Az ApCsel 24,1-9-ben jön egy ügyvéd, kivárja a sorát a megszálló képviselője előtt (mert ugye mindig a megszállóké a bíráskodás intézménye), s csak annak körbeudvarlása után vezeti elő a vádat: "meg akarta szentségteleníteni a templomot". Három gondolat ennek kapcsán.
1. Kicsit olyan ez nekem, mint mikor a betanított gyerek odamegy az óvónénihez, hogy "nagyésokoséserősésügyestecciklenni, de a Józsika már megint rámszórta a homokot, küldjük el az oviból, menjen a nevelési tanácsadóba". Egyrészről nevetséges, másrészről túllövés a célon: nem megölni/elküldeni, hanem megnevelni kéne azt a gyereket. Ugyanakkor nem ilyenek vagyunk mi is néha? Elegünk lesz valakiből, odamegyünk, akitől csak törvénykezést, bíráskodást remélünk, körbeudvaroljuk, kifényesítjük a nemlétező glóriáját, majd csak utána, mintegy mellékesen jegyezzük meg, hogy a Józsival valami bajunk van. Pedig lehet, hogy csak a Józsival kéne megbeszélnünk...
2. Felmerül annak a kérdése is: a mi cselekedeteink, gondolataink, életünk nem szentségteleníti-e meg a templomot? (Akár fizikai értelemben - azt a templomot, ahová vasárnaponta igehirdetést hallgatni járunk -, akár átvitt értelemben - a bennünk lakozó Szentlélek templomát.) Nem szabad azonban arról sem megfeledkezni, hogy ahogy az egyház mi vagyunk, úgy mi vagyunk az egyház is: az egyház cselekedetei, gondolatai, hétköznapjai nem szentségteleníti-e meg a templomot?
3. Tertullusz is csak azzal tudott vádaskodni, hogy Pál meg akarta szentségteleníteni a templomot - s nem azzal, hogy effektíve megszentségtelenítette. Az csak a dolog egyik része, hogy Pál nem akart ilyet; a lényeg inkább az, hogy mi megtesszük-e? megtettük-e? akarunk-e bármi olyasmit tenni, amit bármilyen fogadatlan prókátor, egyéni vállalkozó ügyvéd vagy bbárki annak tartana?
Adja Isten, hogy ezekre a felmerülő kérdésekre tudjunk magunkba szállva olyan igaz választ adni, ami alapján az örökkévaló Bíró sem ítél el bennünket.