Ezsdrás mai mondanivalója

Az utóbbi napokban Ezsdrás könyvét olvastuk, akik a Bibliaolvasó kalauz napi igéit követjük. Kicsit áthallásos volt ez számomra, tekintve a mai, nagykőrösi állapotokat.

A „rendszerváltozás” azzal kezdődik, hogy mindennek keresik az eredeti, Istentől rendelt helyét. Nem csak a templom edényeinek, a klenódiumoknak, hanem saját maguknak és az Isten tiszteletének helyét is. Lehet mondani, hogy ezt csak külső hatalmasság miatt, Círus király parancsára teszik, de tessék megvizsgálni az írást: aki az Ő népe közül való, aki még megmaradt, akiknek az Isten felindítá lelküket - azaz aki úgy érzi, bármi köze is van még az Istenhez, annak tessék önkéntesen, erejéhez mérten segítse az építkezést.
Mi mivel tudjuk segíteni a nagykőrösi templom építését, legalább külső megújítását? Ezüsttel, arannyal (pénzzel), jószággal, barommal (étellel, munkaerővel)? Vagy ha erőnk, tehetségünk egyiket sem teszi lehetővé, legalább imádsággal?

Következő lépésként a már említett külső hatalmasság, Círus király pontosan, szám és leltár szerint átadja az edényeket annak, akinek feladata a helyretétel lesz. Hasonlóan ahhoz, mint mikor a régi, lemondó lelkész átadja a klenódiumokat az új lelkipásztornak.

A második fejezet majdnem végig felsorolás, nevek felsorolása. Isten előtt név szerint számon vannak tartva az Őt követők, Hozzá hűségesek - hogy aztán a fejezet végén, megérkezésükkor pontosan feltüntessék az is, miből mennyit adtak össze a templom helyreállítására. Az pedig már mintegy csak mellékes dologként említtetik meg, hogy a fogságból hazatérve lakozhatott mindenki a saját városában.
Mi vajon meg tudjuk-e mondani, miből, mikor, mennyit adományoztunk önkéntesen akár a templom, akár a gyülekezet építésére, épülésére? Vagy épp csak annyit akarunk betenni, hogy fenntarthassuk helyünket a listában, hogy megmaradhassunk azon a helyen, amit őseink hagytak ránk? Első dolgunk-e a templom, a gyülekezet, a lelki élet helyreállítása, vagy ez csak valahol jóval a sajátunknak gondolt érdekek után következik?

A harmadik fejezet elejének két kulcsszava: egyenlőképen és erős fundamentom. Származástól, kortól, rangtól, egyebektől függetlenül minden húsz év feletti kivette a munkából a rá eső részt, hogy megerősíthessék az oltárt, mert féltek a körülöttük lakók véleményétől.
Minket is érnek támadások, ki vagyunk téve szóbeszédeknek. Tudunk-e együtt, egyenlőképpen megállni Isten előtt és az Úr akarata mellett, hogy olyan templomot építhessünk, ami az Ő dicsőségét hirdeti - még akkor is, ha mi nem is vagyunk méltóak erre? Olyan templomot, ami messziről nézve is azt mutatja: itt az Isten dolgozik, és nem csak emberek?

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a templom- és gyülekezetépítésben mindenkinek része van: az egyenlőképen nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanúgy kell maltert keverni, téglát hordani, prédikálni, Istent énekszóval dicsőíteni, pörköltöt főzni a munkásoknak. Sokkal inkább az egyenlő indulatról van szó: akinek fizikai erő adatott, az hordja a téglát, keverje a maltert; akinek lelki erő, az prédikáljon, dicsőítsen; aki meg finomat tud főzni, az pedig ezzel magasztalja az Úr nevét.
Megjegyzendő az is, hogy a templomnak még csak az alapkövét tették le, de már hatalmas ünnepséget tartottak. Nálunk már (még?) állnak a templom falai, tető is van rajta, mégis többnyire csak siránkozást hallatunk. Ilyen kicsi lenne a mi hitünk?

A negyedik fejezet ismét egy tipikus dolgot mutat be, ami akár ma is történhetne: akiknek nem tetszik, hogy Isten népe az Ő házát építi, mindenféle módon próbálják ezt gátolni és akadályozni. Még odáig is elmerészkednek, hogy igaztalan vádoló levelet írjanak - és az már szinte mindegy is, kinek, csak legyen nagyobb hatalma náluknál. Ez elsőre sikerül is - de úgy tűnik, csak azért, mert már nem Círus király uralkodik, hanem Artasahsztá/Artaxerxes, aki nem emlékszik elődje rendeletére, és inkább csak hárít: amíg ki nem derül, mi is volt a rendelet, addig inkább álljon le az építkezés, nehogy valami baj legyen.
Fúrnak, s fúrni fognak bennünket is azért, mert Isten mellett tesszük le a voksunkat. Ennek a fejezetnek az a kérdése számunkra: mit szólunk mindehhez? Tudunk-e kitartóak lenni akkor is, ha éppen akadályozva vagyunk a mindennapi Istendicsőítésben?

