30.1. A tisztségviselők Isten eszközei az üdvösség munkálására
A római egyház az ókatolicizmus óta két részre: klerikusokra és laikusokra oszlott, s az előbbieknek hatalma van az utóbbiak felett. Luther, kivált az egyház babiloni fogságáról szóló vitairatában, az uralkodó papi renddel szemben erőteljesen érvényesítette az egyetemes papság bibliai gondolatát (1Pét 2,9). Mi mindnyájan, akik csak megkereszteltettünk, egyenlőképpen papok vagyunk, szavunkkal és egész életünkkel a magunk körében Krisztus hivatott bizonyságtevői. Külön papi rendre Krisztus egyházában nincs szükség, ilyet az Újszövetség nem ismer. Ezt a gondolatot a mi hitvallásunk is felkarolta, sőt Luthernél is nyomatékosabban hangsúlyozza: ,,A papság és az egyházi szolgálat nagyon különbözik egymástól. Amaz közös minden keresztyénnel, de emez nem.'' (II. Helv. hitv. 18.) Isten ugyanis az egyetemes papság keretein belül mindenkor alkalmazott és alkalmaz elhívott szolgákat az ő egyháza egybegyűjtésére, kormányzására és fenntartására. Ezek Isten eszközei, akik által az emberek üdvösségét munkálja. Az ilyen eszközök munkáját se kicsinyelnünk, se túlbecsülnünk nem szabad. Ne feledjük, a mi egyedüli főpapunk Krisztus, aki mindenkorra érvényes egyszeri áldozatát bemutatta érettünk. ,,Azért, hogy az ő méltóságából semmit le ne vonjunk, a pap nevezetet egyetlenegy egyházi szolgának sem adjuk meg.'' (u. ott) Ezzel a protestáns papi rend kialakulásának akarta elejét venni.
Abban a felismerésben is egyek a reformátorok, hogy az egyház az ige hirdetésében és hirdetéséből él. De míg Luther az igehirdetés tisztét egyetlen személyre, a lelkipásztorra ruházza, addig Kálvin ezt a tisztet bizonyos értelemben megosztja. újszövetségi példák alapján nem egyszemélyi, hanem közösségi szolgálatról beszél: a pásztor, doktor, presbiter és diakónus testvériesen végzett együttes szolgálatáról. Minden különbség ellenére valamennyi tiszt igeszolgálat. A pásztoré elsőrenden az igehirdetés és lelkigondozás, az Úr nyája felett való vigyázás; a doktoré elsőrenden a különböző szintű tanítás, mely mindenkor lelkigondozás is; a presbiteré elsősorban az egyház jó rendjének szolgálata; de korántsem csak anyagi ügyek intézése. Hitvallásunk klasszikus meghatározása szerint: ,,A vének az egyháznak mintegy tanácsosai és atyjai, akik üdvös tanáccsal kormányoznak.'' (u. ott) A diakónusok pedig elsősorban a szegények, betegek és árvák gondját karolják fel, a keresztyén szeretet jegyében.
A négy tiszt között van tehát a dolog természete szerint bizonyos mérvű egymásba folyás. De az Újszövetség sem ismer a többi tiszttől elkülönített prédikátori tisztet. Pál apostol pl. fegyelmez, diakóniai munkát végez, prédikál és tanít. A lényeg mindenesetre az, hogy valamennyi tisztségviselő testvéri együttműködésben az ige szolgálatában álljon. A gyülekezet ugyanis nem valamely hierarchiával, hanem az igével áll szemben, hiszen az igében a Lélek által egyetlen Feje és Ura szól. Az egyszemélyi vezetésnek éppen az a kísértése, hogy elkülönül a gyülekezettől, szinte monopolhelyzetbe kerül, s a gyülekezet csak tétlen, passzív elfogadója lesz, a könnyen klerikális jelleget öltő vezetésnek. Ezzel elhomályosul az a lényeges bibliai gondolat, hogy nemcsak egy kiváltságos személynek, hanem minden gyülekezeti tagnak van valami kegyelmi ajándéka (1Kor 7,7; 1Pét 4,10), s az egyházi szolgáknak ezt kell érvényesülésre segíteniük a köz javára.
