31. fejezet: Az üdvrend

31.1. Az ordo salutis kialakulása

A Bibliai alapot ehhez a tanhoz a Róma 8,29-30 adta: ,,Akiket Isten eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.'' -- Már Bullingernek úgy tűnt fel, hogy Pál szavai az isteni üdvakarat folyamatos megvalósulását és a megvalósulás belső rendjét jelzik. Ebben is üdvtörténeti szemléletmódja igazát látta, anélkül azonban, hogy az üdvrend szisztematizálásába fogott volna. Ennek gondolata egyelőre nem is játszott szerepet a teológiai vitákban. Csak a kései protestáns ortodoxia hozott változást. Rendszerező szenvedélyét követve kialakította az ordo salutis-t.

Hogy teljesebbé tegye az üdvrendet, más bibliai helyek bevonásával beillesztette a felsorolásba a megtérést, a megdicsőülést pedig megszentelődésre és a Krisztussal való egységre osztotta fel. Az üdvrend tehát ilyen képet öltött: elrendelés, elhivatás, megvilágosítás, megigazítás, megtérés, megszentelődés, Krisztussal való egység, amit az ortodoxok természetesen latinul fejeztek ki: praedestinatio, vocatio, illuminatio, iustificatio, conversio, sanctificato, unio mystica cum Christo. Ezeket a fogalmakat igyekeztek egymástól elkülöníteni és pontosan meghatározni. Ha maradtak is egyenetlenségek és véleménykülönbségek az ortodoxia tanításában, nagyjából kész üdvrendet hagytak az utókorra. Már itt bekövetkezett azonban valami eltolódás: Isten kegyelemközlő munkája mellett növekvő hangsúlyt kapott a dolog emberi oldala. Milyen lelki folyamatokban tükröződik bennünk a kegyelmi hatás?

A pietizmus karolta fel aztán az üdvrend gondolatát, mégpedig a megtérésre összpontosított szubjektív érdeklődésének megfelelő módon. Úgy vélte, a keresztyén élet alig észrevehető, csíraszerű kezdetekből indul ki, s fejlődési fokozatok során át halad a végkifejletig. Már az ortodoxok szerint is az üdvrend alkotó részei, a keresztyén élet egymást követő állomásai (stádiumai) vagy lépcsőfokai (grádusok), vagyis már az ő kezükön a logikai rendből hovatovább idői egymásután, idői rend lett. Az ortodoxok azonban még óvakodtak attól, hogy a keresztyén életet biológiai kategóriák szerint értelmezzék. A pietizmus ezt a lépést már gátlástalanul megtette, s lélektanilag magyarázható fejlődési folyamatnak tekintette a keresztyén életet.

Az ordo salutist aztán a felvilágosodás is felkarolta, és természetesen a maga szempontjából értelmezte. Az üdvrend szerinte a keresztyén eszme tisztulási folyamata, a zavaros kezdetektől fogva, az idea kikristályosodásáig. Ennek minden keresztyén ember életében végbe kell mennie.

Az ordo salutis tehát valamiképpen az üdvmechanizmus jellegét öltötte. Többé-kevésbé általános előterjesztési módja, szkémája lett a protestáns dogmatikának. Abban igazat adunk az elődöknek, valóban vannak fogalmak, mégpedig bibliai fogalmak, melyek alatt a keresztyén élet szemlélhető. Az ordo salutis fogalmai ilyenek. Csakhogy az már az ortodoxia idején kitűnt, hogy ezek a fogalmak nem különíthetők el teljesen egymástól, hiszen ugyanannak a keresztyén életnek más és más oldalról való szemléletei, tehát voltaképpen ugyanarról az üdvtényről beszélnek különböző módon. Ezért nem jártak meggyőző eredménnyel a fogalmi elhatárolás kísérletei. Az öntudatban nem különülnek el pontosan egymástól ezek az állítólagos fejlődési fokok.

Az pedig a legnagyobb tévedés, ha ezeket a ,,fejlődési fokokat'' akár biológiai, akár eszmei értelemben, egymásból akarjuk levezetni, mintha ezek egy okláncolatot alkotnának. Ezek ugyanis nem egymásból fejlődnek ki, hanem mindenik alkotóelemük Krisztusból, az ige és a Szentlélek által. Nem emberi állapotok tehát, hanem a Szentlélek aktusai. Ezért következetesen Krisztusból és nem egymásból kell az üdvrend minden egyes mozzanatát magyarázni, hiszen ugyanannak a krisztusi életnek különböző szemléletmódjai.

31.2. A szövetség, mint az üdvrend alapja

A szentháromság egy örök Isten üdvszerző munkája az emberrel kötött szövetségben bontakozik ki. A szövetségben gyökerezik a Biblia egyik döntő fontosságú és tág jelentéskörű alapszava: az igazság. Figyeljük meg, ha a Biblia az igazságról beszél, mikor nem erről beszél? -- Nem valami elméleti igazságra, hanem egy életviszonyra, történeti események egy bizonyos láncolatára: a szövetségre gondol.

Mi az igazság? A szerződésből folyó életviszony hűséges megtartása. Ki az igaz? Igaz és szent, aki a szerződéses viszony törvényét érvényesíti, éli (l. Ábrahám életét).- Az üdvtörténet folyamán bebizonyosodott, hogy a szövetség népe újra meg újra engedetlenné vált, hűtlenkedett, vagyis eljátszotta igazságát Isten előtt. A szent Isten igazságából viszont az engedelmesség és kötelességteljesítés számonkérése következett volna, vagyis az az ítéletes igazság, hogy a nép létjogát elvesztette.

