24. fejezet: Krisztus prófétai tiszte

24.1. A hármas tiszt kérdése

Mit hozott Krisztus az Atyától minékünk? Kálvin nyomán három dologban foglalhatjuk össze: prófétai tisztét, papságát és királyságát. Ezen elnevezések eredete az Ószövetségre nyúlik vissza. Három isteni eredetű ószövetségi tisztség van, amelybe szent kenettel iktatták be a kiválasztott személyt: a próféta, pap és a király.

E három tisztség keretébe illesztve szokták előterjeszteni Jézus életművét. Prófétai tisztének körébe tartoznak: tanításai és csodás gyógyításai; főpapi tisztébe: szenvedései, halála és pokolra való alászállása; királyi tisztébe: feltámadása, mennybemenetele, uralkodása és eljövendő ítélettartása. Ezek a tisztségek azonban Jézusban sem időileg, sem fogalmilag nem különíthetők el teljesen egymástól, hanem kölcsönösen áthatják egymást. Királyok-királya, mert a dávidi királyság mély értelme az ő megszentelt uralmában teljesedik be, úgy hogy prófétál és utat mutat az egyháznak és világnak. Egyetlen főpap, mert hatalma van mindenek felett, oly természetes hatalom, mely egyházi tisztségekbe sohasem fogható, intézményekbe nem rögzíthető. Legfőbb próféta, mert király és teljhatalommal beszél. Mind a három tisztség ugyanazon személy életnyilvánulása, ezért mindenik tiszt látható vagy láthatatlan módon a másik kettőt is magába zárja. Legfeljebb a részletről-részletre haladó tárgyalás kelti átmenetileg az elkülönülés látszatát.

Krisztus műve hármas tiszt szerint való tagolásának mélyreható és messzeágazó bibliai gyökérzete van, ezért ez a tárgyalási mód igen jelentős összefüggésekre mutat rá:

  1. Emlékeztet az Ó- és Újszövetség szoros együvé tartozására, belső egységére. Természetesen azzal a fenntartással, hogy az ószövetségi tisztségek csupán előképei az újszövetségieknek, de mindenesetre sok szemnyitogató tanulságot és útbaigazítást rejtő előképei. Még kívülálló szemlélő is kénytelen elismerni, az Ószövetség egész gyakorlati alkata olyan öntőforma, mely alkalmas az Újszövetség mondanivalójának befogadására.
  2. A hármas tiszt szkémáját egymagában is elegendően indokolja Krisztusnak a neve. A Christos név, mint a héber Masijach-Messiás görög fordítása, tudvalevőleg felkentet jelent, s kifejezetten az ő hármas tisztére utal. Olajjal kenték fel mind a prófétákat, mind a papokat és királyokat. Jézus maga igen tartózkodó a messiás címmel szemben; akkori közkeletű politikai tartalmát nem vállalta, sőt sátáni kísértésnek tartotta (Mt 4,8-10). De abban az értelemben, hogy az ő országa nem e világból való, soha el nem utasította, sőt elfogadta. Nem a nacionalista színezetű népi váradalmakat -- melyek ellen tanítványai körében mindvégig küzdött (Mt 16,23) --, hanem az Ószövetség üdvígéreteit vállalta. A két szövetség, az Ó és az Új folyamatosságát legerőteljesebben éppen a messiás-cím fejezte ki: Jézus a Krisztus, Izrael hivatásának betöltője. Bár ő maga egyebek közt a dánieli értelmű emberfia (Dán 7) címet használta, mégis valamennyi bibliai címe közül (amilyen a próféta, a Jehova szenvedő szolgája, Dávid fia, a főpap, az Úr, az idvezítő, az Ige, Isten fia), utóbb a húsvéti esemény hatása alatt a Messiás-Krisztus kapcsolódott legszorosabban Jézus személyéhez. Címből tulajdonnévvé vált, s valóban alkalmas sokrétű munkája egybefoglalására.
  3. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egzisztenciális vonatkozást sem. A Krisztus-hit azt jelenti, elfogadjuk kijelentését, s reá bízzuk magunkat. őreá feltétlenül, másra csak feltételesen. Elfogadjuk, mint főpapunkat, akitől kapjuk az Atyához való menetelt, a hálára indító kegyelmet. Elfogadjuk, mint királyunkat, aki biztonságot nyújt s küzdelmeinkben vezérel. Voltaképpen nem is mi fogadjuk el őt, hanem ő tesz minket hármas tiszte részeseivé olyan, cselekedetekre indító értelemben, ahogy azt Káténk klasszikus módon fogalmazza meg: ,,Miért hívnak téged (Krisztusról) keresztyénnek? -- Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, és így az ő felkenetésének részese vagyok, avégre, hogy nevéről és is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatként neki adjam s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak és azután ővele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam.'' (Heid. K. 32. k.)

