Szóltunk az ige hármas alakjáról, aztán az alakból kíséreltük meg a visszakövetkeztetést a lényegre. Magáról a kijelentésről azonban eddig alig esett szó, pedig a kijelentés köti össze a három alakot. Ez teszi szent könyvvé, kánonná a Bibliát s igehirdetéssé a prédikációt. Most az ige legeredetibb alakjával, összetartó erejével: a kijelentéssel foglalkozunk.
Ez azt teszi, nem általában valami kijelentést keresünk. Nem a vallástörténet ilyen nevű jelenségeiből gyűjtjük össze a kijelentés jellemző vonásait s nem vallásbölcseleti úton igyekszünk a vallástörténeti adatokból kiokoskodni és meghatározni a kijelentés általános fogalmát.
Mi a kijelentés ama konkrét alakjával foglalkozunk, amelyről a Biblia tesz bizonyságot s aminek hirdetésére kaptunk elhívatást. Ez a kijelentés a Szentháromság egy örök Isten kijelentése, amelyet Krisztusban kaptunk és kapunk Lélek által. A Biblia azzal az igénnyel szólal meg, hogy az egyedüli kijelentést közli, amely mellett máskijelentés nincs és nem is lehetséges. Azt akarja, a kijelentést eredeti mivoltában, a maga sajátosságában és páratlanságában ismerjük meg, mint az élő Isten szavát. A Biblia csakis ebből az igényből kiindulva érthető és magyarázható.
Mi most, a Krisztus első és második eljövetele közötti időben élünk. Számunkra most a kijelentés az igében konkretizálódik. Dogmatikánkban is az igében kapott kijelentést elemezzük. Ez a munka kérdezősködés csupán egy olyan valóság iránt, amely túlér rajtunk és a mi fogalmainkon.
11.1. A szentháromságtan a Bibliában
11.1.1. A kérdés hármas tagozódása
A trinitástanról sokan azt képzelik, csak afféle teológiai spekuláció, ami nélkül a keresztyén élet szépen megvan. Olykor még neves teológusok is, pl. Bultmann, ha nem is vonják kétségbe létjogát, magát a tant feltűnően mellőzik. Pedig azzal a kérdéssel, mely a trinitástan magva, akarva-akaratlan, minden bibliaolvasó találkozik. -- Ha engedjük magunkra hatni a Biblia igényét s a Szentírást, mint kijelentést olvassuk, az Isten-kérdés vetődik fel előttünk, mégpedig háromszoros értelemben.
Önként adódik minden bibliaolvasónak a kérdés: Ki az, aki itt kijelenti magát? A felelet rá: az Isten. Ebből az első kérdésből ugyancsak önként adódik a második kérdés: Hogy jelenti ki magát? A felelet ez rá: Fiában. A második kérdésből megint önként adódik a harmadik kérdés: Mit művel az emberben és a világban kijelentése által? A felelet ez rá: Lelke által elhív és az idvességre szentel. -- A három kérdés: a Ki? Hogy? Mit? annyira elválaszthatatlan egymástól, hogy ha bármelyikre is részletes bibliai feleletet akarunk adni, mind a háromról beszélnünk kell. Egyik sem válaszolható meg a másik kettő nélkül. A felelet mindháromra lényegében azonos, hiszen: Ő jelenti ki magát, Maga által jelenti ki és Magát jelenti ki. maga által. Más szavakkal mondva: Isten, mint kijelentő, azonos a történeti kijelentéssel és a kijelentés mai kihatásával, aktualizálódásával. Játékosan úgy is mondhatnók: Isten a Kijelentő, a Kijelentés és a Kijelentett. -- Íme a bibliaolvasónak, ha a kijelentés könyveként olvassa a Bibliát, önként adódik, nemcsak a három kérdés a Ki? Hogy? Mit?, hanem a három kérdésben az egész trinitástan problémája: Isten egysége és hármassága.
11.1.2. Az egységre való utalás
A három kérdés egységére maga a Biblia vezet rá bennünket. Erről rövid bibliai szemle útján meggyőződhetünk.
- Ki jelenti ki magát? Isten, akit az Ószövetség Jahvenak, Elochimnak, Urak Urának, Menny és Föld Teremtőjének, Izrael Szentjének nevez; az Újszövetség pedig az Elközelgő Ország Urának, Jézus Krisztus Atyjának, a Mennyei Atyának, Szabadítónak stb.
- Mindez azonban nemcsak nagy név, nemcsak távoli valóság. A Bibliára hallgatva meg kell tudnunk azt is, hogy közel jött hozzánk. Hogyan? Az Ószövetségben találkozunk sajátságos angyali alakokkal, pl. ábrahám esetében, a Mamré tölgyesében, akik valamiképp azonosíttatnak a Jehovával. Aztán Mózes és a próféták eszközök, de nemcsak eszközök, hanem Isten reprezentánsai: Mózes orcája fénylik, Illyést tüzes szekér ragadja az égbe stb. Mindezek csak előképek; az Újszövetség hangsúlyozottan hirdeti: a kijelentés Jézus Krisztus s Jézus Krisztus azonos a kijelentés Istenével.