A Biblia felszabadító, nagy örömüzenete: a szövetség Istene győzött a nép hűtlenségén; érvényesíti üdvakaratát, megvalósítja ígéreteit Krisztusban, még az ember bűne ellenére is. Ezzel megújul a szövetség, és emberi oldalon fokozott nyomatékot kap az elkötelezés: annakokáért olyan indulat legyen bennetek, mint a Szövetségszerzőben. Azért, mert így szeretett téged az Isten, te is szeresd felebarátodat, mint magadat. Nem lehet hogyléte többé közömbös ránézve: őérette is meghalt a Krisztus.

Erről a sokrétű és gazdag tartalmú igazságról van szó az üdvrendben, kivált annak két alapfogalmában: a megigazulásban és megszentelődésben. Mindkettőnek alanya a szövetség Istene, aki Krisztusban a Lélek által cselekszik velünk, bennünk és értünk.

31.3. A megigazulás

31.3.1. A tan mondanivalója

Az erre vonatkozó bibliai helyek régtől fogva szóhoz jutottak az egyház gyóntató és feloldozó gyakorlatában, de a megigazulás tanszerű megfogalmazása, dogmatizálása csak a reformáció idején következett be. Luther különösen a Schmalkaldeni cikkekben (1536) nagy nyomatékkal beszél a megigazulásról: ,,Ezen a cikken alapszik mindaz, amit mi a pápa, az ördög és az egész világ ellenében tanítunk. Azért erről bizonyosaknak kell lennünk, és nem szabad kételkednünk, különben vége mindennek.'' (II. 1.).

Az ortodoxia idején ezen is túlmentek s ezt a cikkelyt nevezték az articulae santis et cadentis ecclesiae-nek, mellyel nem is a reformáció, hanem az egész egyház léte áll vagy bukik. Ebben már túlzás van. Bármennyire jelentős ugyanis ez a cikkely, szerepét csak a többivel együttesen töltheti be. Kálvin pl. legalább akkora jelentőséget tulajdonított a megszentelődésnek, mint a megigazulásnak. -- A római egyház megigazulásra vonatkozó álláspontját, csak a Tridentinumban (sess. VI.) fejtette ki, válaszul a reformáció tanalkotó munkájára. Nem is maradhatott el a válasz, hiszen a tan éle éppen az érdemszerző jócselekedetek farizeusi jellegű rendszere ellen irányult, és római részről heves anatémát váltott ki.

Maga a reformátori tanítás, legalábbis formuláit tekintve, ismert és egyszerű. Voltaképp a nagy örömüzenet összefoglalása: Megigazul az ember ingyen, kegyelemből, a Jézus Krisztusban való váltság által (Rm 3,24). A mi Urunk ugyanis a mi bűneink miatt halt meg, és a mi megigazulásunkért támasztatott fel (Rm 4,25). Egyedül ő Istennek ama báránya, aki elvette a világ bűnét (Jn 1,29). -- Ezzel a bibliai kifejezésekre támaszkodó összefoglalással egyben a tan bibliai alapjaira is utalhatunk. (L. még És 53,5 k.; Gal 2,16; Csel 13,38 stb.)

E szerint a megigazulás: felmentő ítéletet igazzá nyilvánítást jelent. Isten mondja ki felettünk ezt a bírói ítéletet in foro coeli. Ezért szoktunk ,,forenzikus'' megigazulásról beszélni. Igaznak ítél Isten minket, de nem azért, mintha bennünk valami jóság vagy szentség találtatnék, hanem egyedül a Krisztus érdeméért. Tényleges test-lelki állapotunk, bűnös voltunk ellenére úgy tekint reánk, mint visszafogadott gyermekeire. A megigazuláson tehát idegen igazságot, beszámított igazságot, Krisztus igazságát kell érteni. Amint Kálvin mondja: ,,A hit igazsága nem egyéb, mint Istennel való megbékélés, ami csakis a bűnök bocsánatában áll. Arról mondjuk tehát, hogy megigazul, akit az Úr az ő szeretetébe vesz.'' (Inst. III. 11. 21.)

A megigazulás görög neve a dikaiosyne, akárcsak latin mása, a iustificatio a jogi nyelv jellegzetes kifejezése. Mint utaltunk már rá, felmentő ítéletet, rehabilitációt jelent. Pontosabban mondva, a megigazulásban ítélet-felfüggesztésről van szó. Emlékeztet arra az eljárásra, hogy a bíróságok bizonyos esetekben vétkesnek találják és elmarasztalják ugyan a vádlottat, de az ítélet végrehajtását próbaidőre felfüggesztik. Csakhogy míg a bíróságok ezzel a döntéssel csupán enyhébb esetekben szoktak élni, Isten velünk, sokszorosan visszaeső bűnösökkel gyakorolja, mégpedig egyenesen a halálos vétek esetében. Kálvin mondja: ,,Krisztusban van a mi igazságunk, és az igazság csak annyiban illet minket, amennyiben részesek vagyunk a Krisztusban.'' (Inst. III. 11. 23.)

Ha Krisztusba oltatunk és őbenne maradunk, akkor Isten ,,Krisztusban'' néz minket, mint Krisztus testének valóságos tagjait és az ő érdemének részeseit. Krisztusban csakugyan igazak vagyunk, noha önmagunkban bűnösök; felmentésünk van a megítéltetés közepett, életünk a halál közepett, de csak úgy, ha Krisztusban újra meg újra megragadjuk a bocsánatot, a békességet, az életet.

