10.1. Van vagy nincs mérték?
Az egyház a dogmatikai munkásság által vizsgálja felül igehirdetését. Abból indul ki, hogy komolyan veszi azt az igényt és várakozást, ami az igehirdetést övezi: Ez a jelek egész sorában kifejeződik. A prédikátor, midőn a szószékre lép, mintegy i köznapi dolgok fölé emelkedik. Felszentelt személy, Isten szolgája; vállán prófétai palást, kezében az élet könyve. A gyülekezet könyörgését viszi az Úr elé s az Úr szavát közli a gyülekezettel. -- Ennek az igénynek megfelelő a várakozás is. A gyülekezet ruházata, az emberek viselkedése mutatja: az élet ünnepi aktusa megy végbe. Minden szertartásosan történik; ahogy jönnek, ahogy mennek: megadják a módját.
De honnan veszi a dogmatika eme szent cselekmény leméréséhez a mértéket? A szemlélő szerepét ölti magára s mintegy különválasztja az igét és a prédikációt, hogy ez utóbbit mérhesse az előbbin. Az a kérdés: egyáltalán lehetséges-e ez? Ha nem lehetséges, akkor nincs mérték, ha lehetséges, akkor van mérték. Jellemző ebben a kérdésben a protestáns modernizmus magatartása: a dilemma mindkét esetére sajátos feleletet adott.
10.1.1. Mértékpótlékok
Kételkedett a protestáns modernizmus az igazi mértékben, tehát világi mértéket alkalmazott. Ha nem választható el az ige a prédikációtól s így nincs mértékünk, akkor is nyugtalaníthat bennünket a prédikáció emberi gyöngesége és sok mindent tehetünk megjavítása érdekében. A protestáns modernizmus tett is sokat, formai és tartalmi szempontból egyaránt. Vizsgálta, megfelel-e a prédikáció a logika és a lélektan feltételeinek, igazodik-e a kor szükségleteihez, számot vet-e a modern világnézet követelményeivel? Szóhasználata, retorikai felépítése, pedagógiai célzata helytálló-e? A nép életérdekeit hatékonyan szolgálja-e? Stb. A teológia feladata ezeknek a kritériumoknak összegyűjtése és rendszeres feldolgozása. A prédikáció annyiban igehirdetés, amennyiben ezeknek a kritériumoknak megfelel. Ennek az elgondolásnak jegyében születtek nálunk pl. a Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Szabó Pál és Veres Péter egyházkritikái.
Volt tehát a protestáns modernizmusnak felelőssége, még egyházi felelőssége is, de az igazi mértéket, az igét elveszítette. Úgy vélte, a Biblia emberei vallomásokat tesznek valamiről, ami nem a mienk. Igéről mi már legfeljebb csak képleges értelemben beszélhetünk. Démonisztikus-mágikus gondolkozásmód jele, korhoz kötött jelenség. Esetleg sejtjük, csakugyan lehet olyasvalami, amiről mi is beszélünk s amit igének hívunk. De bizonytalan valami. Maradjunk inkább a valóság talaján, a számunkra is hozzáférhető kritériumoknál.
A protestáns modernizmus tudott tehát az igéről, de nem értette. Mintha betelt volna rajta az ítélet: Néznek és nem látnak, hallanak és nem értenek, esznek és nem laknak jól. Így került az igazi kritérium helyébe a filozófia, pszichológia, pedagógia stb., szóval egy csomó á 1 kritérium. Jó lelkiismerettel tették az igazi helyébe, mint ahogy Izrael népe sem rossz, hanem jó lelkiismerettel alkotta meg az aranyborjút; Izrael szabadító Istenét akarta benne kiábrázolni. Mózes mégis szent haraggal törte össze. (2Móz 32)
Bíráljuk meg mi is a protestáns modernizmus álkritériumokkal való mesterkedését. Ezek a mértékek a maguk nemében mind jogosultak, de menten álkritériumokká válnak, amint az igazi mérték, az ige helyébe akarnak lépni s az igazit akarják pótolni. -- Hivatkozhatunk velük szemben egy egyszerű tényre: a szószéken lévő nyitott Bibliára. A Goethe- és Schiller-prédikációk kivételes esetétől eltekintve, a protestáns prédikáció mindenkor bibliai textusra támaszkodott. A prédikáció tehát -- tudatosan vagy nem tudatosan -- még a protestáns modernizmusban is a Bibliával volt szembeállítva. Az igazi kritérium, még ebben a korszakban sem tűnt el az egyházból. De ha nem volt elég élő és ható, ha nem látszott elég konkrét valóságnak, amivel számolni lehet és kell is, akkor az nem Isten haragjának jele, nem a hit kísértése? Ha pedig így van, beletörődés helyett nem kell-e buzgón imádkoznunk, és hangosan kiáltanunk: mutassa meg Isten ismét magát, adja újra az igazi mértéket, az elrejtett kritériumot?
