Ételek megítéléséről, avagy Isten megismerhetőségéről

„A nagykorúaknak pedig kemény eledel való…” – írja Zsidó levél. De mi vajon nagykorúak vagyunk-e?

Az idei adventben fordult elő kicsi falunkban, hogy a városról érkező, gyülekezetünkbe új lehetőségeket hozó fiatal lelkészt egy öreg presbiter (vagy a felesége? a lényeg szempontjából lényegtelen) azért tolta le, mert vette magának a bátorságot, hogy a vasárnapi istentiszteletre (ahová ugye a mindenható, mindenek felett való Isten tisztelésére gyűlünk egybe) olyan fiatalokkal jött el, akiknek eddig a gyülekezethez csak sok-sok áttételen keresztül volt közük. Ráadásul még gitárral is énekelni merészeltek a templomban olyan ifjúsági énekeket, amelyeket már 10-15 évvel ezelőtt is nagy örömmel énekeltek a fiatalok. Ezen meg aztán volt, aki úgy kiakadt, hogy még a templomból is kirohant nagy dérrel-dúrral – hála Istennek azért, hogy nagyobb volt a szívében a dér, mint a durr.

Fel is merült bennem a kérdés: megengedheti-e magának a nagykőrösi gyülekezet, de egyáltalán: megengedheti-e magának bármelyik ember is, hogy személyválogató legyen? hogy ítélkezhessen afelől, hogyan kell/lehet valakinek az Istent dicsérnie? Dávid királyon (akitől ugye magát Jézus Krisztust is származtatják) majd' az egész országa botránkozott meg, amikor egy szál gatyában táncolta végig az utat a szövetség ládáját cipelő szekér előtt, annyira örvendezett azon, hogy végre a helyére kerülnek a dolgok. Isten egyáltalán nem személyválogató – én legalábbis nem ilyennek ismertem meg: Jézus is hamarabb állt szóba az utcalányokkal és a behajtókkal, mint az uralkodói, vagy netán egyházi vezetői réteggel.

Mondhatni persze, hogy igen, az még a kiskorúság időszaka volt. Kérdem én: kik vagyunk mi ahhoz, hogy magunkon kívül bárkiről megmondjuk, nagykorú-e már az Isten dolgainak ismeretében? Egyáltalán, kik vagyunk mi ahhoz, hogy bárkiről, akár csak magunkról is megmondjuk, tudunk-e már eleget Isten megbocsátó kegyelméről? A nagykorúságot ugyanis nem azon mérik, hogy tejet eszik-e az ember, vagy netán eljutott már a pépes ételekig, netán késsel-villával tudja fogyasztani a disznótorost, esetleg ő maga hordja az asztalra az általa megtermelt, vagy „csak” előállított ételt. Még csak nem is az évek számával.

Úgy gondolom, a nagykorúságnak sokkal inkább mérője lehet, hogy el tudjuk-e fogadni: másképp is lehet Istent dicsérni és dicsőíteni (azaz bizonyságot tenni az Ő hatalmas nagyságáról), mint ahogy azt mi magunk megszoktuk. Úgy gondolom, Isten nem mér két embert ugyanazzal a mérleggel: mindenki számára szent, azaz elkülönített mérleget tart fenn – és az egy Jézuson kívül mindenkit könnyűnek talál. Érdekes, hogy a tejes, pépes ételeket is szokás ezzel a jelzővel illetni…

A gyülekezetben igenis része van a fenti négy étkező csoport mindegyikének: a tejeseknek, a pépeseknek, a késes-villásoknak és a bölléreknek egyaránt. Az újszülötteknek, a csecsemőknek, a felnőtteknek és az idősebb korosztálynak egyaránt. Ha nem engedjük valamelyiket – bármelyiket – a templom és/vagy Isten közelébe, azzal tulajdonképpen magunknak teszünk rosszat, bármelyik csoportban is legyünk. Ha nincsenek újszülöttek, akik még fel sem foghatják még az Isten cselekedeteiről szóló történeteket sem, akkor nincs utánpótlás, akkor nem csak a gyülekezet válik rövid úton halottá, hanem az egész egyházközség. Ha nincsenek csecsemők, akik a maguk fiatalos lendületével tudnának friss erőt vinni a gyülekezet életébe, akkor csak a fásultság, a megszokott rutin marad. Ha nincsenek felnőttek, akik megbízhatóságára építeni lehet, akkor egy gerinctelen masszává válik az életünk. Ha nincsenek idősek a gyülekezetben, akkor kinek a bölcsességéből lehetne tanulni?

De a problémát fordítva is értenünk kell: ha támadások érnek is bennünket azért, ahogyan Istent imádjuk, az sem hatalmaz fel bennünket sem az Isten imádatának megszüntetésére, sem a gyülekezettől való távolmaradásra. Nem lehet élő gyülekezetet „csinálni” csak az egyik étkező turnussal. Lehet ugyan kivonulni, vagy be se menni Isten templomából/templomába, de azzal hitem szerint nem másoknak, hanem saját magunknak teszünk rosszat.

Végül nem szabad megfeledkezni arról sem, amit földművelő, földből élő őseink és kortársaink is tudnak: akkor sem garantálja semmi a termésátlagot, ha az ember mindent megtesz, ami csak emberileg lehetséges. Mind a tejet, mind a pépest, mind a keményet, mind az asztal körüli szolgálatot Isten adja. Adja Isten: ne akarjuk Őt odáig alacsonyítani, hogy azt gondoljuk: magunktól is juthatunk előre akár csak egy lépést is az Ő megismerése felé!