A mi igazságunk csak az egyetlen érdem nekünk való tulajdonítása, tehát valóban aliena et imputativa iustitia az.

Mi szerepük van a megigazulásban a jócselekedeteknek? A megigazulásban semmi, egyáltalán semmi. ,,Melyikünk dicsekedhet azzal, hogy saját igazságával indította meg Istent, mikor annak, hogy helyesen cselekedjünk, még az első, lehetősége is az újjászülő kegyelem következménye?'' -- Ezt Kálvin kérdi (Inst. III. 14. 5.), s jócselekedeteinket az éjjel ragyogó csillagokhoz hasonlítja, amelyek fényességüket a Nap megjelenésével teljesen elvesztik. Jócselekedeteink éppígy nem állják ki az isteni mértéket, az igazi próbát. Nem a mi cselekedeteink, hanem Isten cselekedetei adhatnak okot a hitbeli bizalomra és dicsekedésre. Mert reánk is érvényes: ,,Kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van; Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.'' (Ef 2,8 k.)

Vigyázzunk, az érdemszerző jócselekedet, amit most kitessékeltünk a megigazulástanból a hátsó ajtón, esetleg álruhát öltve vissza ne lopakodjék. Ez többféleképpen történhet:

1. Például az isteni előrelátás jegyében tulajdonítunk szerepet a jócselekedeteknek, mintha Isten a várható javulás, az utólagos megszolgálás tudatában nyilvánítana igaznak minket. A megigazulás azonban nem olyan előleg; amit mi a kegyelem által megújulva a jövőben fogunk majd kiérdemelni. Így a megigazulás részben a mi művünk lenne, részben a Krisztusé. De ,,nem azért küldetett Krisztus, hogy minket az üdvösség elnyerésében támogasson, hanem hogy ő maga legyen a mi igazságunk.'' (Inst. III. 15. 5.)
2. Vagy a cselekedetek érdeméről való teljes lemondással próbáljuk irgalomra hangolni Istent. Az ilyen alázatosság azonban csak színlelt és számító alázatosság lenne. Akkor mi az érdemekről való lemondásból kovácsolnánk magunknak érdemeket, s eljárásunk voltaképpen a római katolikus érdemszerzés fonákja lenne.
3. Végül megeshet, hogy a cselekedetek helyett, magából a hitből próbálunk üdvszerző érdemeket kicsiholni. A hit azonban éppoly töredékes és tökéletlen, mint általában az emberi cselekedet. Nem alapja vagy kieszközlője, hanem csak elfogadó eszköze, közvetítő közege a kegyelemnek. A hit általi megigazulás, tehát a hiten át való megigazulás, a Szentháromság ingyen-kegyelmének műve, a mi hozzátételünk, előzetes vagy utólagos érdemünk nélkül. Pontosabban nem is megigazulás az, hanem, mint a régiek mondották, megigazítás. Éppen, mert nincs feltételhez kötve, csak hittel fogadható be, nem pedig látás által.

31.3.2. Ellenvetések

A megigazulás tanát, bibliai alapozása ellenére sok bírálat érte, mégpedig nemcsak római részről. A kritika a körül forog: a megigazulás, csupán a mennyei fórumon elhangzó bírói deklarációé, vagy pedig az emberi életben is tényleges hatást, valóságos változást idéz elő? A megigazult ember, csakugyan igaz-e, vagy nem?

Káténk 60. kérdése könnyen félreérthető, negatívnak látszó felelettel szolgál: ,,Bár lelkiismeretem vádol, hogy Istennek minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, és noha azoknak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra; mindazonáltal Isten... ingyen kegyelméből nékem ... tulajdonítja Krisztus... igaz voltát és szentségét, mintha soha semmi bűnt nem cselekedtem volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt Krisztus.'' -- Ez az általunk kiemelt kétszeres ,,mintha'' azt a látszatot kelti, hogy az egész megigazulás afféle illúzió, kegyes ábránd csupán.

De hát akkor itt érvénytelen, hamis önmegnyugtatással van dolgunk, áltatjuk magunkat, mintha igazak volnánk, holott ténylegesen nem vagyunk azok. Vagy Isten maga sem veszi komolyan saját parancsát, szemet huny a vétek felett, futni hagyja a vétkest s marad minden a régiben? Ráadásul még igaznak is nyilvánítja azt, aki bevallottan bűnös? -- Hiszen akkor a hit általi megigazulás elaltatja a lelkiismeretet, megbénítja a cselekvő kedvet, vagy ami még rosszabb: könnyelmű felelőtlenségre, gátlástalan kilengésekre csábít. Ez a tan valóságos menlevél a bűnre! A csúfolódó Voltaire tudvalevőleg vállrándítással hárította el a kérdést: Istennek elvégre az a mestersége, hogy megbocsássa a bűnt. Azért ,,jó Isten''.