Magukat a tisztségviselőket is úgy hívja el a gyülekezet az egyházi szolgálatra, mint akikben a karizmák jelenlétét felismerte és ennek alapján szolgálatukat igényli. Az egyházi tisztség nem valami ius divinum alapján áll, mint a római egyház állítja, de igenis donum Dei. Ez azt teszi: tisztség emberileg nem ,,kreálható'', jogilag a legjobb rendtartással sem biztosítható, hanem az egyház szüntelen könyörgésének tárgya. Kéri a gyülekezet, hogy Isten küldjön újra meg újra alkalmas munkásokat az ő szántóföldjére. Mint Isten ajándéka, az egyházi tisztség szent dolog, amellyel csak szentül szabad élni. Az egyházi tisztséget senki sem bitorolhatja, a gyülekezet háta mögött fondorkodás által, vagy a gyülekezet megvesztegetésével önkényesen magához nem ragadhatja. ,,Az egyház szolgáit hívják meg és válasszák meg törvényes egyházi választással. De ne akárkit választva, hanem Isten választottját keresve.'' (u. ott)
30.2. A nők egyházi szolgálata
Lehet-e egyházi tisztre nőket alkalmazni? Ezt a kérdést sokan hajlamosak Pál apostol szállóigévé vált szavaival elintézni: Az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben! (1Kor 14,34) Ebben az eljárásban annyi a jogos, hogy Pál apostol valóban, sem a rabszolgaság felszámolását, sem a női emancipációt nem hirdette meg (1Tim 2,12). Mégsem volna bölcs dolog az apostolt akár a rabszolga-felszabadítással, akár a női emancipációval szemben kijátszani. Pál ugyanis midőn kora társadalmi berendezkedését új lelki tartalommal igyekezett megtölteni (Filemon!), ezzel a belső forradalommal szükségképpen a külső formák változtatását is elindította.
Az asszonyokra vonatkozó páli mondással tehát a törvényeskedés hibájába ne essünk. Ugyanaz a levél, ahonnan a szállóige való, az asszonyok lelki ajándékairól, pl. a prófétálásról is megemlékezik. (1Kor 11,2-16; vö. Csel 21,9-el) Ha pedig ilyen lelki ajándékok vannak, az egyház önmagát szegényíti meg, ha öröklött előítéletek alapján nem mer élni vele, s húzódozik vagy elzárkózik pl. a nők presbiteri vagy lelkipásztori szolgálatától. A hallgatás parancsa az első Korinthusi levélben nyilván nem a szent szolgálatra vonatkozik, hanem valami másra: az asszonyi fecsegésre és szóhajtásra, ami valóban megzavarhatja a gyülekezet rendjét. Ha nem erre értjük a tilalmat, akkor a levél 11. és 14. része közt tarthatatlan ellentmondás volna. Minden korhoz való kötöttségen felül áll az apostol ama tétele: ,,Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga sem szabad; nincs férfi sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.'' (Gal 3,28)
Ha pedig ez így van, milyen címen lehet a nőket akár a presbiteri, akár a lelkipásztori tisztből kirekeszteni? Nyugaton és Keleten az egyházak sora a teljes jogegyenlőség álláspontjára helyezkedett már a nők egyházi szolgálatát illetően, mégpedig nemcsak a halandó korszellemnek, vagy a gyakorlati szükségszerűségnek tett kényszerű engedményképpen, hanem a nők szolgálatával kapcsolatos teológiai kérdések tisztázása alapján. A jogegyenlőség elvi elismerése esetén aztán az esetleges botránkozások elkerülése a pasztorális prudencia kérdése. Szót kíván itt egy hazai jelenség, amit a semper reformari jegyében meg kell említenünk: dogmatikai szempontból kifogásolható, ha a teljes lelkészképesítéssel rendelkező nőknek a gyülekezeti igehirdetést engedélyezzük, de a hirdetett ige sákramentomokkal való megpecsételését tiltjuk. Tehetünk-e protestáns talajon ilyen különbséget az igehirdetés és a sákramentomok kiszolgáltatása között? Nem római hatás rejlik-e egy ilyen intézkedésben, kivált, ha hozzávesszük, hogy az úgynevezett casuáliák kiszolgáltatása is tilos, melyek a római egyházban szintén sákramentális jellegűek?