Ilyen tágas üdvtörténeti összefüggésbe illeszkedik a hármas tiszt szerint való tárgyalási mód, amelynek figyelmet érdemlő tanszabályozó szerepe is van, nevezetesen óv az egyoldalúságoktól. A racionalizmus hajlamos volt a prófétai tiszt, a pietizmus a főpapi tiszt, a vallásos szocializmus a királyi tiszt egyoldalú hangsúlyozására. Pedig voltak régibb és újabb minták, mind a három tiszt egybefogására. A krisztológiai hármas tiszt szórványosan előfordul már a régi atyáknál és a középkori teológusoknál is. Legnagyobb hatással Kálvin alkalmazta, kinek példáját lutheri részről is sokan követték.

Ezt a protestantizmusban meggyökerezett előterjesztési módot, századunk derekán a dogmatikai lókusok fáradhatatlan átrendezője, Barth bizonyos fokig mellőzte. Nagy Dogmatikájában a Krisztusban nyert kiengesztelődés tanát a szokásostól eltérően kettős irányú mozgás szkémájában adja elénk. Az egyik a felülről lefelé ható: Isten aláhajlik hozzánk, bűnösökhöz Krisztus emberi alakjában. A másik a lentről felfelé ható: Isten felmagasztalja Krisztust, s Krisztusban magához emeli, megszenteli az embert: Előbbit tárgyalja a KD IV/1, utóbbit a KD IV/2 kötetében. De erről a kétirányú mozgásról is hangsúlyozza: egyazon esemény két különböző aspektusa csupán. Maga az alapgondolat nyilván nem új: valamilyen összefüggésben szinte minden krisztológiában megtalálható. Pl. a mi Victor Jánosunk krisztológiájának gerince -- Barthot egy évtizeddel megelőzve -- ebben az egymást követő fejezetpárban olvasható: ,,Megaláztatás mind a poklokig'', ,,Felmagasztaltatás mind a mennyekig.'' (Ref. hiszekegy 1943,169-194) Barthnál csupán a kétirányú mozgás egységben-látása páratlanul következetes és átfogó alkalmazása az új, no meg mindaz, ami a krisztológiai szemlélet ilyenfajta összpontosításából következik.

Az újszerű vagy szokatlan előterjesztési módoknak, ha egyáltalán írásszerűek, megvan a kétségtelen előnyük. Olyan lényeges bibliai mozzanatokat hoznak felszínre, melyek a régi, a sokszori használatban elmerevedett szkémában nem érvényesülnek eléggé. Esetünkben pl. sikerült Jézus személye és munkája szerves egységének kidomborítása. Azért kockázatos a kettő külön tárgyalása, mert könnyen szétválhat, sőt elkülönülhet egymástól a kettő, pedig Jézus személyét nem ismerhetjük meg, csak a munkáiból, munkái viszont személyéből nyerik értelmüket. Ő nemcsak eszköze munkáinak, hanem ő az, aki munkáiban megmutatkozik: ő maga Isten megbékéltető tette. Isten nem Krisztuson át ad valamit, hanem Jézus Krisztust magát adja.

Ha mi ezúttal mégis a hagyományos előterjesztési módot követjük, annak többféle oka van. Egyszerűbb és áttekinthetőbb a régi, jobban simul hitvallásainkhoz, spekulációkra is kevésbé csábít. Az új szkémákkal való kísérletezésnek elsősorban a monográfia a helye, ami meg is kívánja az ilyenfajta kísérletezéseket. A tankönyvszerű összefoglalásnak, a monográfiákkal ellentétben, a többszörösen kipróbált megoldási módokat, leszűrt eredményeket kell nyújtania, áttekinthető formában. De vigyázat, azért ezen a módszertani elven sohase szabványosított gondolkozást értsünk, ne valami üres szkematizmust.

Különben éppen Barth adott rá példát öt vagy hat ragyogó hitvallás-magyarázatában, hogy a régi szkémákban is lehet érvényesíteni az új mondanivalót. Sőt a nagy Dogmatika tárgyalási módja is csak viszonylagosan új, mert azért a hármas tiszt is nyilvánvalóan ott van a krisztológiai kötetek fejezetei mögött, mégpedig ebben a sorrendben: a KD IV/1-ben a főpapi tiszt, a IV/2-ben a királyi tiszt s a IV/3-ban a prófétai.