Elismerjük, a prédikáció mint emberi mű, sokféle emberi mértékkel is mérhető, de ha tudjuk, hogy annak a prédikációnak szándéka és igénye Isten igéjének hirdetése, vajon ez a szándék és ez az igény mérhető-e bármilyen filozófia, morál vagy politika szempontjain? Az idegen kritériumok bevezetése, nem az igazi szándék és igény feladása-e, ez a feladás viszont nem a hitetlenség jele-e?
Az egyház, igehirdetését illetőleg semmi más irányító szára nem hallgathat, csakis az ő Urának szavára. Ez egyedül mérvadó és döntő reá nézve; minden más csak ennek alárendelten érvényesülhet. Ha nem hallja az egyház az Úrnak szavát, maradjon inkább a tanácstalanság sötétjében, hogysem idegen reflektorok fényében fényeskedjék. Már az végzetes tévedés volt, mikor az egyház maga kezdett kritériumokat keresni, holott az igazi kritériumot nem neki kell kiválasztani, azt kapja és mint egyház alá van rendelve annak. Neki nem keresnie, hanem felismernie és engedelmesen elfogadnia kell az igazi kritériumot. Az igazi mértéket a többi együttvéve sem pótolhatja. Szabad-e akkor a filozófiát, morált vagy politikát a bírói székbe ültetni, hogy ítéljen az igehirdetés, mint igehirdetés felett?
10.1.2. Az igazi mérték kijátszása
Ugyanaz a protestáns modernizmus, amelynek hibás magatartását most bíráltuk, más feleletet is adott a dogmatikai mérték kérdésére. Olykor a dilemma másik esetét választotta s vallotta, hogy van igazi mérték s ott van az egyház birtokában. Még ha nem ismerjük is az Ige eleven megszólalását, akkor sincs magára hagyatva az egyház. Hiszen, ha igét hirdet az egyház, akkor ott az ige, mintegy keze ügyében s ha ott van, akkor mérheti magát hozzá.
Már ennyiből is sejthető: most az ellenkező véglettel lesz dolgunk. Ha az imént azt kellett tudomásul vennünk, hogy nincs, vagy legalábbis nem esik kezünk ügyébe az igazi kritérium, most azt halljuk majd: nagyon is hozzáférhető. Az a mód, ahogy a protestáns modernizmus az ige hozzáférhetőségéről beszélt, nagyon hasonlított a római egyház elképzeléséhez.
Római katolikus felfogás szerint az egyház mértéke, kánona a Biblia. Ott van az írott ige és a közel kétezer éves tradíció alakjában, úgy hogy az utóbbi magyarázza az előbbit. Ez azt teszi: az egyház tanítói hivatala magyarázza a tradíció alapján a Bibliát. A tanítói hivatal a csalatkozhatatlan pápában testesül meg. Az ige tehát csak annyiban van fölötte az egyháznak, amennyiben benne van az egyházban. A prédikáció lemérésekor voltaképpen az egyház két különböző funkcióját mérik össze, ezért az ellenőrzés kevéssé komoly, még kevésbé veszedelmes.
Hasonló az eset a protestáns modernizmusban. A világi mértékek, mint álkritériumok lehet, hogy ideig-óráig hézagpótló szerepet töltöttek be, de nem szorították ki teljesen az igazi mértéket. A Biblia, legalábbis ezek mellett szót kapott a dogmatikában és kritikát gyakorolhatott az igehirdetéssel szemben. De nem érvényesült, mint egyház feletti, egyetlen mérték. Voltaképpen csak annyiban volt az egyház fölött, amennyiben az egyházban volt. De természetesen itt már nem a tévedhetetlen tanítói hivatal formájában, hanem a ,,keresztyén szellem'', a ,,keresztyén elvek'' vagy a ,,keresztyén hittudat'' alakjában. A Biblia csak arra való, hogy ezt a szellemet, a hittudatot kialakítsa. A dogmatika nem tesz egyebet, minthogy a keresztyén szellembe, hittudatba felszívódott, asszimilált Bibliát alkalmazza mérték gyanánt a prédikációra.
A protestáns modernizmus ellentétesnek látszó kétféle felelete jól megfért egymás mellett; ugyanazon személy képviselhette, mint a dogmatikai mérték kérdésére adott kettős feleletet.
Ha-most a feleletadás második módját akarjuk megbírálni, ugyanarra a tényre hivatkozunk, mint az első mód bírálatánál: a Biblia tényleges jelentőségére, amely valamiképpen megmaradt a római katolicizmusban is, a tanítói hivatalról szóló fatális tan ellenére, és megmaradt valamiképpen a protestáns modernizmusban, a keresztyén szellemről, elvekről és hittudatról szóló nem kevésbé fatális tan ellenére.
