29.1. Van-e szükség egyházra?
Ma az első kérdés, van-e egyáltalán szükség egyházra? A szekularizmus legszembeötlőbb vonása ugyanis az egyháztól való elfordulás. Ennek történelmi előzményei vannak. A korábbi nemzedékek még értékelték az egyházat, de az is gyakran hamis értékelés volt, a felvilágosodás jegyében fogant. Az akkori államegyházi rendszerben az egyházat olyan történelmi múltú társadalmi alakulatnak, közületnek tartották, amelynek nemzeti, kulturális és szociális hivatása van. Annyira becsülték, amennyit a nemzeti függetlenség fennmaradásáért és a népnevelésért, a szociális bajok orvoslásáért és a társadalmi egyensúly megőrzéséért tett. A hangsúly erre a hasznot hajtó tevékenységre esett, még akkor is, ha tudomásul vették, hogy az egyház eredetileg a vallásos érzés ápolására, a hívek egymás hite által való épülésére jött létre. Az egyház tulajdonképpeni hivatását, ha egyáltalán tudomásul vették, akkor is csak ilyen szubjektív formában fejezték ki. Mindenképp óvakodtak azonban a vallási jelentőség kizárólagos hangsúlyozásától.
A szubjektív értelmezés szerint az egyház egyebek közt jó szolgálatot tehet a vallásos érzés ápolásának, de azért a vallás még nem teszi okvetlenül szükségessé, nélkülözhetetlenné az egyházat. Mint ahogy lehet valaki jó énekes, anélkül, hogy valamely dalkör tagja lenne, vallásos életet is élhet egyház nélkül. Hogy egyáltalán szükségét érzi-e az egyháznak, csak lelki alkat kérdése, tehát teljesen esetleges és egyéni. Ennek a szubjektív-antropológiai látásmódnak támogatására siettek a modern teológusok. Bizonygatták: Jézus maga sem akart intézményes egyházat, jogi szervezettel, liturgusokkal, hivatalokkal.
A szekularizmus ennek a szemléletnek következményeit vonta le. Meg akart és meg akar szüntetni egy álképletet, fokozatosan felszámol egy idejétmúltnak tűnő intézményt. Ebből magyarázható a szekularizmus erkölcsi pátosza és sajátos kettőssége. Korántsem annyira radikális, mint amilyennek első tekintetre látszik. Voltaképp nem az evangéliumtól fordul el, hanem az egyházi szervezettől, a formákba merevedett templomi kultusztól, főleg pedig a klerikalizmus minden fajtájától, a vallás hivatalnokaitól, az intézményesített keresztyénségtől. De ha bárhol hitelesen szólal meg az evangélium, akár templomban, akár templomon kívül, az iránt ma is van érdeklődés, mondhatni: növekvő érdeklődés. Ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni.
A történelem által feltett kérdésre kell válaszolnunk az egyházról szóló tanításban. Igaz, az ekklesia szó nagyon kevésszer fordul elő az evangéliumokban. Krisztus Urunk aligha használta, már csak azért sem, mert ő nem görögül beszélt. De nem az elnevezés a fontos, hanem maga a megnevezett dolog. Ez pedig kétségtelenül ott van, ha sokszor ótestamentomi elnevezések alá bújtatottan is. Pl. Istennek népe, a szövetség népe, az én tanítványaim, az én nyájam stb. Ezek mind az ekklesia szó bibliai szinonimái. -- Mi is lenne a váltság értelme, ha Krisztus nem egy új, megváltott nép teremtője? A bibliai Krisztus, mint magánember elképzelhetetlen. Elválaszthatatlanul hozzá tartozik a megváltottak és megigazítottak gyülekezete, mint pásztorhoz a nyája, királyhoz az alattvalók serege. Az Efezusi levél egymaga elegendő bizonysága lehetne Krisztus és az egyház egységének.
Ebben a tudatban tisztogatták a reformátorok az egyházat, s vallották az egyháznak, mint Isten nevelő eszközének nélkülözhetetlenségét. Kálvin tanítása szerint: ,,Nincs más út az életre, mint az, ha az egyház, mint anya hordoz bennünket méhében, ha ez hoz világra, ha ez táplál, őriz és oltalmaz bennünket mindaddig, míg csak halandó testünket levetkezve, hasonlók nem leszünk az angyalokhoz... Ennek kebelén kívül semmiféle bűnbocsánatot, semmiféle üdvösséget nem remélhetünk.'' (Inst. IV. 1,4) Ugyanott jelképesen iskolának is nevezi az egyházat, nem azért, hogy átmeneti jelentőségűnek tüntesse fel, mintha az egyházat, mint valami iskolát kijárhatnók, s aztán mint iskolavégzettek elhagyhatnók. ,,Nem engedi a mi gyöngeségünk -- mondja --, hogy ezt az iskolát odahagyjuk, amíg mint tanítványok egész életünket abban el nem töltöttük.''
Kálvin szavaiból egészen más egyházértelmezés tűnik ki, mint amit a felvilágosodás korától örököltünk. Ő az egyházat első renden nem emberi műnek tekinti, hanem Isten ajándékának. Ezért nem kérdés számára, fenn kell-e tartani vagy sem. Szemlélete nem antropológiai, hanem teológiai. Mielőtt azonban az egyházfogalmat elemeznők, foglakoznunk kell az intézményesség kérdésével.
Ebben a kérdésben két véglettel találkozunk. Az egyiket a római katolikusok, a másikat a szekták képviselik. Róma az intézményre teszi a hangsúlyt, az egyház krisztusi alapítását és az apostoli utódlást hirdeti, az ennek megfelelő közéleti igényekkel egybekötve. A szekták viszont az egyéni megtérést és a hitbeli közösséget szorgalmazzák, az intézményességet pedig a legszükségesebbekre korlátozzák. Tekintély és intézmény ott, közösség és szabadság itt. -- Nem volna helyénvaló az effajta végleteket vagy-vagyként kezelnünk.