A 60. kérdést, talán felesleges is mondanunk, a hitvallás szövegéből kiszakítottan, szemelvényesen idéztük. Káténk a maga teljességében ellene mond mindenféle léha következetéseknek. Ezt azonban nem elvontan, hanem csakis abban a bibliai összefüggésben érthetjük meg, melyben a megigazulás tana s a Heidelbergi káté is mozog. Ezt az összefüggést idézzük most újra emlékezetünkbe:

1. Nemcsak a törvényt közlő bibliai szakaszok, hanem az egész evangélium azt hirdeti: Isten bűnt büntető, igaz bíró, mi pedig ellene lázadó bűnösök vagyunk. Minket is jellemez Pál apostol a Róma 1,18-3,20-ban. Isten a mi menthetetlen voltunkat végső arányaiban és legátfogóbb módon Krisztus kereszthalálában mutatta meg: mert valóban ilyenek vagyunk, azért kellett Krisztusnak szenvednie. Isten nem gyönge és tehetetlenül elnéző irányunkban, sőt inkább hatalmas, csakhogy nem vesztünkre, hanem éppen megmentésünkre hatalmas: Fiában maga áll helyt érettünk.
2. A menekvés egyetlen útja számunkra a Krisztus halálában való részesedés, melynek jegye és pecsétje a keresztség. Ha a halálban eggyé váltunk vele, részesei vagyunk feltámadása erőinek. Nem lehet tovább igénye reánk a bűnnek. A felszabadult élet Róma 6-ban leírt valósága nyílik meg előttünk. Nem valami ,,olcsó dologról'' van szó, amikor ingyen kegyelemről beszélünk.
3. A megigazulás jóval többet tartalmaz az egyszerű bűnbocsánatnál. Újra szövetségébe emeli Isten azt, aki Krisztust befogadja, és mint szövetségesének új létjogot ad. A ,,jog'' itt életrendet, szakrális jogközösséget jelent. A bíró, aki ezt az ítéletet most kimondja felettünk, a végítélet Ura. Ítélete erre a jövendő eseményre utal, de már most fennáll, már most elkezdődik bennünk (1Pét 4,17-19). Nemcsak képes beszéd mindez, hanem Isten teremtő erejű igéjének megnyilatkozása; ezzel állítja helyre a bűn által megtört szövetségi viszonyt, s fogadja közösségébe az embert. Nem reménytelen most már az élet s nem értelmetlen a világ.

Ha nem akarjuk félreérteni a dolgot, ebben a bibliai összefüggésben kell fogadnunk a megigazulást, melyet midőn hit általinak nevezünk, a hit ilyen aktivitására kell gondolnunk. Római katolikus atyánkfiai hajlamosak arra, hogy meggyökerezett hagyományaik szerint a hiten csupán az egyház hivatalos tanainak elfogadását és igaznak-tartását értsék. Nem csoda aztán, ha keveslik a reformáció sola fide elvét. A reformáció bibliamegértése szerint azonban a hitben benne foglaltatik az igaznak tartáson túl az önátadás, az Isten szerint való élet elkötelezettsége és igyekezete is, mely minden léhaságnak eleve ellentmond.

A Káté félreérthető 60. kérdésének az a tulajdonképpeni mondanivalója: a megigazulásban nem látható módon, még kevésbé látványosan váltja le egymást ó- és újemberünk. Egyszerre vagyunk igazak és bűnösök (simul iustus et peccator). De nem merev dualisztikus értelemben, mintha testünk volna az óember, lelkünk pedig az új. Folyamat megy végbe rajtunk, melyben kettősséget különböztethetünk meg a ,,van'' és a ,,lesz'' jegyében. Barth szavai szerint: ,,Amaz az ember voltam és vagyok még, emez vagyok már és fogok lenni.'' (KD IV/1. 606.) Ennek a folyamatnak megélése korántsem jelenti, hogy számomra most már felesleges Isten, sőt éppen most vagyok rászorulva a Krisztusban megjelent kegyelmére. -- Egyébiránt arra a kérdésre: nem teszi-e feleslegessé ez a tanítás a jócselekedeteket, a bővebb feleletet a megszentelődés tana adja, mely elszakíthatatlanul összefügg a megigazulással.

31.4. A megszentelődés

31.4.1. A megigazulás és megszentelődés viszonya

A megigazulásban rendbe jön az ember Istennel. Ezzel adódik a kérdés: Most már az emberélet hogy folytatódik tovább? A felelet egy szóba foglalható: a megszentelődésben. -- Kálvin mondja: ,,Krisztus csak azt igazítja meg: akit egyúttal meg is szentel. Ezek a jótétemények ugyanis örök és elválaszthatatlan kapcsolatban vannak egymással (akárcsak a nap melege és a nap fénye). Bár a kettő között különbséget teszünk, mindazonáltal (a ,,nap'') Krisztus ezt a két dolgot elválaszthatatlanul egyesíti magában. (Ahol ti. ott van a nap melege, ott van a fénye is.) -- Igazságot akarsz hát Krisztusban elnyerni? Akkor előbb Krisztust kell a magadévá tenned. ót azonban nem teheted magadévá anélkül, hogy az ő megszentelésének részese ne légy, mert hiszen őt darabokra tépni nem lehet.'' (Inst. III. 16. 1.)

Mit értünk itt a kálvini formulán: Krisztust nem lehet darabokra tépni? -- Ha egyedül a megigazulás örömét fogadnók be, akkor csak Krisztus főpapi tisztéről vennénk tudomást, s mellőz-, nők prófétai és királyi tisztét, pedig benne mind a három egyesül. Midőn főpapunk, ugyanakkor prófétánk és királyunk is. Mint prófétánk, tudatunk egészét igényli. El akarja oszlatni a hamis képzelgések, önhitt ábrándok ködét és megvilágítja az igazság útját. Mint király el is indít minket az új irányban. Tehát nemcsak gondolkozásunkban, hanem életünkben is rendet teremt. Bátor szívet ad, hogy ellenséges légkörben, kísértésekkel és gonosz indulatokkal szemben is helytállhassunk. Krisztus a teljes ember, az egész élet megváltó Ura.

