A százados napbarnított arccal haladt a menet élén, és a lova nyergéhez erősített kötélen vonszolta maga után a lázadót. A végsőkig meggyűlölte már a zsidókat. Tíz év óta állíttat kereszteket, feszítteti meg őket; tíz év óta tömködi be kővel és földdel a szájukat hogy ne kiabálhassanak, az átkozottak! Egyet-egyet keresztfára szögeztet, de ezrével állnak sorban és várják, sóvárogva várják, hogy rájuk kerüljön a sor. Egy régi királyuk együgyű zsoltárait éneklik és nem félnek a haláltól. Saját vérivó istenük van, aki az elsőszülött fiúgyermeket is magának követeli; külön törvényük van — tízszarvú, emberevő fenevad. Mivel foghatná meg őket? Ezek nem félnek a haláltól; és aki nem fél a haláltól — gyakran megfordult ez itt Keleten a százados fejében — aki nem fél a haláltól: halhatatlan.
Nagyot rántott a lova kantárszárán és az megtorpant. Végigjártatta pillantását a tömegen: elkínzott arcok, ravasz, égő szemek, gyér szakállak és nyíratlan fejek… Megvetően kiköpött; el innen, el éppen ideje; vissza Rómába, a fürdők, a cirkuszok és teátrumok, az illatos nők városába! Undorodott már Kelettől, nem szívlelhette a bűzét és mocskát, a zsidóit…
A keresztfa ott magaslott a domb csúcsán. A cigányok arcáról a kövekre csorgott a verejték, Mária fia egy kövön ült, onnan nézte a két cigányt, a tömeget, a századost, a keresztet, látni azonban nem látott mást, csak a sisaktengert és a fölötte izzó eget. Péter odament hozzá, lehajolt, mondott neki valamit, ám annak viharzó tenger harsogott a fülében, nem hallotta meg.
A százados jelt adott; feloldozták Zélótát, aki elszántan lépett a kereszt tövébe és vetkőzni kezdett. Magdaléna előre lopakodott a lovak hasa alatt, kitárta karját és oda akart menni hozzá, ő azonban egy erélyes kézmozdulattal visszaparancsolta. Egy tekintélyes külsejű, méltóságteljes öregasszony szótlanul és ellentmondást nem tűrőn nyitott utat magának a tömegben, s tudomást sem véve a katonákról, Zélótához lépett és átölelte. Az meg lehajolt, megcsókolta mind a két kezét, majd elfordította tőle az arcát. Az öregasszony könnytelen, rezzenéstelen szemmel nézte egy darabig.
– Áldásom rád! — mormolta, majd a kereszttel szemben heverő óriás sziklatömbig hátrált, melynek vékony árnyékában a cigányok szelindekjei lihegtek, s nekitámaszkodott.
A százados felállt a lova nyergében, hogy jobban lássák és hallják. Korbácsát a magasba emelve intett a tömegnek — maradjanak csendben, szólni akar hozzájuk.
– Figyeljetek rám, zsidók! Csendet! Róma szól hozzátok! — Ujjával Zélótára mutatott, aki időközben ledobálta magáról rongyos gönceit, s mezítelenül várakozott.
– Ez az ember, aki most csupaszon áll a Császárság színe előtt, már ifjan fellázadt Róma ellen: letördelte, meggyalázta a sasos felségjeleket, a hegyekbe szökött és arra buzdított másokat is, hogy kövessék a példáját, lázadjanak fel ellenünk. Azt hirdette, hogy elérkezett a nap, melyen egy Messiás támad közületek, aki megdönti Rómát! Csendet! Egy mukkot sem akarok hallani! Ez az ember: lázadó, gyilkos, áruló. És most figyeljetek! Azt kérdem tőletek, ti magatok ítéljétek meg, zsidók: milyen büntetést érdemel a gazember?
Elhallgatott és kíváncsian szemlélte az előtte szorongó tömeget: várt. A tömeg lassan morajlani kezdett, meglódult és egészen a százados lova lábáig nyomult; ott azonban, mintha csak láthatatlan falba ütközött volna, megtorpant, félénken visszahúzódott, majd újabb és újabb hullámokban megint előre zúdult. A százados dühbe gurult, megsarkantyúzta a lovát, közelebb léptetett a felbolydult tömeghez.
– Azt kérdeztem — üvöltötte –, milyen büntetést érdemel ez a lázadó gazember?
