Ételek megítéléséről, avagy Isten megismerhetőségéről

Boobaa küldte be 2010. 12. 19., vasárnap, 08:14 időpontban

„A nagykorúaknak pedig kemény eledel való…” – írja Zsidó levél. De mi vajon nagykorúak vagyunk-e?

Az idei adventben fordult elő kicsi falunkban, hogy a városról érkező, gyülekezetünkbe új lehetőségeket hozó fiatal lelkészt egy öreg presbiter (vagy a felesége? a lényeg szempontjából lényegtelen) azért tolta le, mert vette magának a bátorságot, hogy a vasárnapi istentiszteletre (ahová ugye a mindenható, mindenek felett való Isten tisztelésére gyűlünk egybe) olyan fiatalokkal jött el, akiknek eddig a gyülekezethez csak sok-sok áttételen keresztül volt közük. Ráadásul még gitárral is énekelni merészeltek a templomban olyan ifjúsági énekeket, amelyeket már 10-15 évvel ezelőtt is nagy örömmel énekeltek a fiatalok. Ezen meg aztán volt, aki úgy kiakadt, hogy még a templomból is kirohant nagy dérrel-dúrral – hála Istennek azért, hogy nagyobb volt a szívében a dér, mint a durr.

Fel is merült bennem a kérdés: megengedheti-e magának a nagykőrösi gyülekezet, de egyáltalán: megengedheti-e magának bármelyik ember is, hogy személyválogató legyen? hogy ítélkezhessen afelől, hogyan kell/lehet valakinek az Istent dicsérnie? Dávid királyon (akitől ugye magát Jézus Krisztust is származtatják) majd' az egész országa botránkozott meg, amikor egy szál gatyában táncolta végig az utat a szövetség ládáját cipelő szekér előtt, annyira örvendezett azon, hogy végre a helyére kerülnek a dolgok. Isten egyáltalán nem személyválogató – én legalábbis nem ilyennek ismertem meg: Jézus is hamarabb állt szóba az utcalányokkal és a behajtókkal, mint az uralkodói, vagy netán egyházi vezetői réteggel.

Mondhatni persze, hogy igen, az még a kiskorúság időszaka volt. Kérdem én: kik vagyunk mi ahhoz, hogy magunkon kívül bárkiről megmondjuk, nagykorú-e már az Isten dolgainak ismeretében? Egyáltalán, kik vagyunk mi ahhoz, hogy bárkiről, akár csak magunkról is megmondjuk, tudunk-e már eleget Isten megbocsátó kegyelméről? A nagykorúságot ugyanis nem azon mérik, hogy tejet eszik-e az ember, vagy netán eljutott már a pépes ételekig, netán késsel-villával tudja fogyasztani a disznótorost, esetleg ő maga hordja az asztalra az általa megtermelt, vagy „csak” előállított ételt. Még csak nem is az évek számával.

Úgy gondolom, a nagykorúságnak sokkal inkább mérője lehet, hogy el tudjuk-e fogadni: másképp is lehet Istent dicsérni és dicsőíteni (azaz bizonyságot tenni az Ő hatalmas nagyságáról), mint ahogy azt mi magunk megszoktuk. Úgy gondolom, Isten nem mér két embert ugyanazzal a mérleggel: mindenki számára szent, azaz elkülönített mérleget tart fenn – és az egy Jézuson kívül mindenkit könnyűnek talál. Érdekes, hogy a tejes, pépes ételeket is szokás ezzel a jelzővel illetni…

A gyülekezetben igenis része van a fenti négy étkező csoport mindegyikének: a tejeseknek, a pépeseknek, a késes-villásoknak és a bölléreknek egyaránt. Az újszülötteknek, a csecsemőknek, a felnőtteknek és az idősebb korosztálynak egyaránt. Ha nem engedjük valamelyiket – bármelyiket – a templom és/vagy Isten közelébe, azzal tulajdonképpen magunknak teszünk rosszat, bármelyik csoportban is legyünk. Ha nincsenek újszülöttek, akik még fel sem foghatják még az Isten cselekedeteiről szóló történeteket sem, akkor nincs utánpótlás, akkor nem csak a gyülekezet válik rövid úton halottá, hanem az egész egyházközség. Ha nincsenek csecsemők, akik a maguk fiatalos lendületével tudnának friss erőt vinni a gyülekezet életébe, akkor csak a fásultság, a megszokott rutin marad. Ha nincsenek felnőttek, akik megbízhatóságára építeni lehet, akkor egy gerinctelen masszává válik az életünk. Ha nincsenek idősek a gyülekezetben, akkor kinek a bölcsességéből lehetne tanulni?