Mi a hagyományos előterjesztési módot követjük, de közben folyton szem előtt tartjuk a szükséges kritikai szempontokat és érvényesíteni igyekszünk azt a felismerést, hogy Jézus születése, élete, halála, feltámadása csupán változatos elismétlése, szemléltetése és magyarázata annak, hogy ő király, főpap és próféta. Jézus minden cselekedetében önmaga van benne. ügyelni fogunk tehát a tárgyalás során a személy és munka egységére, hogy a választott tárgyalási móddal el ne vonatkoztassuk a kettőt egymástól.

24.2. Jézus tanítása és csodái

24.2.1. Tanítói munkája

A prófétai kenetről világosan beszél Ézsaiás (61,1 k.). Az ő szavait idézi Jézus, aki a prófétaság lelkét hordozta, mint az Atya kegyelmének hírnöke, tanúja és véghezvivője: ,,Az Úrnak lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemelnek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, és hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.'' (Lk. 4,18 k.)

Ennek a kenetnek hordozója a mi Főprófétánk. Felismerték benne a Mózes által meghirdetett igaz prófétát. (5Móz 18,8 k. vö. Csel 3,22 és 7,37-el) Figyelmet érdemel, hogy maga a nép, vagy annak egy része jutott erre a felismerésre. Pl. a naini ifjú feltámasztásakor a csoda láttán a szemtanúkat ,,elfogta a félelem és dicsőíték az Istent, mondván: Nagy próféta támadt mi közöttünk; az Isten rátekintett az ő népére.'' (Lk 7,16) A prófétaság az egyik legrégibb magyarázat Jézus személyét és művét illetően, mondhatni: a krisztológia egyik legősibb kristályosodási pontja. Érthető mádon, a zsidó-keresztyénség talaján töltött be jelentős szerepet. A zsidó-keresztyénség felszívódásával, a próféta-cím, ótestamentomi gyökérzete ellenére is háttérbe szorult. Talán azért is, mert Jézus életművének csak egyik oldalát fogja át s nem a Feltámadott munkásságának teljességét.

Mi az új Jézus prófétai tisztében? Az újat nem tanítása szókincsében kell keresni. Ha ma ,,kánaáni nyelvet'' emlegetünk, az a régies ízű bibliafordításokból, a hagyományos (avas?) egyházi szóhasználatból, a köznapi beszédtől eltávolodott katedrai nyelvből következik. Ezzel szemben maga Jézus, még korának nyelvén, az egyszerű emberek közérthető, hétköznapi nyelvén beszélt. Szóhasználata megegyezett a halászok, vámszedők és vándortanítók nyelvével. -- Tanítása nem is műfajában volt új. Hasonlatok, buzdító és intő beszédek, viták és bölcs mondások mások nyomán is maradtak fenn. Új azonban tanításmódjának keresetlen egyszerűsége és páratlan kifejező ereje. Példázatait a kisgyermek is megértheti s a tudós is elálmélkodhat rajtok. Nemcsak a zsinagógában tanított, mint a rabbik, hanem a természet ölén, a hegyen, a tóparton, vándorúton. Követői is többnyire olyanok, akiket egy céhbeli rabbi távoltartott volna magától: asszonyok, gyermekek, vámszedők, bűnösök, általában az utca népe.

Az egyszerűség azonban királyi igényt rejt: nem írásmagyarázó csupán, hanem közvetlen tekintéllyel szólaltatja meg Isten akaratát. Hatalommal szól, Isten akaratán meri mérni a törvény betű szerinti értelmét. Prófétaságában új a zsidó váradalmakkal szemben az, hogy Jézussal elközelgett a mennyeknek országa (Mt 4,17), sőt elérkezett, megjelent Isten országa (Mt 12,28). ,,Láttam a sátánt, mint villámlást lehullani az égből.'' (Lk. 10,18) Ezt csak ő mondhatta így, az üdvtörténet nagy fordulópontján: a ,,már igen'' s a ,,még nem'' határán.