A vörös szakállú tajtékozva ugrott előre. Nem bírt uralkodni tovább a szíván, azt akarta kiáltani: Éljen a szabadság!, Barabbásnak azonban még idejében sikerült befognia tenyerével a száját. Egy ideig csupán zúgás hallatszott, mint a haragvó tenger mormolása; senki sem merészelt megszólalni, de mindegyikük fojtott hangon háborgott, méltatlankodott és sóhajtozott. És akkor az általános zúgolódásból egyszerre kivált egy vékony, éles és elszánt hang. Mindnyájan meglepetten és rémülten fordultak arrafelé: a vörös szakállú nyakába felkapaszkodott öreg rabbi csonttá aszott két karját, mintha csak átkozódna, a magasba emelve kiáltotta:
– Büntetést? Királyi koronát!
A tömeg fölmorajlott, hogy elnyomja a szavait: sajnálták a rabbit. A százados nem értette, a füle mögé tartotta a tenyerét:
– Mit mondtál? — kiáltotta és megsarkantyúzta a lovát.
– Királyi koronát! — ismételte meg az aggastyán, minden erejét beleadva a kiáltásba.
Ragyogott az arca, tüzelt a tekintete, ugrált, hadonászott a kezével a kovács nyakában, mintha csak fel akarna repülni.
– Királyi koronát — kiáltotta harmadszor is; megdicsőült arccal, boldogan, amiért népe és Istene szájává válhatott, és szélesre tárta mindkét karját a levegőben, mintha máris keresztre feszülne.
A százados agyát elöntötte a vér. Leugrott a lováról, a nyereg mellől leakasztotta a korbácsát és a tömeg felé indult.
Súlyos léptei alatt csikorogtak a kövek, nehéz páncélzatában pikkelyes őslényhez hasonlított. A tömeg összébb húzódott, az emberek lélegzete elakadt; nem hallatszott más, csak az olajfaliget kabócáinak cirregése és a dögkeselyűk türelmetlen rikácsolása. Tett néhány lépést, megállt, lépett még egyet, megtorpant. Arcába csapott a mosdatlan, izzadt testekből és lihegő szájakból áradó nehéz bűz –, a zsidószag. Erőt vett undorán, még közelebb ment, és megállt az öreg rabbi előtt, aki a kovács nyakában ülve a magasból nézte a századost. Egész arca boldogan nevetett: végre elérkezett hát a pillanat, melyre egész életében sóvárgott — prófétaként végezheti.
A százados félig lehunyt szempillája alól méregette; össze kellett szednie minden erejét, hogy visszatartsa kezét, mely már-már a magasba lendült, hogy egyetlen ökölcsapással szétzúzza az öreg lázadó fejét. De megzabolázta a dühét, nem akarta lealacsonyítani Rómát az aggastyán megölésével. Meg aztán fellázadna újból és partizánháborút indítana, ez az engedetlen nép és Róma rákényszerülne, hogy beledugja a kezét megint ebbe a viperafészekbe. Úrrá lett hát erején és dühén, s rekedtre vált hangon fordult a rabbihoz:
– Az arcod öreg, tiszteletre méltó; ám csakis azért, mert én tisztelem. Nekem, Rómának köszönheti az értékét, önmagában értéktelen. Ezért is nem korbácsollak meg. Hallottam, ítélkeztél: most énrajtam a sor.
A két cigány felé fordult, akik ott álltak jobbról és balról a kereszt tövében.
– Feszítsétek meg! — üvöltötte magából kikelve.
– Én ítélkeztem — mondta nyugodtan a rabbi. — Te is ítélkeztél, százados. Most mér csak egy valaki van hátra, hogy ítéletet mondjon, és éppen a legilletékesebb!
– A császár?
– Nem. Az Isten!
A százados felnevetett:
– Itt, Názáretben én vagyok a császár szája. Az egész földkerekségen pedig a császár az Isten szája. Így aztán, öreg, Isten, császár, Rufus — mondtak ítéletet!
Úgy látszott befejezte a maga részéről. Letekerte karjáról a korbácsot és a domb csúcsára indult, dühösen csapkodva az útjába kerülő köveket és tövisbokrokat.
– Isten fizesse meg neked, te átkozott; és a gyerekeidnek és a gyerekeid gyerekeinek! — sziszegte egy öreg, égnek emelve a karját.