Az egyháznak, mint intézménynek valóban állandó kísértései vannak, azért az mégsem okvetlenül rossz. Sőt lehet hivatása szerint a szentek közössége, Krisztus teste, mely jelül adatott e világnak. Lehet a misszió további előrehaladásának hatékony eszköze. Nem azért, mert jogi formát ölt és adminisztrálja magát, hanem mert Isten Lelke munkál benne. Ebben az értelemben a Szentlélek az egyház Lelke, aki a küldetést vállaló és betöltő egyházon át munkálkodik bennünk is. A sorrend tehát ez: életet gerjeszt az egyházban, s életet az egyesekben. Az egyház nemcsak a lelki hatás emberi rezultátuma, hanem továbbadó eszköze, közvetítője is.
A reformáció döbbenten ismerte fel a nagy kisajátítási kísérletet: az egyház a maga sákramentális-hierarchikus üdvintézményébe zárhatónak képzelte a lelki javakat, sőt magát a Szentlelket is, ahelyett, hogy a Szentlelket szolgálta volna. Ez a szent dolgok teljes kiforgatása. Az egész reformátori program egyetlen mondatba foglalható: Az egyház maradjon egész berendezkedésével a Szentlélek Isten engedelmes eszköze. -- A világnak csak olyan egyházra van szüksége, mely ezzel a szolgálattal a világ fejlődésének evangéliumi értelmezésére képes, hogy a forradalmi lendületű fejlődés hiábavalóságba ne torkoljon. Ha az intézményes egyház ezt a hivatást nem tudja vagy nem meri teljesíteni, ítéletét el nem kerülheti.
29.2. Mi az egyház?
Az egyház szó hallatára egy sereg képzet rajzik fel bennünk: a templom, a palástos férfiú, kezében a Bibliával, az áhítatos sereg, a szertartási cselekmények sora, az anyakönyv, pénzbeli járulékok, a törvénykönyv, egy csomó gyűlés és adminisztráció, egy csomó teológiai könyv és újság stb. Mi ebből az egyház, vagy mindez együttvéve az egyház?
Feleletadás előtt a Heidelbergi káté klasszikus egyház-meghatározását figyeljük meg: ,,Mit hiszesz a közönséges keresztyén anyaszentegyházról? -- Hiszem, hogy Isten Fia, a világ kezdetitől fogva annak végéig, az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja; s hiszem, hogy én annak élő tagja vagyok és örökké az is maradok.'' (54. k.)
Ebben a meghatározásban az a legfeltűnőbb, ami kimaradt belőle: szó sincs benne a templomról, a kultuszról, a dogmáról, törvénykönyvről, adóról és más effélékről, tehát szó sincs arról, ami az egyház hallatára eszünkbe szokott jutni. -- Ellenben szó van valami mérhetetlenül nagyobbról, arról hogy: maga Isten Fia cselekszik. Mikor? A világ kezdetétől fogva a világ végéig. Mit csinál? Egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe. Miből? Az egész emberi nemzetségből, mert övé a föld és annak kereksége. Mivel gyűjti egybe választottait? Szentlelke és Igéje által. Hogyan? Az igaz hit egységében. Kinek gyűjti? Magának, igen: magának. Mit csinál az övéivel? Oltalmazza és megtartja örökre.
Az egyház tehát mérhetetlenül több, mint amennyi első tekintetre meglátszik belőle. Az egyház titokzatos valóság. Ott rejtezik isteni valósága egy evilági jogi szervezetben, történelmi múltú szertartásokban, törvényekben és dogmákban, szóval egy csomó emberi látszatban.
Nem kevésbé elrejtezik, mint ahogy Isten igéje rejtve van egy csomó vitás értelmű, töredékes emberi mondatban a Biblia lapjain, vagy a názáreti Jézus megcsúfolt szolgai alakjában. De mint ahogy Isten igéjét sem kereshetnők máshol, mint a názáreti Jézusban és a Biblia könyveiben, hasonlóképpen Isten egyháza is ott van számunkra a földi szervezetben mindaddig, amíg ez a szervezet egyáltalán tudni akar Isten igéjéről, s az igében saját létének titkáról.
Káténk éppen ezért nem azt kérdi: Mit látsz a keresztyén anyaszentegyházban? Hanem, hogy: Mit hiszesz a keresztyén anyaszentegyházról? Nem az a döntő, ami első tekintetre látszik, hanem az, ami a látszatból előragyoghat. Mint ahogy a fényreklám neoncsövein átfut a villogó, színes fény és egyszerre jelentést kap a szürke tábla, olyanformán tör elő a Lélek ereje által az egyház hagyományainak, szokásainak és berendezkedésének szürke tömkelegéből, ebből a sok-sok csalóka emberi látszatból az egyház fényes valósága.
Félre ne értsük, nem az egyház mutatja meg magát, hanem Isten mutatja meg az egyház titokzatos valóságát. Nincs szánalmasabb dolog, mint mikor az egyház akarja önmagát fitogtatni: emberi bölcsességgel, ünnepi pátosszal, kenetes nyelvvel, liturgiális külsőségekkel, címekkel és hangos igénybejelentésekkel akarja bizonyítani titkát, és csodálkozik, hogy erőlködésének sehogy sincs hitele, meggyőző ereje. Maga akar fényeskedni, holott csak kölcsönzött fénye lehet, mint olyan bolygóknak, melyek a Naptól kapják a ragyogást. Az egyház sem direkt, hanem indirekt módon fényeskedhetik: az önmegtagadó szolgálatban, a lábmosásban, a betegek, a vámszedők, a poklosok, a megszállottak igénytelen ápolásában, zokszó nélkül való kereszthordozásban. A mi nemzedékünk erre még nincs ránevelve. Olyan korszakból jövünk, amikor az egyház nagyon direkt módon akart fényeskedni: közéleti szereppel, nyilvános demonstrációkkal, látványos vizitációkkal, a sokirányú állami támogatás magától értetődött igényével stb.
