12. fejezet: Isten hármasegysége

12.1. Egység a háromságban

12.1.1. Egy az Isten

Az Isten hármasegységéről szóló tan nem akarja cáfolni vagy kérdésessé tenni azt a hitismeretet, hogy egy az Isten. Sőt éppen ez a tan, ennek a hitismeretnek megvallása és bizonysága.

A trinitástan ugyanis nem akar egyebet, mint a bibliai Istennevet: a Jahve-Kyrios-t s ezzel együtt a bibliai kijelentésfogalmat magyarázni. A trinitástan bibliai lókusai már ezt az egységet világosan mutatják. Pl. a keresztelési formulát (Mt 28,19) teljesen félreértenők, ha abban három Isten-névre gondolunk, holott egy névre: az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek közös nevére (pontosabban: nevébe) keresztelünk. A korábban már szintén idézett 1Kor 12,4-6 és Ef 4,9-6 verseinél sem szabad a Theos, Kyrios és Pneuma megkülönböztetésnél megállnunk, hanem figyelembe kell vennünk az autos, illetve heis szóval megjelölt egységet, ezt a hangsúlyozott egységet is.

Annak a hitnek, amit a keresztelési formulában és az egyház trinitárius hitvallásaiban megvallunk, e g y tárgya van és nem három. Ha három volna, az azt tenné, hogy három Istenünk van. A megkeresztelt nem három Urat, hanem egy Urat kap. Jó ezzel kapcsolatban megjegyeznünk: a keresztség mutatja egyben a trinitástan életbeli helyzetét. Ez a tan nem valami elvont spekulációba, nem az eszmélkedések ködös világába nyúlik vissza, hanem egy egyházi cselekménybe: a keresztség kezdettől fogva gyakorolt sákramentomába. Vagy ha az ismert és használt áldásformulára a 2Kor 13,13-ra gondolunk: a tan lelőhelye az istentiszteleti szertartásban van.

A trinitástan úgynevezett ,,személyei'' semmi esetre sem három Istent akarnak jelölni. Az Athanasius nevét viselő hitvallás így fejezi ki a Szentháromság egységét: ,,Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek, és mégis nincs három Isten, hanem egy az Isten. Ezenképpen Úr az Atya, Úr a Fiú, Úr a Szentlélek is és mégis nem három az Úr, hanem egy az Úr.'' -- Mi is erre a közös lényegre utaltunk már akkor, amikor a Jahve-Kyrios névnek megfelelően Isten Úr-voltáról beszéltünk és a kijelentést, mint az Úrnak kijelentését értelmeztük és hármas vonatkozásban magyaráztuk.

A régi egyház az egység jelölésére a lényeg, ousia, essentia, natura vagy substantia szót használta és azt mondta, hogy Isten lényegében egy. Tehát nemcsak a három személy akcióegységéről, hanem lényegi egységéről beszélt. Ezt az egy lényeget a ,,személyek'' háromsága nemhogy megbontaná, sőt a lényegi egységet megerősíti.

A személyek hármassága ugyanis semmi esetre sem lényegi hármasságot vagyis három isteni egyéniséget jelent. Az Atya Fiú és Szentlélek név azt mondja, hogy Isten háromszori megismétlődésben ugyanaz az egy Isten, tehát az Atya, Fiú és Szentlélek nem külön-külön Isten, hanem ugyanazon egy isteni lényegnek önmagán belül való háromszori megismétlődése. A régi dogmatika igen kifejező szóhasználatával élve: a ,,személyek'' repetitio aeternitatis in aeternitate-t jelentenek, vagyis az Örökkévaló háromsága nem extra se, hanem in se értendő. Ez a mondat mintegy a szentháromságtan megértésének kulcsa.

A ,,személy'' szó használatával kapcsolatban meg kell jegyeznünk: a trinitástanban a személy szó nem személyiséget jelent, sőt az újkeletű személyiség fogalomhoz nincs is semmi köze. Ezt csak a felvilágosodás s főleg a romantika alakította ki. A személyiség fogalmának ide csempészése, éppen annak a tritheizmusnak kifejezése volna, amit a trinitástan elhárítani igyekszik. Személyiségen ugyanis manapság saját-külön öntudattal és akarattal bíró ént értünk. A trinitástanban pedig nem három isteni énről van szó, hanem háromszor ugyanarról az egy isteni Énről. Ezt jelenti a lényegi egység: a homoousia.

12.1.2. Az unitarizmus elhárítása

Az egyház a trinitástan megfogalmazásával éppen az antitrinitáriusokkal (későbbi nevükön: az unitáriusokkal) szemben védte az egyistenhitet, a monoteizmust. Első hallásra ez az állítás ellentmondásnak tűnik, hiszen látszólag éppen az antitrinitáriusok törekvése volt, hogy Krisztus és a Szentlélek hitét a monoteizmussal összehangolják. Nem azt kellene tehát mondanunk, hogy az egyház Isten egységét, a trinitástan ellenére tartotta meg?

