28. fejezet: Az örökkévaló Lélek

28.1. A Lélek istenségének dogmatörténeti vonatkozásai

A Szentlélek nemcsak a kijelentésben válik Isten Lelkévé. Ő a kijelentéstől eltekintve, önmagában véve is Szentlélek, és aki ő már eleve, ugyanaz a kijelentésben is. Miután elmondottuk Istenről, hogy Isten Atya és Isten Fiú, most elmondhatjuk azt, hogy Isten Lélek. Ez a végső megállapítás, amit Istenről tehetünk.

Az iménti mondatokban már benne van a Szentlélekről szóló dogma, mely nem egyéb, mint a bibliai szöveg exegézise. Maga a tan viszonylag kései keletű. A Fiú külön isteni létmódjára vonatkozó tant, jóval korábban tisztázta az egyház, mint a Szentlélek külön isteni létmódjára vonatkozót. A Nicaeai zsinat a krisztológiában kimondta már a döntő szót a homoousios-szal, de a pneumatológiában vagy szoteriológiában nem vágta útját a herezisnek. Itt csak az 5. század hozta meg a hasonló élességű formulázást, a tan lezárása pedig még később: 1014-ben történt meg, mikor a filioque kifejezést Nyugaton beleillesztették a hitvallásba. Ezzel egyben dogmatikai ürügyet adtak a Kelet és Nyugat közt hamarosan bekövetkező egyházszakadásra.

Mégse képzeljük azt, hogy a Szentlélekről szóló tan újabb találmány. Csupán később formulázták meg teljes élességgel azt, ami kevésbé éles fogalmazásban voltaképpen benne volt már a legrégibb hitvallásokban. A tanfejlődés természetes belső rendje szerint a Szentlélekről szóló tannal zárult a trinitástan. Viszont ennek a tannak ki kellett alakulnia a maga idejére, hogy alapul szolgáljon Ágostonnak a Pelagius elleni harcban, s a reformátoroknak a római egyházzal vívott kemény küzdelmükben. A pneumatológiai dogma nélkül éppúgy érthetetlen volna Ágoston kegyelemtana, mint a reformátorok megigazulás-tana.

A Szentlélekről szóló tant, igazi jelentőségében és teljes hadrendjében a római katolicizmus alig értette meg. Még a kiváló, de éppen ezen a ponton követő nélkül maradt Ágoston sem. A protestáns modernizmus pedig Rómánál is messzebb hanyatlott ettől a tantól.

Ezt az állapotot megérthetjük. A Szentlélekről szóló tan ugyanis még megbotránkoztatóbb az emberre nézve, mint Krisztus istenségének tana. Ebből kell tudomásul vennie, hogy az ember a kijelentésben egyáltalán nem lehet partnere Istennek, s nem támaszthat semmiféle igényt Istennel szemben. Az ember csak úgy lehet részese a kijelentésnek, mint ahogy a szolga részese lehet ura tetteinek, vagyis csak urát követve, utánozva, őneki engedelmeskedve, őt szolgálva. Az ember éppen ezt az úr és szolga viszonyt nem tudja és nem akarja tűrni, ez ellen lázad és ezt akarja megfordítani. Ez a nagy akadálya a Szentlélekről szóló tan megértésének; ezért értették meg aránylag kevesen -- csak a valóban bibliás és alázatos lelkek -- a keresztyénség története folyamán. Viszont ezért lehetett sokféle herezisnek, újabban pl. a pünkösdizmusnak melegágya.

28.2. A Nicaeai hitvallás szoteriológiai szakasza

A Szentlélekről szóló dogma elemzését, a krisztológiai dogmához hasonlóan, szintén a Niceaeno-Constantinopolitanum alapján végeztük el. Egyetemes hitvallásunk idevágó cikkelye így hangzik:

(Hiszek egy) Szentlélek Úrban, a megelevenítőben,
ki az Atyától és Fiútól származott,
ki az Atyával és Fiúval együtt imádandó és együtt dicsőítendő.