Mi látszani akartunk, egyháznak látszani, s hallatlan erőt pazaroltunk erre. Csoda-e, ha értetlenül állunk ma az egyház Ura előtt, aki megelégelte az ő nevében támasztott hamis látszatokat, s az ő nevével takart érvényesülési igényeket. Megelégelte azt a könnyedséget, ahogy az Ő nagyságos dolgait emlegettük, azt a magától értetődőséget, ahogy az egyházat kezeltük. Most a tegnap állandó kísértései, s a holnap rettegései közepett, meg akar tanítani minket az egyház élettörvényére: ,,Keressétek először Isten országát és az ő igazságát'', akkor majd jellé lesztek, s felragyog bennetek az egyház valósága. A felülről vett misszióját gyakorló egyháznak nincs oka a rettegésre.
29.3. Az igaz és hamis egyház megkülönböztetése
Hogy mi az egyház, arra Káténk pompásan megfelel (54. k.) De arra a kérdésre nem ad kézzelfogható választ: Mi a megkülönböztető jegye az igaz és hamis egyháznak? Isten kegyelmi kiválasztása ugyanis, amire Káténk egyháztana szilárdan épül, nem valami rendelkezésünkre álló mérték. A mérték kérdése pedig a reformációval kikerülhetetlenül felvetődött. Egymás mellett élt a megújulástól elzárkózó pápizmus és a megújulást kereső protestantizmus; ez is, az is egyháznak vallotta magát; de melyik az igazi?
Ezt a gyakorlati kérdést az első protestáns hitvallás, az Ágostai (1530), a teológiai köztudat szerint így válaszolta meg: ,,Egyház van ott, ahol az evangéliumot igazán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.'' A tan tisztaságát, s a sákramentomok kiszolgáltatási módját csakugyan ellenőrizhetjük, de lehet-e ezen az alapon igaz és hamis egyház közt különbséget tenni? Elegendő ismertetőjegy-e az igehirdetés és a sákramentom? Lehet-e egyáltalán ezt a formulát a protestáns egyház-meghatározásnak tekinteni?
Ha ez utóbbi kérdés felől próbáljuk megközelíteni a dolgot, a következő ellenvetésekkel kell számolnunk: Az imént idézett meghatározás nem teljes, mert ezzel az egyház mibenléte nagyon a lelkipásztori tiszthez van kötve, hiszen ennek funkciója az igehirdetés és a sákramentom-szolgáltatás. De mi van akkor a gyülekezettel? Az csak függvénye a lelkipásztori tiszt jó vagy kevésbé jó betöltésének? A lelkipásztori tiszt egyoldalú, szinte már klerikális hangsúlyozása mellett élhet a gyülekezet akár látszatéletet is?
Az ellenvetések nem alaptalanok. Már ennyiből látszik, a szóban forgó meghatározás korántsem teljes. De maga az Ágostai hitvallás is többet mond ennél, ha szövegét nem az eredeti összefüggésből kiszakítottan idézzük. Ott ugyanis ez áll: ,,Az egyház a szentek gyülekezete, melyben az evangéliumot igazán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.'' (VII. r.) Ezt a továbbiakban még nagyobb nyomatékkal megismétli: ,,Az egyház valójában a szentek és az igazán hivők gyülekezete.'' (VIII. r.) Íme, ha nem kiragadott szavakat idézünk, a gyülekezet is beletartozik az egyház-meghatározásba, mégpedig mint a szentek gyülekezete, élő hitével, testvéri közösségével, diakóniájával és missziójával egyben.
Midőn a reformátorok az egyház sok egyéb életnyilvánulásából az ige hirdetését emelték ki első helyen, azt az igazságot fejezték ki ezzel, hogy az ige az összes egyházi funkció éltető gyökere. Ige nélkül a legájtatosabb buzgólkodás, a leghivalgóbb klerikalizmus sem alkothat egyházat. Ahol viszont az igét hirdetik és a sákramentomokkal élnek, jó reménységgel kell lennünk: ott Krisztus egyháza már elkezdődött. Ilyen értelemben az egyház ismertetőjegye a hirdetett ige. Bármennyire nélkülözhetetlen ismertetőjegy azonban az ige, reformátoraink jól tudták, mégsem bánhatunk úgy vele, mintha mi volnánk a szívek és vesék vizsgálói. Ezért, ha kemény ítéletet mondtak is a pápaságról, még a hitviták hevében sem vonták kétségbe, hogy a római katolikus egyházban, a torzulások ellenére is ott rejtezik Krisztus egyháza. A reformátorok pedig nemcsak hirdették az igét, hanem Rómán, akárcsak az evangéliumi gyülekezeteken is számon kérték az igével való élés gyümölcseit. A végítéletet azonban az egyház Urának tartották fenn.
Kálvin, a lutheri iránnyal megegyezően, mindenekelőtt az igében jelöli meg az egyház ismertető jegyét. De mindenkor a hittel befogadott, gyümölcsöző igére gondol: ,,Valahol Isten igéjét őszintén hirdetik és hallgatják, ahol a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, ott minden kétséget kizárólag megvan Istennek valamiféle egyháza.'' (Ennek a mondatnak határozottsága és óvatossága egyaránt jellemző: Inst. IV. l. 9 k.); a syncere, majd a reverenter szót használja.) Miért van azon a helyen egyház? Mert Jézus ígérete szerint ott ő maga jelenlévő.