- De nem kerülheti el a bibliaolvasó tekintetét az ember sem, aki a kijelentést kapta. Mit kapott benne? Szent néppé való választást, elhívatást. Ez a nép a Lélek által a megszólaló ige és az igét megpecsételő sákramentom részese. Krisztusba oltatott, Krisztusban kapja és éli az istenfiúságot.
Íme, így vezet rá a Biblia a három kérdés lényegi egységére, de ugyanakkor, ugyanaz a Biblia a kérdések különbözőségére is emlékeztet: Az angyal pl. nemcsak azonos Istennel, de határozottan különbözik is tőle. -- Az Atya és a Fiú neve megcserélhetetlen: más az Atya és más a Fiú. -- Isten adja magát a kijelentésben, de mégis más, aki ad és más az adomány stb.
Mind a három kérdés Istenre vonatkozik, mégis mindenik másképp vonatkozik reá. Éppen ez a trinitástan problémája. -- Ezzel lényegében már arra a kérdésre is válaszoltunk: Van-e tapasztalati alapja a trinitástannak? Abban az értelemben van, hogy Krisztusban a mennyei Atya éltető és megújító szeretetét éljük át a Lélek által, mégpedig olyan közvetlen módon, ahogy különben egy térben és időben tőlünk távol eső történeti esemény-sorozat nem elevenedhetnék meg és nem aktualizálódhatnék számunkra. A körülöttünk és bennünk így munkálkodó Krisztusnak nem múló jellegű, nem egy epizódra szorítkozó alkalmi viszonya van az Atyával, hanem ez az egységük állandó jellegű és örök érvényű. Az Atyának a Lélek által a Fiúban adott kijelentése Isten örök létében gyökerezik. Örök hármassága mutatkozik meg az üdvtörténeti hármasságban. Mint ahogy Mózes csipkebokra lobogva ég, de nem ég el, Isten hármassága sem oldódik fel az egészben, noha egy akarattal, együtt munkálkodik. Ezt a titkot írja körül a trinitástan s a körülírás Isten történeti önfeltárásának magyarázata. Ott van a tan magva legegyszerűbb bibliaolvasó hitének alaptényeiben, akár vesz róla tudomást, akár nem.
11.2. A szentháromságtan a dogmatikában
A trinitástannak nincs egységesen elfogadott, kijelölt helye a dogmatikában. Vagy a dogmatika elején, vagy a dogmatika végén tárgyalják; előbbi a régiek, utóbbi a modernek eljárása. A helyválasztás messze ható módszertani és elvi-teológiai kérdésekkel függ össze, ezért tárgyalást kíván.
Mi ezt a tant, a régiekkel egyetértve, mindjárt a dogmatika elején fejtjük ki. Arra kell ugyanis először feleletet adnunk: kicsoda Isten? Ez a kérdés pedig már magában zárja a trinitástant. Isten lényegéről, tulajdonságairól és munkáiról nem lehet addig kielégítő módon beszélnünk, míg ki nem fejtettük, hogy az Isten: Atya, Fiú és Szentlélek. Isten ugyanis úgy jelenti ki magát nekünk, mint Atya a Fiúban a Szentlélek által. Éppen a trinitástan adja a teológia keresztyén jellegét. Alapvető jelentőségét akarjuk külsőképpen is kifejezni, mikor ezt a tant tárgyalásunk élére állítjuk.
Schleiermacher és a nyomdokain járó modernek a dogmatika, vagy mint mondani szokták, a hittan végére hagyják a trinitástant. A mieink közül ide helyezi pl. Vass Vince. A megokolás Vass Vincénél így hangzik: a trinitástan nem a közvetlen hittapasztalat tárgya, hanem hittapasztalatok utólagos összefoglalása. A trinitástannak tehát összesítő jellegénél fogva a dogmatika végén a helye.
A dogmatika gondolatmenete és összképe nagyon különböző a szerint, hogy a trinitástan a tárgyalás élére vagy végére kerül. Míg a hagyományos dogmatika az Isten önkijelentéséből indul ki s aztán beszél munkáiról, köztük a világról és emberről is, addig a modernek az emberből, mégpedig az istenkérdéssel bíbelődő emberből indulnak ki s megkérdik: hogyan ismerjük meg Istent? A válasz: munkáiból. Ebből ered a további kérdés: mit csinál Isten, s végül: kicsoda tehát Isten? -- Ez a gondolatmenet és felépítés antropológiai, mert az emberből indul ki, a mienk viszont, az említett tárgyi indokok alapján teológiai, mert a kijelentő Istenből indul ki.