30.3. Az ordináció
Hitvallásunk az egyházi tisztre megválasztottak ordinációjáról beszél. ,,Akiket megválasztanak, azokat avassák fel a vének, nyilvános imádsággal és kézrátevéssel.'' (II. Helv. hitv. 18. r.)
A kézrátétel a szent szolgálatba való iktatás ősi, bibliai módja. Senkit sem ,,kreál'' az egyházi szolgálatra, de mégsem üres szokás. Szorosan összefügg a vokációval: megerősíti a megválasztottat abban, hogy a gyülekezet felismerte és elismeri benne az isteni adományokat a szolgálatra, szolgálatát igényli, elfogadja és maga is azon lesz, hogy az elhívott szolgálata gyümölcsöző legyen a gyülekezetben. Mindehhez az egész gyülekezet Isten Szent Lelkének áldó kegyelmét kéri.
A beiktatás eme bibliai értelme elhomályosul, ha a választástól elkülönítjük az ordinációt, s esetleg csak több éves lelkipásztori szolgálat után kerül rá sor, hozzá meg nem is abban a gyülekezetben, ahol az illető szolgálatra hivatott. Az ordináció elkülönítése fokozódik azáltal, ha nem minden egyházi tisztségviselőt, hanem kiemelt módon, csak a lelkipásztort ordináljuk, s annak ordinációját ,,lelkészszentelésnek'' nevezzük, amit püspöki jogként csak a püspök végez, az esperesek és csakis a lelkészi tanácsbírák segédletével. A vokációtól elkülönített ordináció egyszeri s egyszer s mindenkori jelleget ölt, szinte character indelebilis-t. A lelkészszenteléshez csak egy cselekmény fogható: a püspökszentelés.
A magyarországi református egyházban mélyen begyökerezett ez a római mintára alakult sajátos szokás. Mégis, éppen a sokat hangoztatott semper reformari jegyében újra fontolóra kell vennünk, ha nem akarunk az egyszerű, de evangéliumi értelmű testvéri áldásból valami mást csinálni. Komoly tartózkodásra sarkall itt a római példa. A római egyházban az ordináció sákramentumnak számít, tudvalevőleg a hét szentség egyike. Jelenti a laikusok sorából a papi rendbe, a klérusba való átvételt, s az ennek megfelelő kiváltságokba való iktatást, amely kifejezetten természetfölötti felhatalmazást ad, az eltörölhetetlen character sacerdotalis-t. Az ordináció itt valóban egyfajta konszekráció. Az egész elképzelés tartóoszlopa pedig az apostolica successio római értelmezése, melyet a reformáció határozottan elvetett. Valóban, az ilyenféle értelemben vett ordináció református talajon teljességgel idegen test. Ezért, mint minden újabb töltésű és tág jelentésű szóval, az ordinációval is csínján kell bánnunk. Az ordináció református vonatkozásban fordítható az egyházi szolgálatba való beiktatásnak, az egyház szolgái közé való besorolásnak, vagy legfeljebb felavatásnak, de semmi szín alatt sem szentelésnek vagy felszentelésnek.
