27.1. A hitébresztő Lélek
27.1.1. A hit lehetősége
,,Jézus Krisztus Úr!'' -- hangzik a Biblia bizonyságtétele. Hogy jön az ember ahhoz, hogy ezt a bizonyságtételt kimondja? Nem egyéni okoskodás, hanem egy tény elismerése alapján, úgy, hogy megismeri az Atyát a Fiú által és a Fiút az Atya által. Más szavakkal mondva: hisz és azért beszél. De hát hihet az ember? Ebben a világban minden olyan kérdéses. Lehet itt valami problémátlan bizonyosság? Ha lehet, hogyan?
Minden, amit mi a hatalmas Isten felől tudhatunk, a legszebb teológiánk, sőt maga a Biblia is holt betű marad, ha csak a Szentlélek meg nem eleveníti. Előttünk vannak a lelki javak, mint valami kirakatban, de köztünk és a felkínált javak közt ott a vastag kirakatüveg. Pedig azoknak a jóságáról és nekünk való voltáról csak a használat győzhet meg. Erre utal Luther ismert hasonlata is: az evangélium olyan, mint az aranykincs, amit elástak. A kincs megvan, de mit segít rajtunk, amíg nem jutunk hozzá? Ezt a kincset előbb ki kell ásni és szét kell osztani. (Kis káté) -- Az elválasztó kirakatüveg, a kincset eltakaró föld a mi természetünk. A Biblia bizonysága szerint ennek legyőzésére segít Isten Szentlelke.
Már az Újszövetségben lépten-nyomon megfigyelhetjük, hogy Jézus puszta megjelenésével nincs megadva a hit lehetősége. Hányan találkoznak vele, és mégsem hisznek benne. Péter pedig, midőn Cézárea-Filippinél bizonyságot tesz Jézusról, azt a feleletet kapja: ,,Nem test és vér jelentette ezt meg néked (vagyis nem magadtól jöttél rá), hanem az én mennyei Atyám.'' (Mt 16, 17; vö. Mt 13,11 és 2Kor 3,5-el) Mint ezekből a szavakból kitűnik, a kijelentés célbajutása, a hit, az Atyának külön tette (Jn 6,44); másszor meg a Fiú ad hatalmat övéinek, hogy Isten fiaivá legyenek. (Jn 1,12; Jel 22,1)
Az ilyen isteni cselekedeteknek a kijelentés objektív tényeihez kell járulnia, hogy az szubjektumunk tulajdona, a miénk legyen, vagyis hihessünk. A hitnek ez az isteni eredete magyarázza a hit sajátosságát, mely lényegesen különbözik a görög gondolkozástól, vagy az annak hatása alatt álló mai gondolkozástól.
27.1.2. A hit egzisztenciális jellege
A görög az elvont, tárgyilagos igazságot kereste, amely személytelenül igaz, változhatatlan és időtlen érvényű, olyan, mint egy matematikai képlet, vagy egy kétségtelen történelmi dátum. Az ilyenfajta igazságot egyszerűen tudomásul vesszük, vagy akár halomra gyűjthetjük, anélkül, hogy megmozgatna vagy belsőleg érintene minket. A hit azonban több az ilyen puszta objektív ismeretnél, életünk egészét, egységét érinti: személyiségünkben ragad meg minket. Igen, a hitbeli ismeret személyes jellegű: a szívbeli bizalom, a megbízhatóság és hűség, az igazi állandóság és a valódi maradandóság elemeit hordozza. Nem egyszerű tudomásulvétel, nemcsak ,,van'', hanem hat, történik és érvényesülni akar. Ezt úgy értsük: a hit az igazság erejével lökést ad az egész emberi életnek, és olyan irányú mozgásba lendíti azt, amely Isten igazságának megfelel.