A megigazulás és megszentelődés szoros kapcsolata a mondottakból nyilvánvaló. De milyen ennek a kapcsolatnak a természete? Idői egymásután, vagy éppen okviszony áll fenn a kettő között? A felelet mindkét vonatkozásban körültekintést kíván.

1. Az idői egymásután emlegetésével hamar azt a tévhitet kelthetnők, mintha a megigazulás módot adna a tétova tanakodásra: folytassuk-e az elkezdett dolgot vagy sem? Holott a megigazulásban és megszentelődésben egyszerre végbemenő, együttes eseményről van szó. Ezért nem ellenkezhet és nem is ellenkezik egymással a két apostol: Pál és Jakab. A reánk maradt levelekben mindenik a saját történeti helyzetében végez tanító-lelkigondozó munkát. Pál az adott szükségletek szerint (a törvényeskedőkre nézve) inkább a hitbeli megigazulást emeli ki; Jakab pedig, ugyancsak történeti okból ( a hitet emlegetőkre nézve), inkább a megszentelődést hangsúlyozza, vagyis számonkéri a hit gyümölcseit. Egyikük sem akarja lazítani, feloldani vagy éppen kétségbe vonni a hit és cselekedet egységét. Ők a közös igazságért, más-más ellenféllel szemben vállvetve harcolnak, s ezen egyoldalúságukban kölcsönösen kiegészítik egymást.

   A megigazulás és megszentelődés idői egymásutánja látszatát egyébként is csak egy-egy történelmi helyzet s abban a hitélet akadozása kelti, vagy pedig az elemző vizsgálat természete. A vizsgálat ugyanis szükségképpen elemeire bontja az egységet.

2. Okviszonyról szintén csak fenntartással beszélhetünk. A megigazulás nem oka a megszentelődésnek, hanem állandó alapja. A megszentelődés viszont nem csupán következménye és célja a megigazulásnak, hanem állandó kisugárzása, eleven hatása. A megigazulás és megszentelődés nem két különálló dolog, hanem olyan élő egységet alkot, mint a fa gyökere és gyümölcse. A gyümölcsnek megvan a beérési ideje; de csak a gyümölcs használódik el, mint táplálék, az éltető gyökér megmarad és új gyümölcsöt terem. Éppen mert egységgel van dolgunk, bármilyen válogató egyoldalúság megbosszulja magát.

Ha pl. Kohlbrügge figyelme a gyökérre összpontosult, akaratlanul elhanyagolta a gyümölcsözést; ha Wesley viszont a gyümölcsöt kereste nagy buzgalommal, nem gondolt eléggé az éltető gyökérre. Kohlbrüggénél fenyegetett a törvényt mellőző tétlenség, Wesleynél pedig az önmegigazulásra irányuló törvényeskedés. Sem a megigazulást, sem a megszentelődést nem lehet a másik rovására kisajátítani, vagy egyoldalúan a másiknak alárendelni. A harcászatból kölcsönzött kifejezéssel élve, úgy szokták mondani: stratégiailag a megigazulás van alárendelve a megszentelődésnek, taktikailag pedig a megszentelődés a megigazulásnak. Tehát nincs egyoldalú alárendelés.

Okviszonyt kutatunk? A ,,kétféle kegyelem'', a megigazulás és megszentelődés közt legfeljebb annyiban van okviszony, amennyiben Krisztus az oka egyiknek is, másiknak is. Tehát csak közvetett és nem közvetlen okviszonyról beszélhetünk. Nem a megigazulás váltja ki a megszentelődést, még kevésbé a megszentelődés a megigazulást, hanem Krisztus váltja ki mind a kettőt. A kegyelmi szövetség a tápláló talaja ennek is, annak is.

Képes beszéddel ily módon szemléltethetnők a kettő viszonyát: A megigazulásban így szól Isten hozzám, a bűn miatt halotthoz: ,,Élj!'' Ezáltal életre hívja engedelmes énünket, újemberünket. -- A megszentelődésben viszont így szól hozzám, a bukott természet szerint élőhöz: ,,Halj meg!'' Ezáltal megöldökli önző és engedetlen óemberünket. Nem hiába beszél a Biblia annyit az óember haláláról és az új feltámadásáról, s nem hiába nevezi a hitet harcnak. Mert hogy a megszentelődés nem magától jön, az erkölcsi intelmek sokszor megismételt bibliai sora elég világosan mutatja.

Igen, mint máshol is mondottuk már, a hit harc, mégpedig elsősorban nem a világgal, hanem önmagunkkal. újemberünk harca óemberünkkel. A világgal való harcunk, ha igazi, csak ennek a belső harcnak vetülete lehet. Valahányszor világbeli harcunk eredménytelennek bizonyul, okunk van az önvizsgálatra: nem olyasmiért harcolunk-e másokban, amit még saját magunkban sem harcoltunk meg.

Összefoglalóul ide kívánkozik a Barmeni hitvallás második cikkelye: ,,Mint ahogy Jézus Krisztus Isten ígérete minden bűnünk bocsánatára, éppoly komolysággal Isten erőteljes igénye a mi egész életünkre. Általa kapjuk a szabadság örömét, hogy mint Isten teremtményei, a világ istentelen kötelékeiből szabadultan hálásan szolgáljunk.''

31.4.2. A megszentelődés mozzanatai

A megszentelődés részletes elemzésére, egyéni és közösségi vetületének, felekezeti jellemzőinek és ökumenikus szerepének vizsgálatára külön tudományág alakult ki: az etika. Ha az etika kérdéseit nem is fejthetjük itt ki részletesen, alapvető szempontjainak a dogmatikai fejezetekből sem szabad hiányozniuk. A megszentelődésről szóló fejezetből a legkevésbé.