Ugyanez a krisztológiai szempont érvényesül a II. Helvét hitvallásban is. Szintén a Krisztushoz vezérlő igaz és tiszta igehirdetésben keresi ,,mindenek felett'' az igaz egyház ismertetőjegyét: azok alkotják az egyházat, akik Krisztusban találják meg az igazságot, az életet és bűnbánatban megújulva, tettetés nélküli szeretetben egybeforrottak. (XVII. r.) Ez a gondolat ott van Káténk átfogóbb egyház-meghatározásában is.
Mint látható, az éltető és újjáteremtő igéről van szó, midőn az igaz egyház ismertetőjegyéről beszélünk, mert minden keresztyén felelősségünk ellenére is, végső fokon nem mi vagyunk az egyház létének kezesei. Sem a mi szakralizmusunk, sem a mi moralizmusunk nem kezeskedhet, noha gyakran ilyesmiben keresték az igaz egyház ismertetőjegyeit, és kapkodó igyekezettel felszaporították az ,,ismertetőjegyeket''. A komolyan vett egy, itt is több a soknál.
Ezért világosan kell látnunk: felesleges viták kerülhetők el, ha tudjuk, más kérdés az, mi az egyház lényeges jegye, és ismét más, hogy melyek az egyház ebből kővetkező funkciói. Ezt a két dolgot, bármennyire összefügg, nem szabad egymással összekeverni.
29.4. Az egyház tulajdonságjelzői
A régi egyházban a Nicaeano-Constatinopolitanum szavaival élve, így vallottak: credo unam sanctam, catholicam et apostolicam ecclesiam. Ugyanígy vallották a reformátorok is, csakhogy ezeket a szavakat: egy, szent, katolikus és apostoli nem római értelemben vették, hanem a bibliai egyházfogalomnak (l. az előző pontot) megfelelően magyarázták, ilyenképpen:
29.4.1. Az egyház egysége
Az egyház először is egy. Mit jelent ez az egység? Róma szerint: egy az akol, a római egyház, egy annak látható feje és pásztora: Péter jogutóda, Krisztus földi helytartója, a csalatkozhatatlan pápa. Akkor lesz teljes az egység, ha a szakadárok visszatérnek az egy akolba, és elismerik a pápa főségét.
Mi ezzel szemben azt valljuk: az egyház egysége nem vizuális, hanem spirituális. Ezt az egységet az Efezusi levél így határozza meg: ,,Egy a test és egy a lélek, miképpen elhivatástoknak egy reménységében hivattatok el is; egy az Úr, a Krisztus, egy a hit, egy a keresztség; egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van, és mindenek által és mindnyájokban munkálkodik.'' (Ef 4,4-6)
Ez az egység, mint az idézett versekből kitetszik: nem valami összegyházi organizációban keresendő. A később ,,Jeruzsálemi zsinatként'' emlegetett alkalmi tanácskozás (Csel 15) nem tanúsít semmiféle intézményes jelleget. Nem is valami egyházkormányzati dekrétumot alkotott, hanem csupán atyafiságos intelemben (paraklesis) állapodott meg egy vitás kérdésben. -- Az ismert újszövetségi kép: az egyház, mint ,,Krisztus teste'' (soma Christou, 1Kor 12,12) sem összegyházi organizációra utal, hanem a hitbeli egységre: a-sokféle lelki ajándéknak egyetlen cél szolgálatában kell állnia, hiszen ténylegesen a feltámadott Krisztusból ered valamennyi. Az ajándékozó Krisztus pedig a Fő, akinek mi mindnyájan a tagjai vagyunk. (Ef 5,30; Kol 2,19) Az egységet tehát nem valami összegyházi organizációban kell keresnünk, de nem is valami felhizlalt felekezeti öntudatban, mely a saját kizárólagosságával kérkedve, önmagában látja az egység letéteményesét. Az egység, bármely felekezetről legyen szó, nem nálunk van, hanem Istennél. Mi afelett nem rendelkezünk. Mi csak kereshetjük ezt az egységet, s amennyiben egyház vagyunk, annyiban okvetlenül keresnünk is kell, mégpedig nem egyházpolitikai taktikázások és teológiai kompromisszumok útján, hanem hitben. A szolgáló hitben, mert Krisztus misztikus testének egységéről van szó, s csak Krisztusban lehetünk egyek.
29.4.2. Az egyház szentsége
Az egyház továbbá szent. Mit jelent az egyház szentsége? Róma szerint azért szent; mert üdvintézmény (mintegy intézményesített kijelentés), melyben Isten akarata, igazsága és kegyelme a szentségeken (=sákramentumokon), mint kanálisokon át a hívek rendelkezésére áll: átömlik e világba.
Mi ezzel szemben azt valljuk: az egyház szentsége nem vizuális, hanem spirituális, amit úgy értünk: Szent az egyház, mert Isten tulajdona, választott népe, melyet Szentlelke és igéje által gyűjtött egybe, nem valami profán cél, hanem saját célja szolgálatára. Ebben az üdvtörténeti összefüggésben az egyház, mint Krisztus teste valamiképpen visszatükrözi mennyei fejének, a feltámadott Krisztusnak szentségét.
