Lehet, hogy a legtöbb ószövetségi csodát Elizeus tette, mégis Illésre szokás a legtöbbször hivatkozni. A vele foglalkozó rész nem foglal sok helyet a Bibliában (1Kir 17, 18, 19, 2Kir 1, 2) - talán érdemes leülni, s végigolvasni.
- Először is odamegy Illés a királyhoz, és minden bevezetés nélkül közli vele: szárazság lesz. Milyen bátorság kell ehhez! Isten mégis megőrzi: bár lehet, hogy külső szemlélő számára menekülésnek tűnik, mégis Isten szavára megy el Illés a Kerít-patak mellé, ahol Isten visel gondot róla hollók által. Vajon mi tudjuk-e venni a bátorságot, hogy Isten szavát szóljuk még akkor is, ha emiatt talán menekülnünk kell? Tudjuk-e Istenre bízni magunkat, még a megélhetésünk tekintetében is?
- Másodikként a sareptai özvegy sztorijával találkozunk: Isten nem csak állatok, de még kilátástalan helyzetben levő emberek segítségével is gondot tud viselni választottairól. Az özvegyasszony egyedül él beteg gyermekével, s az utolsó falatjukat is megosztják - pedig csak egy pusztából beszabadult ismeretlen szava az, amiben reménykedhetnek. Ez az ismeretlen azonban nem csak ezt a családot tartja meg, hanem Isten egész népét. Tudjuk-e feláldozni magunkat: tudunk-e messzebb nézni a saját testi igényeinknél, s a kevesünket megosztani azzal, akit Isten rendelt mellénk?
- Az özvegyasszony gyermeke halálán van, ő maga pedig Illést vádolja. Illésnek emiatt lelkifurdalása lesz, s nem győz könyörögni Istenhez segítségért. Mi vajon kihez fordulunk, amikor segítségre van szükségünk? Megteszünk-e mindent magunk s a ránkbízottak boldogulásáért, beleértve az imádkozást is? Ha így teszünk, a körülöttünk valók fel fogják ismerni a minket erőssé tevő Istent.
- A király bűnbe viszi az országot, ráadásul bűnei elismerése helyett Isten szavát szóló embert vádolja ugyanezzel. Illés azonban nem hátrál meg: egyszerű tükörként áll Akháb elé. Amikor mi a főnökeink, vezetőink elé állunk - már ha odaállunk -, hogy felhívjuk a figyelmüket valami bűnükre, hibájukra, azok felismerik-e szavainkban Isten akaratát? Egyáltalán, tudunk-e úgy odaállni eléjük, hogy ne bennünket, hanem Istent lássák? Tudunk-e olyan tiszta és hibátlan tükröt tartani elébük, amit nem szennyeznek be a mi saját bűneink?
- A Kármel-hegyi istenítéletkor egy egész ország számára lesz szemmel láthatóvá, ki is az Úr - pedig Illés csak annyit kérdez: „Meddig sántikáltok még kétfelé?” Meddig folytatjátok még kétszínű életviteleteket? A Baál-papokat meg egyenesen kicsúfolja: kopogjatok a budiajtón, hátha a dolgát végzi ez a Baál - és nyilvánvalóvá lesz a balgaságuk. Mi vajon felismerjük-e balgaságainkat? Megszoktuk-e már annyira a napi életvitelünket, hogy bálványként tisztelünk olyasmit, aminek nem köszönhetünk semmit? Gondoljunk pénzre, időre, munkára, családra, és így tovább. Tudjuk-e a Baál-kultusz kiirtását végignéző emberekkel együtt mondani, bűneinket megvallva: „Az Úr az Isten”? Nagy szabadítást szerzünk ezzel egész környezetünknek: időben jövő esőt.
- Akháb pogány, Baál-imádó felesége, Jézabel is üldözőbe veszi Illést a Kármel-hegyi történések után - aki erre már halálát várja. Bebújik egy barlangba, mindenki elől elzárja magát, csak Istennel társalog - és Isten megjelenti magát neki. Tudunk-e ennyire Istenre figyelni? Észre tudjuk-e venni Istent akkor is, ha sem a szélvészben (tornádókban), sem a (haiti) földrengésben, sem a (kaliforniai) tűzvészben nincs ott (amelyekről pedig mindenféle médiák is beszámolnak), de ott van mindennapjainkban, a maga halk és szelíd hangjával? Meghalljuk-e Őt, vagy a minket körülvevő szüntelen csiripelésben eltűnik a hangja?
- Illés elbújik a hegyen, ahonnan nincs az a karhatalom, amely le tudná hozni - pedig csak a száját nyitja ki önmaga védelmében. A harmadik garnitúra másképp próbálkozik: térdenállva könyörög. Illést ez sem hatja meg: ő csak Isten szavára hallgat. Vajon tudjuk-e Isten szavát képviselni, még létünkben fenyegető tömegekkel szemben is? Ha igen, tömegeknek tehetünk bizonyságot arról: az Úr az Isten.
- Akháb király beteg, s bár van országában próféta, aki által megtudhatná Isten akaratát, mégis más „megoldást” keres. Mennyire mai dolog ez is: mi vajon nem vagyunk-e kíváncsiak arra, mi fog történni velünk aznap, a következő héten, vagy jövőre? Nincsenek-e nagy érdeklődésre számot tartó jövendőmondóink, horoszkóp-készítőink és egyéb „tudós embereink”? Tudjuk-e velük szemben is a tiszta álláspontot képviselni, vagy Akhábhoz hasonlóan ocsút keverünk a búza közé?
- Illés földi pályafutásának befejeződését sokan egy tüzes szekérben való elragadtatáshoz kötik - pedig az csak az elválasztó a földiek és az égiek között (lásd 2Kir 2,11). Sokszor úgy gondoljuk, hogy az égiek tőlünk nagyon távol levő dolgokkal dolgoznak, de legalábbis olyanokkal, amelyekkel hétköznapi gondolkodásunkkal nem tudunk mit kezdeni. Tüzes szekér, tüzes lovakkal? Ugyan, ki hallott már ilyesmiről? Mert oké, forgószél, azt már láttunk, nyaranta szólni is szokott róla a híradó. Isten azonban elrejti előlünk azt, ami nem ránk tartozik - még akkor is, ha csupán „egyszerű”, hétköznapi dologról van szó. A tüzes szekérnek csak annyi a szerepe, hogy távoltartson minket az Ő hétköznapi titkaitól.
Lám, egy olyan próféta kapcsán, akiről csak a Biblia néhány fejezete szól (a többi helyen pedig csak utalás van rá), mennyi mindenre tanít bennünket Isten - s mennyi egyébre is taníthatna, ha nem csak annyit láthatnánk, amennyit én megértettem ebből a szakaszból. Neked mit mond Isten az Illés-sztori kapcsán?