  1. Hiszek egy Szentlélek Úrban. A Trinitástanból tudjuk, a Szentlélek nem harmadik Úr a másik két Úr mellett, mert az Ő urasága az Atyának és Fiúnak uraságával elválaszthatatlanul egy. Abban különbözik az Atyától és Fiútól, hogy ő jelenti a közösséget, melyben az Atya mint Atya és a Fiú mint Fiú találkoznak egymással. Miért kell ezt az isteni aktust, külön isteni létmódként értelmezni? Azért, mert az Atyának és Fiúnak ez a közös léte és munkássága a Biblia szerint az Atya és Fiú lététől és munkásságától megkülönböztetendő, külön létmód. Mégpedig isteni létmód, mert az Atya és Fiú ebben az aktusban sem lehet más, mint Isten.
  2. Hiszek Szentlélekben, a megelevenítőben. Ez a tétel kettős jelentésű. Először (egyetemes értelemben) azt jelenti, hogy a Szentlélek az Atyával és Fiúval együtt részese a teremtésnek. (1Móz 2,7) Munkája tehát kihat minden élőlényre s az egész világra, ,,mert ő az, ki mindenövé kiáradva, mindent fenntart, táplál és éltet földön és égen''. (Inst I. 13. 14.) -- Másodszor pedig (speciális vagy szűkebb értelemben) azt jelenti, hogy a Szentlélek a választottakat a romlandó, bűnterhelt életből Krisztus által megváltja s újjászüli a romolhatatlan életre. Egyetemes munkája, csak a hit szemével látható, vagyis a minden élőre kiáradó erejét azok vehetik észre, akik újjászülettek már a Lélek által. Végezheti-e ezt az egyetemes és ezt a speciális megelevenítő munkát más, mint Isten? Így közvetve ez a tétel is kifejezi a Szentlélek istenségét.
  3. Hiszek Szentlélekben, ki az Atyától és a Fiútól származott. Ez a tétel kifejezi, hogy a Szentlélek nem teremtmény. Mely teremtményről mondhatnók el, hogy isteni leszármazása van? De kifejezi tételünk azt is, hogy a Szentléleknek valamiképpen más az eredete, mint a Fiúnak: ez ,,született'', az meg ,,származott''. A ,,születés'' és ,,származás'' között való különbséget szóhasználatunkkal csupán jelezzük, a nélkül hogy pontosabban körülírhatnók. Dogmatikai vonatkozásban ugyanis mind a kettő képes kifejezés, különbsége tehát nem definiálható.

    Ez a harmadik tétel világtörténeti jelentőségűvé vált. Az eredeti szövegben csak annyi van, hogy ,,az Atyától származott''. Latin fordítása azonban már a 6. században így hangzik: ex patre filioque procedit, Atyától és Fiútól származott. Ez a latin fordítás 1014-ben került bele a római mise hivatalos szövegébe, s ezáltal Nyugaton általánosan elfogadottá vált. -- A keleti egyház tiltakozott a ,,szent zsinat'' határozata, a hitvallás eredeti szövege ,,önkényes'' megváltoztatása ellen, s ez a kezdetben csupán formális jellegű tiltakozás egyre mélyebb tanbeli eltávolodásra vezetett, s bekövetkezett az egyházszakadás (1054).

    A keletiek ettől kezdve János 15,26-on lovagoltak (,,az Atyától származik''), és figyelmen kívül hagyják azokat a szentírási helyeket, amelyek éppoly világosan a Fiú lelkének nevezik a Szentlelket (pl. Gal 4,6; Rm 8,9). Ezek a valóban különböző szentírási helyek nem cáfolják, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást. Nem szabad tehát egyet kiszakítani belőlük és izoláltan értelmezni, még kevésbé szabad spekulatív mádon a többivel szemben kijátszani. Keleten pedig ezt tették.

    Mit jelent a filioque-tan? Nem azt, hogy a Szentlélek kettős eredetű, hanem hogy közös eredetű. A Fiú az Atyától született, s éppen ebben különbözik az Atya és Fiú egymástól. A Lélek viszont az Atyától és Fiútól eredt, s ebben közös az Atya és Fiú egymással. Ez a harmadik létmód nem származhatott csak az elsőből, vagy csak a másodikból, nem is az első és második együttes műve, hiszen itt nem két külön személyiségről van szó, hanem az egy isteni személyiség két létmódjáról s ennek az egy isteni személyiségnek harmadik létmódja a Szentlélek. Keleten, mivel a filioque-tant elvetették, éppen ezt az egységet tanbelileg nem biztosították, akuttá vált náluk a triteizmus veszedelme.

    A filioque-tan dogmatikai jelentőségénél fogva nem kevésbé fontos az etikai sem. Ha ugyanis a Szentlélek csak az Atyának a Lelke, akkor a Lélek által való vezetés, életirányítás Krisztustól s Isten akaratának Krisztusban történt kijelentésétől függetlenül, önkényesen értelmezhető. Ennek következtében alakulhatott ki a keleti egyházban pl. a bizánci hatalom fenntartás nélkül való kiszolgálása, a ,,bizantinizmus''. Ilyesmi természetesen máshol is bekövetkezett már, ha a filioque-tan regulatív szerepe nem érvényesült, vagyis a Lélek által való vezetésből kikapcsolódott a Krisztus-kijelentés fegyelme. Menten tartalmatlanná vált, illetve önkényes tartalommal telt meg a vezetés.

  4. Hiszek Szentlélekben, ki az Atyával és Fiúval együtt imádandó és együtt dicsőítendő. Nem az Atya és Fiú ,,mellett'' imádandó és dicsőítendő, hanem az Atyával és Fiúval ,,együtt''. A latin szöveg a cum mellé a simu-t is odateszi, tehát még helyesebben: az Atyával és Fiúval való ,,egységben'' imádandó és dicsőítendő.

    Ez a tétel két dolgot fejez ki: a Szentlélek személyes jellegét, hiszen csak személy imádható, továbbá a Szentlélek és az ember teljes különbözőségét. A Szentlélekisten ugyanis, aki bennünk munkálkodik, felettünk való, ezért imádandó. -- Így tanít egyetemes hitvallásunk az örökkévaló Lélekről.