Megmaradt, mint második hang, az asszimilálatlan Biblia hangja, az ,,asszimilált'' Biblia hangja mellett. Megmaradt mint diszharmónia a harmóniában és késztette az egyházat a harmónia helyreállítására. Tehát az elmélet ellenére is megtörtént s a jövőben is megtörténhetik, hogy nem az egyház uralkodik a Biblia felett, hanem a Biblia uralkodik az egyház felett. Az egyház minden teológiai és hitbeli megújhodásában az asszimilált Biblián tör át, sokszor egészen váratlanul és elemi erővel az asszimilálatlan Biblia hangja. Nem valami emberi erőfeszítés eredményeképp, hanem a Lélek ereje által. A legalaposabb bibliamagyarázat sem egyéb, mint ráutalás a Bibliára, mint a Szentlélek eszközére, de nem a Szentlélek munkába állítása. -- Ha pedig ez így van, lehet-e akkor, akár római, akár protestáns módra asszimilált Bibliáról beszélni? Éppen mert a Biblia, mint írott ige nem asszimilálható, azért egyházfeletti s azért áll igazi mértékként szemben a prédikációval.
Megvizsgáltuk mindkét módot, ahogy a protestáns modernizmus a dogmatikai mérték kérdésére válaszolt. Azért kellett elvégeznünk ezt a vizsgálatot, mert a protestáns modernizmus szellemi hagyatékának közvetlen örökösei vagyunk s szükséges számot vetnünk a továbbhaladás kérdésével. A vizsgálat negatív eredménnyel zárult: mindkét feleletet el kellett vetnünk. Mégsem volt hiábavaló fáradozásunk, mert a kettős felelet latolgatása közben megvillant előttünk az igazi kritérium s számolhatunk azzal a lehetőséggel, hogy Isten igéje, mint a prédikációtól különböző valóság, hallható lehet. Ez a lehetőség a Bibliában, mint az ige második alakjában adódik. Mérhetjük tehát a prédikáció emberi szavát az ige második alakján, a Biblián, amennyiben a Biblia bizonyságtevője az ige eredeti alakjának: a kijelentésnek.
De még egy további eredménye is van a vizsgálatnak: az első dogmatikai lókus, az igetan tárgyalása és a dogmatikai mérték latolgatása kihat a dogmáról és a dogmatikáról vallott felfogásunkra s lehetővé tesz egy teljesebb meghatározást. Most erre térünk át.
10.1.3. A dogma és a dogmatika viszonya
Az az általános meghatározás, amit könyvünk elején adtunk, hogy a dogmatika a dogmákról szóló tudomány, mely a dogmákat rendszeresen előadja és magyarázza, nem teljes meghatározás, sőt félreértésre is vezethet, amennyiben ebbe a meghatározásba akadálytalanul becsempészhető a dogmákról és dogmatikáról vallott római katolikus nézet, mely a mienktől lényegesen különböző. Az összecserélés meggátlása céljából foglalkozunk ismét a dogma és a dogmatika fogalmával.
A római katolicizmus szerint a dogmák az isteni kijelentést foglalják tantételbe: Veritas ab ecclesia definita minden dogma. Az egyház határozza meg a dogmákat, ezáltal emberi szavakba zárja a kijelentett igazságot. Olyasmit akar szavakba fogni, ami több mint emberi szó. A tantételek úgy különböznek az igétől, mint az ég a földtől. Ha az egyház a dogmáknál marad, emberi dolgoknál marad. Ha a dogmákat kérdezi, csak önmagával beszélget: a mai egyház a tegnapival és a tegnapelőttivel. Voltaképpen monologizál, holott a dogma eredeti értelme parancs, dekrétum. Ilyen értelemben használja a Biblia is. Csak később vált a parancs ,,tantétellé''.
A jelentésváltozás azért veszedelmes, mert az egyház azt képzelhette, hogy a tantételek rendelkezésére állanak, a dogmák tehát a reá bízott kijelentett igazság skatulyái. Elfeledte, hogy a kijelentés, csak a beszélő Isten és az át hallgató ember személyes kapcsolatában, a megszólalás aktusában valóság. Lehet-e ezt a kijelentést személyteleníteni, tantétellé tárgyiasítani, beskatulyázni? Ha mégis megkíséreljük: kényszeríthet-e engem hitbeli döntésre egy tantétel, egy személytelen igazság? -- Midőn kivetkőztették a dogmát eredeti, személyes parancs-jellegéből és személytelen tantétellé tárgyiasították, úgy vélték, a kijelentés az egyház kezére ment át, most már az egyház az őrizője és kiszolgáltatója.
Mi a római katolikus eljárással szemben ragaszkodunk a dogma szó eredeti parancs értelméhez. A kijelentésben maga a parancsoló Isten szól. Ezért az Isten parancsát, a dogmát megkülönböztetjük a mi dogmáinktól. A dogma Istennél van s értjük rajta a kijelentést, a maga eredeti személyes parancs jellegében. Ez a dogma soha, egyetlen egyház által sem fogható tantételbe. Az egyháznak csak dogmái (pluralis) lehetnek s ezek csak tudakozódhatnak a dogma iránt és utalhatnak a dogmára. A dogma (singularis) az eredeti isteni szó, amelynek többé-kevésbé tökéletlen, emberi visszhangjai, mondanivalójának földi tükröződései a dogmák. A dogmák tehát nem önmagukban véve igazak, hanem csak a dogmához való viszonyukban, az arra való vonatkozásukban.
