1996-ban érettségiztünk programozó szakon Pakson, az Esziben. Az 5 éves osztálytalálkozóról lemaradtam, de most a 10 évesre sikerült feleségemmel elmenni - Budaörsre, mert Pakson nem kaptunk már helyet a régi bulihelyünkön. (Az Adler panzióban készült néhány fénykép is, lásd alább.)
Érdekes dolog egy ilyen osztálytalálkozó: régi arcok új megvilágításban, és mégse változtak sokat. Eddig azt tartottam magamról, hogy a középsuli óta semmit nem változtam, de hozzájuk képest mégis nagyon sokat - legalábbis én így látom. Pedig... van köztük, aki azóta világbajnok lett; van országos bajnok is (tök más sportágban); vannak többszörös anyukák/apukák; van bróker, aki 8:55-kor kel, hogy 9-re beérjen a munkahelyére (távoli eléréssel, persze); van, aki 4 processzortól felfelé ad el blade szervereket meg NAS-t; van, aki tanít; van nyelvtanár; meg persze akad egy-két programozó (értsd: ebből élő) emberke is.
Ami azonban a legérdekesebb az egészben, arról hazafelé úton sokat beszélgettünk feleségemmel. Ő sokkal összetartóbbnak, toleránsabbnak és megértőbbnek tartotta ezt a társaságot, mint például a saját, református gimiben végzett osztályát. Sokféle ember jött össze most is, sokféle érdeklődéssel, foglalkozással, mégis tudtunk egy jót beszélgetni, nem fulladt az este sztorizásba, amikor az étterem bezárt, a gyermektelenek együtt mentek át a Gödörbe, nem volt anyázás, hülyézés - egyáltalán: mindenki úgy fogadta el a másikat, ahogy az volt. Féltem tőle, hogyan fogják fogadni a dolgokhoz való hozzáállásomat, és kiderült: sokkal jobban elfogadja egy világi iskolában végzett társaság a világnézetemet (meg egyáltalán: engem), mint egy egyházi suliban, vagy akár főiskolán végzett társulat.
Röviden: sajnáltuk, hogy csak addig tudtunk együtt lenni a bandával, és sokkal jobban éreztük magunkat, mintha egy református osztálytalálkozón lettünk volna.