Pascal (1623-1662) a maga filozófus módján jól érzékelte a hit és tudás különbségét: A törvényben gondolkozó ,,geometriai'' elme nem alkalmas az egyéni, személyes valóság megragadására. Ezt az a Pascal mondotta, aki pl. a kúpszelet-számítások megoldásával maga is a tudósok élvonalába tartozott. Vannak értékek -- úgymond --, amelyek a szíven keresztül válnak tudatossá, amelyekért érdemes élni. Tapasztalásuk révén nem a tudásanyagunk lesz több, hanem lángra gyúlunk tőlük, s erkölcsi tisztulás és vigasz jár nyomukban. (Gondolatok)
A hitbeli ismeretnek csak akkor van értelme, ha együtt jár az egész egzisztencia igénybevételével, a személyes átadottsággal, az Istenre való ráhagyatkozással. Ezért ahol hit van, az okvetlen az engedelmesség cselekedeteiben nyilvánul meg. Halott a hit ilyen cselekedetek nélkül. Görög értelemben az ördögök is hisznek (Jak 2,17-26). Iskolai vallásoktatásunknak, amíg volt, minden jótéteménye mellett állandó kísértése volt, hogy mint tantárgy a többi tantárgy mellett, megreked a puszta intellektuális közlésben és tudomásul vételben. Az a keresztyénség, amely az oktatást hathatós nevelői munkával nem egészítette ki, maga volt a szekularizmus útegyengetője.
A görög gondolkozás nemcsak egyoldalú intellektualizmusában, hanem más tekintetben is különbözik a hittől, nevezetesen az individualizmusra való hajlandóságban. Az egyén áll érdeklődése homlokterében. Ezzel szemben figyeljük meg atyáink útmutatását. A Heidelbergi káté azon túl, hogy a hitnek cselekvő értelmét, aktivitását hangsúlyozza, a hit egész folyamatát az üdvtörténet nagy közösségébe állítja be: ,,Miért hívnak téged keresztyénnek? -- Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, és így az ő felkenetésének részese vagyok avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul néki adjam, s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak és aztán ő vele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam.'' (32. k.)
A hitnek tehát csupa ilyen közösségi életre utaló elemei vannak: vallástétel, hálaáldozat, szabad lelkiismerettel vívott harc és győzelem. Ezért a hit nem lehet csupán a magános lélek Istennel való társalkodása. Öncélú individualizmust a Biblia nem ismer. Reális szemléletmódja, melyet Káténk híven követ: a keresztyén életet Isten népe körében, csak a gyülekezetben látja, a gyülekezetet csak ebben a világban, ezt a világot pedig csak az üdvtörténeti összefüggésben. Ilyen az Isten Lelkétől lelkedzett hit tényleges beágyazottsága.
27.1.3. A hit a Szentháromság ajándéka
A hitnek emez értelmezésével a kijelentés újabb mozzanata előtt állunk. Ez a szubjektív mozzanat, melyet az Újszövetség Isten Lelkének, Krisztus Lelkének, vagy a Szentléleknek tulajdonít. A Szentlélek a Biblia szerint Isten maga, mégpedig a teremtett embernek megfoghatatlan, de valóságos módon megjelenő, s vele viszonyba lépő Isten.
A Szenlélekisten nem azonos a Fiúistennel, az örök Igével, Jézus Krisztussal. A különbséget érzékelteti az Újszövetség bizonyságtétele, pontosabban a bizonyságtétel üdvtörténeti rendje. A Szentlélek ugyanis Jézus halála és feltámadása után adatott, tehát eljövetelének az objektív kijelentés lezáródása, teljességre-jutása volt az előfeltétele. Ezt az ,,utánt'' azonban nem szabad szigorú kronológiai értelemben venni, mert a Lélek már Jézus halála és feltámadása előtt is megmutatkozott (pl. a Péter bizonyságtételében, az Úr színeváltozásában, a csodákban). A Lélek jelenléte tehát nincs időileg pünkösdre korlátozva; mint ahogy utána munkál, úgy pünkösd előtt is munkált már.