Nem, az egyház nem a trinitástan ellenére, hanem éppen a trinitástan által és a trinitástanban monoteisztikus. Merőben téves nézet az, mintha az egyház, magában a hitben rejlő belső egyenetlenségeket akarta volna elsimítani: a Biblia monoteizmusát, a Biblia lappangd politeizmusával összeegyeztetni. Állítólag ezért csinálta volna a trinitástant. Az efféle mesterkedések azonban nem az egyházra, hanem a herezisekre jellemzőek.

Miért nevezzük mesterkedéseknek a herezisek eljárását? -- Azért, mert a herezisek két forrásra támaszkodnak: a Bibliára, mint a kijelentés könyvére és az emberi észre. A kijelentésben találják a háromságot, s ezt a háromságot próbálják az ész segítségével egységre magyarázni, vagyis az úgyvélt bibliai politeizmust akarják a saját elképzelésű monoteizmussal összehangolni. A heretikus mesterkedésekkel szemben az egyháznak egy forrása van: a bibliai kijelentés, és egy célja: ennek a kijelentésnek hú magyarázata. Ebben a magyarázatban épp olyan fontos a hármasság, mint az egység, mert nem valamely elv, monoteizmus vagy politeizmus a fontos, hanem maga a kijelentés. Ezért hű magyarázat.

Az elmondottak megvilágítására, s az antitrinitárizmus elleni harc hevességének megértésére szolgál, ha rámutatunk az antitrinitárizmus dilemmájára. -- Midőn a Szentháromság-tagadókról szólunk, emlékezzünk rá, hogy szerepük nem korlátozódik a 4. századra; a 16. században újra felbukkantak s eleink a század utolsó harmadában magyar földön, de egyetemes európai fórum színe előtt vívták meg velük harcukat. Méliusz, Szegedi Kis, Károli antitrinitárizmus elleni kemény vitáját az egész evangéliumi protestantizmus a maga ügyének érezte.

1. Arius (280-336) szerint Krisztus, Isten legelső és legnagyszerűbb teremtménye. Létezett, mikor még semmi sem volt, még idő sem volt. Nem volt tehát olyan idő, mikor nem volt, de teremtése előtt mégsem létezett. Semmiből teremtetett, ő is eredetileg véges lény, de szabad akaratának helyes használatával olyan tökéletességre emelkedett, hogy Isten őt fiának fogadta, adoptálta. Ilyen értelemben ,,Istenné'' lett. Már a teremtés munkájában részt vett, és most joggal ,,Istenként'' imádják. Ariusék tehát Krisztust Isten Fiának vallják és tisztelik, de istenségét voltaképpen tagadják. Szerintük -- mint az a viták során kitűnt -- nem egylényegű az Atyával, nem is valóságos Isten, csak Istenhez hasonló.

   Menten felmerül a kérdés: ha nem igazi Isten Jézus, akkor hogyan lehet hinni benne, hiszen akkor a belévetett hit csak babona! Továbbá, ha nem igazi Isten, akkor az ő tisztelete a Biblia szerint: bálványimádás! -- Íme, az antitrinitarizmus éppen a védeni próbált monoteizmust rontotta meg egy alisten behozatalával, mert alistent csinált Krisztusból. Ez a dilemma egyik esete. De nem biztatóbb a másik sem.

2. Viszont ha azt állítja az antitrinitarizmus, hogy Jézus közönséges ember, bármit mondjon is róla a Biblia, akkor meg nem történt meg benne a valóságos Isten valóságos megjelenése, akkor voltaképpen csak önmagunkkal találkozunk benne. Ez azt teszi: nincs bibliai értelemben vett valóságos kijelentés, és természetesen váltság sincs. Ha pedig nincs kijelentés, honnan tudunk a sokat emlegetett egy Istenről, mire alapszik a monoteizmus? Akkor 6 idegen Isten és nem a mi Istenünk.

Íme, vagy racionalista egység van, és akkor nincs kijelentés, vagy kijelentés van, és akkor nincs ilyenfajta egység. Ez az Arius és mindenféle antitrinitarizmus dilemmája. -- Zárjuk ezt a fejtegetést az Athanasiusról nevezett hitvallás minden antitrinitarizmust elhárító szavával: ,,A háromságban semmi sincs előbbvaló vagy utóbbvaló, semmi sincs nagyobb vagy kisebb, hanem mind a három személy együtt örökkévaló, és együtt egyenlő egymással.''

12.2. Háromság az egységben

12.2.1. A háromság értelme

A trinitástan nem valamiféle Isten valamiféle egységének ismerete. Monoteizmust elvégre találhatunk mindenfelé, szerte a világban, nemcsak a zsidóságban, iszlámban, hanem a kultúrvallások istenpanteonjában és a primitív vallások babonaságai mögött is. Sőt nemcsak a vallások világában, hanem a filozófiai spekulációkban, a világnézetekben is ott rejtezik a monoteizmus.

Első tekintetre úgy tűnhet fel, mintha az egyistenhit tiszta és következetes esetét nem is a keresztyénség, hanem inkább a kései zsidóság vagy az iszlám képviselné. Mi azonban nem a monoteizmus elvével vagy annak történeti megjelenésével foglalkozunk, hanem a monoteizmusnak azzal az egészen sajátos és konkrét esetével, amely a kijelentés Istenének kijelentésbeli egységét mutatja.