Tanítói munkája ezért minden más tanítástól, még az előtte járt próféták tanításától is különbözik. A nagy prófétai egyéniség, Keresztelő János így fejezi ki a különbséget: ,,Én vízzel keresztellek titeket, de eljő, aki nálamnál erősebb, akinek nem vagyok méltó, hogy sarujának kötőjét megoldjam: az majd keresztel titeket Szent Lélekkel és tűzzel.'' S hogy mekkora királyi hatalommal érkezik Jézus, így szemlélteti: ,,Szórólapátja kezében van, és megtisztítja szérűjét; és a gabonát csűrbe takarja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.'' (Lk 3,17 ) Anélkül, hogy a próféták üdvtörténeti szerepét kisebbíteni akarnók, Krisztushoz való viszonyukat így összegezhetjük:

A próféták csak Krisztusra mutattak, ő pedig maga volt a várva várt, akire mutattak. A próféták az igét hirdették, ő pedig maga volt a testetöltött Ige. Mint ilyen, nem tartozott sem a ,,világjavítók'', sem a ,,morálprédikátorok'', sem a ,,vallásalapítók'' sorába. Őmindezektől különbözött és mindezeknél több: az Atyával való viszonyunk helyreállítója, a Békesség Fejedelme. (Jn 1,52)

24.2.2. Csodatettei

Tanítói munkásságához hozzátartoznak csodatettei. Ezt ma azért kell hangsúlyoznunk, mert történtek kísérletek, egzisztencialista hatások alatt, a csodák mellőzésére. Pl. Bultmann Jézus-könyve (1926 és 1951), a csodák mellőzésével, kizárólag Jézus tanításaira szorítkozik. Ezzel szemben Jézusnál nyomatékos hangsúlyt kapnak a csodák.

A gutaütött meggyógyításának pl. ilyen indoka hangzik: ,,Hogy megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, monda a gutaütöttnek: Mondom néked, kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj!'' (Mk 2,9-11) ,,Azok a dolgok, amelyeket én cselekszem, tesznek bizonyságot rólam, hogy az Atya küldött engem.'' (Jn 5,36) ,,Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higgyetek nékem. Ha pedig azokat cselekszem, ha nékem nem hisztek is, higgyetek a cselekedeteknek, hogy megtudjátok és elhiggyétek, hogy az Atya énbennem van, és én őbenne vagyok.'' (Jn 10,37 k.) ,,Magokért a cselekedetekért higgyetek nékem.'' (Jn 14,11) -- Itt nemcsak arról van szó, hogy Jézusnál a szó és tett bámulatos egységbe fonódik, hanem ennél sokkal többről: Tanait tettei magyarázzák; ő maga is ilyen magyarázatoknak tekintette csodatételeit. Nemcsak ,,teológiájával'' nevelt. Ő tanított, vígasztalt, segített és gyógyított. Krisztus egyházában s a keresztyén életben is elválaszthatatlanul együvé tartozik a prédikáció és a diakónia, a szóval és tettel való bizonyságtétel.

Ezzel azonban csak a szó és tett mellőzhetetlen összefüggésére mutattunk rá, de nem szóltunk magáról a csodáról. Kérdésessé a csoda akkor vált, amikor valami idegenszerűt éreztek benne, amit valahogy igazolni kell. Ez pedig nem a felvilágosodás idején következett be, mint ahogy némelyek gondolják, hanem jóval előbb, már a 4. század táján. Hogy lépheti át a teremtő Isten a természet rendjét, a törvényadó a törvényt?

A megoldás irányát évszázadokra szóló érvénnyel Ágoston szabta meg. á így tette fel a kérdést: A természet ellenére történnek a csodák? Nem; csak az általunk ismert természet ellenére, de nem magának a természetnek ellenére. Mert, hogy mi van a természet ellenére, (contra naturam), s mi a természetnek megfelelő, azt mi nem tudhatjuk (De civ. Dei XXI. 8. par.)

Ágoston klasszikus kérdésfeltevésében az a máig is helyénvaló, hogy a mi természetismeretünk, még a modern természettudomány szintjén is, valóban csak rész szerint való, s korántsem teljes. Helytelen viszont, hogy a csodakérdés ezzel akarva-akaratlan az apológia területére tolódott át, a hitvédelem pedig nem ismert mértéket. Hallatlan buzgalmában mindent ,,menteni'' akart, sőt hamis analógiákra ragadtatva, túltette magát a bibliai józanság határain is. Abból a feltevésből kiindulva, hogy a csoda nem a természettel, hanem csak a természet általunk észlelt és megszokott menetével ellenkezik, utat nyitott a hittel együtt a babonaságnak s a kettő gyakorta egybefolyt. A Bibliában előforduló démoni jelenségek folytatásának vélték pl. a babonás boszorkány-hitet. Aztán a józan ellenvetések és tiltakozások sem akadályozhatták meg a boszorkányégetés borzalmait.