A tudatos tartózkodásra példa lehet hitvallásunk ma használatos német fordítása, mely a II. Helvét hitvallás szellemét pontosan követve, az ordinatio-t nem Weihe-nek, még csak nem is Einsegnung-nak, hanem józan tartózkodással Einsetzungnak, vagyis egyszerűen beiktatásnak fordítja. (Das zweite Helvetische Bekenntniss, Zürich 1938, 67. l.) De jó példa ugyanezen hitvallás Erdős József-féle fordítása is, mely tudatos reformátussággal az ordinatio-t a felavatás szóval adja vissza. Ezzel szemben a II. Helvét hitvallás 1954-es hivatalos kiadása, már elég gátlástalanul a szó római értelmezéséhez simul és következetesen ,,felszentelésről'' beszél.
Ha szabadulni akarunk a római hatástól, hitvallásunk szellemében fel kell számolnunk az úgynevezett lelkészszentelést. Az ordinációt pedig mint evangéliumi értelmű felavatást, egybe kell kapcsolnunk a rendes lelkészi szolgálatba való beiktatással, hiszen a vokáció és ordináció eredetileg együvé tartozott, s értelmileg is együvé tartozik.
Végrehajtása az ünnepélyes beiktatást végző vének tiszte. A hitvallás kifejezetten a vénekről beszél, amit már csak a római analógia miatt sem tanácsos eminens értelemben a püspökre vonatkoztatni, s a felavatásból mintegy püspöki előjogot csinálni. A vének fogalmából nem szabadna kizárni az illető gyülekezet gondnokát és presbitereit sem. A felavatás evangéliumi módja bizonyára lesz a gyülekezetre nézve annyira építő hatású, mint a feleslegesen parádés és költséges lelkészszentelés, mely különben is hozzáférhetetlen a gyülekezeteink legtöbb tagja számára. A felavatást, ha a lelkipásztort másik gyülekezetbe választják vagy hívják meg, ott is el kell végezni, sőt a lelkipásztoron kívül, minden újonnan választott egyházi tisztségviselőre ki kell terjeszteni. Ez helyénvalóbb volna, mint a mi rendtartásunkban felettébb elburjánzott sokféle hivatali eskü.
30.4. A püspökség
A püspök tisztét már az Újszövetség ismerte, de nem a mai értelemben. Eredetileg a gyülekezetvezető presbitert nevezték episkopos-nak. A többi egyházi tiszt fölé emelkedő rangot és hatalmat egyáltalán nem jelentett. Jóformán csak a név közös a későbbi püspöki tiszttel. Hitvallásunk nem tiltja ugyan a püspöki nevezetet, de hangsúlyozza: ,,a hatalmat az Úr magának tartja fenn és nem ruházza át senkire.'' Az egyház szolgái csak eszközök az Úr kezében, s ,,minden egy és ugyanazt a hatalmat, illetve hivatalt kapta... Kezdetben egyik sem helyezte magát a másik elé és egyik sem bitorolt nagyobb hatalmat vagy uralmat'' társaival szemben (18. r.) Hitvallásunk bibliai szemléletével nem egyezik az éppen nálunk kifejlődött és ma is használatos egyházi címek sora: a tiszteletes, nagytiszteletű és főtiszteletű. Ezek a rangkülönbséget kifejező egyházi címek, még a címek eltörlésével is makacsul dacolnak.
Összefügg ez a kirívó jelenség egy másik, ugyancsak páratlan sajátosságunkkal: nekünk, presbiteri rendszerünk ellenére, püspöki egyházkormányzatunk van. A püspöki tiszt történeti terheltségénél fogva magában hordja a klerikalizmus csíráit. Ahol a protestáns egyházakban a püspöki tiszt fennmaradt, mint pl. az anglikánizmusban és a lutherizmusban, ott kivétel nélkül romanizáló tendenciák jelentkeztek. Nálunk erre Szilvásújfalvi Imrétől, Révész Imréig, tehát a 16. századtól napjainkig ismételten rámutattak.