Dogmatikánk e szerint nem lehet az egyház immanens igazságainak kifejtése, mint a római egyház véli. De nem lehet immanens igazságok kifejezése abban a szubjektív értelemben sem, ahogy a protestáns modernizmus nagy képviselője: Schleiermacher gondolta, vagyis nem lehet a keresztyén hittudatot ábrázoló ,,hittan''. Dogmatikánk csupán a dogma iránt való kérdezősködés. Az egyház is, midőn dogmatikai munkásságot folytat és dogmákat alkot, csupán a dogma iránt tudakozódik.
Még egy dolgot jegyezzünk meg: ez a kérdezés nem a tanítvány kérdése a tanítóhoz s nem a zsenge tanítványi gondolat összhangba-hozatalát jelenti a tanító érettebb gondolatával. Nem a tanítvány, hanem a szolga kérdez itt: cselekedete megfelel-e Ura parancsának. A dogma iránti kérdezősködés ezért nem okvetetlenkedés és akadékoskodás, nem is valami felesleges luxus az egyházban, hanem az engedelmesség, a hiteles szolgálat, az igazság kérdése.
10.2. A dogmatika tudományossága
10.2.1. Tudományosságon a tárgyszerűséget értjük
A teológia s vele a dogmatika tudományossága attól függ, mit nevezünk tudománynak.
Ha csak azt tekintjük valóságnak, amit érzékszerveinkkel vagy műszereinkkel felfoghatunk, kísérletekkel és matematikai számításokkal igazolhatunk, akkor a teológiának ,,nincs'' valóságos tárgya, tehát az empirikus alapon álló természettudományi módszerekkel dolgozó tudományok közé nem sorolható. Ebben az értelemben a teológia s vele a dogmatika nem ,,tudomány'' s nem is igyekszik ,,tudomány'' lenni, mert ez az igyekezet tulajdonképpeni tárgya feladását vagy elárulását jelentené. Ha azonban elfogadjuk a tételt, hogy minden tudományt a tárgya határoz meg, s nem idegen területről rávitt, hanem tárgyából leolvasott módszerekkel közelíthető meg, akkor a dogmatika is tudomány.
Manapság sokan hajlamosak a természettudomány tudomány-fogalmát minden téren mérvadónak tekinteni, s hivatkoznak a természettudományi felfedezésekre, mint a teológia cáfolatára. Pl.: ,,Kopernikus felfedezése végérvényesen nyugalomba küldötte a teológiát.'' -- Ezt a tapasztalat mindenhatósága jegyében mondják, holott éppen a tapasztalattal való bátor szembefordulás érdekes Kopernikusban. Arisztarchosz már a Kr.e. 3. században a heliocentrikus tant tanította. De nem tudott megbirkózni Arisztotelész tekintélyével, aki a természetes emberi értelmet, a tapasztalat realitását emelte dogmává. Ezért nem érvényesülhettek a fel-felbukkanó heliocentrikus értelmezések. Fölényes biztonsággal mondották a tapasztalat emberei: Ha a föld forog, akkor olyan szél keletkeznék, hogy lesöpörné a föld színéről a házakat és az embereket is.
Az arisztotelészi gondolkozás jegyében kanonizálta Ptolemaiosz asztronómiai tankönyve (Kr.u. 150) a geocentrikus nézetet. Kopernikus a ,,tapasztalat'' ellenére tért vissza a heliocentrikus tanhoz. De ezt a tant széles alapon, meggyőzően bizonyítani, még Galilei sem tudta. Íme, maga a természettudomány figyelmeztet: ne féljünk attól, ha a teológia nem ,,tapasztalati'' tudomány. Ámbár a Biblia a tapasztalati alapot is megjelöli: ,,Láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.'' (Jn 1, 14)
A tudományosság kérdésében a dogmatika nem valami általános (ma szembeötlő módon a természettudományon tájékozódó) tudományfogalomhoz igazodik, hanem saját tárgyához. Keresi a tárgyának megfelelő ismerési módot és számot is ad a megismerés tárgyszerű módjáról. Nem a tudományok fóruma előtt, hanem az egyház előtt számol be tudományosságáról, mert nem a tudományok iránt, hanem saját tárgya s ezzel együtt az egyház iránt érez felelősséget.
De a tárgya miatti elkülönülés sohasem jelenthet fölényt vagy gőgöt a világi tudományokkal szemben, már csak azért sem, mert éppen a dogmatikának kell tudnia a tudományok végső egységéről, hiszen minden tudomány végeredményében egy dologgal: a teremtő Isten dolgaival foglalkozik. A teremtés tényében rejlik a tudományok végső egysége. Ez az egység pedig hol tudatosulhatna máshol, mint éppen a teológiában?
