a szavakkal, hanem a dolgokkal is ábrázol valamit. De csak csínján bánt az allegorizálással, mert a dolgokban sem szabad olyasmit keresni, ami a szavaktól teljesen idegen. A vélt tartalomért nem szabad áldozatul dobni a szót, a betű szerinti értelmet, ha mégoly kegyes ürügyünk volna is rá. Ez a kritikai tartózkodás a reformáció jótékony tisztító hatása volt.
- Úgyszintén az is, hogy az ortodoxia serényen használta írásmagyarázatában a filológiai és históriai tudományok segítségét. De a filológia is, meg a história is -- nagyon jellemzően -- mindvégig csak segédeszköz maradt: szolgálni ugyan szolgálhatott, de uralkodni sohasem uralkodhatott, azaz nem gyakorolhatott kritikát a betű szerint inspirált szent szöveg fölött. Az ortodoxia tehát, éppen a nekibátorodott kritika korában elzárkózott a kritikai szellem érvényesülése elől. A régi tekintélyek megdőlte idején, bizony meglehetősen korszerűtlen jelenség volt, vaskalapos tekintélyelvével, verbális inspirációjával. Időtlenül teologizált s nem a kor forrongó kérdéseire keresett teológiai feleletet. ágy élt, mintha a theologia perennis-t, az örökérvényű teológiát találta volna meg, s közben eljárt felette az idő. Meggondolkoztató számunkra az ortodoxfa esete. A modern ember mint egyháztag nem kapta meg benne kérdéseire a teológiai feleletet. Ott keresett tehát feleletet, ahol éppen talált: a korszellemben. Ezek után nem finnyáskodott már, hogy az a felelet teológiátlan vagy éppen teológia ellenes-e?
9.3.2. A bibliakritika jelentkezése
Az ortodoxia a történeti kritika érvei alatt tört meg. Feladta verbális inspirációtanát, maga is alkalmazkodott a korszellemhez: lett belőle racionalizmus. Elhagyta a tekintélyét vesztett bibliai kijelentést, s megcsinálta a bennünk rejlő isteni szikra, az úgynevezett természeti kijelentés alapján a természeti vallást. Történeti példán szemlélhetjük itt, hogy egy hamis nem, amit az ortodoxia a korszellemmel szemben mondott, hogy vált ki a racionalizmusban egy hamis igent, ugyancsak a korszellemmel szemben. Az ortodoxia nemje s a racionalizmus igenje, egyaránt az igazi teológiai feladat megkerülése. Ezúttal azonban maradjunk az írásmagyarázat módszertani kérdéseinél.
Ha az első századokra jellemző volt az oldott saru és a szent elővigyázat, amivel a Bibliához közeledtek, most a racionalistáknál éppoly jellemző lett a kritikai magatartás. Csakugyan azok írták a Biblia könyveit, akiknek a neve alatt fennmaradt? Csakugyan azoknak szánták, mint a címirat mutatja? Átdolgozás vagy egybeszerkesztés esetén milyen szempontok érvényesültek? Egyáltalán mi okból, mi célra s mikor íródtak ezek a könyvek? Előzetes kritika, vagyis az efféle kérdések töviről-hegyire való kivizsgálása nélkül nincs írásmagyarázat. Szövegkritikai vizsgálatra éppen a h i t érdekében van szükség, mert a hit nem alapulhat bizonytalan gyanításokon, együgyű hagyományokon, hanem csak a szilárd történelmi tényeken. A hit új megalapozására törekedtek, így nyert döntő szót az írásmagyarázatban a történeti kutatás.