11.3. Az Istenről való beszéd módja
11.3.1. Az analógiák szerepe
Mielőtt a trinitástant elemeznők, szólanunk kell az emberi beszéd természetéről, amely szükségképpen az Istenről való beszédben is megnyilvánul.
Beszédünk egybevetéseken, összehasonlításokon épül. Fogalmaink eredetükben viszonyfogalmak. Pl. A gyermek a szülőkhöz viszonyítva gyermek, a kicsi a nagyhoz viszonyítva kicsi, a szorgalmas diák a hanyaghoz viszonyítva szorgalmas, a jellemes ember a jellemtelenhez viszonyítva jellemes. Fogalmainkat öntudatunk nyiladozásától kezdve a tapasztalatok hosszú során fokozatosan tisztázzuk, bővítjük, általánosítjuk. A kisgyermek, midőn rájön, hogy a másik kisgyermeknek is van édesanyja, analóg ismeretet szerez. Mi felnőttek is ugyanezt az eljárást követjük; csakhogy céltudatosan, több-kevesebb módszerességgel. A logikai következtetésekben analógiákkal dolgozunk: a különböző jelenségekben a hasonlóságot keressük, az ellentétesben az egyező vonásokat. A matematika a számviszonyok tudománya s minden más tudomány is a maga területén valamiképpen viszonylatokat igyekszik tisztázni:
Isten a kijelentésben alkalmazkodik gondolkozásmódunkhoz: az ószövetségi próféták szinte kézzelfogható analógiákban beszélnek Isten és a nép szövetségi viszonyáról; Jézus természeti képekben, hasonlatokban, példázatokban szemlélteti Isten országlásának életünkkel való kapcsolatát. A kijelentés analógiáival megnyílt számunkra az Istenről való hiteles beszéd lehetősége és az adott lehetőséggel való visszaélés.
Abban a világban, amelybe a keresztyénség belépett, a görög bölcselők jóvoltából a viszonylatok tisztázása az akkor ismert világ egészére kiterjedt. A létjelenségek tarka-barka sokféleségét próbálták közös nevezőre hozni, elrendezni. Megállapították a létezés különböző fokozatait, a lélek nélküli anyagi világtól kezdve, a lelkes lét legalacsonyabb rendű növényi életétől, vegetációjától a magasabb rendű állati életen át az emberi létig. Mindenik fokozaton belül puhatolták a létezés változásainak mozgató erőit, belső törvényeit. Hogyan futhatja ki minden létező a maga formáját, hogy érheti el létezése célját? Igyekeztek tehát a létjelenségek sokféleségében magát a létezőt megragadni. Nemcsak fizikájuk volt már, hanem világmagyarázó elvként valamiféle metafizikájuk is.
11.3.2. A tárgyiasítás problémája
A keresztyénség, kivált mióta az államvallás széles feladatkörét magára vállalta, átvette ezt a filozófiai világszemléletet és saját mondanivalójához igazította. Az abszolút létező: a Teremtő, aki a legalsó régióktól kezdve a legfelsőkig a létezést meghatározza és fenntartja. Úgy látszott, mintha a görög világszemléletet sikerült volna krisztianizálni. A baj azonban ott mutatkozott, hogy Isten így a lét gyűjtőfogalma alá került, s világnézeti elvként kezelhetőnek látszott. Mi vagyunk az ismeretszerző alanyok, Isten pedig a többi létjelenség élén. ugyan, de mégis azokkal együtt a vizsgálódásunk tárgya. E tárgyias elképzelést az embervilágból vett s istenre alkalmazott analógiák elősegítették. A bibliai képek, hasonlatok, eredetileg támogatói voltak az Isten titokzatos dolgai megismerésének. Ebben az összefüggésben azonban az analógiák visszájukra fordultak. Azt a tévedést sugalmazták, mintha Istent a gondolkozás eszközeivel hatalmunkba keríthetnők. 6 pedig nem elv, nem is csupán élő valóság, hanem a mi személyes Urunk.
A tárgyiasított Isten-fogalom átment a köztudatba s az ateista támadások céltáblája lett. Sőt maga az ateizmus is ennek a torz Isten-fogalomnak szülötte. Erre vonatkoztatva mondották és mondhatták is: ,,Sem a legjobb távcső, sem a sztratoszféra-repülő nem bukkant az égvilágban Istenre'' -- viszont mást, mint tárgyias valóságot lehet-e egyáltalán elképzelni? A természettudományos gondolkozás számára ugyanis csak az létezik, ami mint tárgy megállapítható. Ez a tudományos elv ma sokak számára a realitás és igazság végső és egyetlen ismertetőjele és mértéke. Csak az gondolható, ami a gondolkozás tárgya lehet. Ha Isten nem tárgy, akkor nem is gondolható el s a róla való beszéd legfeljebb mitológiai képzelgés.