- A tudományos módszer szempontjából a dogmatika két fajtáját különböztetjük meg: a reguláris és az irreguláris dogmatikát. -- Reguláris dogmatikán értjük az iskolás dogmatikát, amely teljességre törekszik. Megmutatja: az egyetlen kérdés, hogyan bomlik sok kérdésre, és a sok kérdés, hogyan találkozik ismét az egy kérdésben. Az iskolás dogmatikában tehát sorrakerülnek az igehirdetés alapfogalmai, kifejtődik bibliai gyökérzetük és dogmatörténeti összefüggésük. Mindenik fogalom tisztázásakor rá kell mutatni a nehézségekre és a nehézségekből fakadó félreértésekre és félremagyarázásokra, hogy a fogalom képviselte hitérdek zavartalanul érvényesülhessen. -- Az iskolás dogmatika önálló dogmatikai gondolkozásra akar nevelni. Azért mutatja meg a témák egységét, hogy a tanulónak a dogmatikai gondolkozásban iskolázottságot adjon. Nem az öröklött anyag s az újabb kutatási eredmények beemlékeztetése a cél, hanem a készség kifejlesztése, hogy a növendék maga is tudjon dogmatikai kérdéseknek utána járni és önálló dogmatikai döntésekig eljutni.
Ebben az értelemben reguláris dogmatikának nevezhetjük Origenész: Peri archon, Augustinus: Enchiridion című művét, a nagy dominikánusok és franciskánusok summáit, Melanchton Loci-ját, Zwingli Commentarius-át, Kálvin Institutió-ját, az ortodoxia (pl. Szegedi Kis István) dogmatikai alkotásait. Az iskolás dogmatika a 18. század óta hanyatlásnak indult. Csak újabban tértek vissza a római katolikusok Tamáshoz, a protestánsok meg a reformáció korának alkotásaihoz. Ezzel új erőre kapott az iskolás dogmatika, aminek jele pl. Barth és Tillich, illetve a jezsuita Rahner nagyarányú munkássága.
- Az irreguláris dogmatika, szemben a regulárissal, nem veszi figyelembe az iskolás követelményeket, nem törekszik teljességre. Az igehirdetés valamely kiragadott kérdéséről beszél, szabadon és nagyon egyénien. Ha esetleg tágabb körre is kiterjed, az eredetileg kiragadott kérdést tekinti középpontnak. Egy gondolat megszállottja. Előadásformája aforisztikus vagy prédikáció-szerű, esetleg vitairatokra emlékeztető. Az akadémikus kifejtésektől, rendszerességtől idegenkedik.
Ilyen irreguláris dogmatikus volt többek között Athanasius és főként Luther. A múlt század, illetve a századforduló tanítói közül megemlíthetjük a két Blumhardtot és Kuttert. Ők voltak az úgynevezett dialektika-teológia előfutárai. Az irregulárisok közé sorolhatjuk a magyarok közül pl. Karácsony Sándort.
10.2.2. A dogmatikai tudományosság foka
A kétfajta dogmatika közül, melyik a tudományos? Ha a dogmatika tudományossága, tárgyilagosságában van, akkor a dogmatika mindkét fajtája lehet tudományos, lehet tárgyszerű. Sőt azt kell mondanunk, a teológia háztartásában szükség van mind a kettőre. Az eredetibb az irreguláris dogmatika; prófétai módon nyugtalanító hatása jótékonyan óvja az iskolás dogmatikát a rendszerbe-merevedéstől és megüresedéstől. -- Viszont a reguláris dogmatika menti meg az irregulárist a széttöredezéstől és szétszóródástól. Ismételjük, mind a kettő tudományos, ha tárgyszerű, mert a tudományosságot nem a rendszeressége, hanem tárgyszerűsége dönti el.
Mi reguláris dogmatikát igyekszünk művelni. Nem jobb formája, hanem csak más formája a dogmatikának. Olyan formája, mely az iskolai követelményeknek jobban megfelel, de meg egyébként is időszerűbb és szükségesebb nálunk. A kettő közül viszonyaink közt a regulárisból van nagyobb hiány. Szedjük most ujjhegyre, mi lesz dogmatikánk tudományosságának fokmérője?
- Először az, hogy nem kalandozik el tárgyától, hanem tárgyánál marad. Tárgya pedig az igehirdetés, azt kell ellenőriznie. Menten elkalandozik a dogmatika tárgyától, amint az igehirdetésről megfeledkezik és valami általános élet- és világnézettant akar kiépíteni. Ilyenkor gnózissá vagy ideológiává fajul, s mint az ige álpótléka, az élő ige helyébe tolja fel magát. Manna konzervekkel, keresztyén vagy kálvinista világnézettel sohasem pótolhatjuk az ige friss mannáját.