A tudományos tárgyilagosság és az előítélet-mentesség bűvöletében úgy vélték, tűrhetetlen a hit szabályának alkalmazása, sőt az a hagyományos feltevés is, hogy a Biblia csodálatos isteni kijelentés. Az ilyesmi már dogmatikai előítélet és tárgyi megkötöttség lenne, amely veszélyeztetné az írásmagyarázat szigorú tudományosságát. Éppen a tudományos tárgyilagosság jegyében hangsúlyozták minden hagyományos előítélettel szemben, hogy a Biblia nem isteni, hanem emberi könyv. Emberek írták, emberekről, embereknek. -- Különös előszeretettel idézgették ebben a korszakban Lukács evangéliumának kezdő verseit. Eszerint Lukács kétségtelenül Isten igéjéről akar tanúskodni, tanúságtételét azonban kifejezetten a megbízható ,,történész'' képében nyújtja. Azt akarjuk folytatni -- mondották --, amit Lukács is csinált, csakhogy a modern filológiai, históriai és pszichológiai kutatás eszközeit és módszereit alkalmazzuk az igazság felderítése érdekében. Mit jelentett ez?
- Már az antiochiai iskola, később a humanizmus és a reformáció különös gondot fordított a filológiai kérdések vizsgálatára. Ismeretes Luther mondása: theologia est grammatica. Ilyen példák nyomán, de egészen más légkörben végezték most a bibliai szavak eredetének, jelentésváltozásának vizsgálatát, az etimológiai szófejtést. Előtérbe nyomultak a szintaktikai kérdések is: milyen szabályok szerint használódnak a héber, arám és görög szavak, gondolatok kifejezésére? Csak az aprólékos nyelvészeti vizsgálatok útján juthatunk el a pontos szövegismeretig és az eredeti jelentésig. A filológiai korlátok mellőzése ugyanis egyéni vélekedéseknek, önkényes elképzeléseknek dobná áldozatul az igazi értelmet.
- A filológiai munkát kiegészítette a históriai vizsgálat. Egyetlen emberi alkotás, tehát a Biblia sem légüres térben keletkezett. Hatással volt íróira a környező népek története, továbbá azok a szellemi áramlatok és földrajzi viszonyok, amelyekben éltek. Felhasználtak minden olyan adatot, amely elősegítette, hogy az első olvasók helyzetébe élhessék bele magukat s az ő szemükkel olvashassák az Írást. Igyekeztek az érzések és gondolatok ugyanazon egymásutánját feleleveníteni, mely az első olvasók lelkén átviharzott. -- Éppen ez a páratlanul széles körű történeti vizsgálódás a Biblia értékelésében sajátos eltolódásra vezetett: úgy találták, hogy az egész Biblia egy bonyolult vallási fejlődés történeti emléke. A kijelentés voltaképpen nem is Istentől származik, hanem igen különböző keleti, zsidó és görög vallásos elemek keveredésének irodalmi lecsapódása. Nem a hit isteni megalapozása, hanem csupán a hit emberi kifejezése.
- Következésképp ki kell egészíteni a történeti kutatást a lélektanival. Csak a szerzők lelki alkatának átvizsgálásán, a cselekvő személyek egyéni sajátságain keresztül hatolhatunk el a Biblia legbensőbb magváig: a lélekig. Miféle élményeken meditáltak a Biblia emberei, hogy alakult ki bennük a vallásos meggyőződés, hogy fogták szavakba élményeiket, milyen fogalmakba tömörítették meggyőződésüket, s a szavak miképp váltak írott szöveggé? Sikerült-e az eleven meditációs anyagot átmenteni a szövegbe, az élményt a betűbe? -- Ezzel az írásmagyarázat a lélektani rekonstrukció útjára lépett. Az exegéta a felmerült kérdésekben, önmegfigyelés alapján analóg következtetéseket csinált, amire nem egyszer ráillett a csúfondáros mondás: Ahogy ezt Móricka elképzeli... De hát szigorúan tartották a módszertani alapelvet: a Biblia írója is csak ember, ezért az exegéta önmagából kiindulva igyekezett a szerzőt megérteni. Mindenesetre azzal a tárgyilagos célzattal, hogy aztán maga a szerző magyarázza önmagát, úgy amint írásain át szóhoz jut.
