Tegnap a teremtésről írtam, ma folytatom ott, ahol abbahagytam: következzen a testetöltés, a testtélétel – ahogy a Jn 1,14-28-ban olvassuk.
Tegnap már volt szó róla, hogy kicsoda-micsoda ez az Ige, akiről János beszél: a mindenek előtt is már jelen levő létrehozó-mozgató erő. János ma azt mondja el nekünk, hogy ez nem csak egy filozófiai fogalom: Isten maga lett testté, közénk, emberek közé jött, itt lakott (egyesek szerint fiatalabb éveiben még „nevelőapjához” hasonlóan egyszerű ácsként is tevékenykedett, bár erről ugye nem szól a Biblia). Emberré lett, eggyé közülünk, mégis különleges volt ebben: mint egy egyedüli gyermek, akinek mindendent megadnak a szülei, aki mindent megkap. Ráadásul az ő szülője az Atya, az örökkévaló Isten – hogy ne lenne akkor hatalmasan dicsőséges?
Mindez azonban még mindig kevés, ezzel az örökséggel kezdeni is kell valamit. János szerint Jézus „telve volt kegyelemmel és igazsággal”. Mily sokszor kívánjuk, hogy a nálunk nagyobb/több hatalommal bírók kegyelemmel és igazsággal tekintsenek ránk! Jézus Krisztus mindkét feltételnek megfelel: vitathatatlanul nagyobb hatalommal bír, mint mi, ezzel mégsem visszaél, sőt: csak és kizárólag kegyelemmel tekint ránk. Emellé a kegyelem mellé társul még az Ő igazságossága: az egyetlen igazság, amely független mindenféle nézőponttól. Hálát adhatunk, hogy ilyen szabadítónk van: akinek egyszerre bízhatunk kegyelmében és igazságában – ha bűnt követtünk volna el, ráhagyatkozhatunk a kegyelmére, ha másokat tartunk magunkkal szemben bűnösnek, rábízhatjuk az igazságtételt is. (Nem megfeledkezve arról, hogy Isten mással szemben is pontosan annyira lesz kegyelmes és igazságos, mint velünk szemben.)
János arról is bizonyságot tesz, hogy ez nem egy egyszerű, minden hétköznapon, szabad- és munkaszüneti napon rendszeresen végbemenő esemény, mint a menetrendszerinti buszjárat érkezése. Jézus Krisztus megjelenéséig az embernek egyféle kapcsolata volt Istennel, az ember csak egyféle viszonyban tudott létezni Istennel szemben: a Mózesnek átadott törvény viszonylatában. (Ne feszegessük most a tízparancsolatban rejlő ígéreteket, jó híreket, evangéliumokat; a protoevangéliumtól az eszkatológiáig nem fére bele minden egyetlen blogbejegyzésbe.)
Krisztusig csak „törvényes kapcsolata” volt az embernek Istennel; Isten Krisztusban ezt a kapcsolatot kiegészítette a kegyelemmel és igazsággal. De nem csak ezzel, hanem Önmagának a kijelentésével. Ezzel sokszor nem tudunk mit kezdeni: mi az, hogy „Isten kijelentette önmagát”? Egyszerűen fogalmazva talán annyi: bemutatkozott. Kicsit bonyolultabban: érthetővé tette számunkra, kicsoda Ő. Ezt nagyon nehéz úgy felfogni, hogy nem látjuk Őt. Istent még Mózes sem látta; a törvényben élők, a „törvény alá vettetettek” csak a hatalmat látjuk. Isten elküldte egyszülöttjét, hogy kijelentse Önmagát, azaz bemutatkozzon nekünk úgy, ahogy azt meg is tudjuk érteni.
Erről tesz bizonyságot, erről tanúskodik János. A kortárs hatalmasságok, a zsidók papokat (társadalmi vezetőket) és lévitákat (a vezetőket segítő, azok körül sertepertélő sokaságot) küldtek ki hozzá Betániába, a Jordánon túli pusztába, ahol prédikált, hogy már-már bírósági szintű hatalommal kérdezzék meg tőle: „Ki vagy te?” János pedig vall, és nem tagad: „Én nem a Krisztus vagyok”, nem én vagyok az, akit az akkori zsidó társadalom legnagyobb része várt, nem én vagyok az, aki megszabadít titeket a római megszállás alól.
Ezzel a válasszal azonban nem tudnak mit kezdeni az okos küldöttek, tovább faggatják:
– Ki vagy te? Illés?
– Nem az vagyok – így János.
– Vagy a próféta?
– Nem, az sem.
– Na de mégis kicsoda? Valamit csak mondanunk kell a megbízóinknak.
Veszélyes dolog ez. Veszélyes dolog úgy érdeklődni Jánosról, és végső soron Jézusról, hogy igazából nem vagyunk Rá kíváncsiak, csupán a „megbízóinknak” szeretnénk információt szállítani. Istennel, Jézussal való kapcsolatunk csak közvetlen lehet: még János sem vállalja a közbenjáróságot. Sőt:
– Kiáltó, szószóló vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak magatokhoz. – János itt használja először Istennek a mindenek felett való hatalmára és főnökségére utaló nevét: „az Úr”. Nem „egy úr” a sok úrhatnám ember közül, nem. Az egyetlen, akit NAGYBETŰVEL írnak Úrnak.
A küldötteknek még ez sem elég, még ebből sem értenek szót.
– Miért keresztelsz akkor, ha se szabadító, se Illés (a legnagyobb történeti személyiségük, akit Isten halála előtt/helyett ragadott magához), se a próféta nem vagy?
– Én egyszerű folyóvízzel keresztelek, márpedig abból a Jordánban se mindig van sok. De itt van már közöttünk, emberré lett az, akit ti nem ismertek, mert nem akartok megismerni, mert még azt sem teszitek számára lehetővé, hogy bemutatkozzon nektek.
Azzal kezdtük ma, hogy Jézus mennyire első volt többféle értelemben is: már a világ létrejöttekor is jelen volt, de Őbenne mutatkozik be számunkra Isten általunk is érthető nyelven először. János azonban Jézus utolsóságáról is tanúskodik: hiába minden hatalom, hiába még János megbízatása is (hogy felszólítson, figyelmeztessen Jézus közeledtére), ezek mind eltörpülnek Jézus személye és tette előtt.
Jézusnak erről a tettéről, Jézus személyéről azonban a következő alkalommal…