Hol a határ, ameddig elmehetünk?

„Ne cselekedjetek úgy, a mint Égyiptom földén cselekesznek” (3Móz 18,3); „úgy cselekedének Izráel fiai, a mint parancsolta vala az Úr Mózesnek” (3Móz 24,23) – és mi hogyan cselekszünk?

A héten volt az idei első presbiteri gyűlés itt a faluban. Sok dologról szó volt, számomra leginkább mégis az maradt meg, hogy végre mintha már elkezdődött volna az Isten akaratának való megfelelni vágyás. Pedig az a kifejezés is elhangzott, hogy „sokan ellenérdekeltek” ebben…

Egyszerű lenne a megoldás: ha csak józan parasztival végiggondolnánk, hogy micsoda is a mi saját érdekünk, hamar eljutnánk oda: az Úr akaratának keresése. (Erről az Úr kifejezésről külön fejezetet lehetne írni, hiszen ez nem csak egyszerűen egy megszólítás, mint pl. biztos úr, vagy lelkész úr, vagy ügyvéd úr, hanem méltóságjelző; mai nyelven talán úgy lehetne legérthetőbben megfogalmazni, hogy Isten a főnökök Főnöke.) Lehet ennél kisebb célokat kitűzni magunk elé (presbiternek, gondnoknak lenni egy gyülekezetben, tanárnak, igazgatónak lenni egy iskolában, alkalmazottból tulajdonossá válni egy cégben, és így tovább), de ezek mind előbb vagy utóbb korlátokba ütköznek, ezek mind behatárolt dolgok. Az Isten akaratának cselekvésére való vágyakozás viszont sem időben, sem térben, sem egyéb módon nem behatárolt – mégis, alázat nélkül nem megy a dolog.

Hogyan cselekszünk tehát mi? Úgy, „a mint Égyiptom földén cselekesznek”, és próbálunk megfelelni a „világ”, a körülöttünk levő, járdán bicikliző, „tolvaj papok” kifejezést használó emberek elvárásainak? (És ez is csak egy kiragadott példa volt a presbiteri gyűlésen elhangzottakból, függetlenül attól, hogy van-e igazságtartalma vagy sem; egyébként van.) Ezen elvárásokat követve igen hamar egyetlen görccsé válik az ember, mert nem fogja tudni, hová is kapja a fejét, vagy éppen mikor ugorjon el egy bicikli elől.

A másik, talán sokkal inkább szemmel látható példája ennek az volt, mikor a gyűlésre menet az egyik iskolából a másik előtt haladtam a templom felé. Az ember akarva-akaratlanul nézi, hová lép – így voltam ezzel én is; kénytelen is voltam észrevenni, hol van vége az egyik iskolának, hol kezdődik a másik, és honnantól van a járda a templomkert előtt. Az egyik iskola előtt ugyanis egyáltalán nem volt hó a járdán: nemcsak lesöpörve, de felsózva is volt; a másik iskola előtt már csak lesöpörve – viszont a templomkert előtt már csak az látszott, hogy valaki, valamikor lesöpörte, de azóta már hullott rá újabb. A leginkább szembetűnő a határvonal volt: nem csak egyszerűen az egyik lépésnél még a lesöpört, a másiknál pedig a már hóval újra fedett járdán voltam, hanem úgy nézett ki a dolog, mintha állítottak volna egy deszkát, mintegy falként az iskola és a templom közé, a deszka előttig alaposan, a deszka tövében is eltüntették volna a havat, utána meg fogta volna emberünk a deszkát, s mintha mi sem történt volna, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított volna a templomnak.

Hogy mindez miért ennyire lényeges? Nos, a református templomot ugyanaz a református gyülekezet tartja fenn, mint az említett két iskolát – mégis három teljesen különálló cégként tekintenek rá, sokszor mi magunk is. Mi a célunk az iskolák fenntartásával? Gyerekek versenyistállóban való nevelése? A református gyülekezet nagyságának emelése? A (keresztelői, konfirmációi, templomlátogatási és egyéb egyházi) statisztikák mesterségesen való feljavítása? Ezeket mind lehet csinálni úgy, ahogy csináljuk: külön cégként. Hozzáértők ki is tudnák mutatni (mind statisztikákkal, mind pénzügyi jelentésekkel), hogy ez még „jó” is így.

Egyvalamit nem lehet így csinálni: Isten felé vezetni az embereket. A missziói parancs („tegyetek tanítványokká minden népeket”, Mt 28,18-20) nem a felszólítással, hanem Jézus bemutatkozásával kezdődik: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” – azaz nem miközülünk való az, aki megmondja, mit kell tennünk, hanem a főnökeink főnöke, és még annak is a Főnöke. Nem nekünk kell presbiterré, gondnokká, tanárrá, igazgatóvá válni, hanem egyszerűen oda kell figyelni arra, amit az Úr parancsol.

Még egy utolsó megjegyzés Mózessel kapcsolatban. Nem azért lett ő a nép vezetője, mert azzá akart válni, sőt; egyszerűen ő volt az, akiben volt annyi alázat, hogy Istenre figyeljen mindazon körülmények ellenére, amelyek körülvették. Isten pedig felhasználta ezt az ő alázatát arra, hogy akaratának szószólója legyen. Adja Isten, hogy a mi vezetőink (és most szándékosan nem főnököt írtam) is tudjanak odafigyelni az Ő akaratára, tudják elmondani, továbbadni, tolmácsolni nekünk, mit kell tennünk, vagy méginkább: kit kell követnünk – így ugyanis mindenféle behatároló korlátokon túl eljuthatunk Őhozzá – és talán egyszer megérjük, hogy az iskola és a templom között se legyen még csak láthatatlan deszkakerítés sem, hanem mindannyian, egyetlen cégként mutassunk Őrá, s vezessük Felé a ránkbízottakat!