9.3.3. A kritikai szemlélet korlátai
Összefoglaló méltatásképp elmondhatjuk: ma már látjuk, hogy a lélektani megértés voltaképpen hamis önáltatás, fiktív dolog. A kutató feltételezi, hogy a lelki élet összes lehetőségei fölött rendelkezik. Olyasmire akar visszavezetni minden bibliai jelenséget, ami saját tudatvilágában már megvan, hiszen minden egyéni dolog, általános törvények esete, s ő már e törvények birtokában van. Éppen ez az alapfeltevés a fikció. A kutató voltaképp saját magára redukálja a Biblia mondanivalóját, tehát eljárásával eleve kizárja a Biblia rendkívüliségét, ezért magyarázata banálisan nyárspolgári könyvet csinál a Csodák Könyvéből. Mit is kezdhetne a rendkívülivel, a csodával az önmegfigyelésre építő, lélektani magyarázat?
De nemcsak a lélektani, hanem a történeti magyarázatról is hasonló ítéletet kell mondanunk. A módszeres történetszemlélet szűrőjén ugyanis csak az immanens dolgok férnek át. A legszellemtörténetibb szemlélet is legfeljebb a kijelentés emberi-történeti ruháját ragadhatja meg, de nem magát a kijelentést. Legfeljebb az istenről szóló szavakat foghatja, de nem Isten szavát. Ezért nem lehet a történeti és lélektani módszer, minden viszonylagos jogosultsága és nélkülözhetetlen szükségessége ellenére sem az a varázsvessző, aminek érintésére a Biblia titkai egyszerre feltárulnak. A Biblia titkának felnyitása nem egyszerűen módszertani kérdés.
Ha visszagondolunk most arra, hogy a történetkritikai írásmagyarázat eredetileg a szubjektivizmust akarta kiküszöbölni az írásmagyarázatból, be kell látnunk, a tárgyilagosságot úgy kereste, hogy közben szem elől tévesztette a Biblia egyetlen szubjektumát: a beszélő Istent. A próféták és apostolok szava volt számára a cél, ahelyett, hogy a prófétai és apostoli szóban eszközt látott volna, mintegy telefonhuzalt, melyen át mennyei üzenetet kapunk. Mindent meglátott ez a történetkritikai írásmagyarázat a Bibliában, csak azt nem, ami az egyházat érdekelte, amiért a Bibliát kánonának tekinti: az isteni kijelentést, az igét. Tehát éppen az Írás szándéka és rendeltetése nem érvényesülhetett benne.
A Biblia megértése azontúl kezdődik, ahol a históriai kritika rendszerint már felhagyott a munkával. Luther, a Biblia nagy ismerője mondta: ,,Hányszor igyekeztem a Tízparancsolatnak végére járni, s ahányszor csak nekifogtam az első mondatnak: Én vagyok az Úr a te Istened, -- mindjárt az első szócskán fennakadtam s ezt, hogy Én, máig sem bírtam megérteni.'' -- Máskor meg azt kérdi: ,,Hol az az ember, aki ebből, hogy Mi Atyánk, csak a mi szócskát úgy értené, ahogy érteni kell? Ha én hitben érteném, hogy Isten, ki a mennyet-földet kezében tartja, az én Atyám, akkor a legteljesebb bizonyossággal következtethetném: Mivel ez az Isten az én Atyám, én meg a fia vagyok, ugyan ki árthat nékem?'' (Tischreden)
Íme, két kicsi szó: az én és a mi, a Tízparancsolat, illetve az Úri ima kezdőszava, ami fölött oly könnyedén átsiklik a legtöbb bibliaolvasó, Luther szerint kimeríthetetlen ismeretkincset rejt. Luther éppen ilyen esetekre nézve mondja: ,,Mi mindvégig csak tanítványai maradunk a Bibliának!'' -- Aztán gondoljunk a Biblia nagy alapszavaira, mint amilyen az élet, a törvény; az igazság stb. Ezek megértése nem grammatikai, nem históriai, nem lélektani, hanem teológiai kérdés. Nyelvészetileg, történetileg és lélektanilag megoldhatatlan. Éppen a Biblia eme titka meglátására nem volt szeme a modern exegétáknak. Elvesztek a részletekben s nem látták meg a fától az erdőt, a bibliai lókusok sokaságában a Biblia egészét és egyetlen mondanivalóját. Olyan értetlenül néztek a Bibliára, mint Pilátus nézett Jézusra.