Ennek a gondolkozásnak természetesen az emberre is kihatása van. Akkor az emberből is csak annyi ismerhető fel, amennyi valóban tárgy. Így az emberre vonatkozó kutatás és gondoskodás csak az ember testi mivoltára korlátozódik. Ennyi benne a kétségtelenül megfogható. Azonban az emberi létnek van egy alanyi oldala is. Ismeretet szerzünk önmagunkról. Énünk az örömnek és szenvedésnek, felelősségnek és alkotó tevékenységnek központja. Ha az embert csak tárgyként kezeljük, emberi méltóságát alacsonyítjuk le. A megcsonkított humanizmus azonban megbosszulja magát a gyógyításban, nevelésben s a szociális élet minden területén. A teljes ember alany is és tárgy is egyszerre, s mindkét vonatkozásban egyaránt méltánylást követel.
Mindezzel előkészítettük kérdésünkre a feleletet. Istenről mi csak a kijelentés alapján beszélhetünk, tehát úgy, mint a Szentháromság Egy Örök Istenről. Ő az üdvtörténetben jelentette ki magát: személyes módon szólt és szól hozzánk, mint én a te-hez. Ebben a személyes önközlésben, ha úgy tetszik, azt is mondhatjuk: tárgyul, a megismerés tárgyául adja magát. De mindjárt hozzá kell tennünk: csak a kijelentés aktusában és csak a hit számára. Úgy lesz ,,tárgy'', hogy döntő módon mindvégig alany marad, megismerésének lehetségessé tevője. Egyáltalán nem önálló alanyok vagyunk vele szemben. Úgy adja magát nekünk, hogy nem rendelkezhetünk felette, mert éppen mint Isten, akkor is, a megismerés aktusában is, uralmát gyakorolja rajtunk.
Az Istenről való beszédnek ezt a bibliai módját igyekszik érvényesíteni Barth, midőn a kijelentés fogalmát elemzi a trinitástan szempontjából. Fogalom-elemzése (melyet alább az S. pontban összefoglalunk), voltaképp az ige lényegéről szóló tanítás továbbfejlesztése. Ebben a fejtegetésben éppen az kap hangsúlyt, hogy az önmagát közlő Szentháromság-Isten mennyire nincs önkényünknek kiszolgáltatva, mennyire nem tárgyiasítható, noha valóban közli önmagát velünk. Indokolatlannak találjuk tehát azt a jelenkori teológiai igyekezetet, melyben az Istenről való -- sokszor csakugyan felelőtlen -- beszéd az ellenkező végletbe: az Istenről való hallgatásba csap át. Jóhiszeműen mondják: mi nem Istenről, hanem csak az ő szavára visszhangzó egzisztenciánkról beszélhetünk, vagy Istenre, legfeljebb mint erkölcsi indíttatásaink határesetére, ,,honnan''-jára utalhatunk. Ez az Istent elhallgató beszéd, minden jó igyekezete ellenére is a kijelentés megrövidítése, mely a keresztyén bizonyságtétel leszűkítésére vezet. Igaz ember-voltunk s nem az Istent elhallgató (,,istentelen'') beszéd a hitüket vesztett embertársakkal való dialóg közös alapja.
11.4. A szentháromságtan jellemzése
11.4.1. A negatív és pozitív szempont
A trinitástan így hangzik: Az Atya, Fiú és Szentlélek a Biblia bizonysága szerint, lényegi egységben az Egy Isten, viszont az Egy Isten, ugyancsak a Biblia bizonysága szerint az Atya Fiú és Szentlélek különböző személyében létezik. -- Mi jellemzi ezt a tant negatív és pozitív vonatkozásban?
-
Negatív vonatkozásban jellemző rá, hogy tételei a kijelentés szavaival nem közvetlenül azonosak és nem is akarnak közvetlenül azonosak lenni. A trinitástan nem az Isten, hanem az egyház műve. Az egyház kijelentés-megértésének dokumentuma. Megmutatja, hogyan küzdött az egyház az igehirdetés tárgyilagosságáért. Nem közvetlenül a kijelentésnek, hanem a hitnek és a teológiának a dokumentuma.
Szövege nem azonos a Bibliáéval vagy a Biblia valamely szövegrészével. Használ ugyan bibliai fogalmakat (pl. Isten, Atya, Fiú, Szentlélek), de ezeket csak a bibliai szöveg magyarázata végett használja. A trinitástan mintegy lefordítja és interpretálja a Biblia szövegét, s mint minden fordítás és magyarázás, ez is más szavakat használ, mint az eredeti szöveg. Nemcsak elismétli azt, ami írva van, hanem értelmezés céljából egy új szöveget állít vele szembe, körülírja a szöveget. Távolság van tehát a bibliai szöveg és a trinitástan közt. Ennek tudatában kell lennünk a tárgyalás folyamán.
