A mai szakaszban Mózes elöljáróságáról van szó: miután kivezette népét Egyiptomból, szokássá vált, hogy törvényt ül, igazságot tesz apró-cseprő ügyekben. Aztán ez annyira elharapózott, hogy már másra sem maradt ideje - sem neki, sem a népnek. Erre jött Jethró, és külső tanácsadóként megmondta a tutit: ne egyedül dolgozz.
Pedig ez nagyon jellemző ránk: sokszor csak azt tekintjük elvégzettnek, amit magunk csinálunk. Képtelenek vagyunk elhinni, hogy más is el tudja végezni a feladatot, vagy ha elvégzi, nehezen hisszük el, hogy jól csinálta meg. Erre mondja Jethró: Nem jó az, a mit te cselekszel.
Isten munkásai között tapasztalataim szerint még gyakoribb ez a hozzáállás. Meg is van a következménye: egyszemélyes showműsorként (néha már-már stand-up comedyként) előadott prédikációk, amelyből hiányzik az istentisztelet; mindent egyedül csinálni akaró, szétforgácsolódó papok; mondvacsinált presbitériumok, soha össze nem ülő bizottságokkal; ennek következményeként az egyháztól, a templomjárástól, és nemritkán sajnos Istentől is elidegenedő tömegek. Van, aki azt mondaná: hitelvesztett egyház.
A megoldást, feloldást pedig már régen megmondta Jethró - érdekes és tanulságos módon ő is „külsősként”: igazából neki is mindegy volt, hogy mi történik Isten választott népével. Vajon nekünk, ma van-e, aki megmondja a tutit a problémáinkra? Ha van, észrevesszük-e, meghallgatjuk-e? Ha eljut hozzánk tanácsa, tudunk-e hallgatni rá? Vagy még konkrétabban: tudunk-e azzal foglalkozni, ami a legfontosabb dolgunk: a környezetünk ügyeit Isten elé vinni, és Isten szavát, akaratát tolmácsolni nekik, tudtukra adva „az útat, a melyen járniok kell és a tenni valót, a melyet tenniök kell”?
Pedig csak azon múlik, az egyéb, jelentéktelenebb munkáinkat tudjuk-e megosztani...