Ez a kritika elkerülhetetlen, mégsem akarjuk vele azt mondani, hogy ez utóbbi korszak teológiailag terméketlen volt. Többet bajlódtak ebben a Bibliával, mint bármikor. Valóban kereső korszak volt, amit nincs okunk szégyenleni. Sőt okunk van arra, hogy tanuljunk eredményeiből, mert nagy nyelvi és történelmi felkészültséggel a Biblia teljesebb megértésének felbecsülhetetlen előmunkálatát végezte el, az értékes segédeszközök (szótárak stb.) egész sorát adta kezünkbe. Szükség van azonban arra is, hogy ne csak erényeiből, hanem tévedéseiből is okuljunk. Ezt annyival is inkább megtehetjük, mert nem egy részletkérdésben, sőt utóbb már nemcsak részletkérdésekben maga ez az irányzat helyesbítette eredményeit.
A történetkritikai írásmagyarázatra is -- aminek mi közvetlen örökösei vagyunk -- alkalmazzuk a józansági szabályt: ,,Ne várjunk tőle se nagyon keveset, se nagyon sokat. Tőle várhatjuk, hogy az ó- és újszövetségi Krisztus-bizonyságtétel egész emberi alakját, tehát a nyelvi, irodalmi és vallástörténeti burkot világossá tegye. De nem várhatjuk tőle, hogy szemünk elé állítsa azt, amit ez a bizonyságtétel bizonyít: Isten kijelentését, tehát Krisztust, mint Izrael Szentjét s egyháza Urát.'' (Barth) A kijelentést csak kijelentésből érthetjük meg.
9.4. Az engedelmességre való megértés
Elvonult előttünk az írásmagyarázat múltja. Láttuk a deduktív s láttuk az induktív típusú írásmagyarázatot, úgy amint az európai gondolkozás fejlődésébe illeszkedik. Egyiknek megtekintésekor sem került sorra a reformáció. Azért nem, mert a reformáció mind a két típust egyesítette magában. Ezért az elmondottak mögött volt, mint látható-láthatatlan mérték. Most, amikor az írásmagyarázat jelenkori feladatát kell megfogalmaznunk, a reformáció az iránymutatónk, még ha nem is foglalkozunk vele külön fejezetben.
9.4.1. Az írásmagyarázat első szabálya
Történeti szemlénk eredményeképp az írásmagyarázat első szabálya: Az egészből kell a részt s a részből az egészet magyaráznunk. A történetkritikai kutatás az egyes bibliai részeknek a Biblia égészéből való magyarázását eleve dogmatizmusnak bélyegezte. Az ilyen magyarázásnak már a kísérlete ellen is a történeti sokféleség és fejlődés nevében tiltakozott. Csak nem szolgáltatja ki a fáradságos munkával megtalált eleven történeti igazságot a mindent leegyszerűsítő és kész formákba gyömöszölő dogmatizmus önkényének?
Erre a dogmatizmusra valóban elrettentő példával szolgált az ortodoxia, amikor erőszakos egzegézissel, lépten-nyomon belemagyarázta a szentháromságtant s az egész keresztyén dogmatikát a Bibliába s aztán ezt a Bibliát bizonyító helyek gyűjteményének tekintve, a leggépiesebb módon használta, saját dogmatikai tételeinek igazolására! Tehát úgy járt el, mint a bűvész, aki a cilinderből elővarázsolja az előre odahelyezett nyulat.