Ez az egység nem jelent egyedüliséget. Az egyedüllét, a magány már korlát volna, korlátot pedig nem tűr a kijelentés Istene. A trinitástanban használt egyes szám ezért csak fenntartással fogadható: inkább negatív, mint pozitív értelme van, amennyiben csak Isten több voltát vagy sokaságát tagadja, a nélkül, hogy mennyiségileg akarná meghatározni Istent. A kijelentés Istene kijelentésbeli egységében megfér a hármas megkülönböztetés, a distinkció. E szerint a megkülönböztetés szerint három személy van Istenben.

Az Atya, Fiú, Szentlélek egységet alkot az újszövetség szerint. De ez az egység nem jelenti sohasem az azonosságot, az identitást. Isten örök hármassága megy át a történeti háromságba, mégpedig minden feloldódás vagy egymásba mosódás nélkül. Isten egységében három személy van. -- Mit jelent ebben a vonatkozásban a személy szó, amit az egyházi tan használ? Nyilván megkülönböztetést akar kifejezni, de mi a megkülönböztetés alapja? Mi jellemzi az Atyát, Fiút és Szentlelket, a közös lényegen, Isten voltukon túl? -- Az, hogy mind a három személy! De mi az, hogy személy? Megfelelnek rá a szóhasználat körüli viták.

A személy fogalmat a latin nyelvű nyugati egyházban persona, a görög nyelvű egyházban pedig prosopon szóval jelölték. -- A persona, illetve a prosopon szót a sabellianus herezissel szemben használták először. A sabelliánusok ugyanis az Atyát, Fiút és Szentlelket, csupán Isten három tulajdonságának tekintették, minden rend és megkülönböztetés nélkül. Még azt is emlegették, több ilyen tulajdonsága is van Istennek, nemcsak három. A személy szóval a sabellianizmussal szemben, az Atya, Fiú és Szentlélek összezavarhatatlanságát, határozott különbségét, külön-külön voltát akarták kifejezni.

Azonban a személy szó bevezetése nem volt szerencsés, sőt mondhatni, visszafelé sült el, amennyiben a persona illetve prosopon álarcot is jelent. Az Atya, Fiú és Szentlélek e szerint három olyan ,,álarc'', amely mögött rejtezik egy negyedik valóság, maga az Isten. Így a személy szó használatakor a régieknél a szentnégyesség, a kvaternitás veszedelme fenyegetett.

A keleti egyház ezért változtatott is a szóhasználatán: a persona szót később nem prosoponnal, hanem hypostasis-szal fejezte ki, noha ez a substantia és nem a persona görög mása. A nyugati egyház rögtön észrevette, hogy a szócsere balul ütött ki. Nevezetesen a hypostatis szó, első jelentését, a substantiát véve, az isteni lényeg, az isteni természet megháromszorozását jelenti. Az igaz, nem kvaternitást, de nem is trinitást, hanem trinitás helyett triteizmust. Ezért a nyugati egyház megmaradt az eredeti formula, a persona mellett.

Kelet és Nyugat tehát nem volt megelégedve egymással, de nem lehetett megelégedve önmagával sem, mert mint láttuk, sem a hypostatis, sem a persona nem egyértelmű szó. A helyett, hogy világosan kifejezné a mondanivalót, a herezis állandó veszedelmét hordja: a hypostatis a triteizmusét, a persona meg a kvaternitásét.

Ha a dolog így áll, nem volna-e tanácsosabb a veszedelmes ,,személy'' fogalmat teljesen elejteni? Ma már ugyan nem az álarc képzete zavar minket, hanem a modern személyiség-fogalom, mely a triteizmus irányába húz és még jobban összezavarja ezt az amúgy is rendezetlen, tisztázatlan fogalmat. Csakugyan tanácsosabb volna valami más megjelölést keresni, mondjuk ,,személy'' helyett ,,létmód''-ot, hátha ez viszonylag jobban, egyszerűbben és világosabban fejezi ki azt, amit régebben a személy szóval akartak kifejezni.

Mondjuk tehát, hogy az egy Isten három létformában jelenik meg, amennyiben az Atyában, Fiúban és Szentlélekben más-más módon Isten. Ez a szóhasználat nem valami új találmány. Fellelhető már az Újszövetségben (Zsid 1,3), valamint a teológiai vitákban. Maga Kálvin is használja (Inst. I. 16. 6). -- Latin alakja subsistentia (nem substantia) s körülbelül megfelel a görög hypostatis szónak, mely létmódot is jelent második jelentését véve.

A trinitástanban ez azt akarja kifejezni, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek az egy Istennek egészen különleges és sajátságos létmódja. Különleges és sajátságos voltuk megszüntethetetlen és összecserélhetetlen. Az Atya nem lehet Fiú, a Fiú nem lehet Lélek stb. Ez természetesen fordítva is áll. -- Amidőn azonban különleges létformákról, sajátos létmódokról beszélünk, tartalmilag valami többről van szó, mint amit akár a régi, akár az újabb terminológia kifejez. Most éppen az a feladatunk, hogy a következőkben erre a többletre rámutassunk.