A távolságról gyakran megfeledkeztek; már a régi egyházban akadtak, akik elvitatták e tant azon az alapon, hogy a Biblia ,,lényegről'', ,,személyről'', ,,trinitásról'' nem beszél. Ezek a kifejezések nem bibliai, hanem filozófiai eredetűek. Kerülni kell az ilyen idegen területről való filozófiai kifejezéseket s nem szabad behozni a teológiába. -- Valóban a trinitástan biblián kívüli szavakat is használ, de azért még nem okvetlen bibliátlan vagy éppen bibliaellenes. Ha a Biblián kívüli szavak használatát elvileg kizárnók, akkor ezzel nemcsak minden dogmát és minden teológiát, hanem minden írásmagyarázatot is eleve kizárnánk. Tilos volna akkor az igét korunk nyelvén hirdetni.
-
Pozitív vonatkozásban a trinitástanról meg kell jegyeznünk: noha tételei újszerűek a Biblia szövegével szemben, a kijelentés hűséges, tárgyilagos és szükséges magyarázatát adják.
A megfogalmazás újszerűsége egy pillanatra sem jelentheti azt, mintha a bibliai-kor hite a Szentháromság-Istent nem ismerte volna. Ne úgy képzeljük tehát a dolgot, hogy midőn a bibliai kor emberei megkülönböztetik a Jahvét és a Jehova angyalát, illetve az Atyát, Fiút és Szentlelket, az csak a monoteizmus tisztátalanságának jele, a még lappangó politeizmus megnyilvánulása. Jött aztán az egyházatyák kora, a második korszak, amely a hit dolgait rendezte és a rendezés jegyében, különféle hatások alatt megfogalmazta a trinitás dogmát. Jött végül a harmadik korszak, a modern kor, amelynek szemében a Biblia is, meg az egyházi tan is, elmúlt idők hitének történeti emléke csupán. Nem köt már minket, ezért a dogmákat saját hitélményeink, meggyőződésünk és tetszésünk szerint szabadon átformálhatjuk vagy akár el is vethetjük. Nem, a dolog nem így áll, s hogy mennyire nem így áll, éppen azt akarjuk kimutatni.
11.4.2. Kijelentésmagyarázat
A trinitástan is, mint általában a dogmák, a kijelentés magyarázatai. Tételes formában, kifejezetten nincsenek benne a Bibliában. Tételesen a trinitástan sincs benne és nem is lehet. A Biblia bizonyságtétele egy bizonyos történeti helyzetben hangzott el s mint a kijelentés bizonysága, általában a téveteg embert tartotta szem előtt, anélkül, hogy az egyháztörténet később bekövetkező tévedéseivel és eltévelyedéseivel egyenkint foglalkozhatott volna.
A Biblia azonban, mint a kijelentés könyve, nemcsak egyetlen kor hitének kifejeződése, hanem egyben olyan mérték is, amely minden kor hitét méri és mérheti is. -- Ezért nem lehet sem Ariusnak sem Pelagiusnak, sem a tridenti katolicizmusnak, sem Servetnek, sem a protestáns modernizmusnak tévtanait direkt módon bibliai idézetekkel sorról-sorra megcáfolni. Ha a Biblia nem foglalkozik kifejezetten a későbbi korok tévtanaival, nem is adhat kész cáfolatokat a kezünkbe.
Minden kor teológusának újra fel kell fedeznie a Biblia szavaiban a szót, át kell élnie a kijelentést, hogy a maga kora tévtanaival szemben érvényes dogmatikai döntéseket hozhasson. Nekünk is csak ilyen közvetett módon lehet mértékünk a Biblia: előbb hozzánk kell szólnia a Biblián át az igének, hogy aztán mi. is kiállhassunk a tévtanok ellen.
Dogmáink tehát nincsenek kész megfogalmazásban benne a Bibliában. Következésképp valamely dogma nem azért igaz, mert dogma, hanem azért és annyiban, amiért és amennyiben találó magyarázatul szolgál a Bibliához. A dogmatika feladata éppen ennek a magyarázatnak felülvizsgálata. -- Ha a vizsgálat során kitűnik, hogy valamely dogma nem híven elemzi és magyarázza a kijelentést, sőt egyenesen idegen dolgokat magyaráz bele, akkor nem ismerhetjük el mint dogmát.
