A szabolcsi földvár után - ha már idáig eljöttünk felkiáltással - útbaejtettünk Tarcalon a Kovács-pincét, mielőtt visszamentünk volna Nyíregyházára.
Odafelé délről kerültük a tokaji hegyet, így láthattunk a híres hétszőlőt a tv-torony alatt. "Természetesen" Kajtsának nem sikerült elsőre eltalálnia az utcát, ami a célhoz vinne - így viszont legalább láthattunk egy szép faszobrot valamelyik utcasarkon, ahol útbaigazított bennünket két temetőjáró nénike. Aztán mikor megláttuk a préseket, már tudtuk: jó helyen járunk.
A (szomszéd?) pincészet előtt egy hangulatos filagória fogadja az érkezőket - de ne tévesszen meg a látszat: a Kovács-pince sem a legegyszerűbb, vagy éppen legcsúnyább pincék közül való. A bejáratnál egy valamivel kisebb prés pihen, melyet talán még Kokó is használ néha (a szomszéd pince - illetve inkább csak garázs, mely a képeken nem is látszik - ugyanis az övé; igaz, a szomszédok között csak névrokonság áll fenn).
Aztán lenn a pince... Régen jártam ilyen szép és hangulatos helyen. Helyben történik a palackozás is, bár csak ritkán. A tulajdonos szerint ugyanis nincs szükség PR-ra vagy reklámra: bőven elég neki a visszajáró vendégek sora. A háziasszony Kajtsát már belépéskor megismerte, pedig vagy két éve volt itt utoljára... A pince legmélyén egy kb. 80 fős "nagyterem" várja a nagyobb társaságokat, de kisebb csoportok sem maradnak megfelelő ülőhely nélkül: akad két különterem is, így összesen 100-110 embert tudnak egyszerre vendégül látni.
Ha már vendéglátás: Tokajjal ellentétben itt nem kértek a kóstolóért pénzt. A félédes hárslevelű és a félédes szamorodni literjét ötszázért, az ötputtonyos aszú literjét kétezerért hozhattuk el; az e célra készült műanyag palackokért is felszámoltak némi aprót, de legalább nem kólásüvegbe pacsálták bele a nedűt. Ha enni is akartunk volna, természetesen lett volna rá lehetőség: három-négy nappal előtte kellett volna szólni. Nem tudom, máshol hogy folyik a dolog (sajnos nem telik rá, hogy havonta járjak pincékbe), de az általunk kiválasztott bort egyenesen abból a hordóból fejtették palackokba, amiből a kóstolás is történt - egyszóval biztosak lehettünk benne: azt kaptuk, amit megkóstoltunk.
Elfelejtettük megkérdezni, hogy összesen mennyi bort vagy hordót tárolnak a pincében, mindenesetre nem keveset. A nemespenésszel borított falak között könnyen elsiklik az ember figyelme az apróságok fölött, mint például a pohártartó hordó. (A hajósi pincesor néhány pincéjének penészborítása is az ebből a pincéből származott nemespenészből fejlődött ki - legalábbis a tulaj szerint.) Kifelé menet pedig olyan dolgokat is észrevesz az ember a kiskonyhában, melyből a pincébe jutott, amit befelé nem: kisebb és nagyobb agancsokat a rengeteg, mindenféle évjáratú nedű körül.
Hazafelé Bodrogkeresztúron át jöttünk, így láthattuk a frissen felújított tokaji zsinagógát is - vajon milyen funkciója lesz a felújítás után?