12.2.2. A különbség eredetbeli

Ha a három különböző létmódot akarjuk jellemezni, nem indulhatunk ki az Atya, a Fiú és a Szentlélek tetteiből, sem pedig tulajdonságaiból. Nincsen az Atyának egyetlen olyan üdvténye, sem olyan tulajdonsága, mely ugyanúgy a Fiú illetve a Szentlélek tette vagy tulajdonsága ne volna. Pl. örökkévaló az Atya, örökkévaló a Fiú és örökkévaló a Szentlélek. -- Miért van ez így? Azért, mert mind a három létformában ugyanannak az egy Istennek más és más módon való megnyilatkozásával találkozunk. Tulajdonságaikban és tetteikben tehát nem különbözhetnek. Miben áll akkor a különbség?

Mondjuk egyszerűen a régi énekkel: ,,Véges elmémmel ily nagy mélységet méregetni félek; Egy istenségben, hiszem: van Atya, Fiú és Szentlélek''? Mégis közelebbi felelettel tartozunk. A különbség kérdésére az az egyetlen felelet lehetséges: a három isteni létmód különbségét e három létmód egymásra való vonatkoztatásában, relációjában kell keresnünk, mégpedig a három létmód ,,genetikus'' vonatkozásában. Az Atya, Fiú és Szentlélek tehát nem azáltal különböznek egymástól, hogy az egy isteni lényeg különböző mértékben sajátjuk. Egyenlő mértékben Isten mind a három, isteni méltóságuk is teljesen egyenlő, azonban eredetükre nézve különböznek egymástól. -- A kijelentésből tartalmi különbséget nem lehet kiolvasni, hanem csupán eredetbeli különbséget. De miért van itt eredetbeli különbség? Erre a miértre, mint általában a kijelentéssel kapcsolatos miértekre, nem adhatunk feleletet. Pusztán a tény leírására szorítkozunk.

Az eredetbeli különbség mikéntjét illetően a három újtestamentomi elnevezésre kell gondolnunk: van Atya, Fiú és Szentlélek. E három név az egy Isten neve. Milyen különbséget mutat e három elnevezés? -- Azt, hogy az Atyától ,,született'' a Fiú; a Lélek viszont nem ,,született'', hanem ,,származott'', mégpedig nemcsak az Atyától, hanem az Atyától é s a Fiútól (egyformán) ,,származott''.

Hangsúlyozzuk, a ,,születés'' és ,,származás'' szó, ebben az összefüggésben nem biológiai fogalom, hanem viszonyfogalom. Azt fejezi ki, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek között nem teremtő-teremtmény viszony van, vagyis egyik sem alárendeltje a másiknak. Kifejezi továbbá, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek különbsége kiküszöbölhetetlen, és a három létmód rendje felcserélhetetlen. -- Miért volt fontos e tan rögzítése? Azért, mert amint megtagadjuk vagy felforgatjuk az Isten egységében rejlő valóságos hármasságot (pl. úgy, hogy csak három tulajdonságnak mondjuk), menten valami más Istenről beszélünk s nem a kijelentés Istenéről.

A trinitástan tárgyalásának eme pontján nyilvánvalóvá vált, fogalmaink nem fejezhetik ki adaequat módon a mondanivalót. Ezt nemcsak a ,,születés'' és ,,származás'' szóra vonatkozólag állapíthatjuk meg, hanem éppen úgy a többiekre nézve is. A ,,lényeg'', ,,személy'', ,,létmód'', ,,eredet'' stb. szavak is csak emberi szavak, s nem fejezhetik ki adaequat módon az isteni titkot. Még nagyon egyértelmű számfogalmak is csak utalnak valamely irányba (pl. a ,,három'' azt teszi csupán, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek mint olyan, nem egy), de nem mennyiségileg határozzák meg Istent.

Ha valaki a trinitástanban csak arra figyel, mi a felhasznált fogalmak immanens jelentése s nem veszi figyelembe, hogy ezek csak utalni akarnak a Trinitás örök titkára, annak számára ez a tan csak botránkozás köve, vagy herezisek forrása lehet. A herezis veszedelme természetesen minket is fenyeget, ezért majd rámutatunk a legközelebb eső veszedelemre: mondataink triteisztikus vagy modalisztikus félreértésére.

Előbb azonban általában a teológiai szóhasználatról kell a mondottak kapcsán összefoglaló megállapítást tennünk. -- A filozófus előre tisztázza fogalmi apparátusát és fogalmaiba igyekszik zárni a jelenségvilágot. A teológus fogalmai viszont csak utalnak a fogalmakba foghatatlanra. A teológiai fogalmak csak arra jók, amire az útjelző táblák: csupán az irányt mutatják, amerre haladnunk kell. Nem maga a tábla a fontos, hanem az irány, amibe mutat, amiben eligazít: nem a tábla, hanem a cél! Régi teológusok ebben a tudatban állították fel azt a fontos módszertani alapelvet: Non sermoni res, sed rei sermo subiectus est, vagyis nem a beszédnek a dolog, hanem a dolognak van a beszéd alávetve. Nem Isten van a teológiának, hanem a teológia van Istennek alávetve. Ennek az elvnek mellőzése esetén nincs teológia.