Ezzel a csodahitet, sőt általában a hitet megingatták és lejáratták. Az áldatlan folyamatot a felvilágosodás diadalmas szelleme csak felgyorsította. Az apológia most még sürgetőbbnek tűnt. A hit védelme és igazolása a csodák kérdésében azt jelentette: a csodákat iparkodtak természetesnek feltűntetni, érthetővé tenni, ,,megmagyarázni''. Pl. a gyógyítási csodák esetében hivatkoztak a modern orvostudományra, mely számol a pszichoanalízis és szuggesztió, az okkultizmus és spiritizmus lehetőségével, s kész azt, ami tegnap még csodaszámba ment, viszonylagosan rendkívüli, de hihető esetnek tekinteni.

Valamit azonban ne feledjünk: az elhihetőség más, mint amit az Újszövetség hitnek nevez, a csodák pedig éppen ezzel a hittel függenek össze, s ettől elszakítva értelmüket vesztik. A tudományos magyarázási kísérletek, meglehet, a modern ember botránkozását csökkentik vagy elhárítják, de ugyanakkor a hitről is elterelik a figyelmet. Minden hasonlóság ellenére, más síkon mozog az egyik és más síkon a másik. Az evangéliumi csodákban nem a világ még ki nem kutatott, rejtett erői hatnak -- a valószínűsítésre törekvő apologetizálás így igyekezett elképzeltetni a dolgot --, hanem a csodákkal Isten országa tör be a földi világba, váratlanul, mint valami óba az új.

Az evangélium voltaképpen nem is ,,csodákról'' beszél, hanem jelekről, mennyei jeladásokról (teras, semeion), az isteni erő (dynamis) megmutatkozásáról. Mind hatalmi tények, a feltétlenül rendelkező isteni szabadság megnyilvánulásai. A jelt látott sokaság ámuldozva mondja: ,,Ilyet még sohasem láttak Izraelben!'' (Mt 9,33) A rendkívüli esetek az üdvüzenet jelszerű megvalósulásai. Minden ismert renddel szemben idegen és megfoghatatlan jelenségek, tehát fizikai, kémiai, biológiai s más természeti törvénnyel, annak lefolyási mechanizmusával értelmes módon nem mérhetők. Sőt az ilyen kísérletek csak elterelik a figyelmet a lényegről, nevezetesen, hogy ezekben a jelekben a közelgő istenországa van már jelen, példaszerűen. Az ezrek megvendégelésében pl. a testi szükség felszámolása mutatkozik meg, mint ígéret, s mint szociális tettre hívás egyszerre. Ennek a jelnek is az evangéliumi összefüggésben van értelme; távol áll mindenféle varázslástól és mágiától.

Valamennyi evangéliumi csoda felhívás a hitre. ,,Te vagy az Isten, aki csodát művelsz; megmutattad a népek között a te hatalmadat.'' (Zsolt 77,15) Ez a hitvallás az egyetlen lehetőség a bibliai csodamegértés kifejezésére. Ebből, még Ágoston tekintélye se zökkentsen ki, jelszóvá vált mondása még kevésbé!

24.2.3. A benne való prófétálás

A prófécia szerepe a zsidóságban ott szakadt félbe, ahol Isten országlása elközelgett. Akár felismerték, akár nem: Krisztusban minden prófécia betelt, ezzel véget is ért, kivéve az őbenne való prófétálást. Minden prófétálás, amelyik nem őbenne történik, olyan, mint a polyva és szemét.

Figyeljük csak meg az apostolokat, mondja Kálvin, ,,nevük is mutatja, hogy tisztükben mennyi van rájuk bízva, hogy ti. ha ők apostolok, akkor ne fecsegjék azt, ami őnékik tetszik, hanem becsülettel teljesítsék annak parancsait, aki küldte őket.'' (Inst. IV. 8. 4.) Az őbenne való prófétálás pedig annyi, mint hűséges írásmagyarázat. Azért semmire sem kell jobban törekednünk, mint arra, hogy gyarlóságunk tudatában gondosan megmaradjunk Isten igéjének határain belül, vagyis őbenne prófétáljunk. Viszont Isten igéjében bizakodva mindent merjünk, amit az ige parancsol.

Krisztus prófétai tisztét a mennyei szózat így foglalta össze: ,,Ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok!''

24.3. Jézus bizonyságtevő élete

24.3.1. A bűnnélküli ember

Jézus tanítása és csodái mögött életének bűnnélküli tisztasága áll. Ember-voltának kifejező szava: a test, a bűn átkával vert ádámi természet. Amidőn emberré lett, ennek a természetnek belső ellenmondásait vette fel.