Ezért nem fogadhatjuk el dogma gyanánt a római katolikus egyház egész sereg tanítását: az üdvtant, a Mária-tant, a tisztítótűz tanát a sákramentomok hetes számát, a pápai csalatkozhatatlanságot. -- De éppen így nem fogadhatjuk el dogma gyanánt a protestáns modernizmus ama tanítását, mely a kijelentés történeti fejlődéséről, evolúciójáról, az Isten és ember kontinuitásáról, a vallásos élményben végbemenő állandó viszonyáról beszél. Eme tanoknak nincs gyökerük a kijelentésben. Viszont ezekkel szemben a trinitástannak kijelentésbeli gyökérzete van. Nem tévesztjük ugyan össze ezt a tant a kijelentéssel, de indokolt összefüggést látunk közte és a kijelentés között. Ezért a trinitástan nemcsak történeti emlék vagy éppen avult hagyomány, hanem ma is érvényes és aktuális tan. Az igehirdetés kritikájának és korrekciójának ma is szükségképpen e tan kifejtése során kell végbemennie.
Az elmondottak alapján nem várhatjuk, hogy ez a tan kifejezetten benne legyen a Bibliában. De vannak kifejezett utalások, melyek a Bibliában is benne rejlő trinitástanra mutatnak. Fontosabb helyek a következők: És 61,1-2; Mt 28,19; Rm 11,1-4 (11,36 is); 2Thess 2,13-14. Kevésbé fontosak: Csel 1,4; 2Kor 13,13; Mk 1,9-14; Ef 4,4-6; Júd 20-21; 1Pt 1,2; 1Kor 12, 2-6. Az 1Jn 5,7 későbbi betoldás lehet, így bizonyító ereje kevés.
Ezek a nyilvánvaló ráutalások kétségtelenné teszik, hogy a később megfogalmazott trinitástan kérdései a Bibliától nem idegenek. A kifejezett utalások mellett azonban van egy csomó hallgatólagos, illetve részleges ráutalás is. Részlegesnek mondjuk, mert csak ezt vagy amazt a két személyt említi, a harmadik nélkül. Az isteni kijelentést, mint dogmatikai témát valóban nem foghatjuk fel, sőt nem is érinthetjük a nélkül, hogy a trinitástan kérdéscsomójába ne ütköznénk.
11.5. A szentháromságtan gyökere a bibliai kijelentés-fogalomban
11.5.1. A kijelentés Ura
Az igetanban láttuk: míg a Szentírásnak és igehirdetésnek a kijelentés az alapja, addig a kijelentés önmagának az alapja. Ha rajta kívülálló megalapozást keresünk, pl. a lelkiismeretben, egyéni meggyőződésben, akkor már voltaképpen fel is adtuk a kijelentést. A kijelentés az a végső fórum, amellyel szemben apelláta nincs. Kijelentés esetén az ember vagy engedelmes lehet, vagy engedetlen, vagy hivő, vagy hitetlen. Annak sem igazságát, sem valóságát nem bírálhatja felül. Az ember ugyanis a kijelentést sem véghezvinni (Baál papok esete, 1Kir 18!), sem ellenőrizni (jelt kívánó farizeusok esete, Mt 12,39!) nem tudja.
Isten úgy mutatkozik meg kijelentésében, mint akinek hatalma van (hos exousian echon Mt 7,29). Ez az exousia töri meg a prófétaságra hivatottak félelmét vagy ellenállását, ez bátorítja, sőt kényszeríti őket a prófétálásra. (Lásd Mózes, Ámós, Jónás stb. elhívatását)
Mindezt egy mondatba tömörítve elmondhatjuk: Isten úgy jelenti ki magát, mint Úr. Ez a kijelentés, az Isten végtelen gazdagságának megfelelően sohasem olyan, mint amilyen egyszer már volt, hanem mindenkor új, váratlan és meglepő. De minden esetben Isten királyi uralmának meghirdetése és gyakorlása. Lehetne-e más, hiszen Ő velünk és a világgal szemben az Úr, Uraknak Ura. Minden földi uraság, csak Isten Úr-voltának halvány mása, tökéletlen utánzata vagy karikatúrája.
Kijelentés nélkül nem tudja az ember, hogy van Úr és ez az Úristen. A kijelentés megértése annyi mint: tudtul adja Isten az embernek királyi uralmát s menten ki is terjeszti rá királyságát. Ezért nem szorul a kijelentés bizonyításra. Önmagát bizonyítja, hiszen Isten uralmi aktusa. Nem csak az uralkodó Isten, vagy az uralkodás ideáját közli velünk, hanem nevünkön szólít (Én-nek mondja magát, Te-nek szólít engem) s gyakorolja hatalmát. Isten kijelenti magát, mint Úr, ez a Biblia kijelentésfogalma s egyben a trinitástan gyökér-mondata.