Időközben a páncélos lovasok közrefogták a keresztet; lejjebb a tömeg lökdösődve, lábujjhegyen ágaskodva meresztgette a szemét, szinte reszketett a várakozástól: történik? nem történik csoda? Egyesek az eget kémlelték; mikor nyílik meg; az asszonynép már tarka szárnyakat vélt látni a levegőben. A rabbi feltérdepelt a kovács széles vállán, hogy jobban láthassa a lólábak rengetegén és a lovasok piros köpönyege közötti réseken át, mi történik a kereszt tövében. A reménység és a kétségbeesés csúcsára figyelt. Szótlanul figyelt és várakozott. Ismerte már jól Izráel Istenét. Könyörtelen, megvannak a maga külön törvényei, megvan a tízparancsolatja. Igaz, a szavát adta, hogy ezek őrá is érvényesek, hogy ő is betartja őket, de nem siette el: megvan a maga külön mértéke az idő mérésére is; nemzedékek múltak el, és az ígérete igazában még mindig ott lebeg a levegőben, nem szállt alá a földre. Mindannyiszor pedig, amikor alászállt, jaj volt, ezerszer jaj volt annak, akit kiválasztott magának, akire rábízta! Hányszor, de hányszor gyilkolták meg a szent iratok tanúsága szerint is, Isten kiválasztottját, de ő a kisujját sem mozdította, hogy megmentse őket. Miért? Miért? Hát nem az ő akaratát teljesítették? Vagy talán az is az ő akarata, hogy valamennyi kiválasztottjának meg kell halnia? Töprengett, töprengett a rabbi, de nem merészkedett még csak gondolatban sem tovább ezen az úton. Szakadék az Isten, szakadék; nem szabad méricskélni a mélységeit!
Mária fia még mindig a kövön üldögélt, kissé félrehúzódva. Arcát tenyerébe temette, térde reszketett, miközben figyelte, mi történik körülötte. A két cigány megragadta Zélótát, néhány katona a segítségükre sietett, és nevetgélve, káromkodva megpróbálták a keresztfa alá vonszolni a halálra ítéltet. A szelindekek azon nyomban talpra ugrottak.
Az előkelő kinézetű öregasszony, aki eddig hátát a hatalmas sziklatömbnek vetve állt, közelebb lépett.
– Bátorság fiam! — kiáltotta. — Ne jajgass, ne szégyenülj meg!
– Zélóta édesanyja — mormolta a rabbi. — Nemes sarj, a makkabeusok nemzetségéből…
Vastag köteleket fűztek át a halálra ítélt hóna alatt, létrát támasztottak a kereszt karjaihoz és nekifogtak, hogy lassan felhúzzák rá. Nagy darab, izmos ember volt Zélóta, a kereszt megingott egy pillanatra, mintha nem bírná el a súlyát. A százados belerúgott Mária fiába, mire az támolyogva felállt, megragadta a csákányt és nekilátott, hogy megerősítse, kövekkel kiékelje a keresztet, el ne dőljön.
Mária nem bírta tovább. Szégyen mardosta a szívét, látva, hogy a fia segédkezik a keresztre feszítésnél. Elszánta magát és könyökével utat tört a tömegben. A genezáreti halászok megsajnálták, úgy tettek, mintha nem látnák, amint a lovasok sorfalán át próbál előrefurakodni, hogy eltávolítsa fiát a kereszt mellől.
Egy öreg szomszédasszony szíve is megesett rajta, szelíden megfogta a karját:
– Mária, ne menj oda! Megölnek.
– El kell hoznom onnan a fiamat! — felelte neki és sírva fakadt.
– Ne sírj, Mária! — próbálta vigasztalni az öregasszony. — Látod, a másik édesanya mozdulatlanul áll és végignézi, hogyan feszítik meg a fiát. Az ő példájából meríts erőt!
– Hidd el, nem csak a fiam miatt sírok! Én azt az anyát is siratom, szomszédasszony!
De az öregasszony, aki sokat szenvedett már életében, megcsóválta a fejét.
– Jobb a keresztkészítő édesanyjának lenni, mint a keresztre feszítettének… Mária azonban ezt már nem hallotta, a csúcsra igyekezett. Elborult tekintetével mindegyre a fiát kereste, de a levegő egyszerre elhomályosodott, szél támadt sűrű porvihart kavardítva és ő a lovak és bronzfegyverek, sisakok, lándzsák sűrűjében nem látott mást, csupán egy frissen elültetett óriási keresztfát, mely a földtől az égig magasodott.