Meg kellett különböztetnünk a Szentlelket a Fiútól, mert a kijelentés történetének különböző mozzanatát képviselik. Munkájukat azonban egy pillanatra sem szakíthatjuk el egymástól, hiszen ugyanazon a kijelentésen munkálkodnak. A Szentlélek teljességgel Jézus Krisztusnak, Isten Fiának, az Igének Lelke, tehát nem valami merőben különálló tényező a kijelentésben, nem is valami Krisztuson túlmenő vagy Krisztustól különböző új ismeret közlője. A Szentlélek az Ige által, az Ige számára tanít, világosít és mozdít meg minket. (Jn 15,26; 16,13-25; 1Kor 12,3) Nem tesz tehát mást, minthogy aktualizálja bennünk a Krisztus-kijelentést. Ebben az értelemben ébreszt hitet. A Biblia gyakran nevezi a Szentlelket Krisztus Lelkének (Gal 4,5; Rm 8,9), abban az értelemben, hogy a Lélek: Jézus Krisztus cselekvő jelenléte, feltámadása erejében. A páli en Christo és en Pneumati szinonimák. Ezért mondják a Lelket Megváltónak is.
27.2. Az életformáló Lélek
A Lélekről való minden beszédnek bibliai ősképe az ,,életnek lehelete'', melyet Isten a földnek porából formált ember arcába lehelt, miáltal az ember megelevenedett, ,,élő lélekké'' lett. (1Móz 2,7) A Szentlélek ezt a lelket formálja tovább bennünk azáltal, hogy hitet ébreszt bennünk. A hit pedig annyit jelent, hogy Krisztus hármas tisztének cselekvő részeseivé avat. Midőn a Szentlélek így Krisztusba olt minket, megelevenítő munkájában saját kiléte tükröződik. Személyéről azért oly módon beszélünk, hogy munkálkodása néhány általános vonását előre bocsátjuk. Mielőtt tehát a Szentlélek munkáit részleteznők, előbb ama nevelő hatásáról szólunk, ahogy tanít, vezet, bizonyságtevővé formál s mindennek eredményeképpen az istenfiak szabadságára juttat minket, vagyis szabaddá tesz keresztyén tisztünk gyakorlására.
- A tanítás nemcsak ismeretközlés. A Lélek nemcsak hozzánk szól, hanem bennünk szólal meg, így tesz minket a kijelentés személyes részeseivé. Eme tanítómunkájára utalva mondja Pál apostol: ,,Közel hozzád az ige, a szádban és a szívedben van.'' (Rm 10,8) A Lélek belső bizonyságtétele által válik az ember ,,Istennek templomává'', s buzdul Isten imádására. (1Kor 3,16; 6,19; 2Kor 6,16) A Lélek úgy plántálja belénk a hitbeli ismeretet, mely minden teológiánál több, hogy az az eleven ismeret hatóerővé válik: Isten akaratának befogadására, engedelmességre késztet. (1Jn 4,13; 1Kor 2,12; Zsid 6,5; Rm 8,9-11)
- A Szentlélek vezeti az embert. A hitben befogadott ige által vezet. Ez azt teszi, esetről-esetre, az Isten akarata szerint való döntésekben segít előre. Naponta a következő lépést, ezzel az utunk irányát mutatja meg. Úgy vezet, ahogy az ember sohasem vezethetné önmagát. Eme életirányító szerepéből is kitűnik, hogy a Lélek nem azonos a mi lelkünkkel. Pál antropológiai szóhasználata ne tévesszen meg: mikor ő az ember pneumájáról beszél, nem állítja, hogy a Szentlélek részben vagy egészben, eredetileg vagy utólagosan az ember lényéhez tartozik. A pneuma szóval mintegy csak a ,,helyet'' jelzi, ahol a Szentlélek befogadása megtörténik, a nélkül, hogy annak bármi módon fölibe kerekedhetnénk.
A Szentlélekről, mint a mi vezérlőnkről sokféleképpen beszél az Írás. Nevezi intőnek, vigasztalónak, igazság Lelkének, prófétai kenetnek. (1Jn 2,20 és 27) Vezető szerepét világos szemléltetéssel, igen reálisan ábrázolja a Cselekedetek könyve (pl. 8,29; 10,19; 13,2; 16,6).
- A hitbeli megismerés és vezetés a bizonyságtételre készít elő. Nem öncél az imént tárgyalt tanítás és vezetés, hanem a bizonyságtétel célját szolgálja. A Lélek nyithatja meg csupán azt a nagy lehetőséget, hogy Krisztusról bizonyságtevő erővel beszélhetünk, kijelentést szólhatunk. A pünkösdi történet ennek a beszédes példája: a Lélek munkált az igehirdetőben és az igehallgatókban egyaránt. Ugyanaz a Lélek hív el ma is teológusokat és egyszerű hivőket egyaránt, hogy Isten nagyságos dolgainak szószólói legyenek. Ez a bizonyságtétel nem magánügy, nem is az egyház ügye, hanem az egyház Urának az ügye.