Ez a visszaélés azonban nem hárítható el az Írás egészéből való magyarázás mellőzése útján, mert ez a tulajdonképpeni fel-adat mellőzését jelentené. Sőt ennél is rosszabbat. Hiszen minden megértés és minden magyarázat gondolati összefüggésbe való feloldás. Ha nem a Biblia egészébe, akkor e helyett az ókori keleti művelődés egészébe, vagy a lélektani önmegértésem egészébe, vagy valamilyen filozófiai rendszerbe oldom fel a bibliai szöveget. Akkor már legalábbis viszonylagosan jobb, ha egy dogmatikai-teológiai gondolatrendszerbe történik a feloldás. Ezáltal ugyanis a Biblia sajátos mondanivalójához mégis csak közelebb jutok. Az a kérdés azonban: korlátozható-e ennél az eljárásnál a dogmatizmus veszedelme, vagyis az a visszaélés, amit-az ortodoxia a hit szabályának túlzó alkalmazásával elkövetett?
Ennek egy módja kétségtelenül van. Nevezetesen, ha nemcsak a Biblia egészének eddig megismert értelmét, vagyis a hit dogmatikailag megfogalmazott szabályát tartom szem előtt az egyes bibliai helyek magyarázatánál, hanem az egyes helyek magyarázatából adódó új ismereteket azonnal felhasználom a Biblia egészéről alkotott addigi képem teljesebbé tételére, sőt helyesbítésére is.
Ez azt teszi, hogy az exegetikai és dogmatikai munkásságnak állandó kölcsönhatásban kell lenni egymással. Mert ha akár az exegéta, akár a dogmatikus túl biztos a dolgában s mellőzi a kölcsönös ellenőrzés és korrekció nagyon is szükséges gyakorlatát, nemcsak a teológiai tudomány szerves, eleven egysége bomlik meg, hanem önkénykedés tárgyává válik az írásmagyarázat. Azon aztán felesleges vitázni, hogy az exegéta históriai-kritikai módszerének, vagy a dogmatikus szisztematikai eljárásának az önkénye jobb-é. Az Írás mondanivalója érvényesülése szempontjából mind a kettő önkény.
Az írásmagyarázat első szabálya tehát: a Biblia egészéből kell magyaráznunk a részt, a részből viszont az egészet. Ezt úgy is nevezhetnők, hogy a kánon tiszteletben tartásának elve. E nélkül nincs egyházi jellegű, nincs teológiai írásmagyarázat sőt semmiféle írásmagyarázat.
9.4.2. Az írásmagyarázat második szabálya
De egy másik kölcsönhatásnak is érvényesülnie kell, amely mind az egészre, mind a részre vonatkozó ismeretünket messzemenően meghatározza. Ez röviden így fogalmazható meg: Az ige szándékának engedelmes befogadása az iqe megértésének feltétele, viszont a szándék megértése az ige iránt egyre nagyobb engedelmességre késztet. Ez az írásmagyarázat második szabálya.
Gondoljunk pl. a hórebhegyi jelenetre. Mózes azt kérdi Istentől: Ki vagy te?, s ezt a különös feleletet kapja: Echje aser echje -- Vagyok, aki vagyok (2Móz 2, 14) Úgy is fordítható: leszek aki leszek. Ismét másképp: Vagyok, aki leszek. -- Ezzel azt mondta Isten: ne kérdd, ki vagyok én; ez nem tartozik rád. Te csak engedelmeskedj s majd akkor történni fognak veled a dolgok s te ezekből a dolgokból tudod meg, ki vagyok én. Mózes és a nép valóban a pusztai vándorlás 40 éve alatt ismerte meg szabadító Istenét, a bűnt büntető és mégis kegyelmes Istent. -- Újszövetségi példaképpen utalhatunk a nagy halfogásra, vagy a kiküldött hetven tanítvány hasonló élményére. (Lk 5,1-11; Lk 10, 17)
Ugyanez az isteni pedagógia érvényesül az írásmagyarázatban is: a Bibliában megszólaló Istent, csak a neki való engedelmességben ismerhetjük meg. A Biblia ugyanis nem tantételek gyűjteménye, nem valami elvrendszer, hanem végbement történeti tények, lüktető elevenségű események sorozata, amelyekben a történet Ura ma is megmutatkozik. Mégpedig nem mint valami eszme, hanem mint élő valóság. Nem időtlen igazságokkal, hanem az engedelmesség aktusában megnyilvánuló eleven és személyes igazsággal van dolgunk a Bibliában. Kálvin mondta: ,,Minden igazi megismerés engedelmességből születik.''