A ötödik fejezetben jön a válaszlépés: Izráel fiai is beszámolnak arról, az ő szemszögükből milyennek is látszik ez az építkezés-dolog. Bevallják: ez az egész csak úgy történhetett meg, hogy az őseik vétkeztek az Isten ellen; ennek következménye a fogságra jutásuk; ennek következménye a templom lerombolása is. Érdekes módon ez a levél már a harmadik királynak megy: Dáriusnak.
Mi vajon hajlandóak vagyunk-e beismerni bűneinket? Tudunk-e Isten elé állni őseink bűneire bocsánatot kérve? Képesek vagyunk-e elviselni azt, hogy a vétkeink, mulasztásaink napvilágra kerülnek? El tudjuk-e viselni az egyértelmű megfogalmazásokat, vagy csak mellébeszélünk? Építjük-e testvéri közösségben a gyülekezet közösségét, vagy csak alárendelt viszonyban tudjuk elképzelni az életünket?

A hatodik fejezetben megérkezik Dárius válasza: előkerestettem a kérdéses tekercset, meggyőződtem az igazatok felől. Két rendeletem van: a munkát hátráltatók takarodjanak, nektek pedig minden segítséget megadok, hogy építhessétek a templomot. Ja és még valami: aki továbbra is ellenáll, azt kössék fel, és csináljanak trágyadombot a házából.
Isten akarata minden egyéb akarat ellenére végbemegy. Mi vajon vagyunk-e annyira alázatosak, hogy meghalljuk az Ő szavát, hogy felismerjük az Ő akaratát - vagy csak olyan templomot akarunk építeni, ami már messziről mutatja: milyen erősek vagyunk? Nincs az a hortobágyi munkatábor, nincs az a pártpolitika, ami meg tudna állni Isten akaratával szemben.

A fejezet végén, de különösen a következő fejezetben már az ünnepségekről, az örömről esik szó. Arról az örömről, amit a nép megtisztulása felett éreztek. Arról az örömről, amit már Artasahsztá/Artaxerxes is támogatott, mert már ő is félni kezdett Isten haragjától. De szó van arról is, hogy azok legyenek bírák és tanítók, akik ismerik Isten törvényét - akik meg nem, azokat igenis tessék megtanítani rá!
Lehet nekünk örömünk a templomunk külső rendbetétele felett - de mit tudunk kezdeni ezzel? Belül vajon tudjuk-e megújítani? - s most nem a régi vakolat leverésére és újrameszelésre gondolok, hanem a templomlátogatók, Isten akaratát figyelők számának növelésére. Van nekünk iskolánk bőséggel, ahol taníthatjuk Isten törvényét - de tudjuk-e úgy tanítani, hogy felismerjék: ez az ő javukra, Istentől van, s nem csak a saját dicsőségünk növelésére? S a fejezet végét olvasva: vajon meglepődünk-e rajta, ha bennünket ér utol a halálos, számkivetésre, jószágvesztésre vagy éppen csak fogságra szóló ítélet, mikor nem tartjuk be az Úr törvényét?

A nyolcadik fejezet ismét nevek felsorolásával kezdődik - lám, mennyire fontos azok emlékének fennmaradása, akik Isten országát építik! Számon van tartva továbbá minden ajándék, és a hosszú s veszélyes út során minden darabjának megvan a maga felelőse. Célhoz érkezésükkor pedig ezek a felelősek el is tudnak számolni vele: pontosan megvan minden.
Mi tudjuk-e egyáltalán, miért vagyunk felelősek? S ha tudjuk is, el tudunk-e vele számolni bármikor, amikor erre szükség lenne? Vannak-e pontos, naprakész számadásaink a ránkbízottakról?

A kilencedik fejezet ismét egy mai problémáról: a gyökerektől való elszakadásról, az önazonosság, identitás (szándékos?) elvesztéséről szól. Ezsdrás, a nép akkori vezetője még tudta: ez álnokság, ez megtagadása annak a kegyelemnek, amiben részesültek, sőt merte kimondani: bűnösek vagyunk. Ímé előtted vagyunk vétkünkben, és nem állhatunk meg előtted e miatt! - mondja Ezsdrás.
Mi mit tudunk mondani? Merjük-e egyáltalán kinyitni a szánkat? - vagy fennhangon hirdetjük, hogy nekünk többre való a saját, jónak vélt boldogulásunk, mint Isten akarata, hogy tiszták legyünk előtte? Pedig a „feladat” egyszerű: távol kéne tartani magunkat a vegyes (hívő-hitetlen) kapcsolatoktól, házasságoktól.

Az utolsó fejezet a külső és belső megpróbáltatások összhangjáról beszél. Amikor végre felismerjük bűneinket és merjük végre kimondani őket Isten előtt, az külső-belső megrendüléssel jár. Ezsdrás idejében ezt a külső-belső megrendülést külső-belső megtisztulás követte: mindent és mindenkit kivetettek maguk közül, aki nem az Isten törvénye szerint élt - még akkor is, ha ez nem egy-két nap alatt végrehajtható feladat volt. Ezsdrás könyve azon emberek nevének felsorolásával végződik, akik kivettettek a gyülekezetből - és hirtelen, minden megszokott és várt lezárás nélkül megszakad.
Adja Isten, hogy a mi gyülekezetünk vége ne azok felsorolását jelentse, akiket Isten törvényétől való elfordulásuk miatt kell(ene?) kivetnünk magunk közül...