De a problémát fordítva is értenünk kell: ha támadások érnek is bennünket azért, ahogyan Istent imádjuk, az sem hatalmaz fel bennünket sem az Isten imádatának megszüntetésére, sem a gyülekezettől való távolmaradásra. Nem lehet élő gyülekezetet „csinálni” csak az egyik étkező turnussal. Lehet ugyan kivonulni, vagy be se menni Isten templomából/templomába, de azzal hitem szerint nem másoknak, hanem saját magunknak teszünk rosszat.

Végül nem szabad megfeledkezni arról sem, amit földművelő, földből élő őseink és kortársaink is tudnak: akkor sem garantálja semmi a termésátlagot, ha az ember mindent megtesz, ami csak emberileg lehetséges. Mind a tejet, mind a pépest, mind a keményet, mind az asztal körüli szolgálatot Isten adja. Adja Isten: ne akarjuk Őt odáig alacsonyítani, hogy azt gondoljuk: magunktól is juthatunk előre akár csak egy lépést is az Ő megismerése felé!

Hozzászólások

Árvagábor (nem ellenőrzött)

2010. 12. 23., csütörtök, 17:39

Csodálatos a párhuzam,meg persze igen szomorú a kép.A fent leírt esetnek voltak következményei a beszólásokon túl is. Eljutottunk oda, hogy az Isten tiszteletének módjára (liturgia) nézve, azt olvashattam a reformátusok hetilapjában,hogy az "szakmai" kérdés,és a szakmát jól értők majd megmondják nekünk,hogyan kell azt csinálni. Nehogy alacsony és nívótlan legyen a színvonal, mert akkor a Jóisten, mérges Isten lesz és akkor annyi nekünk.....
Ez le van írva, egy teológiai doktor által.
A másik baj a személyesség illetve a személyeskedés. Az ítélet tárgya eredetileg az volna amit csinálsz (jó vagy rosszul mindegy), de valójában az aki csinálja. Milyen érdekes:Isten fia nem gyűlölte a bűnöst, csak a bűnt. Micsoda kaffkai abszurd: bűnös aki nem jól csinálja a liturgiát..
Uram irgalmazz!!!!

A fenti mondat a családi esti imádságunknak már a gyerekek előtt része volt. Az ébredés emlékeim szerint arra az időszakra tehető, amikor sikerült túllépni a személyeskedésen (sajnos nekem most nem sikerült, még ha neveket nem is mondtam), illetve a már-már katolikus szintre jutó hagyományoskodó doktorokon. Legyen gondja ébredésre, hogy sikerüljön végre Őreá néznünk!

(Érdekes, hogy mikor ősszel a (pesti, de ez mindegy) teológián tartottak megemlékezést két professzorról is, akkor elmondatott: az egyik be sem fejezte a doktoriját, mert fontosabb dolgok is voltak az egyházban – pl. alázatos, gyülekezeti szolgálat –, de a másikat se zavarta különösebben. Igaz, ma nem is lehetne egyik sem teológiai professzor, mert nincs meg hozzá a „megfelelő végzettsége”… Még jó, hogy Péternek max. halászatból kellett vizsgát tenni, kavicsságból nem.)

Anomanus (nem ellenőrzött)

2011. 01. 29., szombat, 22:52

Válasz Árvagábor (nem ellenőrzött) üzenetére

Ez a tanács képtelennek hangozhat a szervezeti ember fülének, nem szabad, hogy idegenül csengjen annak, aki megszivlelte Jézus Krisztus szavait.Hát nem azt mondta Ő is, hogy aggodalmaskodásunkkal megakadályozzuk a királyság, azaz az új világ eljövetelét?
Gábor, nem vagy vendégszerető talán?
A világot nem változtathatjuk meg egy új tervvel vagy ötlettel.
Más embereket sem változtathatunk meg meggyőzéseinkkel, történeteinkkel, tanácsainkkal vagy javaslatainkkal, kinálhatunk azonban nekik egy olyan helyet, ahol arra kapnak bátoritást, hogy félretegyék fenntartásaikat.
Gábor, Neked ahhoz, hogy az ellenségeskedést vendégszeretetté alakitsd, egy barátságos teret kell kialakitanod.Ez az átalakulás egy belső folyamat, amelybe nem lehet beleavatkozni, a helyet kellene felkinálnod ahol egy ilyen változás végbemehetne. Na, mit szólsz hozzá?