Ez a szentség nem olyasmi, amivel az egyház, mint saját birtokával kérkedhet, tüntethet, vagy éppen előjogokat, társadalmi kiváltságokat követelhet magának. Még a reformátorok ajkán is megszólaló régi tétel: ,,Egyházon kívül nincs üdvösség'', csak abban az átvitt értelemben magyarázható: ,,Krisztuson kívül nincs üdvösség.'' De a krisztusi vagy más szóval mondva: keresztyén jelleg sem valami magától értetődő ebben a világban. Akár intézményekről, akár személyekről, akár cselekedetekről van szó, a keresztyén jelző használatával is csínján kell bánnunk. Mint ismeretes, mikor Barth másodszor fogott a dogmatika megírásához, azt már nem keresztyén dogmatikának, hanem egyházi dogmatikának nevezte.
Az egyház szentsége nem nálunk van, hanem Istennél; mi efelett nem rendelkezünk. Mi csak kereshetjük a szentséget. Amennyiben egyház vagyunk, annyiban okvetlenül keresnünk is kell, mégpedig úgy, hogy az egyház életnyilvánulásait, határozatait az igének, s nem az egyház úgyvélt közéleti érdekeinek rendeljük alá. Az egyház tekintélye ugyanis nem onnan ered, hogy hirdeti a maga szentségét, hanem hogy mindenkor kész meghajolni Isten előtt. Csakis Isten előtt, tehát a hitbeli engedelmességet éli. Mert az egyház szentsége is a hit dolga.
29.4.3. A katolikus és az apostoli jelleg
Az egyház harmadszor katolikus, azaz egyetemes. Mit jelent az egyház katolicitása? Róma szerint azért egyetemes, mert térbeli arányait véve, máris kiterjed csaknem az egész földre, és megvan a lehetősége, hogy a földteke egészére kiterjedjen. Nagyságával, hatalmával, történelmi szerepével ,,minden jóakaratú embert gondolkodóba ejt''. (Schütz A.)
Mi ezzel szemben valljuk: az egyház katolicitása nem vizuális, hanem spirituális. Ezt úgy értjük: katolikus az egyház, mert Isten igéje az egész világon, s az egész világnak szól. Megváltó akaratának senki határt nem szabhat. Nyelvek, fajok, osztályok, társadalmi rendszerek és kultúrák nem határolhatják el. De nemcsak helyhez, hanem időhöz sincs kötve: Istennek egyháza magában foglalja azokat, akik a földön éltek, vagy a jelenben még élnek, és a jövőben élni fognak.
Ez a katolicitás nem sajátítható ki Róma által, hiszen ez~ nem nálunk van, hanem Istennél, mi tehát efelett nem rendelkezünk. Mi csak kereshetjük ezt, de amennyiben egyház vagyunk, annyiban okvetlenül keresnünk is kell. Hiba volna, ha a katolicitást, mint valami történetileg terhelt jelzőt, meggondolatlanul átengednők a római egyháznak. Reformátoraink még a katolikus szót torzulásmentes bibliai értelmében ismerték és használták. Mindkét hitvallásunk kifejezetten a katolikus hit megvallása. Minden külső törés ellenére megvan az egyház belső életének történeti folyamatossága, az apostoli egyházzal való egysége. Mégse abban keressük katolicitásunkat, hogy az egyház évszázadainak számával vagy területének nagyságával dicsekszünk. Dicsekvésünket megszégyeníti az Úrnak szava: ,,Valahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18,20). Az ő jelenléte nélkül nincs is egyház, viszont megjelenése független a százados tradícióktól, a lélekszám vagy területi kiterjedés nagyságától, de összekapcsolódik az igével táplálkozó, imádkozó hittel. Az egyház katolicitása tehát szintén a hit dolga.
A katolicitással együtt jár az egyház apostoli jellege, így mondanivalónk is szorosan kapcsolódik az előbbiekkel. Ha az egyház apostoli jellegére terelődik a szó, Róma előszeretettel hivatkozik az apostolica successióra, s a pápát Péter apostol egyedüli jogutódjának tünteti fel. Még ha helytáll is esetleg az a föltevés, hogy Péter római püspök volt, semmi nyoma annak, hogy a római gyülekezeten túlterjedő egyházkormányzati tevékenységet töltött be és ruházott át utódaira. Az apostoli jellegnek tehát nem jogi, hanem hitbeli értelmét kell érvényesítenünk. Annyiban apostoli az egyház, amennyiben az apostolok tanítását követi, és az apostoli küldetést mind alkalmas, mind alkalmatlan időben vállalja. Ezért az apostoli jelleg, akárcsak a katolicitás, egyetlen felekezet által sem sajátítható ki, viszont igazi értelmében, akarva akaratlan valamennyi felekezet próbaköve.
Mint mondottuk, az egyház egysége, szentsége, egyetemessége és apostoli volta nem szemmel látható, hanem lelki, ezért csak hihető. A tulajdonságjelzők magyarázata szükségképpen polémiára vezetett a római egyházzal. Nem azért, mintha Róma nem tudna a tulajdonságjelzők spirituális jellegéről. Tud erről is, de tanában és még inkább gyakorlatában az egyház egységének, szentségének, egyetemességének és apostoli voltának szemmel látható jegyeit hangsúlyozza és érvényesíti. Ezáltal az egyház magamagának tulajdonít dicsőséget, s ajtót-kaput tár a klerikalizmusnak. Az egyház csak eszköz Isten kezében. Sohasem azonos Isten országával, legfeljebb, mint annak útegyengetője, tükrözheti Isten országát.
Az intézményes egyház öndicsőítése és a klérus ebből eredő hatalmi igénye nemcsak a római egyház veszedelme, hanem a protestantizmus állandó kísértése is. Polémiánkat nem is annyira a római egyház tette szükségessé, mint inkább a bennünk is lappangó római szellem, az erjedő római kovász.