- Másodszor a dogmatika tudományosságának fokmérője a kritikai jelleg. Az igehirdetés nem abban az értelemben tárgya a dogmatikának, hogy egyszerűen leírja, elismétli mindazt, amit az igehirdetés mondani szokott. A puszta leíráson túlmenve, kritizálnia és korrigálnia kell az igehirdetést és mindazt, ami azzal összefügg. A dogmatikának tehát nem megnyugtatnia és igazolnia kell az igehirdető egyházat, hanem evangéliumi kritikával nyugtalanítania. Hogyha a dogmatikának kritikai vénája kiapadt és nyugtalanításra nem képes, akkor már tudományossága körül is baj van. Minden igazi egyház valami egészen mást vár a dogmatikától, mint megnyugtatást. Tudja, hogy mint földi egyház, a bűnösök egyháza s az igehirdetést is bűnösök végzik. Ezért ennek az igehirdetésnek mindenkor szüksége van dogmatikai bírálatra és kiigazításra.
- A tárgyszerűség és kritikai jelleg mellett a dogmatika tudományosságának harmadik fokmérője az írásszerűség. A három kritérium közül ez a harmadik a legfontosabb. Hiába foglalkozik a dogmatika az igehirdetéssel s hiába kritizálja-korrigálja, ha nem a Bibliában megszólaló kijelentés mértékével mér. Ezért az írásszerűség élet-halál kérdés a dogmatika tudományosságára nézve. Az írásszerűség kérdése Damoklesz-kardként függ minden dogmatikus feje fölött, s nagy baj van ott, ahol a dogmatikus túl biztos a dolgában és nem tart ettől a kardtól.
10.3. A dogmatika és a hitvallások
10.3.1. Miért szükséges a hitvallás?
A Biblia 39 ószövetségi és 28 újszövetségi könyvből álló, sokrétű mű. Az egyes könyvek nemcsak műfajukra, hanem keletkezési idejükre nézve is igen különbözők. Utaltunk már rá: együttvéve nagyobb történeti folyamatot ölelnek át, mint az egész ismert magyar történet. A bibliai könyvek közel ezerkétszáz fejezete csakugyan olyan, mint egy erdőrengeteg, egész külön világ.
Hogyan tájékozódhatunk a Biblia világában? A római egyház úgy oldja meg a kérdést, hogy a tanítói hivatalra, végső fokon a csalatkozhatatlan pápára bízza a döntést, mit mond a Biblia. A reformációnak éppen elég oka volt a pápai tekintély elutasítására. De mit tett a helyére? A protestáns egyház abban a tudatban, hogy a Biblia önmagát magyarázza, írásmagyarázatában, csupán a hitvallásokra támaszkodik. Ilyen hitvallás volt eredetileg pl. a Péter vallástétele (Mt 16,16), vagy az őskeresztyének szimbóluma, mint a kereszt jele, a Krisztus-monogram, a hal képe stb., később egyebek közt az Apostoli hitforma vagy a reformáció korának hitvallásai.
Minden hitvallás lényegében annak megvallása: Jézus Krisztusban Isten jött közénk és kijelentette magát. A szentháromságtan is csupán a Krisztus-bizonyság összefüggéseit tárja fel. Ez a vallomás a Bibliát magyarázza, az egész Biblia viszont ennek a hitvallásnak magyarázata. A hitvallás azonban ki nem merítheti, se nem pótolhatja a Bibliát, csupán rávezet a Biblia tulajdonképpeni mondanivalójára. Eligazít a Biblia világában: térkép és iránytű a bibliaolvasó számára. Hasznos támpontokat nyújt a dogmatikus számára is.
Ha mellőznők az egyház régibb és újabb hitvallásait, a kor változó teológiai szellemének vagy mérvadó szaktekintélyeinek szolgáltatnók ki a Biblia értelmezését. De amit akár a kor teológiai szelleme, akár szaktekintélye mond, korántsem ellentmondás nélküli, sőt mindenkor ellentmondást kiváltó és vitára indító. Szükségünk van tehát a Biblia-értelmezésben és természetesen a dogmatikában is az egyház hitvallásaiban rögzített eligazításra. Egyébként is, az egyházi élet minden mozzanatában rászorulunk a hitvallásokra. Ha nem volnának ilyenek, nekünk kellene csinálnunk. A vallásoktatásnak, kivált mint konfirmációi előkészítésnek, a sákramentomokkal való élésnek, a gyülekezet előtt és a világ előtt való bizonyságtételnek, a tévtanok elhárításának stb. múlhatatlan előfeltétele a keresztyén mondanivaló tömör és világos megfogalmazása.
Minden hitvallás lényege szerint elhatároló jellegű, polemikus. Kizárólagos értelemben vall Jézus Krisztusról: ő és nem más az Isten kijelentése s abban a kijelentésben ez meg ez áll, nem pedig valami más. Deklaratív és normatív jellegű; egyszerűbben szólva: a hitvallás fék és ösztöke, nemcsak általában a bibliaolvasó számára, hanem a dogmatikus számára is. Késztet a kijelentés elfogadására, az atyák hitéhez való felzárkózásra, de fékez is bennünket, ha képzeletünk vagy hajlamunk téves irányba ragadtatna.