A Biblia szerint a szent jelző Krisztust illeti. ő azonban páratlan voltában sem egyedülálló, nem magánember. Isten őbenne tette reánk a kezét, Izrael reá nézve Isten népe, az egyházat ő hívta egybe s annak a feje. Ha a Biblia nem szentről, hanem szentekről beszél, azon az igével és a sákramentomokkal táplált Krisztus-testet, a gyülekezetet érti. Ennek a testnek tagja szeretetben és jócselekedetekben fordul oda a felebaráthoz, s tisztelni tudja benne -- akár hivő az, akár hitetlen -- a teremtménytársat, az embert. Az önzés gátjain túljutva, megtalálja a módot a felebarát életlehetőségeinek előmozdítására. A Biblia nem a világ, hanem a gyülekezet megszentelődéséről beszél, a gyülekezet tagjának azonban világra szóló küldetése van. Küzd a világ rendetlenségében a viszonylagos rendért, mert az Úré a föld s az egész mindenség. Káténk szerint ahol a kegyelem munkál, lehetetlen, hogy a háládatosság gyümölcsei ne teremjenek. (64. k.)

A Biblia a megszentelődés mozzanataira többféle megjelölést használ, nem is mindenkor teljesen azonos jelentéskörrel. Ebből félreértések és tévelygések adódnak. Ilyen, amikor a bűnbánat elszakad a megtéréstől és puszta rituális cselekménnyé válik, mégpedig nemcsak a római katolikus egyház gyóntató gyakorlatában. Nem az a baj, hogy az elkövetett és néven nevezett egyes bűnökre, testi-lelki vétkekre keresnek bocsánatot. Penitencia ilyen önvizsgálat és magába szállás nélkül elképzelhetetlen. A baj ott kezdődik, amikor a dolog ezen a ponton elsekélyesedik és megreked. Az ember, csak egyes vétkeit, fonákságait adja fel és próbálja jóvátenni, ő maga azonban marad, aki volt. A feloldozás tudata esetleg meg is erősíti óemberi mivoltában.

A Biblia ezzel szemben többről és másról beszél: a teljes érzületváltozásról, az egész ember megtéréséről, az újjászületésről. Tehát az érzületváltozást se korlátozzuk az ember belső világára, valami külön vallásos szférára, ahová visszahúzódhatunk, mint csiga a házába. Azt csak az újkori individualista teológiai szemlélet képzelte így. A megtérés nem öncél, hanem mint a hitélet minden mozzanata, ez is üdvtörténeti összefüggésbe kapcsol. Az Istenhez-térés az embertársakhoz való viszony helyreállítását is jelenti, hiszen a szövetség kötelékében felebarátokul kaptuk őket.

A bibliai értelemben vett érzületváltozás és a cselekvő élet bonthatatlan egységet alkot, s átalakító módon hat az egyén egész gazdasági és politikai szerepére. áj társadalmi felelősséget ébreszt Isten ügyének evilági szolgálatára. Az ige ismét és ismét erre a tettekben megnyilvánuló megtérésre ösztönzi az embert, s nincs olyan szünet az életben, ahol a megtérés időszerű és szükséges ne lenne. Ez a ma gyakran emlegetett ,,forradalmi teológia'' bibliai gyökere, s csak addig marad az teológia, ameddig ez a gyökér táplálja. Máskülönben gyökerét vesztve senyved valami szociológiai szemléletben.

A megtéréshez hasonlóan átfogó és erőteljes bibliai kifejezés az újjászületés, a reformáció egyik kulcsfogalma. Kizár ez minden szinergizmust: az ember ugyanis nem tehet semmit saját születéséért (Rm 9,16). A születést testi értelemben is a passzivitás jellemzi. De mint ahogy testi értelemben, lelki értelemben is az élet útjára indít el. Nem befejezése, hanem kezdete valami újnak, aminek át sem tekinthető, kozmikus lehetőségei nyílnak, ahogy azt a megtéréssel kapcsolatban az imént már körvonalaztuk. Az újjászületés azt jelenti: Isten új talajba plántálja életünket, hogy növekedhessünk és fejlődjünk. Ebben van nemcsak az egyéni, hanem a társadalmi fejlődés, egész szociáletikánk kulcsa. Annál érthetetlenebb az a jelenség, amiről itt szólnunk kell, mint árulkodó jelről, mely írásértelmezésünk és igehirdetésünk fogyatékosságára vall.

Egyházi gyakorlatunkban a bűnbánat, a megtérés s a megszentelődés többi mozzanata olyan komor és gyászosan zord színezetet öltött, amitől borzong a tudat és ami elől ritualizmusba menekül. Pedig Isten ajándéka, hogy szabad és lehet megtérnem, a bűnök zsarnoki kötelékéből menekülnöm. -- A megszentelődés evangéliumi értelmezésében nem szakad el a bűnbánat a megtéréstől, mint ahogy a megtérés sem a bűnbánat állandó készségétől és igyekezetétől. A keresztyén ember, bibliai őséhez hasonlóan, új szívért könyörög a démoni hatalmaktól és ideológiáktól szorongatott világban.