29.4.4. A látható és a láthatatlan
Az imént említett római katolikus-protestáns polémia tart a reformáció óta. Protestáns eleink e polémia során beszéltek a látható és a láthatatlan egyházról. A megkülönböztetés annyiban jogos, hogy az egyház valóban titokzatos, határait csak Isten ismeri s ő tudja, kik tartoznak bele, a kik csak névleges tagjai. De ez a megkülönböztetés menten veszedelmessé válik, ha a láthatatlan egyházat elszakítjuk a láthatótól.
Ez esetben ugyanis a láthatatlan egyházat könnyen afféle platóni ideának képzeljük, és a láthatótól elvonatkoztatjuk. Kialakul az egyházra alkalmazott doketizmus, az ekkleziológiai doketizmus, mely semmivel sem jobb a krisztológiai doketizmusnál. Éppoly értetlenül nézi a történeti egyházat, mint a krisztológiai doketizmus a testetöltött Krisztust. Az egyházra vitt doketizmus a keresztyén közösség puszta eszményét dédelgeti, s közömbös marad az egyház földi valósága iránt, sőt ellenséges érzülettel fogadja azt, mint valami szükséges rosszat. Holott az újszövetségi íratok az efféle elspiritualizálással ellentétben, elég látható realitással tárják elénk Krisztus egyházának kibontakozását. Látjuk a választott nép tizenkét törzsét jelképező tizenkét tanítvány elhívását, a gyülekezet pünkösdi gyarapodását, majd a misszió gyümölcseként kifejlődő gyülekezeteket, azoknak sok-sok szembeötlő örömét és baját. A Biblia igazán nem valami ,,láthatatlan'' egyházról beszél. Nem volt és nem is lehetséges soha olyan egyház, amely teljességgel láthatatlan volna.
Az egyházra alkalmazott doketizmus -- a Biblia valóságlátását félreértve -- a látható egyház emberi gyarlóságaival, szégyenletes fogyatékosságaival szemben, valami láthatatlanba akar menekülni; áltatja magát a láthatatlan egyház tökéletességével és megnyugszik ebben az önáltatásban. Kárpótolja magát egy eszményi képpel, ugyanakkor elmulasztja legelemibb kötelességeit az egyház valóságával szemben. Éppen a hűség próbái elől menekül.
A doketista felelőtlenség a széplelkek állandó kísértése. Ennek kivédése végett hangsúlyozzuk: az egyház egysége, szentsége, egyetemessége és apostoli jellege feladat, amit hitben kell megoldanunk, s a megoldást éppen abban a gyülekezetben kell keresnünk, amelyikbe állított minket Isten. Ez a hitbeli hűség próbája. Mint ahogy a ,,hiszem a testnek feltámadását'', az én testemet is jelenti, a ,,hiszem az egyházat'' meg azt a földi gyülekezetet is, amelynek tagja vagyok.
A láthatatlan egyházat ezért sohasem szabad elválasztanunk a láthatótól, mert sehol másutt nem adatik nekünk a láthatatlan egyház, a societas electorum, csakis a láthatóban. A láthatónak az a hivatása, hogy az igazi egyház legyen. A látható egyház, mint egyház, csakis ennek a hivatásnak hitbeli vállalásában élhet.
A látható és láthatatlan egyház megkülönböztetését, a félreértés veszedelme miatt ma kerülni szokták. Erre azonban nincs ok, ha a láthatatlan egyházon a Krisztustól el nem választható, a láthatón pedig a Krisztussal össze nem keverhető egyházat értjük, vagyis ha a látható és láthatatlan egyház megkülönböztetését az egyazon egyház kétféle, de a maga nemében egyaránt jogos és szükséges szemléletmódjának tekintjük.
29.5. A lelki ajándékok és a közösség
29.5.1. A karizmák sokfélesége
A Biblia számos helyen beszél lelki ajándékokról, nem is teljesen egybehangzó mádon. Lukács elsősorban a megtörtént események bizonyságtevője: a pünkösdi csodáról úgy tudósít, mint az életforrás heves, első feltöréséről (Csel 2, továbbá 8,14-17; 10, 44-46; 19,6), Pál pedig a csoda folytatásáról, a Lélek továbbbuzgásáról, áradásáról szól (főleg 1Kor 12-14-ben). A két szentíró, különbsége onnan ered, hogy az apostolt nem a történeti érdek, hanem a lelkigondozói érdek vezeti; ő az intelmeket osztó tanító. A pünkösdisták ki is szokták játszani Lukácsot a jóval tartózkodóbb Pállal szemben.
Hogy melyek a lelki ajándékok, azt elsősorban az apostoltól tudjuk meg. Részletesen felsorolja azokat az ajándékokat, melyek a korinthusi gyülekezetben, a gyülekezet belső bajai ellenére is megvoltak. Ilyen a prófétálás, tanítás, bölcsesség, csodatévő erő, gyógyítás, gyámolítás, kormányzás, lelkek megítélése, nyelvek nemei, a nyelvbeszéd magyarázata. A felsorolás kapcsán az is kitűnik, az apostol különböző mádon értékeli, mintegy rangsorolja a lelki ajándékokat. Értékelésében irányadó szempont a gyülekezet építése. Bíztat a ,,hasznosabb'' ajándékok elnyerését célzó igyekezetre. Ilyen a prófétálás, mellyel szembeállítva, többféle fenntartást tanúsít a nyelvbeszédet illetően. ,,Az, aki nyelveken szól, nem az embereknek beszél, hanem Istennek, mert senki sem érti... Aki nyelveken szól, magát építi, de aki prófétál, a gyülekezetet építi.'' Az apostol a nyelvbeszéd adományát is kapta, ,,de -- mint írja -- a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelemmel, tanítás céljából, hogysem tízezer szót nyelveken.'' (1Kor 14,2 kk.)