11.5.2. Úr-voltának hármas értelme
Ha azt akarjuk kimutatni, hogy gyökerezik a trinitástan a Biblia kijelentés-fogalmában, akkor hármas vonatkozásban kell értelmeznünk a gyökérmondatot. Mindenik értelme a trinitás más-más személyére utal, mégpedig ebben a sorrendben: Fiú, Atya, Szentlélek. (V.ö. 2Kor 13,13) Ezzel a sorrenddel nem lényegbeli, érték- vagy rangbeli különbséget akarunk kifejezni, hanem csak a tanfejlődés történeti rendjét követjük. A bibliai kijelentés történeti központja Jézus. Az Ő személye körül jegecesedett ki a trinitástan. Hogyan ment végbe a kijelentés és kicsoda Jézus, akiben kijelentette magát? Ezzel a kérdéssel a trinitás második személye sokkal inkább a teológiai harcok központjába került, mint a másik két személy. Mi is most először őreá gondolva magyarázzuk a gyökérmondatot: Isten kijelenti magát, mint Úr.
- A kijelentés annyi, mint önleleplezés. Erről a Biblia történeti beszámoló alakjában beszél. Isten megjelenik és megismerteti magát az emberélet színterén. Emberi szemlélet, emberi tapasztalás, emberi gondolkozás és emberi beszéd tárgyává válik. Röviden: történeti tényezővé lesz. Isten olyan természetes és egyéni módon, olyan reális és konkrét alakban jelenik meg, mint Ézsau Jákóbnak, mint a Hóreb hegy vagy a szövetségláda Izrael népének, mint Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek.
Kijelentésében mintegy saját alteregóját küldi el. Meg tudja tenni, hogy megkülönbözteti magát önmagától, és rejtve marad, miközben mégis kijelenti magát. Kijelenti, mégpedig nem valami alárendelt létformában, hanem csupán más létformában. Ez az önleleplezés a Biblia témája.
Hogy Isten megkülönböztetheti magát önmagától és más létformában elhagyhatja örök titkát, az örökkévalóságot, hogy idői alakban is ugyanaz az Egy Örök Isten marad, ebben mutatkozik meg az ő ár-volta. Igen, Isten Úr az ő kijelentésében. Ha másodszor az Atyára nézve gondoljuk át a kijelentés-fogalmat, azt kell mondanunk:
- A kijelentés annyi, mint a lényege szerint leleplezhetetlen Isten önleleplezése. Leleplezhetetlen, mert ő szent, akinek látására más szem kellene, mint a mi bűnrontotta szemünk. Mózes csak távoztában, messziről láthatta (2Móz 33,18-23). -- Kijelentésében is leleplezhetetlen, mint mondani szokták: Ő mint Deus revelatus is Deus absconditus. Emberi alakba öltözötten is szabad maradt, kijelentése akkor is esetről-esetre szóló kegyelmi tény. Jézus alakjában is megmutathatja vagy pedig elrejtheti magát. A kijelentés tehát még történeti középpontjában, Jézusban sem hozzáférhető, mert nem Jézus jelenti ki magát, hanem Isten jelenti ki magát a Jézus alakjában. Még eme alakjában sincs módunk rá, hogy szabad tetszésünk szerint leplezhessük le benne Istent.
Isten jelenléte mindenkor Isten szuverén döntése alapján tudatosul. Szabadságában áll, hogy egyik embernek megmutassa Jézusban jelenlétét, a másiknak ne. Lehet, holnap megmutatja magát annak is, aki előtt ma még rejtve maradt, és viszont mai látója elől holnap elrejtezhet. Péternek megmutatta magát, Pilátusnak nem, de Péter sem kapta a látást egyszer s mindenkorra. -- A kijelentéssel tehát nem számolhatunk úgy, mint valami részünkre megszavazott hitellel, vagy mint egy axiómával, mely bármikor előszedhető, vagy mint egy időtlen érvényű tapasztalattal. Isten kijelentésével csak úgy számolhatunk, mint Isten szuverén kegyelmével. A kijelentés kegyelem s a kegyelem kijelentés.
A világ titkaira jellemző, hogy leleplezhetők s aztán nem titkok többé. Isten viszont ismét és ismét titok marad, mert ő nem úgy immanens, hogy egyszersmind transzcendens is ne volna... Az a képesség, hogy Isten kijelenti magát, a nélkül, hogy titokvolta megszűnnék, emberalakot ölt, a nélkül, hogy ez az alak magába zárhatná, megmutatja az Ő szabad és szuverén Úr-voltát. Igen, Isten mint Úr jelentette ki magát. -- Most vonatkoztassuk ezt a tételt a Szentlélekre.
- A kijelentés a lényege szerint leleplezhetetlen Isten önleleplezése az ember számára. Nem általában, minden embernek adott önleleplezés, hanem egyéni módon a Lélek által ennek vagy annak az embernek adott önleleplezés. Az egyéni életnek ez az eseménye a bibliai kijelentés történeti tényén alapul. Hogyan?