12.3. A hármasegység

A trinitástanban miről van szó? Az egységről a háromságban és a háromságról az egységben. Ennek a feleletnek két része van, s mind a kettő magában véve egyoldalú és elégtelen. Az első rész az egységet hangsúlyozza, a második meg a háromságot. De mindenik a kelleténél jobban hangsúlyozza, ezért csak a két rész egymással együtt és mégis egymástól megkülönböztetve ad a kérdésre feleletet.

Ezt az egyesítést és megkülönböztetést, már a Biblia bizonyságtételében megtaláljuk: a Biblia kijelentést látó és halló emberei, egyfelől Atyát, Fiút és Szentlelket fognak egybe az egy Isten ismeretébe, másfelől, amint felteszik a kérdést: honnan ered ez az ismeret és mi a célja, akkor ez az egység háromságra bomlik. Ez a hármasegység belső dinamikája.

A hármasegység tehát az Atya, Fiú és Szentlélek egymás közötti egységét jelenti. -- Ha a létmódok között való különbséget az eredetben kell keresnünk, akkor, mint az eredetprobléma tárgyalásakor láttuk, mindenik létmód teljesen részese a másik kettőnek. Lényegileg egyek. -- Ugyanezt a megállapítást kell tennünk azonban a három létmód munkájára vonatkozóan is: Opera trinitatis ad extra, sunt indivisa -- hangzik a sokat idézett, régi teológiai tétel. E szerint ad extra, vagyis mind a teremtéskor, mind a már megteremtett világban, mindenik Létmód tette, a másik kettőnek is tette. Ha ez, vagy amaz a Létmód különösképpen mutatkozik is meg a kijelentés egyik vagy másik aktusában, elrejtetten a másik kettő is mindenkor ott van s szintén a hit és imádat tárgya. -- A hármasegységen tehát azt értjük, hogy a három létmód egymás létében és tettében egyaránt részes. Ilyen értelemben szokták a három Létmód egységét a monarchia szóval jelezni.

Rá kell itt mutatnunk egy különbségre. A pogány mitológiák istenfogalmától, éppen a hármasegység révén, abban is lényegesen különbözik a bibliai Isten-fogalom, hogy míg a mitológiákban az istenek külön-külön jelennek meg a világ színpadán és tetteikben gyakorta keresztezik egymás akaratát, addig a bibliai Isten-fogalom ilyen elkülönülést, versengést, kivált meg isten-harcot eleve kizár. A görög hitregék istenharcaiba még az embereket is belevonják,

Nazianzi Gergely híres mondása zárja be ezt a fejtegetést: ,,Nem gondolhatok úgy az Egyre, hogy a háromnak fénye körül ne sugároznék, s nem tudom a hármat úgy szétválasztani, hogy gondolatban legott az egyre ne szálljak vissza.''

12.4. Szemléltethető-e a trinitástan?

12.4.1. Vestigia Trinitatis

Az egyház oktató-nevelő munkájában (kátémagyarázat, konfirmációi előkészítés stb.) ismételten felvetődik a kérdés: milyen módon lehet az emberi gondolkozáshoz közel hozni, elképzelhetővé tenni a trinitás titkát. A próbálkozás indokoltnak látszik: Ha a világ s benne az ember a Szentháromság Egy Örök Igaz Isten műve, akkor az alkotó ott tükröződik a művében. Keresték tehát a trinitás nyomait a legkülönbözőbb területeken. Ágoston ebben is nagymester (De Trinitate, VIII-XI.k.).

Elsősorban a Biblia világában néztek körül. Szemléltető anyagul kínálkozott pl. Nóé három fia: Sem, Kham és Jafet, akik egyugyanazon ígéret hordozói voltak. Vagy hogy Nóé bárkájának három fedélzete volt s a veszedelem idején az életet mentette meg. Ábrahámot az egy Isten képviseletében három angyal kereste fel. Az istentisztelet központja a szentsátor, majd a templom három részre oszlott: udvarra, előcsarnokra és szentek szentjére s a három rész egy célt szolgált. Vagy Péter, Jakab és János ugyanazon Jézusnak kiemelkedő tekintélyű tanítványa.

Aztán kerestek analógiákat az antropológia területéről. Kedvelt volt a platonizáló gondolat: az emberi lélek Isten tükre, a léleknek pedig három tartománya vagy funkciója van: az értelem, érzelem és az akarat. Továbbá ugyanaz az ember lehetett gyermek, felnőtt és öreg. -- A szociológia is szolgáltatott szemléltető anyagot: a családnak három alkotóeleme van, az apa, anya és gyermek. A régi társadalom is három rétegre tagolódott, voltak kormányzók, katonák és munkások. Az igazságszolgáltatáshoz is három tényező kell: bíró, tanú és jegyző. Utóbbit ekképpen alkalmazta Ketskeméti Zsigmond: ,,A szent Háromságot úgy kell gondolnunk: az Atyát mint Bírót, aki az embertől a bűn által megsértett Isten dicsőségét oltalmazza, és ezért elégtételt kíván. A Krisztust mint Kezest, aki felvállalta a megsértett isteni dicsőségért való kezességet és lefizetést. A szent Lelket mint Nótáriust, aki az Istennek a mi idvességünk felől való titkos tanácsát kibeszéli, megpecsétli, megerősíti és mintegy diplomát ád a mi bűneink bocsánatja felől.'' (Katechétika, 1793. 253. l.)