A nyelveken beszélést ne tévesszük össze Péter pünkösdi prédikálásával (Csel 2), mely a bábeli nyelvzavar bibliai ellenpárja (1Móz 11). A nyelvbeszéd vagy glosszolália az elragadtatott lélek túláradása, érthetetlen hangokban, összefüggéstelen szavakban való megnyilatkozása. Ehhez tolmács kell, olyan valaki, aki a lelkek megítélésének ajándékát kapta. Mindenek megpróbálására., kritikai vizsgálatra van szükség (1Thess 5,21), mert sokféle lélek van, a Szentlélek pedig, aki a lelki ajándékokat~ adja, nem a világ lelke, nem a gyülekezet lelke, nem valamely keresztyén lelke, hanem Isten Lelke. Már abban különbözik a többi lélektől, hogy a Krisztusban munkálkodó, kiengesztelő Isten kijelentését közli szeretetben. De ha Isten Lelke szólal meg a nyelveken beszélőben, s nem másvalami lélek, akkor is magyarázatra szorul (hermeneia glosson, 1Kor 12,10), hogy épületes lehessen. -- Korinthusban a nyelvbeszéd nem építő, hanem romboló erővé vált. A hitnél, reménynél, szeretetnél többre tartották a látványosabb, feltűnőbb nyelvbeszédét. Az iránta való lelkesedés elbizakodottsággá, kevélységgé, dölyffé fajult. A szeretet kötelékeiből kiszakadt nyelvbeszéd közösségrontó, gyülekezetet megosztó, zavartkeltő tényezővé vált. A visszaélés veszélye s a gyülekezetépítés érdeke tette tartózkodóvá Pált, s ez kötelez minket is éber vigyázásra a glosszoláliával szemben.
Éppen a veszedelmes lehetőségek láttán a teológusok hajlamosak arra, hogy a lelki ajándékok ritkább vagy különösebb eseteit az első időkre, az ősgyülekezetre korlátozzák, mintha Istennek Lelke tűrne efféle korlátozást. A Szentléleknek azóta is, ma is vannak ajándékai, amelyekkel embereket egy időre vagy tartósan felruház. Többnyire meglevő természeti adottságokat használ fel, de nincs azokhoz kötve. A lelki ajándékokkal ma is az új világkorszak erői törnek be ebbe a világba, s az isteni szeretet éltető melegét árasztják. Beszélhetünk-e itt félbeszakadásról?
Igaz, az apostoli kor után a gyülekezeti élet folyamatosságának biztosítása, a gnosztikus és külső támadások kivédése végett az intézményes tisztségek szerepe lépett előtérbe, később már díjlevéllel ellátva. De ha minden rendjén megy, a tisztségek betöltői is lelki ajándékok, hivatali karizmák hordozói. (1Tim 4,14; 2Tim 1,6) Az egyház intézményessége azonban nem merevedhet bürokratizmussá, mely hivatalos jogi rendjével a rendkívüli lelki ajándékok elfojtójává, az élet ellenségévé válik. Ezért az egyházban az iskolázott tisztségviselők mellett teret kell engedni az esetleg kevésbé iskolázott karizmatikusoknak. Hadd legyenek kivételes lelki ajándékaikkal a gyülekezeti élet ébresztgetői. A felülről kapott ajándékok és alkalmak megragadása azonban lelki nyitottságot kíván, annak az előítélet mentes tudatát, hogy a lelki ajándékok sohasem típusajándékok., hanem az ajándékozó Isten végtelen gazdagsága szerint sokfélék.
Egy dologban mégis megegyeznek egymással: sohasem magánhasználatra valók, de nem is egy általunk kiszemelt, zárt kör számára, hanem közhaszonra valók, egyetemes szolgálatra. Ennek a szolgálatnak is meghatározója a szeretet. Szeretet Krisztus iránt, a gyülekezet iránt, sőt az egyház határain is túlmenőleg: szeretet általában a felebarát iránt, Így válik minden lelki ajándék bizonyságtétellé a világ számára; szeretet nélkül viszont a legszebb lelki ajándék is csak zengő érc és pengő cimbalom.
29.5.2. A karizmákat közhaszonra kaptuk
A lelki ajándékok terén a sáfárság bibliai szabálya érvényesül. Annak, akiben megvan a lelki javak másokkal való megosztására a készség, vagyis a szolgálatkészség, annak lelki ajándék újra meg újra adatik; akiben pedig nincs meg a szolgálatkészség, attól az is elvétetik, amije van. E világon a használatban minden elkopik, a lelki ajándékokat kivéve. Ezek mindenik fajtája éppen a vele való élésben, a használatban gyarapszik, vagyis a sáfárság törvénye alá tartozik: ajándék és feladat egyszerre (1Pét 4,10).
Éppen lelki ajándékaink különbözősége folytán, mi nem lehetünk elegek önmagunknak, hanem egymásra, egymás ajándékai által épülésre, gyarapodásra szorulunk. Az Istentől kapott lelki ajándékok örvendező és készséges megosztása hozza létre a ,,szenteknek egyességét'', a testvéri közösséget. Ez a sáfárkodás táplálja és élteti Isten akarata szerint az anyaszentegyházat. A közösség viszont addig él; amíg további közösségek ébrednek sáfárkodása folytán.
Találó megállapítás szerint (s ebben a megállapításban benne van ébredési mozgalmaink egyik jelentős tanulsága): a közösség az egyházban nem frakció, hanem funkció, magának az egyháznak életfunkciója. A közösség tehát rendeltetése szerint a kovász önmegtagadó szerepét tölti be az egyházban. Amint valamely közösség magába zárkózik, begubózik, Krisztus-közösség helyett emberek élményközösségévé válik, önmagát élvezi, önmagát kelleti. A sáfárságot azonban nem lehet büntetlenül elhanyagolni: az öncélúvá vált közösség a lelki ajándékokat elveszti, s ajándékok nélkül maradt látszatközösségként tengődik.