A megszentelődés emberi mozzanatai további kérdést is vetnek fel, ami a félremagyarázásoknak szintén melegágya: Mi a része az embernek a megszentelődésben? Ha a megszentelődés a Szentháromság műve, vajon az ember csak az isteni cselekmény színtere? Vagy pedig Isten sorompóba állítja az embert, és legalábbis kooperál vele? -- A kérdésre azt válaszoljuk: a vagy-vagy mindkét esete a valóságtól elvont, éppen ezért hamis és tarthatatlan. Isten munkája nem olyan alapvetés, aminek folytatását és befejezését egyszerűen az emberre hagyná. Isten munkája nem szükségel és nem is tűr emberi támogatást és kiegészítést, mert nem része csupán valami történésnek. A megszentelődés nem a ,,lássuk Uramisten, mire megyünk ketten'' jegyében megy végbe. Ilyen együttműködés, ilyen partner-viszony nincsen.

Ne csapjunk át azonban a túlsó végletbe sem: az ember nem sakkfigura Isten kezében. Nem színtere csupán az isteni cselekménynek, még kevésbé semleges szemléltje a jó és gonosz harcának. Az ember ugyanis öntudattal bíró, cselekvő személy. Közte és Isten közt személyi viszony van, s ebben a viszonyban az emberi döntések sorozata megy végbe, mintegy válaszul az isteni döntésre. A megszentelődésben tehát olyan folyamatról van szó, amelyben az emberi felelősség erősebben lép előtérbe, mint a megigazulásban. De a cselekvésre indított ember nincs magára hagyatva, hanem Isten tulajdonaként cselekszik. Éppen a hamis absztrakciók elhárításával derül ki, hogy az ember önmagát sohasem szentelhetné meg. A régiek nem is megszentelődésről, hanem megszenteltetésről beszéltek.

31.4.3. Előrehaladás a megszentelődésben

Végbemegy-e az újembernek az óemberrel folytatott és egyre megújuló harcában a bűnös lassú bűntelenítése? Elérjük-e lankadatlan erőfeszítéssel a teljes szentséget? -- Szó sincs róla. Ez a végidők váradalma. Előrehaladás a keresztyén életben abban az értelemben van, hogy egyre inkább megismerjük bűneink nyomorúságát, de ugyanakkor egyre jobban látjuk a kegyelem nagyságát is. A bűn és kegyelem e megtapasztalt kettősségében örvendezhetünk a jócselekedeteknek, mint a kegyelem gyümölcseinek.

Ez így igaz, de magyarázatra szorul, mert e szerint a keresztyén élet mégiscsak egy helyben topogásnak látszik. Legfeljebb egyre tudatosabb topogásnak. A magyarázatot eleve megnehezíti és korlátozza, hogy nem vagyunk a ,,szívek és vesék'' vizsgálói. Tudjuk, a hitben nagy erőtlenségek és ingadozások mutatkoznak, de nincs mértékünk a hitbeli előrehaladás vagy visszamaradás lemérésére; sem jogunk, sem módunk nincs a hivők rangsorolására.~ Jóformán csak a felszínt láthatjuk. A lelkek mélyén azonban akkor is munkálhat Isten, amikor mi csak vesztegetést látunk, viszont látványos fejlődés is bizonyulhat megjátszott szerepnek, képmutatásnak.

A megszentelődés -- bár a hitnek vannak számonkérhető gyümölcsei és kell is, hogy legyenek -- végeredményében ellenőrizhetetlen folyamat. Két tényező teszi ellenőrizhetetlenné a megszentelődés elért fokát. Az egyik, hogy a váltság kihat ugyan testi mivoltunkra, mégis csak a testi halállal szakadnak el azok a szálak, melyek valamilyen mértékben hozzáfűzik életünket a bűnrontotta világhoz s a világ állandó kísértéseihez. Az ellenőrzést gátló másik tényező pedig Isten Szentlelkének titkon való munkálkodása és az, hogy munkája nincs sablonokhoz kötve.

Ilyen okok folytán a keresztyén élet fejlődéséről, a hit hálával fogadott gyümölcsei ellenére, inkább csak általános megállapításokban beszélhetünk; nem a mi ítéletünktől, hanem Isten ítéleteitől feltételezetten. Az a kiindulásul tett megállapítás, hogy a megszentelődésben való előrehaladás a bűn és a kegyelem nagyságának egyre tisztuló felismerését jelenti, olyan látszatot kelthet, mintha a bűn és kegyelem egyensúlyi viszonyban állna egymással. Ezzel szemben a Biblia egésze arról tanúskodik, a kegyelem sokkalta nagyobb a bűnnél.

A keresztyén életet a bűn ellenére is beragyogja a végidők előrevetített öröme. A várt üdvösség már most érvényes reá, ezért nem abból él, ami már most felmutatható, hanem abból, ami lesz, ami bekövetkezni fog. A jövendő ígéretét hordozza. E felé a jövendő felé halad Isten gyermeke. Halad hitben, reménységben és szeretetben, mint aki már az új teremtéshez tartozik. Barth szavai szerint: Isten nem a bűnt, hanem a bűnöst igazítja meg; a bűnt elítéli. De amint Isten kegyelmes igazsága nagyobb ítélő igazságánál, s mintegy magába foglalja azt, úgy az ember hivő igazsága is nagyobb cselekedetei igazságánál, szintén úgy, hogy magába foglalja azt.

31.5. Tantorzulások

31.5.1. Pietista elhajlás

Az üdvtan eltorzulása rendszerint azzal kezdődött, hogy a szövetség nagy összefüggéséből önkényesen kiemelték a megigazulást, megszentelődést, és magánügyet csináltak belőle. Ilyenkor az elfelejtett üdvtörténet helyébe került az egyéni lélek belső története.