A természet világából a hasonlatok özönét merítették: a Duna három részre tagolódik, más a forrása, más a folyama és más a deltája, mégis a három együtt a Duna. Körös is van: Sebes-Körös, Fekete-Körös és Fehér-Körös. A fának van a talajban ágazó gyökere, a föld fölé nyúló törzse és gyümölcsöt hozó lombkoronája. Emlékezetes maradt, ahogy szent Patrik, az írek térítője (5. század) a háromlevelű lóherén szemléltette a trinitás titkát; a hagyomány szerint így került bele a lóherelevél Írország címerébe.

A természettan területéről is vehetünk példákat. A természet egésze ásványvilágra, növényvilágra és állatvilágra oszlik. A fénytanban három alapszint szokás megkülönböztetni: a sárgát, vöröset és kéket. Az összhang az alaphang, a terc és a kvint egybecsengése. A testek szilárd halmazállapotúak, cseppfolyósak és légneműek. A geometria területéről gyakran idézik az egyenlő oldalú háromszöget, melynek minden szöge hatvan fok, legalábbis az euklideszi geometria szerint. Vagy kedvelt az ilyen háromszög csúcsai köré rajzolt, az egész háromszöget magába záró, egymást metsző három azonos sugarú kör, mely az egymást fedő területen a Trinitás lényegi egységét, az ezen kívül eső körszeleteken pedig a Trinitás megnyilvánulásainak különbözőségét szemlélteti.

A filozófia is szolgál anyaggal. Az értékek összességét a szép, jó és igaz alkotja. Az igazság dialektikus megragadásának három lépcsőfoka van: a tézis, antitézis és a szintézis. végül a történet területéről is vettek példát: folyamatának három nagy korszaka van, az ókor, közép-kor és újkor. Vagy nemzeti zászlónk: piros, fehér, zöld; nem csupán ,,rongy és bot'', hanem állameszmét hordozó jelkép. Némelyek még vallástörténeti példákkal is előhozakodtak, a brahman trimurtiban: Brahma-Visnu-Siva-ban a Trinitás megsejtését vélték felismerni.

12.4.2. A Trinitás nyomainak értékelése

A felsorolt példák éppen csak kiragadott esetek az esetek özönéből. Érdekes, építő, tanulságos segédeszközök, de új ismeretet nem adnak. Nem bizonyításra valók, hanem a máshonnan már ismert igazság szemléltetésére. Minden okunk megvan rá, hogy csínján bánjunk velük, mert itt érvényes igazán, hogy minden hasonlat sántít. Vegyük pl. az egyenlő oldalú háromszöget, vagy akár az élőfa hasonlatát. Mindenik szemléletes, de azt a látszatot kelti, mintha az Atya, Fiú, Szentlélek egy-egy darabja volna Istennek, holott a trinitástan arról beszél, hogy a három létmód ugyanaz az egy Isten, háromszori és mégis más-más megismétlésben.

Éppen ezért a Trinitás titka kiábrázolhatatlan; minden kísérlet vagy triteizmus, vagy a kvaternitás hibájába esik. Az illusztráció többnyire merev, statikus képet ad az eleven és mozgalmas valóságról. Ha pedig a Trinitás dinamikus voltát próbálja érzékeltetni, legfeljebb a három létmód funkcionális egységét és nem eleven, tudatos lényegi egységét fejezi ki. Éppen ezért bizonyos határon túl a szemléltetések már csak ,,sántítanak'', veszedelmesen félrevezetőkké válnak. Feloldják a kijelentés csodáját a természet és a szellem általunk ismert világában. Ezzel az isteni kijelentést a természeti istenismeret szintjére szállítják le és relativizálják.

Különösen veszedelmessé váltak az illusztrációk, ha nem elégedtek meg az átmeneti pedagógiai szereppel, egy-egy mozzanat megvilágításával, hanem önállósultak. A természeti teológia jegyében saját teológiai súlyt igényeltek. Belefonták a trinitástant valamilyen filozófiai ontológia szálaiba. Végül már úgy elhatalmasodtak a szemléltető képek, hogy maga a Trinitás is csak szimbólumnak látszott. Akár fel is lehetett cserélni a képekkel. Hegel már filozófiai úton, apriori dedukálta a trinitástant. Itt is elmondható: vestigia terrent. A Trinitás nyomairól szóló fejtegetéseket ezért Melanchton szavaival zárjuk: Mysteria divinitatis rectius adoraverimus, quam vestigaverimus. (Loci, 1521. Bevezető)

12.5. A trinitástan értelme

12.5.1. A tan megtartása

A Biblia lehetőséget ad arra, hogy ezt a mondatot: ,,Isten kijelentette magát, mint Úr'', háromszoros értelemben, s mind a háromszor más értelemben, nevezetesen az Atyára, Fiúra és Szentlélekre vonatkoztatva magyarázzuk. Maga a Biblia azonban megáll e lehetőségnél. Mi az értelme, szüksége és joga annak, hogy az egyház ezen a ponton túlment a Biblián és trinitástant fogalmazott? Láttuk, megtehette, de meg kellette tennie?

