14.1. A predestináció hármas vonatkozása
A Biblia a Szentháromság Egy Örök Isten üdvszerző munkájáról szólva, többször emlegeti Isten ,,tanácsát'', az ,,örök végzést'', ,,eleve elrendelést'' (És 46,10; Csel 15,18; Ef 1,11 stb.). Milyen összefüggésbe tartoznak, mit jelentenek ezek a szavak s mennyiben segítik elő bibliai tájékozódásunkat?
14.1.1. Krisztus
Mindenek előtt figyeljük meg, hogy ezek a szavak elsősorban nem mireánk vonatkoznak, hanem más valakire: Hitünk Fejedelmére. Isten, még a világ alapjainak megvettetése előtt kiválasztotta Krisztust. Kiválasztotta arra a szolgálatra, hogy majd az idők teljességében megalázza magát: emberi testet öltvén, lakozzék mi közöttünk.
Ő Istennek ama Választottja. De nem valami alárendelt, eszközi értelemben, hanem úgy, mint aki egy az Atyával. Testet öltésével az isteni és az emberi természetet egyesítette magában. Így lett ő kiválasztó Isten és kiválasztott ember egy személyben. Ez a kiválasztás azt teszi: Isten szabad kegyelméből odaszánta magát a bűnös embernek, a bűnös embert pedig önmagának. Magára vette és veszi az ember büntetését, az embert pedig arra méltatja, hogy saját dicsőségének részese legyen. -- Mi ezt az isteni tettet nem magyarázhatjuk meg, csak mint imádatra késztető tényt csodálhatjuk. Ez voltaképpen az egyetlen csoda és egyben az evangélium summája.
14.1.2. Gyülekezet
Isten kegyelmi kiválasztása tehát elsősorban Jézus Krisztusra vonatkozó örök rendelés. De még másodsorban sem mireánk vonatkozik, hanem a gyülekezetre. A Biblia Krisztusa éppúgy elképzelhetetlen a választottak gyülekezete nélkül, mint fej a test nélkül, vőlegény a menyasszony nélkül, király az alattvalók nélkül. Isten, még a világ alapjainak megvettetése előtt úgy határozott, hogy Krisztus által a világ kezdetétől annak végéig, az egész emberi nemzetből egy gyülekezetet gyűjt magának az igaz hit egységében az örök életre. Ennek a gyülekezetnek ótestamentomi alakja Izrael, újtestamentomi alakja az egyház.
A kegyelmi kiválasztást itt sem valami merev, gépies értelemben vegyük. A gyülekezet nemcsak tárgya, hanem bizonyságtételével egyúttal hordozója is Isten világtervének. Lelke által az egész világ előtt bizonyságot tesz Uráról, aki nemcsak a gyülekezetnek, hanem a világnak is Ura. Ennek a bizonyságtételnek oly nyilvánvalónak kell lenni, hogy a felhívássá váljék a világ számára, a Jézus Krisztusban való hitre. A világnak ugyanis nem az egyházra van szüksége, hanem arra, hogy maga is egyházzá váljék, s ily módon az átok alól minél teljesebb mértékben szabaduljon.
A gyülekezet ugyancsak az isteni végzés imádatra késztető titka elé állít: múlandó alakjában, Izraelben Isten ítéletét; leendő alakjában az egyházban meg, Isten könyörületét ábrázolja.
14.1.3. Egyén
Isten kegyelmi kiválasztása csak harmadsorban vonatkozik ránk, egyes emberekre. Mi, mint egyes emberek, természetünk szerint az Isten által elvetett emberek vagyunk. Nem azért, mintha ilyenekké rendelt vagy teremtett volna Isten, hanem azért, mert ilyenekké váltunk, saját választásunk alapján. (Ezzel ellentétes Móricz vélekedése a ,,Sárarany'' utolsó lapjain.) Ebben az elvetett állapotunkban fogadhatjuk be Isten gyülekezetének bizonyságtételét, az örömhírt: a mi saját választásunk semmis, a mi istentelenségünk elintézett dolog. Mi Krisztuséi vagyunk, mert ő a mi istentelen választásunknak minden következményét elhordozta. Nem vagyunk elvetett emberek, sőt Jézus Krisztusban Isten által üdvre választottak.