A kijelentés történetisége a históriai kutatás eszközeivel nem állapítható meg. A história eseményei horizontális síkban mozognak és ebben a síkban okilag-okozatilag magyarázhatók. A kijelentés pedig felülről (vertikálisan) csapódik bele a történeti síkba. Történeti esemény ugyan, de a történeti okviszonyokból nem magyarázható. -- Történeti kutatás csak a kijelentés emberi alakját, történeti ruháját foghatja meg, de még erről az alakról és ruháról sem állapíthatja meg bizonyító erővel, hogy valóban a kijelentés alakja és ruhája. -- Maguk a kijelentés közvetlen átélői sem adhatnak mai értelemben vett történeti tudósítást a kijelentésről, mert ők nem érdektelen, neutrális szemlélői ennek az eseménynek, hanem megragadottjai: hívők. Éppen ezek a hívők tudják legjobban, hogy ami velük történik, az csoda és titok; mindaz, amit elmondhatnak róla csupa másodlagos dolog, csupa külsőség, csupa nem-kijelentés.
Innen az a kettősség, amit a Bibliában megfigyelhetünk. A Biblia kétségtelenül nagy nyomatékkal hangsúlyozza a kijelentés történetiségét: a kijelentés eseményeit kronológiailag és topográfiailag meghatározza, különös gonddal részletezett nép-történet keretében írja le. Figyelmet fordít a világtörténeti vonatkozásokra is. Feltűnik a láthatáron a régi Egyiptom, Asszúr és Babilon, a karácsonyi történetbál nem hiányozhat Cyrenius, szíriai helytartó neve, a nagypénteki történetből pedig Pontius Pilatus.
De a Bibliában mégsem ez a történeti leírás a legfontosabb, hanem maga a kijelentés ténye. A Biblia azonban a kijelentést nem történetileg akarja bizonyítani és elhitetni, hanem Isten Szentlelkére utal, mint a hit ébresztőjére és munkálójára. A Biblia csak beszámol arról, hogy Isten kijelentése egyszeri és teljesen konkrét történeti eseményekben ment végbe, tehát valóságos dolog. Valóságának azonban nem a történet, hanem a Szentlélek a végső bizonysága, kezese.
Ma a Bultmann nevéhez fűződő ,,mitológiátlanítás''-ra gondolva, további megjegyzést is kell tennünk. A kijelentés történetiségéből következik, hogy történeti oldalát tekintve, a történeti kutatás eszközeivel vizsgálható. Ez a vizsgálat a bibliai történetek egy részére ráfoghatja, hogy monda vagy legenda, illetve mondai vagy legendai elemeket tartalmaz. Ilyen megállapítás a hitet nem ingatja meg. A monda vagy legenda ugyanis történet, ha ebben a nemben nehezen is fogható. Oly fajtája a történetnek, melyben az elbeszélő maga is tevékeny részese az eseményeknek s beszámolója igen szubjektív. De megtörtént tényekről számol be a maga szubjektív módján. Ha a történettudomány ezek szerint mondának vagy legendának minősíti a Biblia egyik-másik történetét, ezzel még nem okvetlenül tagadta meg a kijelentés történetiségét.
Más az eset azonban, ha a történettudomány az ilyen helyeket mítosznak mondja, mert ezzel már tagadja, amit a Biblia állítani akar: a kijelentés történetiségét. A mítosz ugyanis nem történeti tények, hanem tér- és időnélküli igazságok képes kifejezése. Míg a történet dolgai egyszeriek és megismételhetetlenek, addig a mítosz tárgyai megismételhetők. Pl. a babiloni Marduk-mítosz az évenként bekövetkező tavaszi napfordulónak, az egyiptomi Isis-Osiris mítosz pedig az élet-halál egyetemes kérdésének költői magyarázata. Minden mítosz mögött egyetemes tapasztalatok, általános igazságok lappanganak s a mítosz ezeknek költői kifejezése, illetve primitív magyarázata.
Midőn az ember a művelődés magasabb fokára hág, már nem mítoszokat, hanem filozófiát csinál. Elvont spekulációvá válik a mítosz, ami azonban nem jelent lényeges változást, hiszen a mítosz eredetileg is spekuláció volt, csakhogy a spekuláció költői formája. -- A Biblia nem költészetet, hanem valóságot akar adni, ezért hangsúlyozza minden mitikus elmagyarázással és spekulációval szemben az isteni kijelentés történetiségét. Még akkor is, ha a kijelentés, mint kijelentés történész-eszközökkel hozzáférhetetlen. Egyedül a Szentlélek avathatja kijelentéssé, s hogy ezt a Lélek megteheti, abban mutatkozik meg Úr-volta.
Íme, hármas vonatkozásban beszéltünk az Úristen önleleplezéséről, elrejtezéséről és önközléséről. Isten kijelentésbeli hármasegységét igyekszik tételbe foglalni a trinitástan.