10.3.2. A hitvallások történeti szerepe nálunk
Szimbolikus könyveink: a II. Helvét hitvallás és a Heidelbergi káté az egyház régi ökumenikus hitvallásainak bővebb kifejtése, a reformáció bibliai felismeréseinek megfelelő kiélezéssel. A hitvallások a Magyarországi Református Egyház külső és belső küzdelmeiben egyaránt fontos szerepet töltöttek be. A pápizmus és unitárizmus tévelygései és kísértései közepett elsősorban ezek a hitvallások jelölték ki atyáinknak a bibliai utat. A helvét és a pfalci hitvallás a bibliai útért vállalt üldöztetések és harcok nehéz próbái közt nőtt a szívünkhöz, ugyanakkor egybekapcsolt minket a világ minden táján élő hittestvérünkkel. Közvetítették atyáinknak a helytálláshoz szükséges bibliai vigaszt és erőt; a szabadságért folytatott küzdelmekben és leverettetésekben a keresztyén szabadság bibliai tudatát. Ízes magyar fordításaikban, sok kiadásukban magyar könyvekké váltak.
Belső küzdelmeinkben is érezhettük hitvallásaink áldását. A szembenálló irányok, az ortodoxia és a puritánizmus éles ellentételt jótékonyan áthidalták és kiegyenlítették, majd a racionalizmus, pietizmus, sőt még a liberalizmus mutatkozása idején is a külföldi teológiai hatásokat kellőképpen megszűrték, kilengéseiket egészséges módon fékezték. Hitvallásainknak jelentős részük volt abban is, hogy a Biblia cselekvő keresztyénségre ösztönző tanításai atyáinkat a magyar művelődés és iskolaügy felkarolására, szeretetintézmények létesítésére indították, jobbjaikban a társadalmi felelősséget ébrentartották és bátran megszólaltatták, s mert urak és parasztok ugyanabban a hitvallásban nevekedtek, a kétoldalú intelmek még a rendi társadalom kirívó osztályellentéteit is elviselhetőbbé tették. -- Mindez nem jelenti, hogy mindenkor egyforma igyekezettel figyeltünk vagy figyelünk hitvallásainkra, de hivatalos érvényük magyar földön meg nem szűnt soha, s lelkipásztoraink esküt tettek és tesznek tiszteletben tartásokra.
10.3.3. A hitvallások értékelése ma
A bekövetkezett történelmi forduló idején, a megváltozott társadalmi rendben sem vetődött fel az a gondolat, hogy hitvallásaink időszerűségüket vesztették. Sőt éppen most érezzük szükségét, hogy erősebben fogjuk a régi atyák és a világ minden táján élő hittestvérek kezét s a nagy keresztyén családdal együtt valljuk meg a régi és közös bibliai hitet. De nem azért, hogy maradi módon belemerevedjünk a szokványos egyházi formákba és elzárkózzunk az új helyzet szokatlanul új, de felülről kapott feladatai elől. A hitvallás nem lehet bilincs, se múltba menekítő búvóhely számunkra. Ezért kell a hitvalláshoz való viszonyunkat elvileg tisztázni.
A régi hitvallásokhoz való ragaszkodás nem jelenti a hitvallás betűinek imádatát. Sem az ősöket, sem az ősök hitét nem akarjuk bálványozni. Hálásan fogadjuk, midőn a Biblia helyesebb és teljesebb megértésére segítenek, de ezzel a segítségnyújtással megszűnik szolgálatuk. Nem foglalhatják el Isten élő szavának, az igének helyét. Ilyen túlkapás ellen maguk a hitvallások tiltakoznának; józanságukkal mindennemű hagyománytiszteletnek határt szabnak. Hitvallásaink fénye az igétől kölcsönzött fény, hitvallásaink tekintélye, a megvallott ige tekintélyének tükröződése csupán, s addig a határig terjed, amíg helyesen vallják meg az igét. Mint emberi alkotások ugyanis nem tévedhetetlenek. II. Helvét hitvallásunk előszavában ott áll a határozott figyelmeztetés: ,,Mindenek előtt ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindenkor készek vagyunk..., azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanak, köszönetünk nyilvánításával engedni és hozzájuk igazodni az Úrban.
Nem akarunk továbbá hitvallásaink révén valami kálvini jelleggel kérkedni, hiszen hitvallásaink nem egy teológiai álláspont vagy egyházpolitikai irány megnyilatkozásai, hanem egy egész korszak, a reformáció korának érett gyümölcsei, amelyek a lutheri elemeket nem kisebb mértékben egyesítik magukban, mint a kálviniakat. De mégsem csupán a reformáció kora teológiai vetületei, hanem az egyház egyetemes hitét megszólaltató bizonyságok. Atyáink kifejezetten az egyetemes, vagyis katolikus hitet vallják meg, azt, hogy Krisztus igaz és ősi anyaszentegyházának egységében megmaradnak.'' Mai meggyőződésünk szerint is minden igazi hitvallás az egész egyház nevében szól, s az Istentől kapott bibliai látás mértéke szerint éppen az elhomályosult hitbeli egységet akarja újra nyilvánvalóvá tenni.