Egy lovas megfordult, észrevette, s lándzsájával intett neki: Vissza! Mária megtorpant, lehajolt, és a lovak hasa alatt előre kémlelve megpillantotta a fiát, amint a kereszt tövében térdepelve forgatja a csákányt.
– Fiam! — szakadt ki belőle. — Jézus!
Olyan kétségbeesett erővel tört föl torkából a kiáltás, hogy túlszárnyalta a nyihogó, toporzékoló lovak, csaholó kutyák, kiabáló emberek keltette lármát. Jézus megfordult, s amint meglátta édesanyját, arca elsötétült, s még dühödtebben csapkodta csákányával a köveket.
A cigányok, miután felmásztak a létrákra, s felhúzták már Zélótát, és a kereszt karján átvetett kötelekkel odakötözték, a kezükben tartották már a nagy kovácsoltvas szögeket, hogy átszögezzék a tenyerét. Nagy, meleg vércseppek hulltak Mária fia arcába; megrettent, elhajította a csákányt, és hátrább húzódott, a lovak mögé, ahol a halálra ítélt anyja állt; reszketve várta, hogy felhangozzék az átszögezett izmok és inak reccsenése. Minden vére a két tenyerébe tódult, vadul lüktettek, mintha szét akarnának pattanni. Kerek, szögnyi sebet érzett mindkét tenyerén, mely sajogva lüktetett.
– Fiam! — hangzott újból az anyja kiáltása. — Jézus!
És abban a pillanatban fájdalmas, elnyújtott üvöltés hallatszott a kereszten, mintha nem is emberi bensőből, hanem egyenesen a föld mélyéből szakadna ki: “Adonai!”
A tömeg egyszeriben megdermedt, fülelt. Mi az? Maga a föld jajdult föl keservesen? A keresztre feszített, amikor beleverték az első szöget? Hirtelen egyetlen testté lettek valamennyien — megfeszítettek, mindnyájan együtt –, nép, föld, Zélóta és egy szájként üvöltöttek fel. Sugárban fröcskölt szerte a vér; rá a lovasokra, s egy kövér csepp Mária fia ajkára hullt, és ő megtántorodott. Édesanyja éppen akkor ért melléje, átölelte, mielőtt még a földre rogyott volna.
– Fiam, Jézus!…
De annak csukva volt már a szeme, kezében, lábában és a szívében elviselhetetlen fájdalmakat érzett.
Zélóta édesanyja mozdulatlanul nézte, mint vonaglik fia a keresztben összerótt szálfákon, és ajkát beharapva hallgatott. Amikor azonban meghallotta a háta mögött az ács fiát és az édesanyját, szívében feltámadt a harag, megfordult. Ez hát az áruló júdeabeli, aki a keresztet ácsolta a fiának, ez hát az anyja, aki világra szülte! Ilyen hitetlen gyerekek életben maradnak, az ő fia meg ott vívja haláltusáját a kereszten! Mindkét kezét Jézus felé nyújtva odament hozzá, föléje hajolt: Jézus fölpillantott, látta a halottsápadt, eltorzult arcot és lehorgasztotta a fejét. Zélóta anyja megszólalt:
– Légy átkozott — mondta vontatott, rekedt hangon. — Légy átkozott, ács fia! Kereszten végezd te is!
Aztán az anyjához fordult:
– Érezd egy nap te is a fájdalmat, melyet én érzek most, Mária! Elfordította tőlük az arcát, a fiára szögezte újból a tekintetét. Magdaléna ott térdepelt a kereszt tövében, átölelte Zélóta lábát, úgy siratta. Csupa vér volt a haja és a karja.
A cigányok késsel kettéhasították a megfeszített ruháit, kockát vetettek a rongyaira. Már csak a fehér, vérfoltoktól pirosló fejszalagja volt hátra.
– Ej, ez meg legyen az ács fiáé — döntöttek. — Jó munkát végzett a boldogtalan!
Jézust összegörnyedve találták, egész testében vacogott a napsütésben. Odavetették neki a véres fejszalagot:
– A járandóságod, mester! — mondta egyikük. — Hozzon szerencsét neked!
A másik cigány hozzátette még nevetve:
– És a fajtádbelieknek!
És barátságosan hátba veregette.