Történeti vonatkozásban a református püspöki tiszttel kapcsolatban két ellentétesnek látszó jelenséget figyelhetünk meg. Egyfelől a katolizáló szándékú Habsburgok tilalma váltotta ki a magyar protestantizmusból a püspöki címhez való dacos ragaszkodást; akadtak is példák a püspöki tisztben folytatott bátor ellenállásra. Másfelől azonban a német egyházi harc figyelmeztetett arra, éppen a püspöki tiszt lehet eszköz az egyház kézbentartására és idegen célok szolgálatába állítására.
Egyházkormányzásunk történeti tapasztalatait Révész Imre 1935-ben így sommázta: ,,Fő tisztségeink oly széles hatáskörrel vannak felruházva, amilyennek az elnöki tisztek betöltői az igazibb presbiter-zsinati egyházalkotmányokban nemcsak régen nem bírtak, de még ma sem bírnak. Ebből, mindnyájunk bűnös emberi gyarlósága következtében a hatalmaskodás és a bizantinizmus nagyon sok kísértése állhat elő, kivált miután ennek természetes ellensúlya, a tisztújítás, ezen és egyéb tisztségekre vagy csak nagyon hosszú lejárattal van bevezetve, vagy egyáltalán nincsen.'' (Tegnap és ma és örökké, 1944. 306. l.) A tisztújítással kapcsolatos kivételezést tetézi egy másik kivételezés: a püspöki tisztnek a gyülekezettől, a pásztori szolgálattól való mind teljesebb függetlenítése.
Ilyen kivételezésnek református talajon elvi indoka nincs, sőt még az a gyakori indoka sem lehet, hogy ne tegyük ki szükségtelenül az egyházat a püspökválasztás rázkódtatásának. Az amerikai magyar reformátusok három évről három évre választanak püspököt, a skót presbiteriánusok pedig évenként választanak moderátort, minden nagyobb rázkódtatás nélkül. Élvezik azt az előnyt, hogy egész sor olyan tekintélyes egyháztagjuk van, akik -- emberi vonatkozásban -- a legfelsőbb vezetés tapasztalataival vehetnek részt az egyházkormányzó testületek tanácskozásain. Igaz, a skótoknál az elnököt nem püspöknek, hanem csak moderátornak hívják, jeléül annak, hogy a római analógiát kerülik, s egyben példázni akarják: a főhely Krisztusnak van fenntartva. -- Midőn a püspöki tiszttel kapcsolatban a bibliai példához való közeledést sürgetjük, tudjuk, nemcsak a titulust, hanem a titulussal járó szellemet is reformálnunk kell.
30.5. A pápaság
A többi egyházi tisztség fölé kerekedő központi hatalomról: a pápáról, mint Krisztus földi helytartójáról a Biblia nem tud, s ilyet meg sem enged. Hitvallásunk a hamis igényre találó megállapítással válaszol: ,,Mi azt tartjuk, hogy Krisztus az Úr... és az egyházban az összes főpapi tisztet, mind e világ végezetéig ő teljesíti, annakokáért nincs szüksége semmi helyettesre, amilyenre csakis távollévőnek van szüksége. Krisztus azonban jelen van az egyházban és annak életadó Feje.'' Éppen ő tiltja övéinek az uraskodást: ,,Az egyházban semmiféle elsőbbség nincs.'' (II. Helvét hitvallás 17. r.) Ezekkel az érvekkel elintézettnek tekinthetnők a pápaság kérdését, de egyrészt a püspöki tiszt nálunk is érvényesülő logikája, másrészt az utóbbi Vatikáni zsinat óta megindult párbeszéd szükségessé teszi a pápaság mellett felsorakoztatott bibliai idézetek szerbe-számba vételét.