Nem is akart ezektől-az ellentmondásoktól s a velük járó tusakodásoktól mentesülni, nem akart az embersors alól kimenekülni. ,,Nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő'' (Fil 2,6), hanem mint a bűnösök és vámszedők barátja (Mt 11,19) a gonosztevőkhöz számíttatott (És 53 12), sőt ő maga is ,,bűnné tétetett'' (2Kor 5,21), a bűnbánat keresztségét vette fel (Mt 3, 15) és a világ bűnét hordozta (Jn 1,19)

Midőn mindezt megtette, egy dolgot sohasem követett el: a világ bűneit csak hordozta, de nem cselekedte. Ő az egyetlen bűnnélküli ember. Folyton leselkedő ellenségeinek egyszer azt mondta; ,,Ki vádol engem közületek bűnnel?'' (Jn 8,46) A Biblia egyértelmű bizonyságtétele erre a felelet: ,,ő bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott'' (1Pt 2, 22), ,,szent, ártatlan, szeplőtelen'' (Zsid 7,26) volt. Nem követte tehát az első Ádám példáját. Mint a második Ádám, ott cselekedte a jót, ahol az első rosszat cselekedett. Bűnnélküliségében ő a hazahívó hang: hazahívja tékozló testvéreit az idegenből, a szolgaság házából.

24.3.2. Jézus életének eltérő értékelése?

Félreértésekre vezethet az az eltérés, mely Pál apostol és az evangélisták közt mutatkozik. Pál a leveleiben csak Jézus halálát és feltámadását emlegeti, mintha Jézus életének többi mozzanata iránt nem is érdeklődnék. -- Ezzel szemben az evangéliumok éppen a Pálnál mellőzött mozzanatokat részletezik s viszonylag keveset beszélnek a halálról és feltámadásról. -- Vajon csakugyan eltérően, sőt ellentétesen értékelik Jézus életét az apostoli levelek és az evangéliumok? Erre a kérdésre Barth -- a Genfi kátétól (1545) eltérően -- a következő feleletet adja (Credo, 1935): Nincs ellentét, mert az úgyvélt ellentét csak látszólagos.

Pál ugyanis, amikor Jézus halálát és feltámadását említi, voltaképpen hatalmas összefoglalást csinál: két szóba belesűríti Jézus egész életét. Ilyen összefoglaló értelmű hely pl. Fil 2,6-11. Viszont az evangéliumok sem ,,Jézus-életrajzot'' akarnak adni, aminek végére odabiggyesztették a halálról szóló tudósítást. Ha jobban megfigyeljük az evangéliumokat, kitűnik, mindaz, amit Jézus fellépéséről, szavairól és tetteiről mondanak, mind a vég felé mutat. Jézus élete, egyre gyorsuló zuhanással lejt lefelé. Ez az élet nemcsak előkészítése a végső szenvedésnek, hanem maga is egyre teljesebbé, sötétebbé váló szenvedéstörténet, s ezt a sötét történetet a feltámadás fénye világítja be. (Csel 2,22-24; 10,37-40)

Nem az tehát a viszony, hogy az evangéliumok teljesebb kerygmát adnak, Pál pedig hiányosabbat vagy üresebbet. Az evangéliumok, mikor Jézus életéről beszélnek, már a halálra való tekintettel teszik, viszont amikor Pál, Jézus haláláról beszél, Jézus életét tartja szem előtt. -- Az Apostoli hitforma Jézus élettörténetéről mindössze annyit jegyez meg: ,,szenvede Pontius Pilátus alatt.'' Pál példája nyomán a Hitforma is összevonást csinál, s Jézus életét úgy jellemzi, mint a szenvedés idejét. De valamit még emeljünk ki:

Pilátus nevének említésével a hitvallás gátat vet minden olyan törekvéssel szemben, mely hitregét, mítoszt akar formálni Jézus történetéből. A hitrege egészen más, annak nincs valóságtartalma. A hitregében költött eszmét öltöztetnek történeti köntösbe, így akarják azt foghatóbbá tenni, népszerűsíteni. De ugyanakkor ki is akarják vonni a földi viszonylagosságok köréből, a történeti ellenőrzés lehetősége alól. Ezért a regét (mítoszt) az előidőkbe helyezik. Jézus története a Biblia adatai szerint nem az előidőkbe, nem a regék ködös világába tartozik, hanem a világtörténet meghatározott pontján, annak az eseményeibe fonódva ment végbe. Pilátus nevének említésével eredetileg a doketista áramlatok mitizáló szándékát hárították el. Jézus történetiségének hangsúlyozása végett került tehát Pilátus a Krédóba.