Azt pedig, hogy hogyan válik a hitvallás az elhomályosult egységre hívogatóvá, a hitvallás már említett lényegében kell keresni. Vagyis nem maga a szöveg a hit tárgya, hanem az, akiről vallást tesz. Annyiban köt a hitvallás tekintélye, amennyiben maga is Krisztushoz kötött. Az, ahogy hitvallásaink bizonyossága szerint atyáink találkoztak a Bibliában Krisztussal, minket is a jelen viszonyok közt bibliai döntésekre hív.
10.3.4. A hitvallás mai értelme
Két hitvallásunk a bibliai mondanivaló összeválogatásában és az előterjesztés módjában jótékonyan kiegészíti egymást. Együttesen az egyház élet-halál kérdését vetik fel. Ennek tudatában emlékezzünk most hitbeli döntéseink hitvallás-szabta bibliai irányára:
- Hitvallásaink akkora nyomatékkal hangoztatják: Jézus Krisztus számunkra az egy és a minden, hogy Krisztuson kívül nem marad hely Isten akaratának idvességes megismerésére, sem a történeti eseményekben, sem a természeti jelenségekben.
- Hitvallásaink akkora nyomatékkal hangoztatják: egyedül a prófétai és apostoli bizonyságtétel számunkra Krisztus megismerésének forrása, hogy a Szentíráson kívül vagy a Szentírás mellett az igehirdetés más forrásból nem táplálkozhat, mert menten elveszti igehirdetés jellegét s emberi bölcsesség vagy hírverés beszédévé válik.
- Hitvallásaink akkora nyomatékkal hangoztatják esetutáni természetünk romlottságát, Isten és felebarát gyűlöletére való hajlandóságunkat -- hiszen még a lélek sem isteni rész bennünk úgyhogy a bűnből-halálból való szabadulás útja, önáltató ábrándok kergetése helyett, egyedül a Krisztusban felénk nyújtott mentő kéz megragadása: Ő a mi igazságunk.
- Hitvallásaink akkora nyomatékkal hangoztatják a Krisztusban kegyelmet talált bűnös, az Isten gyermekéül fogadott ember szabadságát, hogy az nem lehet többé saját találmányainak, technikai vívmányainak szolgája, vagy a történeti erők vak eszköze és kiszolgáltatottja.
- Hitvallásaink ugyanígy hangoztatják a Krisztusban visszafogadott ember életújulását: lehetetlen, ez az örvendező új élet, Krisztus hármas tisztének részese, a háládatosság gyümölcseit ne teremje. A háládatosság cselekedeteit pedig az evangélium fényében megismert isteni vezetés: a törvény mint atyai szó irányítja.
- Hitvallásaink szerint az egyház a kegyelmet talált bűnösök közössége, mely nem a földi hatalmak kegyéből, hanem az igéből és a sákramentomokból él; egyedüli Feje: a feltámadott Krisztus parancsainak enged, szolgálatát és egész életrendjét azoknak rendeli alá, önkényes kívánságokat és elgondolásokat nem szolgál.
- Hitvallásaink a feltámadott Krisztus egyedüli főpapsága tudatában határozottan szembefordulnak mindennemű klerikális hajlandósággal: egyházi címeket és rangokat nem ismernek, egyházi vezetőkön egyedül a gyülekezeti vezetőket értik, ezek azonban az egész Krisztus-testért hordoznak felelősséget.
- Hitvallásaink mindennemű, tehát egy ateista világi felsőbbségben is Isten eszközeit látják, amely az emberi belátás és képesség mértéke szerint a jog és a békesség fenntartására hivatott. A gyülekezet a felsőbbségért imádkozik, annak az Isten-szabta határok közt lelkiismerete szerint készséggel engedelmeskedik s engedelmessége módjával a felsőbbséget a mindnyájunk felett országló Istenre emlékezteti.
- Hitvallásaink a hitetlenre és istentelenre úgy tekintenek, mint akik irányában felebaráti küldetésünk van. Nem távoltartásuk vagy a tőlük való elzárkózás a tennivalónk, hanem egész magatartásunkkal arra kell segítenünk őket, hogy Krisztus testének ismét tagjaivá legyenek.
- Hitvallásaink hangsúlyozzák, hogy az egész világ s benne minden ember Isten teremtménye, Krisztus az egész világ világossága, tehát a szabadításért való hála is egyetemes érvényű: az egész embervilág szeretetből fakadó, keresztyén szolgálatára késztet.
Hitvallásaink sok száz igeidézetre támaszkodva, a teljes Szentírás igaza által ilyen irányban jelölik meg az ember és a gyülekezet számára az élet és a jövendő útját, azt az utat, amelyen -- döntéseinket ismételten helyesbítve -- a dicsőségben visszatérő Urunk elébe megyünk.