- A tanítás, vezetés és bizonyságtétel által juttat el a Szentlélek az, istenfiak szabadságára. A szabadsággal és istenfiúsággal voltaképpen ugyanazt fejezzük ki, abban az értelemben, hogy a szabadság formai, az istenfiúság pedig tartalmi megjelölés. A Lélek a mi szabadítónk. (2Kor 3,17) Szabadító tette nélkül az ember valamiféle látszathitben él, s lélektelen törvényeskedés, a formális engedelmesség a legjobb igyekezete. Ebből az önámító állapotból, a szolgalelkűség reménytelen esetéből emel ki a Szentlélek azáltal, hogy szabaddá tesz a kijelentés örömüzenetének befogadására. (1Pét 2,16; Jn 8,30-59)
Ennek a szabadságnak tartalma az istenfiúság. Mint Isten gyermekei, hihetünk és engedelmeskedhetünk. Fiúságunk sohasem vetekszik Krisztus istenfiúságával, hiszen mindenkor annak a függvénye. Krisztus ,,filius Dei natura'', mi pedig az 6 engesztelő ténye által adoptáltak vagyunk, a régiek szóhasználata szerint: ,,filii Dei adoptine''. Mint Isten fiai, nem vagyunk immár jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek. (Ef 2,19) Miben mutatkozik ez a fiúság? Pál mindent egybefoglalva azt mondja: abban, hogy a fiúság Lelke által így kiálthatunk: Abbá, Atyám! (Rm 8,15) Különös, de nem véletlen módon Pál apostol itt a Gecsemáné-kerti imádkozó Jézus szavát adja az istenfiak ajkára. (Mk 14,36)
A Szentlélek ilyen értelemben életformáló, vagy egy erőteljesebb bibliai kifejezéssel élve: újjászülő Lélek, hiszen a váltság munkáját viszi végbe bennünk. Művében tükröződik kiléte.
27.3. A megváltás eszkatalógiai jellege
A Szentlélek munkája elkezdődött ugyan, teljességre jutása, befejeződése azonban a végidőkbe nyúlik, más szóval: váltságunk eszkatalógiai jellegű. A protestáns modernizmus a szoteriológia eme végidőkre mutató sajátságával alig-alig számolt.
Ezért hivatkoznunk kell néhány elmellőzött, de szoteriológiai szempontból igen jelentős bibliai helyre: ,,A hit a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.'' (Zsid 11,1) Ugyanebbe az irányba mutat Pál apostol is, midőn azt mondja: ,,hitben járunk és nem látásban''. (2Kor 5,7) Ő különben az istenfiúságot is olykor az örökséghez, mégpedig a már meglevő és kilátásba helyezett, de még birtokba nem vett örökséghez hasonlítja, és ilyen értelemben magyarázza. (Rm 8,1725; Gal 3,29; vö. 1Jn 3,1; Kol 3,3-10; Ef 4,30) Hasonlóképpen tanít Péter apostol is az újjászületésről: Isten újjászült minket. Hogyan? Jézus feltámadása által. Mire? Élő reménységre, a romolhatatlan mennyei örökség reményére (1Pét 1,3-4) Általában mindaz, amit az Újszövetség a Szentlélek által kitöltött, Lelket befogadott és Lélek által hajtott emberekről, illetve a váltság nagy tényeiről, a megigazulásról, megszentelődésről stb. mond, ilyen eszkatalógiai jellegű.
Az eszkatalógiai jelleget azonban félre ne értsük. Nem azt teszi, hogy a váltság tényei nem valóságos és nem tulajdonképpeni értelemben vehető dolgok, hanem hogy a végső dolgokkal vannak vonatkozásban. Emberi tapasztalatunk és gondolkozásunk szerint még nem következtek be, de Isten szerint már most megtörtént tények, valóságok. Lehet-e az ember számára igazibb valóság, mint az, ami Isten számára valóság? Hiszen ő a mértéke a valóságnak. Ez a hit óv meg minket a váltság eszkatalógiai jellegén való botránkozástól.