Victor János az Apostoli hitforma magyarázatában (Ref. hiszekegy, 1943) túlmegy a Barth-féle fejtegetéseken, s igen eszméltető módon a kijelentés tényszerűségében keresi a szűkszavúság végső indokát: ,,Fontos számunkra minden, amit Jézus Krisztus az Ő élete során tanított és cselekedett, de a legfontosabb az, hogy Ő egyáltalán volt! Maga a tény voltaképpen már mindent magában foglal, amit Isten Őáltala tudtul akart adni. Ő maga az Isten kijelentése. Minden egyéb, amiben az ő valósága szétsugárzott, mindaz, amit Ő szavaiban hirdetett s amit cselekedeteiben elénk példázott, már csak aprópénzre váltása ennek a kijelentésnek. Istentől jövő igazságok drága ajándékait foghatjuk fel benne, de az igazság, ami mindent magában foglal, maga Jézus Krisztus.'' (162. l.) Ezzel az erőteljes vonással Victor János csupán teljesebbé teszi a képet, de nem akarja kétségbe vonni azt a tényt, hogy Jézus földi sorsa eleitől-végig a megaláztatások küldetésszerű vállalása miérettünk.

24.3.3. A bűnnélküli a bűnösök között

A testetöltés és a testben-járás ideje Jézusra nézve a szenvedés ideje volt. Mint a Káténk mondja: ,,Ő földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén, Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében-lelkében elhordozta.'' (Heid. káté 37. k.) Ugyanakkor ezt a nemzetséget is el kellett hordoznia. Szenvedés volt tiszta lényével végighaladni az embervilág tülekedő, gyűlölködő, rút sokadalmán. Nem hízelkedett, nem szépítgette a dolgokat, nem kendőzte el hamis szóval az igazságot, sőt ő tette láthatóvá, mi a gonosz. Tisztasága, szókimondása önmagában véve is kihívás és botránkoztatás; már puszta jelenléte leleplezés és ítélet minden képmutatás, önzés, önáltatás és hazugság felett. Így gyűltek az okok, amiért szűkebb és tágabb környezete elhagyta, kitaszította, üldözte, vádolta, elítélte és megfeszítette.

Jézus földi élete mégsem csak szenvedés; átragyogott szenvedésein a lélek derűje, a természet szépségén, a virágokon és madarakon, a kisgyermekeken, s főleg a küldetésén való örvendezés. Örült a mennyei Atya nagyságos dolgai láttán. Sőt: élete diadalmas élet, mégpedig a szenvedésbe rejtett diadal és győzelem. A fények és árnyak arányait egy bibliai szemle érzékeltetheti.

Vannak Jézus földi életében mozzanatok, amelyek a szenvedés általánosítását egyenesen cáfolják. Így pl. János evangéliuma prológusában azt olvashatjuk: ,,Láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét.'' Máshol meg Péter ünnepélyes bizonyságtétele cseng felénk (Mt 16,16), ismét máshol az Úr színeváltozásáról, megdicsőüléséről van szó (Mt 17,2). Aztán megemlíthetnők a csodákat (pl. Jn 2,11), a közeledő istenországának jeleit, Isten szabados kegyelmének örömteli manifesztációit. (Mk 2) Mindezek már Jézus földi életében felvetődnek.

Nem is akarjuk felvetődésüket eltussolni, csupán hangsúlyozzuk: ezek a jelek és csodák Jézus életében nem állandósulnak, hanem felvetődnek és ismét eltűnnek. Ezek a sötétben felvillanó fények a húsvéti történethez tartoznak, annak az elöljáró felvillanásai, hogy aztán még nagyobb legyen a sötétség. Kivételek; a szabály ugyanis e kivételektől eltekintve az, hogy Jézus földi életében elrejti dicsőségét, mégpedig szenvedésbe rejti.

Jézus itt nem győz, hanem szenved. Nincsen sikere, vagy ha van, az a siker éppen a döntő pillanatban úgy elolvad, mint a napra tett hó. Működése tetőfokán panaszra fakad: ,,Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csibéit szárnya alá; és te nem akartad!'' (Mt 23,37) -- Ám ő sikert és sikertelenséget nem emberi szemmel néz. Mint jövevény és idegen vándorol e földi téreken. A család, nép, állam, kultúra nagy kérdései alig foglalkoztatják, alig érdeklik. Valami más és sokkalta nagyobb dolog foglalkoztatja, de kit érdekel az a más?