Ez a közösségértelmezés a Bibliából ered, ahol kettős vonatkozása van a koinóniának. Nemcsak a ,,hitben nagykorúakkal'' való úrasztali közösséget jelenti, hanem ugyanakkor és nem kevésbé a ,,hitben kiskorúakkal'', gyengékkel, ingadozókkal vállalt testvéri közösséget is: egymás terhének (testi és lelki nyomorúságának) szeretetben való elhordozását. Ez utóbbi, az előbbinek próbája, hitelesítője. Éppen ebben a kettős értelmű, mozgalmas, lüktető közösségben villan föl az egyház valósága.
29.5.3. A közösség és a fegyelem
A lelki ajándékokkal való visszaélés lehetősége, valamint a gyülekezeti tagok lelki érettségének különböző foka felveti a fegyelem és fegyelmezés kérdését. Nincs közösség fegyelem nélkül. A keresztyén közösségi életnek is elengedhetetlen velejárója egymás atyafiságos intése. (Mt 18,15-18) Testvér gyakorolja a testvérrel, atyafi az atyafival szemben. Kálvin is erről beszél, amikor az egyházfegyelemről tanít. (Inst. IV. 12.) Nála ez nem jogi, hanem teológiai kérdés, gyakorlása pedig nem törvénykezési, hanem lelkigondozói cselekedet.
Az egyházfegyelem az Ige fegyelme. Ez a teológiai felismerés vezet rá a dolgok helyes rendjére: Nem az egyházfegyelem biztosítja az élet szentségét, hanem éppen fordítva, az igében megszentelődött élet gyakorol evangéliumi egyházfegyelmet. Ennek aztán jótékony hatása van az egyház egész életközösségére, hiszen az igazi egyházfegyelemben is a lelki javakkal való hű sáfárkodás megy végbe.
Éppen mert az egyházfegyelem lényegében lelkigondozói cselekedet, az egyházfegyelem helyreállításáért többet tehetnek az ébredési mozgalmak, mint a zsinati határozatok. Ha valaki gyors és törvényes megoldást erőszakolna, az egyházfegyelem történeti példákból ismert torzképeihez, végső fokon az inkvizícióhoz kanyarodna vissza.
29.6. Az egyház viszonya a többi életközösséghez
Az egyházon kívül is vannak életközösségek, van család, nép, gazdasági és kulturális közösség, állam stb. Ezek az egyházra nézve korántsem közömbösek. Nem is lehetnek közömbösek, már csak azért sem, mert az egyháztagok egyszersmind a család, a nép, a gazdasági, kulturális, állami közösség alkotó tagjai is, akik ezekért a közösségekért, éppen mint egyháztagok, fokozott felelősséget hordoznak. Igaz, a felsorolt életközösségeknek igen sok olyan tagja is van, akik csak névleg tartoznak az egyházhoz, vagy kifejezetten az egyházi köteléken kívül élnek. De ez sem jelentheti azt, hogy idegenek az egyházra nézve. Az egyház ugyanis nemcsak tagjaiért él, hanem legalább olyan mértékben az egyházon kívül levőkért is, az egész embervilágért.
Az egyház és a többi életközösség viszonyát alapvető módon az ige határozza meg. Az ige iránti engedelmességben ismerjük el, és el is kell ismernünk, hogy minden felsőbbség Isten rendelése, a mi javunkra (Rm 13,1-7); meg kell adnunk a felsőbbségnek, ami megilleti (Mt 21,22); imádkoznunk is kell érte, teljes buzgósággal (1Tim 2,1-3).
Az egyház azonban minden szolidaritás vállalása ellenére is más, mint a többi életközösség. A megkülönböztetés azonban nem ad jogcímet fölényre vagy ellenségeskedésre. Egyszerűen arról a tényről van szó: az egyház más, mint a többi közösség, mert nem emberek hívták létre, hanem maga Isten, Igéje és Szentlelke által. Emberek nem is vethetnek véget létezésének, mert léte Isten kezében van. De más azért is, mert kiváltképpen szolgálatra rendéltetett, mégpedig Isten akaratának szolgálatára.
A szó legteljesebb és legtágabb értelmében vett istentisztelet az egyház feladata. Ha ezt a feladatát híven betölti, csakis akkor és csakis azáltal tehet jószolgálatot az államnak, társadalomnak, művelődésnek stb. Ha kétfelé sántál, ha két vagy több úrnak szolgál, rászolgál, hogy mint megízetlenült só, kidobassék.
Az egyház által végzett istentisztelet lelke: az ige hirdetése. Ha az egyház az ige örömüzenetét nem juttatja el a világhoz, ha csak önmagáért él, az Ura iránt való hűséget, és a világ iránt való hűséget egyszerre tagadja meg, ezzel pedig léte értelmét, misszióját adja fel.
Ez a misszió lehet küzdelmes, lehet ellenlábasba ütköző, hiszen a világ sem jólétében, sem testi-lelki nyomorúságában nem tudja, mire van igazán szüksége. Az egyháznak azonban sem az értetlenség, sem az ellenséges indulat láttán nem szabad feladnia a reménységet. A küldetésért való harc hevében pedig nem szabad felednie, nem azért a talpalatnyi földért küzd, melyet ebben a világban elfoglal, hanem azért, hogy a világ Krisztus szabadító üzenetét, az igaz emberség evangéliumát meghallja. -- Azt is tudnia kell a küzdő egyháznak: átmeneti a küldetése, mert az Úr Krisztus visszajövetele véget vet a küzdelemnek, s az egyház helyébe lép az Isten országa.