Hitben birtokoljuk tehát a váltságot, vagyis mint ígéretet bírjuk. A hitbizonyosság, éppen a reménységben való bizonyosság. Szegények vagyunk önmagunkban, de gazdagok Istenben. Oly szegények és oly gazdagok egyszerre, hogy a zsoltáríróval kiálthatunk Istenhez: ,,Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön! Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy óh Isten mindörökké!'' (Zsolt 73,25)
27.4. A Lélek istenségének félreismerése
A Szentlélek bibliai neve, a Pneuma Theou vagy Pneuma Christou, képes kifejezés, éppúgy mint a Hyios Theou. A Biblia olykor más képet is használ, mondja a Lelket leheletnek (2Thess 2,8; Jn 20, 22), mondja szélnek (Jn 3,8; Csel 2,2). Az ilyen szóhasználat azonban nem akarja a Szentlelket valami természeti jelenségnek nyilvánítani, vagy az emberi lélekkel összecserélni. A Szentlélek az emberi lélektől és szellemtől, a széltől és lehelettál merőben különbözik. Szent, mert Istennek Lelke, és megszentel minket, azaz foglyul ejt, elkülönít, tulajdonába vesz. A megszentelés által lesz az ember azzá, aki önerejéből sohasem lehetne: Istennel közösségben élő, igazi ember.
Istennek Lelke, a Szentlélek tehát a Biblia szerint Isten maga, mégpedig az embernek megfoghatatlan, de valóságos módon megjelenő s vele viszonyba lépő Isten. A Biblia, mikor a Lélek munkájáról beszél, világosan kifejezi a Lélek istenségét, egyben az Atyától és Fiától való különbözőségét. (2 Kor 3,17; Jn 4,24; Mk 3,28)
Ha volna alapja a krisztológiai hereziseknek, vagyis sikerülne kimutatni, hogy Krisztus az Újszövetség szerint csak ebionita vagy doketista értelemben vett félisten, akkor a benne vetett hit az emberi lehetőségek körébe tartoznék. Tisztázható lenne az is, milyen emberi belátás alapján történt megistenítése. Ez esetben nem lenne szükség a Szentlélek istenségére, sőt magára a Szentlélekre sem, hiszen a hit nem Isten műve, hanem az ember műve lenne, s a Szentlelket a hit kialakításánál bízvást nélkülözhetnők.
Ilyen képzelgéseknek adott teret a protestáns modernizmus. Odáig ment, hogy a ,,Szentlélek'' afféle biblikus elnevezés csupán, amelyen mélységes emberi meggyőződést, élénk és bensőséges tapasztalatot, lelkiismereti állásfoglalást, szóval valami emberi képességet kell érteni. Nem több tehát, mint reánk maradt kegyes formula. A ,,Szentlélek'' mellőzésével is beszélhetnénk hitről, hiszen ha így vesszük, a hit csak emberi dolog.
A protestáns modernizmus a legnagyobb tárgyilagosság látszatával terelte ebbe az irányba az írásmagyarázatot. Erőszakos exegézise annak a tételnek igazolása: ha valaki heretikussá válik a krisztológiában, menthetetlenül heretikus lesz a szoteriológiában is. A protestáns modernizmus valóban összecserélte Isten Szentlelkét az emberi lélekkel, illetve szellemmel, a Szentlélek munkáját pedig az emberi lélek, illetve emberi szellem ítélőképességével és meggyőződésével.
A protestáns modernizmussal szemben, tiltakozásunknak jeléül hangsúlyozzuk: a Szentlélekről szóló tannak nem az ember, hanem Isten az alanya. Ez a tan nem az ember egzisztenciájáról, hanem Istennek az emberhez való viszonyáról beszél. A Szentlélek munkája: az istenfiak szabadságára való juttatás vagy megváltás, csak Istenből kiindulva érthető és magyarázható, nem pedig önmagunkból kiindulva. A váltság Istennek a tette, és csakis Isten tettében, vagyis hitben a mienk. A váltságot testi szemeinkkel nem láthatjuk, de hitben már most birtokoljuk.