Mint a nép tanítója és a tanítványok nevelője alig ér el valamit; néha úgy látszik, mintha célja sem volna. Népének vallási vezetői a végső időkben éppoly idegenül állanak szemközt vele, mint kezdetben. Már kezdetben éppoly ellenséges indulattal viseltetnek iránta, mint élete végén. Nem ért el velük semmit, legfeljebb azt, hogy a keresztet, mely már kezdetben fenyegette, végtére csakugyan felállították.

De nemcsak a nép hatalomféltő vezéreinél, hanem magánál a népnél is hasonló a helyzet. Jézus személyes hatása korántsem volt olyan lenyűgöző és meggyőző, mint ahogy felületes módon (filmek, regények, szószéki érzelgések) alapján gondolhatnók. A nép részéről kemény vádakkal illetik, még működése tetőfokán is. A népkegy ingadozása szerint ma hozsannát kiáltanak felé, holnap meg feszítsd meg-et. -- Még tanítványainál sem jobb a helyzet: Júdás elárulja, s harminc ezüstpénzért a főpapok kezére adja. Legkedvesebb tanítványai, éppen a legnehezebb órákban egymás után elhagyják; még a kőszikla-hitű Péter is, mielőtt a kakas megszólal, háromszor megtagadja. Mit érthettek meg ezek a tanítványok Krisztus titkából?

Jézus tulajdonképpeni szenvedése pedig csak ezután kezdődött. Pilátus alatti szenvedésének árnyéka azonban kezdettől fogva kíséri. Anyját karácsonykor, csak egy istálló fogadta be, s Heródes már a gyermek Jézus életére tör. Bizony elmondhatjuk: amit Pilátus alatt szenvedett, voltaképpen. már újat alig jelentett. Csak befejezés volt, mely napvilágra hozta azt, ami Jézus számára már rég valóság. Pilátus, aki igaznak találja és mégis elítéli, csupán a világ szája. Ez a száj csak azt mondja, amit Jézus jó előre mondott: Az ember fiának szenvednie kell és halálra adatnia. Úgy vállalt az embervilággal közösséget, hogy még a kereszt kínjai közt is kárörvendő és gyalázkodó ellenségeiért könyörgött. Ez is a megváltói küldetés bizonyságtétele.

Jézus tanítványainak sem ígért jobb földi sorsot, mint az 6 sorsa. Midőn kiküldi őket, a régieket és a maiakat, a kereszthordozásról beszél és azt mondja nekik: ,,Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért; de aki mindvégig megáll, az megtartatik.'' (Mt 10,22)

24.3.4. A szeretet bizonyságtétele

Jézus életének eseménysorozatát a ,,szenvedés'' fogja egybe. De a szenvedés csak külső kötelék. Életének belső köteléke, egységbe fogója az, hogy a sok szenvedés értünk történt. ,,Betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat hordozá... Megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért... az ő sebeivel gyógyulánk meg.'' (És 53,4 k.) Nemcsak értünk, hanem általunk szenvedett, de szenvedései közepett sem vált hozzánk hűtlenné. Mindvégig a kitaszítottak, vámszedők és bűnösök barátja maradt, a magános szenvedők és betegek társa. Nem lett hivatásához hűtlenné úgy, hogy a kísértőre hallgasson s a könnyebb utat válassza. Megmutatta, mit jelent másokért élni, mit jelent szeretni. Úgy ismerte az embert, mint senki más, és mégis úgy szerette az embert, mint senki más.

Éppen áldozatos szeretetébe rejtette el isteni rangját. Elhinnők-e szeretetét, ha isteni felségében és pompájában jött volna hozzánk? Tőlünk idegen felsége inkább taszított, mint vonzott volna. ő azonban nem akart távolságot tartani. Mint hozzánk hasonló, rangrejtve jött, s a vállalt sorsközösséget szeretete tényeivel demonstrálta. Kilétét nem is közelíthetjük meg másként, mint szeretetének megérzése révén: átlát rajtunk és mégis szeret minket. Felkelti bennünk a viszontszeretetet, s ezáltal ismerhetjük meg személyisége titkát: a megtartó isteni szeretetet. -- Matematikai feladatot hideg fejjel is meg lehet oldani. A teológiához ennyi nem elég; mint a régiek mondották: pectus est quod theologum facit (amivel azonban nem az expektorációknak akartak teret nyitni).