Nekem azt tanították a Biblia alapján (nem Gábor, még őelőtte), hogy ha valakivel bajom van, beszéljem meg vele négyszemközt. (Gábor megmondhatja, hányszor kap tőlem hideget-meleget, néha még számára váratlan pillanatokban is.) Ha ez nem vezet eredményre, akkor utána a következő lépés az, hogy egy harmadik személy jelenlétében (akit moderátornak, vagy közvetítőnek szoktak nevezni) beszélem meg vele a problémámat. Akkor lehet továbbmenni (nagy nyilvánosság, felsőbb hatóság, vagy egyebek felé/elé), ha ezek megvoltak.

Kivételesen nem mennék bele lókuszok citálásába – az aggodalmaskodás vs. királyság vagy új világ eljövetele dolog viszont gyanús: tulajdonképpen az én Bibliát bár mindennap olvasó, azt mégsem rendszeresen, annak mélységeiben, összefüggéseiben, hivatásszerűen tanulmányozó szememnek az aggodalmaskodásról csak a termet arasznyival való megnövelése jut eszembe. Csak akad majd Biblia-tudós, aki meg tudja mutatni az igehelyet ebben az összefüggésben is…

A vendégszerető hely kialakításának tekintetében viszont úgy látom, hogy Gábor már a jószándékú tanácsod előtt is – ha nem is ezt a kifejezést tudatosan használva – próbálkozott, és folyamatosan próbálkozik azzal, hogy az emberek ne embert hallgatni menjenek a templomba, hogy tudjanak egymással beszélgetni akár bibliaórán is: hogy tudjanak belülről, „maguktól” megváltozni, Istentől újonnan, felülről születni.

Kedves Anomanus, te mit teszel ennek sikeréért? Én szoktam például imádkozni azért is: Gábornak, mint embernek legyen elég ereje ahhoz, hogy tudjon Istenre mutatni csupán sérelmeinek emlegetése helyett. (A hangsúly nem a sérelmeken, nem az emlegetésen, hanem az Istenre mutatáson van – bármennyire is szokatlan dolog ez nálunk.) Szoktam azért is imádkozni, hogy az emberek (úgy általában is, de jelen szövegkörnyezetben speciálisan itt a faluban) ne, vagy legalább ne csak az embert lássák a mindenkori, éppen aktuális lelkipásztorban (hívják őt akár Gábornak, akár Ferencnek, akár Attilának, akár Georginának, akár Lászlónak, akár Gyulának, akár Zsoltnak, akár Istvánnak, akár Zsófiának, akár Andrásnak, akárkinek), hanem tudják tőle, tőlük Isten irgalmát és az Ő szeretetének hirdetését tanulni.

Igen, még azért is szoktam imádkozni, hogy nekem is, neked is, Gábornak is sikerüljön felülemelkednünk a gyarló emberi mivoltunkból adódó könnyen jövő személyeskedésen – és csak remélni tudom, hogy így ismeretlenül nem annak veszed, amit most írtam.

- Nekem pedig azt tanitották, hogy amikor az ellenségeskedés vendégszeretetté alakul, akkor a félelmetes idegenek vendégekké lesznek, akik vendéglátójuk előtt felfedik a magukkal hozott igéreteket. Ekkor a vendéglátó és a vendégül látott közötti megkülönböztetés képzeletbelivé válik, s eltünik az újonnan meglelt egység felismerésében.Úgylátom,hogy ha továbbra is elitélünk embereket akik "dérrel" durral vagy másmodon, de közös ügyön dolgozó munkatársa lenne a vendégülátónak, és nem jelente szellemi vagy szakmai veszélyt, gyakran bénultnak érzik magukat.Bénultnak érezhetik magukat, mert szakmai környezetük heves vetélkedéseinek és ellenségeskdéseinek áldozatai.De vajon nem ez történik kis falunkban? Miért is lettek áldozatok a szinfalak mögött?