Róma első renden Jézusnak a Péter apostolhoz intézett szavaira hivatkozik: ,,Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat.'' (Mt 16,13-19) Az összefüggésből azonban világos: korántsem Péter személye, hanem Péter hite, még pontosabban hitének tartalma, a Krisztusról való vallástétel az alap. Hiszen magát Pétert kevéssel utóbb, ugyanezen fejezet 21-23 versében sátánnak nevezi Jézus, nagyon is emberi észjárása miatt. Ugyanez a Péter, éppen a legnehezebb órákban ismételten megtagadja Jézust. (Jn 18,16-17) Péter semmiképpen sem a pápai csalatkozhatatlanság előképe. Hatalmi elsőbbsége meg éppen nem lehetett. ,,Aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.'' (Mk 10,42-45 par.) -- A másik alapvető hely, amelyre Róma hivatkozni szokott, a Feltámadott háromszoros kérdése Péterhez: ,,Szeretsz-e engem?'' Ez azonban a ráadott feleletekkel együtt voltaképpen nem több, mint a háromszoros Krisztus-tagadó tanítvány rehabilitálása.
Ennél messzebbre jutnánk akkor, ha Péter tekintélyét nem egyes szentírási helyekre, hanem általában az újszövetségi gondolkozásra alapoznók. Az Újszövetség, jellemző módon egységben látja az evangéliumot Jézussal az evangélium hirdetőjével, a tanítást a tanítóval, a híradást Isten követével. Az apostolok esetében sem választja el az igét a hirdetőjétől. A felülről kapott megbízatás, a jézusi tiszt átsugárzik az apostolok emberi személyére, nem utolsó sorban Péter tekintélyes személyére. Ilyen értelemben beszél a Biblia az apostolokon túlmenőleg, általában a tanítók megbecsüléséről; ugyanakkor érthetővé teszi a hamis tanítók kemény megítéltetését. Ezeken az általános érvényű megállapításokon túl azonban a Péter tekintélyével s az abból levezetett pápasággal kapcsolatban tovább kell kérdeznünk, hogy érvényes döntésig jussunk.
Van-e Péternek valami kiváltsága apostoltársaival szemben? Van, mert ő az elsőként elhívott apostol, Krisztus első bizonyságtevője, s pünkösdkor is az első igehirdető. Van azonban más kiemelt apostol is: János, akit az úr szeret; Jakab, ki az Úr atyjafia; Pál, kinek legtöbb írása maradt a kánonban. Van-e Péternek valami különös megbízatása? Úgy látszik, ilyen az oldás-kötés, a kulcsok hatalma. De ez a többi tanítványt is megilleti éppúgy, mint Pétert (Mt 16,19, vö. Mt 18,18-al). A juhok legeltetése sem valami kiváltságos ,,főpásztori'' feladat, hiszen valamennyi tanítványra érvényes (1Pét 5,2). Továbbá olyan értelemben, mint Péter, ,,alapkő'' minden apostol (Ef 2,20), de a szegeletkő, a tartópillér maga Krisztus. Szó sincs tehát olyan péteri hatalomról, amit apostoltársai is ne kaptak volna, így szó sem lehet arról sem, hogy valami különös hatalmat jogutódaira átruházhat. Ezt nevezhetnék római értelemben apostolica successiónak. Péternek volt kétségtelenül viszonylagos elsősége, de pápa nem volt, annyi bizonyos.
Hogy Péternek legalább valami különös jogi helyzete lett volna, annak nyoma sincs; hogy primátust nem gyakorolt, az a bibliai tudósításokból kitűnik. Apostoltársai Pétert kiküldik, Jánossal együtt Samáriába (Csel 8,14); Pál apostol Pétert képmutatásért nyilvánosan feddi, s az a feddést elfogadja (Gal 2,1114). Elsőbbségével kapcsolatos jogigényről sem az Apostolok cselekedeteiről írt könyv, sem a Péter két levele nem tud, effélének nyomát sem mutatja. A központi egyházi hatalom nem az idézett bibliai helyek alapján, hanem azok ellenére alakult ki. Kialakulásának története nem valami épületes látvány, de mindenesetre memento számunkra: hová vezet a bibliai talajról lesiklott püspöki tiszt. A római egyházban a pápaságra, a protestantizmusban pápáskodásra. Mindkettő idegen Krisztus egyházától.