A kegyelmi kiválasztást ebben a személyes vonatkozásban még kevésbé lehet valami merev, gépies értelemben vennünk. -- Minket a kiválasztás örömüzenete, ha csakugyan megragadtuk, magával ragad: a gyülekezet élő tagjaivá tesz, hogy mint tagok, magunk is a gyülekezet bizonyságtételének hordozói legyünk, szűkebb és tágabb környezetünk javára. (Erre mondta Karácsony Sándor: A keresztyén ember hitét ,,unokáiról'' lehet leolvasni.) -- Ugyanakkor természeti állapotunk, elvettetésünk ismerete pedig csak arra ösztökélhet minket, hogy egyre megújuló hittel ragadjuk meg Krisztusban a kárhozatból Szabadítót.
A kegyelmi kiválasztás most tárgyalt hármas vonatkozása szorosan összefügg. Mint ahogy a trinitástanban megkülönböztetjük, de el nem választjuk egymástál a három létmódot, hasonlóképpen vagyunk a kegyelmi kiválasztás tanával is, hiszen e tan hármas vonatkozásában a Szentháromság Egy Örök Isten üdvszerző munkája tükröződik. Az Atya időknek előtte elkezdi, a Fiú az időben folytatja s a Szentlélek az idők végéig célhoz juttatja. Ezt jelenti a kegyelmi kiválasztás Krisztusra, a gyülekezetre és reánk való vonatkozása.
14.2. Elhatárolás a félreértésekkel szemben
Az egyházi köztudatban a kegyelmi kiválasztásról vagy predestinációról nagyon téves és veszedelmes kép alakult ki. Úgy vélik, Isten már a világ alapjának megvettetése előtt két nagy táborra osztotta a majd később életre-hívott emberiséget. Egyik tábor az üdvre, a másik meg a kárhozatra rendelt emberek csoportja. Senki sem tudhatja teljes bizonyossággal, hogy melyikbe tartozik, de annyi bizonyos: az üdvre rendeltek semmi módon sem játszhatják el az üdvösséget, a kárhozatra rendeltek meg semmi módon sem üdvözülhetnek, mert Isten tanácsvégzése lezárt és változhatatlan.
Ezzel a szörnyű tanítással agyon lehet ütni a keresztyén életet. Hiszen, ha Isten nem csak a hitre jutás alapját készítette el a kegyelmi kiválasztással és nem csak megnyitotta előttünk az üdvösség kapuját, hanem eleve végzett üdvösségünk vagy kárhozatunk felől, akkor mi nyugodtan vétkezhetünk, hiszen a végeredmény úgyis megmásíthatatlan. Mi késztessen akkor minket jócselekedetekre és imádságra? Legfeljebb fatalista módon bíztathatjuk magunkat: akár a mennybe, akár a pokolba jutunk, mindenképpen Isten kezében vagyunk. Hol itt az örömhír?
Az evangéliumi tartalmából kivetkőztetett, determinizmussá és fatalizmussá torzított predestináción megfigyelhetjük a herezisek keletkezési módját: kiragadnak egy bibliai lókust, aztán az üdvtörténeti beágyazottságától függetlenül továbbfejtik, végül saját mondanivalójuk fontosabbá válik, mint Isten szava.
- Nem vonjuk kétségbe, Istennek egy ilyen fatális tanácsvégzéshez is meg lett volna a joga és hatalma. De ő nem despotánk akart lenni. Ennek bizonysága; a szövetség. Ő Isten létére szövetségre lépett velünk, s szövetségét a mi ismételt hűtlenségünk ellenére is hűségesen megtartotta, sőt Fia vérével megpecsételte és megújította. Az eltorzított predestináció-tanból éppen a szövetség és a benne felkínált kegyelem, tehát az értelmet adó bibliai mondanivaló maradt ki. Nemcsak kimaradt, de utólag sem fér bele.