Erről felesleges beszélnünk az esetben, ha a protestáns modernizmus hatása alatt elidegenedtünk a trinitástantól, s ma már csak históriai érdeklődés fűz hozzá minket. Akkor már kívülről nézzük s csak egyházi és állampolitikai huzakodást láthatunk benne, no meg antik vallásbölcseletet, logos-spekulációt.

Mi lappang azonban egy ilyen dogmaértelmezés mögött? Az a súlyos gyanú, hogy már az ókori egyház elvesztette hivatását, már a 4. század egyháza heretikus lett, tehát úgy tekinthetjük szavait, mint valami idegen vallás megnyilatkozásait. Ez a gyanúsítás azonban felettébb merész s nagy felelősséggel jár. Ne feledjük ugyanis, hogy a 4. század dogmatikai döntésével minden jelentékeny teológus egyetértett, a reformátorokat s a reformátorok 16-17. századbeli utódait is beleértve. Vajon nem az-e a heretikus, aki a 4. század dogmaalkotó egyházát herezissel gyanúsítja?

Mégis természetesebb és biztonságosabb dolog, ha abból indulunk ki, hogy a régi egyház azonos azzal, amelyet ma is ismerünk. Feltételezhetjük ugyanis, Krisztus az ő egyházát a 4. században sem hagyta el teljesen. Mégiscsak jobb feltevésnek ígérkezik ez, mint a protestáns modernizmus feltevése. Természetesen bármelyik mellett döntünk, tudatosítanunk kell eljárásunk indokát: mit, miért teszünk.

Midőn mi a dogma mellett döntünk, a Bibliára hivatkozunk és azt mondjuk: a trinitástan, bármily körülmények között állott is elő, mégis olyan tan, melyre a Bibliát olvasó egyház nemcsak rájöhetett, hanem amelyre szükségképpen rá is kellett jönnie. Bár nem kijelentés e tan, de az isteni igazság ebben emberi módon úgy fogalmazódott meg, hogy e fogalmazásnak nem szabad veszendőbe mennie. Olyan exegézis ez, amelyet nemcsak helyesnek, hanem fontosnak és szükségesnek mondhatunk. -- Ha mi ebben a tudatban a 4. század egyházával és annak dogmaalkotásával szolidaritást vállalunk, nemcsak valami egyéni tetszésről vagy véletlen döntésről van szó. Ugyanez a döntése, nemcsak a keleti ortodoxiának és a római katolikus egyháznak, hanem mindenik evangéliumi egyháznak is.

Sőt hivatkozhatunk itt magára a protestáns modernizmusra is: bár elméletileg elvetette, vagy legalábbis elmagyarázta a trinitástant, gyakorlatilag azonban a protestáns egyházak, a modernizmus pusztító korában sem húzták ki hitvallásaikból a trinitástant, sem a régi ökumenikus szimbólumokat meg nem tagadták, sőt szertartásaikban az Apostoli hitformát, ezt a jellegzetes trinitárius hitvallást továbbra is ünnepélyesen ismételgették. Ma is mindenfelé a Szentháromság Egy Örök Isten nevébe keresztelnek. Ha más nem, hát a keresztség ténye, egymagában véve is a Trinitás-kérdés elé állítana minket.

12.5.2. A tan értelme

Mi az értelme a trinitástannak? Induljunk ki abból, milyen szükség hozta létre? A felelet röviden: az evangélium-hirdetés, a prédikáció kötelezettségéből adódott. Az Ó- és Újszövetség komolyan vétele állította az igehirdető egyházat a trinitáskérdés elé. Ez a kérdés csakugyan alapvető volt, mert a kijelentés Istenére vonatkozott, nevezetesen arra: ki az, aki kijelentette magát?

A trinitástan erre a kérdésre felel és azt mondja: Isten. De azt is mondja: ez az Isten kijelentette magát. Még rövidebben szólva ez annyit jelent: Isten, a mi Istenünk. Hát nem előfeltétele ez a tény minden Istenről való beszédnek, az egész keresztyénségnek? S nem maga a Biblia állít e kérdés elé? Lehet-e viszont erre a kérdésre másképpen válaszolni, mint ahogy a trinitástan századok sora óta felel?

A trinitástan két ponton megy túl a Biblián:

1. Találhatunk ugyan a Bibliában ilyen kitételeket: ,,Én (Jézus) és az Atya egy vagyunk'' (Jn 10,30), mindazáltal hiányzik annak a kifejezett megállapítása, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek egylényegű és egyforma értelemben maga az Isten. Tehát éppen a sokat vitatott homoousios szó hiányzik a Bibliából.
2. Hiányzik továbbá annak a kifejezett megállapítása is: Isten csak így Isten, csak mint Atya, Fiú és Szentlélek. Csak így Isten és nem másképp. Egymásmellettiséget jelent ez, vagy egymásutániságot? A kijelentésnek van ugyan történeti rendje s ez az egymásutániság látszatát kelti. Azonban az Atya, Fiú, Szentlélek nem csupán egymást leváltó, múló megjelenési formái az egy Istennek, hanem az egy Isten örök és önálló létmódjai. Hiszen Isten műve, Isten lényétől elválaszthatatlan: kijelentése és léte egységet alkot.

