Múlt szombaton a gazdagréti református gyülekezetben jártunk Gina és Péter esküvőjén. Nem gondoltam volna, hogy valaha oda kerülök, de most! És nem bántam meg.
Mint a bevezetőből is kitűnik, némileg ellentmondásos előítéletekkel érkeztem. Nem egy barátom járt oda többet-kevesebbet istentiszteletre, és az ő véleményük se volt sem egybehangzó, sem ellentmondásmentes – amit most saját bőrömön tapasztalva csak megerősíteni tudok.
Nem volt egybehangzó, mert némelyikük szuperlatívuszokban beszél a Gazdagréti Református Gyülekezetről – de van olyan is, aki bár oda jár istentiszteletre, mégsem tud csak és kizárólag szuperlatívuszokban beszélni. Ez meg már ugye önmagában ellentmondás: miért jár akkor mégis oda? Mi van a gazdagréti gyülekezetben, amiért az esetleges negatív élmények ellenére is oda járnak bizonyos emberek?
Nos, a lényeg egy szóban összefoglalható, és az már elhangzott: gyülekezet. A múlt szombati esküvőn azt láthattuk, hogy az nem a pap egyszemélyes, és nem is a pap és a pár háromszemélyes showműsora: mindannyian, akik ott voltunk, egyetlen gyülekezetként örülhettünk Gina és Péter esküvőjén Ginának és Péternek – illetve ugyebár pontosabban fogalmazva, ahogy az ott el is hangzott: az Úr Isten kegyelmének, amely jelen konkrét esetben Gina és Péter esküvőjeként nyilvánul meg.
S mi volt számomra az ellentmondásos ebben?
Az esküvő igehirdetés részében otthon érezhettem magam: azt hallottam, amit máshol, hiszen „a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját” (Jn 10,1-5). Ez két dologról is beszél: Lovas András jól beszél, és Lovas András nem Lovas Andrásról beszél. (Sok református lelkészünk tanulhatná tőle ezt.) Másrészről viszont az a fajta szabadság, már-már szabadosság, amelyet „dicsőítés” néven folytatnak, az én gyomromnak egy kicsit idegen – az már nem az a hang, amit ismerek (pedig azt hiszem, a nagy átlag reformátusnál egy-két dologgal többfélében vettem részt). Ez nem azt jelenti, hogy Isten dicsőítésének nem kéne helyet adni a református istentiszteleten; épp ellenkezőleg. Éppen csak számomra szokatlan az a stílus, ahogy ezt Gazdagréten teszik (mert abban, ahogy Istenről és Istennek énekeltek, nekem az jött le, hogy ezt nem csak, sőt elsősorban nem Gina és Péter kedvéért tették, hanem ez az ő gyülekezeti gyakorlatuknak része).
Jó volt Gazdagréten lenni, jó volt ott megtanulni, hogy nem csak a megszokott egyszemélyes vasárnapok vannak, hanem igenis léteznek még Magyarországon olyan református gyülekezetek is, amelyek nem csak nevükben gyülekezetek. Ennek ékes példája a templom felirata: nem egy református címer, nem is egy egyházi cégtábla: egyszerűen, az ő közösségüknek megfelelően hirdeti, hogy az az épület a „Gazdagréti Református Gyülekezet” otthona – ahol helye van a legkisebbektől a legöregebbekig mindenkinek. Az újszülöttek számára szoptatószoba és a templomtértől csak egy üveglappal elválasztott mászószoba áll rendelkezésre; a bölcsődések számára játszószoba, a nagyobbak számára két-három kisebb-nagyobb helyiség; a templomban nem padok, hanem székek vannak (így például a szilveszteri zenés-táncos együttlétüket sem kell valamilyen művelődési házban vagy kocsmában tartaniuk); a karzaton a hallássérültek számára külön kivezetése van az amúgy is profi hangosításnak; az udvaron mászóka, tűzrakóhely található; külön projektor segíti az éneklést… Néhány dolog, ami így egy hét után eszembe jut, amivel élhetőbbé teszik az istentiszteletüket.
Ami Gazdagréten nem csak egy, vasárnap délelőtt egy-két órára értendő szó, hanem valóban Isten tisztelete.