Úgy tűnik, gyakrabban, de legalábbis rendszeresebben kéne időt szakítanom az írásra: most is összegyűlt egy maréknyi elmondanivaló a heti bibliaolvasás kapcsán.
- Jan. 8, 1Kir 6. Vajon Nagykőrösön, ahol a templomfelújítás már évek óta napirenden van, s mégis csak tervek készültek eddig, túl korán, vagy túl későn készülünk el vele? Egyáltalán, templomot kell-e nekünk építenünk, vagy gyülekezetté kéne végre formálnunk az egyházközséget? Fel tudjuk-e mutatni a kellő körültekintést az ügyben, vagy bele-belekezdünk abba, amit éppen jónak látunk, különösebb Istent dícsérő eredmény nélkül? Kellő hűséggel viseltetünk-e Isten országának ügye iránt, vagy csak vasárnap délelőtt 10-től 11-ig foglalkozunk vele? Igényesen tesszük-e, amit teszünk, vagy csak a feleslegünktől szabadulunk meg, s úgy gondoljuk, hogy ez a felesleg mégiscsak jobb helyen van a templomépítés, -felújítás számláján, mint például egy hajléktalan kenyerében?
- Jan. 9, 1Kir 7. Megint előkerül az „imádkozva dolgozzál” bencés jelmondat. Adja Isten, hogy az elvállalt dolgainknak tudjunk a végére is érni - s imádságban miért ne kérhetnénk ezt is?
- Jan. 10, 1Kir 8,1-21. Bár már Dávidban megérik az elhatározás a templomépítésre, azt mégis Salamon végzi el - aki nem csak beiktatásakor szervez(tet) hatalmas, lakodalommal felérő ünnepet, hanem a templomszenteléskor is. Vajon ha és amikor megújul a nagykőrösi templom, ünnepe lesz-e ez a gyülekezetnek, vagy csak a költségekkel, fáradtsággal, felelős-kereséssel leszünk elfoglalva?
- Jan. 11, 1Kir 8,22-66. Két héten keresztül ma már nem divat bulizni. Még kevésbé annyi áldozatot hozni, hogy ne férjen el a helyén - igaz, ma már az áldozatot sem ökörben, juhban vagy hasonlóban mérik, hanem többnyire pénzben, a bankszámlán meg abból aztán bármennyi elfér. Mindezen külsőségek mellett Salamon (az ország első embere, ma talán miniszterelnöke? köztársasági elnöke? lehetne?) templomszentelő imádságának lényege a bűnvallás, a bűnbocsánat-kérés: ha imádkozunk, segíts. Tudunk-e bűneink megvallásával imádkozni, netán a legnagyobb ünnepléseink közepette is?
- Jan. 12, 1Kir 9. Isten válaszol Salamon könyörgésére, de nem csak egyszerűen „leokézza” azt: megáldalak, ha követtek, de ha elfordultok tőlem, kő kövön nem marad. A templom nem csak egy város jelképe, nem csak egyszerűen Isten háza: a templom annak kézzel megfogható és szemmel messziről is látható jele, hogy milyen a templomépítő gyülekezet élete. Az Istent követő élet az épületeink rendben lételében is látszik, még az arra járó kívülállók, „jöttmentek” számára is.
- Jan. 13, 1Kir 10. Salamon dicsőségének messze földre eljut híre, mégsem olvasunk róla, hogy kérkedne vele. Csodájára járnak bölcsességének is, mégis kénytelenek meglátni: nem magának szerezte, nem örökölte, nem kicsalta: Isten adta neki. Salamonnak nem a gazdagsága, nem a dicsősége, s talán még csak nem is a bölcsessége az, ami példaként kellene álljon a ma embere előtt - sokkal inkább az Isten iránt való alázata. A mi életünk tud-e Istenre mutatni?
- Jan. 14, 1Kir 11. Hányszor előfordul ma is, hogy egy ember szinte egész életében az Úr útját követi, öregségére mégis elfordul Tőle? (Még lelkészek között is előfordul ilyesmi.) Meg is van ennek a következménye, hiszen Istennek nem szokása „csak úgy” meggondolni magát: megígérte, ha elfordulnak tőle, akkor nem áldó karja magasodik föléjük, hanem rájuk nehezedik vétkeiknek súlya. Adja Isten, hogy ha még nem ajánlottuk volna fel Neki életünket, ezt tehessük és tegyük is meg; ha pedig már az Ő útjain járnánk, akkor maradhassunk is azokon, életünk végéig!