- Összeférhetetlen továbbá a testben közénk jött Úr Krisztus isteni hatalmával az a merev és fatális elképzelés, mintha ő itt már befejezett, véglegesen kész helyzetet talált volna s ma is legfeljebb némelyekhez jöhetne, másokhoz pedig semmiképpen nem. Hiszen akkor ő csakis egy jövetelét megelőző isteni tanácsvégzés végrehajtó közege, alárendelt eszköze lenne, sőt maga a mennyei Atya is, mintegy saját végzésének foglyává válnék. Az ember pedig alig lenne több, a tehetetlen, felelőtlen fabábnál.
Végzetszerű dekrétum uralkodnék minden létező felett, még az elképzelt Isten felett is. Ide jutunk, ha Kálvin és az egyház nagy tanítómestereinek tanácsát mellőzzük, s a predestinációt nem hitben, azaz nem Krisztusban akarjuk megismerni.
- Gondoljunk aztán a végzetszerű, időtlen dekrétummal szemben a kijelentés idői természetéré: Jézus Krisztusban az örökkévaló Isten idői alakot öltött. Ezzel együtt ma is az időben megy végbe a mi kárhozatunk és üdvösségünk dolga is. Ez a tény vágja útját a spekulációnak. Itt az időben nem oszthatjuk két csoportra embertársainkat s a mára nézve sem beszélhetünk örök kárhozatra jutókról és örök üdvösségben részesülőkről.
Voltaképpen maga a Biblia vágja útját az efféle hívatlan ítélgetésnek. Figyeljük meg, a klasszikus bibliai hely, a Róma 8-11 is csupán Isten szabad kiválasztó és elvető tevékenységéről beszél, de semmi esetre sem az emberek predestináltságáról, végleges állapotáról. Majd az idők határán, tehát a végítélet napján az emberek egyik része csakugyan úgy fog állni az Úr Krisztus színe előtt, mint az Isten kegyelméből üdvre választottak csoportja, a másik rész pedig, mint a bűneikben és kárhozatukban meghagyott emberek csoportja.
Ez a végítéletkor bekövetkező tény azonban nem jogosít fel senkit sem arra, hogy már itt és most e két kategória szerint osztályozhassuk embertársainkat. Milyen címen korlátozhatnók mi a kegyelmet, milyen alapon mondhatnánk végleges ítéleteket? Dum spiro, spero. -- A predestináció nem a mi ilyen vagy amolyan emberi tapasztalataink magyarázatára való, még akkor sem, ha sajnos -- történtek ilyen kísérletek.
- Végül állapítsuk meg: a végzetszerű dekrétum képzete, vég nélküli spekulációkba sodor, ezzel el is árulja bibliátlanságát. A Biblia ugyanis magunkra nézve sem enged spekulálni, hogy elválasztottak vagy elvetettek vagyunk-e, de azt sem engedi, hogy az üdvösség kérdésében sokáig bizonytalankodjunk. Mert a Bibliának nemcsak szavai vannak, hanem nekünk szóló üzenete, nemcsak tanai, hanem minket megragadó evangéliuma: Isten kegyelmes hozzánk, az elvetettekhez. Ebben benne van a predestináció a maga kettősségében.
Ennek az egyre megújuló befogadása a mi üdvbizonyosságunk. Mert Krisztusba vetett bizonyosság az üdvbizonyosság. A Biblia azonban útját vágja nemcsak a magunk személyére, hanem éppúgy a mások személyére vonatkozó predestinációs spekulációnak is. Emlékezzünk vissza, hangsúlyoztuk: amint Isten kegyelmi kiválasztásának tárgyává lettünk, menten hordozóivá válunk a mások javára. Mások irányában tehát nem az üres spekuláció, hanem a Jóreménység és a misszió-gyakorlás a kiválasztás szabta magatartásunk.
Isten kegyelmi kiválasztása, ebben az evangéliumi értelmezésében szolgál bevezetőül a további lókusok tárgyalásához: a Szentháromság üdvmunkája részletezéséhez.