Ezek a Biblia szavain túlhaladó, de a Bibliával összhangban maradó megállapítások adják a trinitástan kettős mondanivalóját.

A szóhasználat minden ingadozása ellenére is (az ingadozás itt érthető, hiszen evilági szavakkal akar kifejezni világon túli titkot!), a trinitástan mondanivalója hárítja el a két trinitárius herezist: egyfelől a subordinatianismust (arianizmus), másfelől pedig a modalizmust (sabellianizmust). Nem annyira mondani akar valamit ez a dogma, hanem inkább elejét akarja venni ilyen vagy amolyan tévelygés kimondásának. Kálvin is így jellemzi a dogmát. (Inst. I. 13. 4.) Nem merész spekuláció tehát a trinitástan, hanem éppen a kétféle spekulatív önkény elhárítása.

Két veszedelemről van tehát szó; lássuk, mi az értelme e két fronton való küzdelemnek? A felelet a trinitástan polemikus értelmére világít rá.

1. A subordinatianismust, vagyis a trinitástan három létmódjának egymás alá rendelését az egylényegűség kimondásával teszi lehetetlenné e tan. Ha egylényegű a három létmód, akkor isteni mivoltában egyik sem lehet sem több, sem kevesebb. Tehát az Atyát nem tekinthetjük a tulajdonképpeni Istennek, a Fiút és a Szentlelket sem kegyelemmel elárasztott és felmagasztalt teremtményeknek. Az Atya; Fiú és a Szentlélek egyaránt az egy Úr.

   Ha a Fiú és a Szentlélek csak félisten volna, azt jelentené, hogy a kijelentésben nincs közvetlen kapcsolat, nincs személyes viszony Isten és az ember között. A félistenek ugyanis végeredményben csak teremtmények, s a teremtmények nem is lehetnek igazi Istenek. istent tehát bennük nem ismerhetjük meg, mert akkor a Fiú és a Szentlélek legfeljebb úgy viszonylanak Istenhez, mint az ideahordozók magához az ideához. -- Íme a subordinatianizmus teljesen a teremtményvilágba vonja le a kijelentést s ezáltal éppen isteni jellegét sikkasztja el. Ugyanakkor utat nyit a politeizmus számára, és magára hagyja az embert.

2. A modalizmust meg azzal a megállapítással teszi lehetetlenné a trinitástan, hogy Isten csak mint Atya, Fiú és Szentlélek a valóságos Isten, vagyis e három létmód Isten lényegétől nem idegen, tehát Istent nem kereshetjük e három létmód mögött, mint valami elrejtett negyediket, a tulajdonképpeni Istent. -- Ha Isten ilyen elrejtett negyedik volna, azt jelentené, hogy nincsen közösségünk Istennel, sőt minden igazi Isten-közösségtől eleve el vagyunk zárva. Ez pedig végeredményében Isten megtagadása.

   Isten a mi Istenünk csak úgy lehet, ha megmutatja magát nekünk s Benne csak akkor hihetünk, ha bizonyosak vagyunk afelől, hogy Isten csakugyan az, akinek nekünk a kijelentésben megmutatkozott. A keresztyén értelemben vett isteni szeretetet úgy hívjuk, hogy: Szentháromság. -- Ha azonban a kijelentést modern módra, csupán valami belső lelki folyamatként értelmezzük, a személyes találkozás és a személyes viszony helyett csak valami misztikának marad lehetősége. Ezzel megtagadjuk a történeti kijelentést s utat nyitunk a herezis felé.

Röviden úgy is mondhatnók: a subordinatianizmus alistenek behozatalával a triteizmus veszélyét rejti, a modalizmus pedig (álarc eszméjével) a kvaternitás veszélyét. -- Ki az, aki kijelentette magát? A trinitástan azt feleli rá: Isten, a mi Istenünk. Mert Isten, hát féljük, mert a mi Istenünk, hát szeretjük. Ezt a félelmet és szeretetet azonban nem a trinitástan támasztja bennünk, hanem a Szentháromság Egy Örök Isten munkája. -- Ambrosius esti imájával zárjuk fejtegetésünket: ,,Kérjük a Fiút és Atyát s a kettejükből áradó Lelket: hatalmas Hármasegy, vedd szárnyad alá, aki kér.''

A trinitástan után s az egyes dogmatikai kérdések részletezése előtt tárgyaljuk a kegyelmi kiválasztás tanát. Éppoly átfogó, mint a trinitástan, csakhogy míg az a Szentháromság belső titkát vizsgálja, addig emez a Szentháromság kifelé ható, mégpedig éppen az emberre irányuló munkáját fogja össze. A kegyelmi kiválasztás, mintegy az evangélium summája, hiszen a legnagyobb jó, hogy Isten az embert a maga számára választja, s magát ugyanakkor az embernek adja. Ez az összes többi kijelentésbeli mondanivaló háttere és megalapozása.