Örökkévaló csatározások - a Mindenható árnyékában?

A mai bibliai szakaszban Mózes és Áron lesz a közbenjáró a fáraó és Isten között. Nekünk vajon nem jut-e ilyen szerep, még akkor is, ha tudjuk: egy a közbenjáró?

Azt írja a kalauz: Az Isten nélkül élő ember szánandó elesettségét, megbízhatatlanságát és gonoszságát egyszerre mutatja fel Egyiptom fáraója. Mózes és Áron azonban nem háborog, nem panaszkodik Isten előtt, hogy a bolondját járatják velük, hogy az életük csupa kiszámíthatatlanság és csalódás a fáraó miatt. Tudják viselkedésének az okát, és engedelmesen, hűséggel végzik a dolgukat.

Könyörgünk kommunikációért, hogy tudjuk úgy előadni a viselt dolgainkat, hogy abból a fáraó, a világ is láthassa, mit akarunk. Fel kéne tenni azonban azt a kérdést is: Isten mit akar velünk? Azt akarja-e, hogy megszabaduljunk a terheinktől, vagy még nagyobb terve van velünk, s nem csak a mi rabigánkat akarja letörni, de a fáraó szívét is megpuhítani?

Ráadásul tegnapelőtt azt is megtudhattuk, hogy Isten nem csak „egyszerűen” mindenható, de örökkévaló (öröktől fogva, külső ok hiánya ellenére is létező) Isten. (Ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, abban valami olyasmi szerepel, hogy „én vagyok az örökkévaló Úr, a ti isteneitek Istene”, azaz a legfelsőbb rendű létező.) Hogy jövünk mi ahhoz, hogy (elnöki beiktatásbeli imádsághoz hasonlóan) a csatáinkra, tárgyalásainkra is Isten áldását kérjük - holott azt sem tudjuk, Istentől valóak-e ezek a csaták? Kicsit nevetségesen hangzik ez számomra: mintha hangyák csápolnának az óriás lába alatt...

Úgy gondolom, talán jobb, üdvösebb és esetleg még hasznosabb is lenne, ha nem siránkoznánk és panaszkodnánk minden fórumon, levelezőlistán és még Isten előtt is életünk kiszámíthatatlansága és csalódása miatt, hanem megbízhatatlanságunkat és elesettségünket elé letéve az Ő cselekedeteinek okát próbálnánk meg kitudakolni, hogy aztán engedelmesen és hűséggel végezhessük az általa kiszabott dolgunkat.