Abímelek és Ábrahám példája nekünk is tanulságos lehet. Ábrahám ha nem is hazudik, de nem is a teljes igazságot mondja arra hivatkozva: "azt gondoltam: nincsen istenfélelem e helyen". Ezzel kis híján bajt hoz Abímelek fejére, s csak Isten jó kegyelmén múlik, hogy Abímelek aztán nem áll bosszút ezért az ötletért Ábrahámon - pedig neki, mint királynak, minden eszköze meglenne erre.
Mi vajon elgondolkozunk-e rajta, hogy a teljes vállszélességgel követett álláspontunk vajon nem hazugság, csúsztatás-e? Amikor nyomulunk ezerrel akár azért, hogy a magunk boldogulását keressük, akár azért, hogy az Istentől remélt vállveregetést elnyerjük, eszünkbe jutnak-e tetteink lehetséges következményei? Vagy másképp: miután napvilágra kerülnek azok a dolgok, amelyek bennünket hátulról motiválnak, kell-e magyarázkodnunk?
Mert Ábrahám példája bizonyos szempontból csábító lehet: már másodszor jön be neki ez a félhazugság, miszerint Sára a húga - s íme, már második alkalommal nagyon meggazdagodva jön ki az esetből (juhokat, ökröket, szolgákat, szolgálókat kap Abímelektől, hasonlóan az Egyiptomban történtekhez). Kérdés azonban, hogy milyen árat fizet ezért? Akárki akármit mond, igenis ő tehet róla, hogy "az Úr erősen bezárta vala az Abimélek háza népének méhét" - s a végén még neki kell imádkozni értük.
Mi vajon tudunk-e imádkozni azokért, akiket a mi nyomulásunk tett tönkre?