János a teremtésünkről

Boobaa küldte be 2011. 06. 22., szerda, 06:29 időpontban

A Bibliaolvasó kalauz szerint tegnapelőtt ismét olvasni kezdett János evangéliumának elejéről többé-kevésbé joggal mondják sokszor, hogy nehéz megérteni. Hadd mondjam el, én hogyan értem most – menjünk szép sorjában, néha szavak szerint: az legalább követhető!

János evangéliuma ugyanazzal a szóval kezdődik, mint az egész Biblia, mint Mózes első könyve: „Εν αρχη” („En arkhé”), „Kezdetben”. Ez nem csak egyszerűen egy időhatározó, hanem egy összekötő kapocs a magunkfajta értetlenkedő embereknek: igenis ugyanarról az egy élő Istenről beszél János is, mint aki a világot is megteremtette – azaz időhatározó volta mellett van egy hatalomjelző értelme is. Rögtön a legelső szóból be tudjuk lőni tehát nem csak az időt, hanem a mondanivaló jelentőségét is.

Jó lenne tisztázni azt is, miről beszélünk: az Igéről. Nem főnévről és nem egyéb nyelvtani fogalomról, hanem az Igéről. Ez a Λογος (Logosz) az az erő, az az értelem, ami létrehozta a világot. Lehet hívni ősrobbanásnak vagy bármi egyébnek, mi inkább maradjunk annál, hogy ez Isten cselekedete – mert (ahogy az mindjárt ki is derül) a tárgyalt időben semmi egyéb nem létezett.

Ez az Ige, a mindent mozgató Istennél volt: Isten volt az, aki rendelkezett vele – sőt mi több, Isten létezésének egy összetevője, hogy Ő a mozgató, Ő az Ige. Nehéz ezt a mai anyagias szemléletű, tárgyiasult világunkban felfogni, de ebben is segít az időbeli elhelyezés. Arról az időszakról van szó, amikor még „Isten lelke lebegett a vizek felett” (1Móz 1,2), amikor még semmi egyéb nem létezik, csak Isten. János arról tesz bizonyságot, hogy az Ige már akkor is létezett, és annyira Istennél volt, hogy egy volt Ővele.

Ez az Ige annyira fontos és nagy jelentőségű, hogy személyként beszélünk róla, rögtön a második verstől. Ez a személy nem volt máshol, mint Istennél – hol is lehetett volna, amikor még csak Isten létezett? Az egész világ megteremtésében is résztvett, sőt: ez az Ige, ez az értelem volt az, aki a világot, a mindenséget kihívta a káoszból.

A káoszt, sötétséget, halált sokszor hajlandóak vagyunk összemosni. János azonban rendet tesz: az Igében élet van, világosság van; ez az az erő, ami rendszert visz az emberek életébe, amelyik meghatározza, mikor van éjszaka és mikor van nappal – Ő a világosság.

A következő vers olvasásakor nekem mindig egy gyerekszoba padlója jut eszembe egész napos önfeledt játék után. Az egész padlót ősi káosz, összevissza dobált játékok borítják – mégis kiemelkedik a közepéről egy építőkockákból (Legóból?) összerakott torony: egy rendezett valami, egy kiindulópont, egy irányfény. Ezt a tornyot azonban a legkisebb gyerek előbb-utóbb le fogja bontani, mert elviselhetetlen a számára, hogy valami „rendben” legyen. Valami ilyen dolog számunkra Isten teremtő Igéje: rendet jelent az életünkben, irányt mutat, világosságot ad – mégsem tudjuk befogadni: jobban szeretjük a megszokott káoszunkat, sötétségünket.

Lehet mondani, hogy eddig a pontig nem tudjuk behatárolni a történések pontos idejét, hiszen azok történhetnek bármikor és történnek mindig, folyamatosan. Megjelenik azonban egy ember, egy Isten küldötte, egy angyal, egy szóvivő, hogy mindenkinek elmondja: ő bizony tanúja a világosságnak. Gondoljunk csak bele: néha a bírósági döntések meghozatalában is a tanúk által elmondottaknak van igencsak jelentős, mondjuk ki: perdöntő szerepe. Ilyen szerepe van Jánosnak is: ő tanúskodik Istenről, arról, hogy az Ő Igéje az, ami rendet tesz a káoszban, ami világosságot hoz sötét életünkbe. Mindezt nem azért teszi, hogy fizetséget kapjon, sőt: nem ő az, aki rendet tesz, világít – egyszerűen csak rámutat Arra, aki ezeket megteszi. Az Ige, a Logosz, a teremtő erő az igazi világosság, amely (aki) megvilágosít minden embert: Ő jött el a világba, az Ő eljöveteléről tesz bizonyságot, tanúskodik János. Ráadásul nemcsak egyszerűen kitalálta, hogy ő most bizony tanúskodni fog: muszáj volt neki bizonyságot tennie, hiszen ezért küldetett.

Isten Jézus Krisztus személyében abban a világban volt, amit Ő maga teremtett – ez a világ mégsem ismerte meg Őt. Hányszor vagyunk így hétköznapi dolgokkal is: ott vannak például a közlekedési szabályok, melyek a közösségi helyváltoztatásunkat szabályozzák – sokszor mégsem ismerjük fel őket, pedig nélkülük közlekedésről sem beszélhetnénk. Isten eljött Jézus Krisztusban a saját világába (kié másé lehetne? hiszen Ő teremtette, hívta elő, hozta létre), de az övéi (akiket Ő teremtett, hívott elő, hozott létre) nem fogadták be őt.

Mégis vannak azonban, akik befogadták Istent, az Ő teremtő Igéjét. Őket Isten hatalmazta fel arra, hogy gyermekeivé, azaz örököseivé legyenek: övék lesz a teremtett világ. Azoké, akik nem csak egyszerű, hétköznapi módon a férfi akaratából, a testi, vér szerinti kapcsolatból születtek, hanem akik elfogadják, hogy Isten hívta őket életre.

(Folyt. köv.)