A Biblia szándékának befogadása, az üdvtörténetbe való illeszkedést jelenti, azt a reális bibliaszemléletet, mely a keresztyén életet Isten népe körében, csak a gyülekezetben látja, a gyülekezetet csak ebben a világban, ezt a világot pedig csak az üdvtörténeti összefüggésben. A Biblia szándékának befogadása két kísértéstől óv meg. Mind a kettő megrontaná Biblia-értelmezésünket.
Az egyik a pietista ébredés területén gyakori, ahol fenyeget a veszedelem, hogy az úgynevezett közösség (ecclesiola) határán túl ne lásson a hívő. Kerüli a világot, ahol neki sónak, kovásznak és világosságnak kellene lennie. Nyilván azért kerüli, mert nem látja meg a világ dolgai mögött felrajzolódó nagy üdvtörténeti összefüggéseket, vagy ha látja, akkor sem tulajdonit neki különösebb jelentőséget. Menekül a szolgálat elől. Ez nem engedelmes magatartás; ebből nem származhatik a krisztusi igen és a krisztusi nem felismerése.
A másik kísértés meg a cselekvő kálvinizmus terén gyakori. Beleveti magát a közélet szolgálatába s könnyen elveszti józanságát. Túlértékeli a jelent. Nyilván azért, mert nem látja mögötte Isten dolgainak összehasonlíthatatlan arányait: a múltat, jelent és jövőt átfogó üdvtörténet t valóságát. Ezért a jelen igézete alá kerül s patetikus megállapításokat tesz a korfordulóról, a még nem látott világváltozásról. Ilyenkor a teológia történetfilozófiába siklik át s politikai rajongásba torkollik. -- Ebből a magatartásból sem származhatik a krisztusi igen és a krisztusi nem biztos felismerése.
Mind a két kísértéstől: az öndédelgető kegyességtől és az evilági események módfeletti felnagyításától, csak a Biblia szándékának befogadása: az üdvtörténetbe való engedelmes illeszkedés menthet meg. Ez biztosíthatja azt a keresztyén józanságot, mely a Biblia korszerű magyarázatának előfeltétele s egyben gyümölcse is. Barth az egzegétának ezt a beilleszkedését így fejezi ki: A már meghallott isteni kijelentésre emlékezve s a (megismétlődő) kijelentés reményteljes váradalmában kell teljes históriai-filológiai apparátussal kutatni az Írást. Ez nem valami sajátos ,,pneümatikus'' írásmagyarázat, hanem egyszerűen a Biblia intencióját követő, egyedül tárgyilagos írásmagyarázat.
Ez azt teszi, nem a lelkész ötletessége és szónoki képessége eleveníti meg a Biblia mondanivalóját, hanem a megértett Biblia, az isteni szó eleveníti meg a prédikációt, meg a prédikátort is. Az addig talán unott prédikáció, az emberi félelmek és indulatok bilincseiből feloldó józan és tárgyilagos bibliai szót, a Biblia eleven titkát nyitja meg a gyülekezet számára. Olyan bibliaolvasókat nevel, akik egyre inkább befogadhatják az isteni igent és az isteni nemet. Ezáltal és csakis ezáltal gyúl mennyei fény, eligazító világosság a bűn és a halál sötétjében.