Ahelyett, hogy újra meg újra Krisztusban ragadták volna meg együttes mivoltában a megigazulást és megszentelődést, pietista hatások alatt a kétféle kegyelmet okviszonyba állították: egyazon lelki folyamat két szakaszának képzelték el, így:

A megigazulásról megállapították, hogy egyszeri aktus, a bűnbocsánat megragadása; a megszentelődés pedig a kegyelembe fogadott ember folytonos javulása, tökéletesedése. Minden érdeklődésük erre a folyamatra irányult. Úgy képzelték tehát, hogy Isten a bukott embert mintegy talpra állítja (ez a megigazító kegyelem), hogy aztán az ember a maga lábán haladjon tovább, előbb talán isteni támogatással, később már anélkül is. Ilymódon nap mint nap, szinte lemérhetően, ellenőrizhetően tökéletesedik, míg csak meg nem közelíti, el nem éri a ,,bűntelenség'', a ,,tisztaság'', az ,,életszentség'' eszményét.

Remélték, ha nem is vallották be, az ingyen kegyelemből való megigazulásnak a saját kegyességgel és életszentséggel való helyettesítését, a hitnek a látással való pótlását. Isten a bűnös embert elindítja a kegyelem által, aztán az ember, Isten segítségével, utólag ténylegesen kiérdemli a kegyelmet.

Az önmegigazulás álcázott kísérletének természetes velejárója a saját kegyességgel való állandó bíbelődés, önlelkünk dédelgetése, s a másik ember farizeusi ítélgetése. A hitbizonyosság esetükben a Krisztusban való bizonyosság helyett önmagukba, saját kegyességi gyakorlatukba vetett álbizonyosság lett.

31.5.2. Modernista elhajlás

Ez a folyamat pietista hatások nélkül is elképzelhető, sőt a valóságban jóval gyakoribb. A nagykorúnak mondott újkori emberre gondoljunk, aki azonban nem Krisztusban keresi a nagykorúságot. Ennek a típusnak hatására a modern protestáns összetéveszti és felcseréli a keresztyén szabadságot a felvilágosult ember autonómiájával. Értetlenül nézi a kétségek közt viaskodó Luthert: Wie kriege ich einen gnädigen Gott?! -- A kései utód a végítéletet átteszi már a lelkiismeretbe, s nem Isten, hanem saját lelkiismerete előtt akarja igazolni önmagát. Száz évvel ezelőtt, midőn Ritschl kísérletet tett a megigazulás kanti szellemű modernizálására, Paul de Lagarde így ítélt felette: Hasztalan kísérlet egy idejét múlt s a protestantizmus talaján többé már életképtelen tannak a felelevenítésére!

Valahányszor azonban önerőből kísérelték meg a keresztyén szabadság fokára való feljutást, szégyent vallva zuhantak vissza a törvény követelményei megmászhatatlan faláról. Elbátortalanodtak, elcsüggedtek és megalkudtak a helyzettel. A megigazulásért folytatott kilátástalan küzdelemben megkeményedett a szív. -- A kései utód rendszerint már nem ismeri fel helyzetének a Lutherével való rokonságát; el is marad nála az evangéliumi vigasz: az ingyen kegyelem felszabadító erejű, boldog megragadása.

Akár pietista, akár modernista (aufklärista) hatásra így kanyarodott vissza az utóbbi évszázadok modern protestantizmusa elméletben és gyakorlatban a római katolicizmusba, illetve annak egy szekularizált, kontár másába. Visszakanyarodott pontosan abba a tévelygésbe, amely ellen reformátoraink oly biztos bibliai ismerettel küzdöttek. Az aztán nem változtat a lényegen, hogy cselekedeti megigazulás helyett érzületi megigazulást emlegettek s közben, reformátori pózban törtek pálcát a lesajnált pápisták felett.

Ezzel a mindmáig ható torzulással szemben hangsúlyozzuk, hogy reformátoraink nem a kegyesek, nem a megszentelődöttek, hanem a bűnösök megigazulását tanítják, mint ahogy a Biblia is ezt tanítja. Luther a lipcsei vitában (1519) idézi Pált: ,,Krisztus azért jött a világba, hogy a bűnösöket megtartsa, akik közül első vagyok én.'' Nem azt mondja a szent apostol, hogy első voltam, hanem első vagyok én. Más páli vallomás szerint meg; ,,Jól tudom, nem lakik énbennem, azaz a testemben jó.''

Miféle alkalmatossága van akkor az embernek a kegyelemre? Luther erre egy másik vitájában (1517 őszén) így felel: ,,A kegyelemre való legjobb előkészítés, az egyetlen diszpozíció: Isten örök kiválasztása és predestinációja. Emberi részről azonban semmi más, mint indiszpozíció és lázadás.'' Tegyük hozzá, nemcsak kezdeti jelenség a bűn, ez kíséri holta napjáig az embert. Honnét ismerem meg bűnös voltomat? A megbocsátás evangéliumi tényéből.

A református kegyelemtan szerint nem az ember terjeszti ki maga körül a szentség légkörét, hogy aztán mintegy saját kegyességének szentségébe húzódhassék, kínos gonddal elkülönítvén magát a világtól. Itt a római katolicizmus és a protestáns modernizmus tévedése, vagy legalábbis állandó kísértése. A reformátorok üdvtörténeti látása szerint a kegyelmes Isten teszi rá kezét a bűnös emberre és beállítja, ,,munkatársul veszi'' saját üdvakaratának munkálásába. Ez Isten szövetségében a mi királyi tisztünk.